stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jan Stolba
Prága - a város, amely soha nincs jelen
/Szentimentális rögtönzések/

I/ Egy titkos bicikliverseny Prága körül
Egy barátommal még a totalitárius rendszer idején bicikliversenyt szerveztünk Prága körül a rokon lelkek társaságának. A versenyen nem a győzelem volt fontos, egyszerűen csak együtt akartuk tölteni az időt, kinn akartunk lenni a levegőn, ismeretlen helyeket látni, végighaladni az előzetesen kijelölt úton. Az útvonal kijelölése sokkal drámaibban zajlott, mint maga a verseny. A legérdekesebb útszakaszokat keresve több kalandos hetet töltöttem a barátommal a város melletti ligeteken, mezőkön, külvárosi negyedeken, a periferiális munkástelepek maradványain és a nagyváros közelében egészen valószerűtlennek ható veszedelmes vízmosásokon áthaladó utakon, útárkokban és ösvényeken. A tulajdonképpeni várost ezalatt messze magunk mögött hagytuk, elveszett odalenn a Moldva völgykatlanában, teljesen eltűnt annak a körnek a közepén, amelyet mi rajzoltunk köré. 
 A városból csak néhány tünékeny jelzés maradt számunkra. A külvárosi kövezet, melyett benőtt a fű; zugok, ahol már egy-egy falu templomtere ékelődött a városszél utolsó bérházai közé, olyan falué, amelyet a város idővel elnyelt; feledésbe merült falak és már régóta nem termelő gyárak kéményei; növényekkel benőtt építmények, melyeket a város kivetett magából; városligetek, amelyek dzsungelként nőtték körül a várost a széleken; palánkok és kerítések, amelyek valaha egy-egy területet határoltak, most azonban értetlenül meredeztek a térben. A versenyünkhöz voltaképpen nem kellett a város, melyből nem maradt számunkra más, mint egy láthatatlan centrum, amelyet tiszteltünk ugyan, egyúttal azonban gondtalanul hátat fordítottunk neki, hadd tegye magával, amit akar.  
 Egyébként nem mi voltunk az egyedüliek, akik távozási engedély nélkül szállingóztak el a gettóból. Andrej Stankovič, a költő A felszabadított Babilon  című művében így ír a barátaival véghezvitt húzásairól: "Lojzónál, Vrchotánál, a tehénistállóban kötünk ki - /…/A lenti városba, bár csak egy ugrás, nem nyomulunk be egész héten át." Prága körüli titkos versenyünk azoknak a teljesen ártatlan akcióknak a számát gyarapította, amelyekről az is elmondható, hogy ha a rendszer csak egy kicsit is akarja, valamilyen felforgató, veszedelmes, tiltott mozgolódássá válhatott volna. Visszapillantva valóban úgy tűnik, hogy abban, amit tettünk, akaratlanul is volt valamiféle szimbolika, véleményünk látens, ironikus, nevetséges s ugyanakkor büszke kinyilvánítása. Csak hagyjátok meg magatoknak a centrumotokat, nekünk nincs rá szükségünk, nem fogunk osztozni rajta. A verseny útvonalával együtt a területet is meghatároztuk, amely nem volt senkié, csak a miénk, s egyet jelentett a szabad, ellenőrzéstől mentes perifériával.          

II/ A periféria igazibb, mint a centrum
Valamiképp persze mi is az események középpontjában akartunk lenni. A korlátolt rendszer akadályozott bennünket ebben, a középpontot gyermeteg módon kisajátította magának. Voltaképpen miért is? Az ok csaknem két évtized távolából egyre kevésbé világos számunkra. Csak arra emlékszünk, hogy a verseny azon résztvevői, akiknek ma, az utolsó pillanatban még volt érkezésük ahhoz, hogy fordítók, művészettörténészek, kritikusok, újságírók vagy festők legyenek, akkoriban a periféria különböző kazánházainak, őrbódéinak, benzinkútjainak, kamráinak a lakói voltak. Hogy miért, az egyre inkább a ködbe vész, édes számkivetettségünk rekvizitumait azonban még mindig világosan magunk előtt látjuk. Lapátok, kazánok, kis vasajtók, a portásfülkék ugyancsak kicsi ablakai, a lakókocsik lépcsői, kemény ágyak. Ezek a rekvizitumok alkották a második várost, amely észrevétlenül terjedt szét az elsőben, s banalitása és jelentéktelensége miatt fantomvárosnak és valószerűtlennek tűnt, s ugyanakkor valóságosabbnak, mint az első - épp banalitásának mindennapi véglegessége, jelentéktelenségének kiúttalan meghittsége által; adott volt, de nem adta meg magát, s elszántan készen állt arra, hogy kitart a periférián, s tovább bírja és többet kibír, mint a centrum.  
 Egy meghitt emlék: akkoriban a barátommal együtt (ugyanazzal, akivel a nagy versenyt előkészítettük) gyakran elámultunk egy TESKO feliratú papírlap fölött, melyet mindennap láttunk az állványokhoz használt csövek raktárából, ahol őrként váltottuk egymást. A felirat tetők és kerítések darabjainak zűrzavaros halma fölött lebegett azzal a sokatmondóan megváltoztatott betűvel. Úgy bámultunk arra a sivár lapra, mint egy fantomra. Stankovičcsal, a költővel szólva: "Csak a délibáb ugrál el messzebbre." Ma már a TESCO feliratok láttán nem érzem az akkori sóvárgást. És a jelentéktelenség? Egyszer egy másik, az Iparművészeti Múzeum kazánházában dolgozó kollégámból kitört az elkeseredés a lélekölő kényszerfoglalkozás miatt, de főnöke, a múzeum gondnoka és csapásoknak kitett ember, ráförmedt: Semmilyen munka nem alávaló és fölösleges, érted!? Ilyesmit ne mondj soha többé! Mi azonban akkor konokul a dolgok és események centruma felé igyekeztünk, nem is sejtve, hogy a centrumnak valójában milyen szándékai lehetnek velünk.   
 

III/ A centrum sem volt az, aminek látszani akart
Végső soron azonban maga a centrum sem volt az, aminek látszani akart. Az Óváros utcái félig üresek és komorak voltak, hullott le a vakolat, mindenütt gödrök voltak, ronda állványzatok, deszkából összerótt ácsolatok, egyhangú címtáblák. A romlás valóságos volt, de rejtjeleivel az általános belső romlást is érzékeltette. A történelmi városmagban álló monumentális Týn-templom tornyait vagy tizenöt éven át állványzat vette körül, amelyet végül kénytelenek voltak szétszerelni, mert a nagy valószínűséggel igazat állító legenda szerint lejárt a határidő, ameddig biztonságos volt. Az évek során különböző körülmények között felkapaszkodtam Týn mindkét tornyára; az állványzat legmagasabban fekvő négyszöge épp a tornyok csúcsa fölött terpeszkedett, s lent a mélységben szétdobált kockák összevisszaságaként gubbasztott a város, a híres-neves centrum, miközben az égen fenyegető közelségben szálltak a felhők. A periféria királyának éreztem magam, fentről néztem le a týni templom tornyaira, s a szélen lévő deszkákra ráállni is féltem. Úgy éreztem, hogy ennél jobban nem lehet megfosztani a központot önközpontúságától. "A legfélreesőbb hely a középpont“, írta akkor, talán épp a templom falainál lévő Celetná utcai szükséglakásában Petr Kabeą, a költő a csodálatos Nehezékekben, s ezt ott, Týn tornyai fölött önkéntelenül is igazoltam.
 Az őrködés és a kazánfűtés mesterségének gyakorlásával párhuzamosan  egy dzsessz-zenekarban játszottam, s volt ott egy kollégám, akivel éjjelente, a próbák után együtt jártunk haza a Károly hídon át. A híd időnként teljesen üres volt, talán azt a naiv kis csapatot kivéve, amelyik két gitározó cigány körül tömörült. Valaki egy félig kiivott borosüveget szorongatott a kezében, körülöttünk pedig misszionáriusok és szentek megmerevedett szobrai hajoltak ki a sötétségből, s értetlen arccal fürkésztek bennünket, már-már odakucorodva mellénk, hogy végre megmondják, miként alakulnak majd a dolgok, és mit kell tennünk. Végül mégis restellték megtörni sokévi szokott mozdulatlanságukat. "Távozz, szobor,/ s térj vissza élve…" suttogja Jan Suk az Összekapcsolt kövekben. A szobrok azonban nem mentek sehova, nem hagyták el a kő-mellvéden vagy a Szent Szalvátor templom homlokzatán elfoglalt őrhelyüket, és senki se sejtette, hogy milyen alakban, mivel térnek vissza, s egyáltalán visszatérnek-e valaha. 
 Még a hídon összeverődött ártatlan, a sivár éjszakában gitárt pengető és iszogató társasággal is megtörténhetett, hogy egyik pillanatról a másikra veszedelmes, felforgató csoporttá változik át, amely megzavarja az éjszakai nyugalmat és az ország politikai fejlődését. Egy-egy korty bor után mindenki körbejártatta a tekintetét, hogy nem közeledik-e járőr, aztán félszegen és összeesküvők módjára egymásra kacsintottak: itt vagyunk, együtt vagyunk, legalább egy pillanatra… Nem fért hozzá kétség: a középpont üres volt és magára maradt. 
  
IV/ Amikor valóban miénk lett a város
Ma ezen a hídon éjjel-nappal tömegek hömpölyögnek. Akkoriban voltak, akik gyalog jártak munkába a hídon át, de ma inkább inkább a szomszédos hidat választják, hogy időben odaérjenek. Barátommal, aki trombitás volt, arról álmodoztunk az akkoriban még többé-kevésbé üres hídon, milyen is volna, ha városunkban, s egyáltalán: az egész országban nem a rendőrjárőr ellenőrizne mindent. Ma valaki ugyanezen a hídon büszkén magasodó orosz katonai sapkákat árul pironkodás nélkül, alávetettségünk egykori jelképeit. Mindezt a nyenyere, a hagyományos dzsessz és a hangszórókból szétáradó, reklámot aláfestő szamba hangjaitól kísérve. Mi pedig csak a szemeinket dörzsölgetjük és bólogatunk: hát persze, mintha nem tudtuk volna előre.   
  S megtiltjuk magunknak a panaszkodást és a dohogást. Hiszen annyi minden megváltozott azóta. Az utcák benépesedtek, a komorság eltűnt, a vakolat kandírozott cukorrá változott, rengeteg új felirat jelent meg, köztük nagyon nyomatékosak is: ALCOHOL BAR. CLUB CLUB. A fal melletti koldus ide-oda imbolyog, a mozarti parókát viselő néger koncert iránt érdeklődő kuncsaftokat hajkurász a Lőportorony alatt, miközben a háttérben egy fehér, végtelenül hosszúnak tűnő limuzin halad el, rajta felirat: DARLING. A sétálóutcán valaki gránátot hajít egy páncélozott dzsip kerekei alá. Erre - afféle hamis szamárhídként -  nevetés tör föl azoknak a köpcös angoloknak a csoportjából, akik épp most kezdik hétvégi mulatozásukat: THROW-UP WEEKEND IN PRAGUE.  "Különös, hogy az ostobák sokasága mily szenvedélyesen keresi vesztét.“ (Karel Milota: Gregor)
 De annak, hogy csak ironizáljunk, semmi értelme. A város hihetetlenül megváltozott. Életre kelt, tetszetősebbé vált. Felemelkedett. Az éttermekből árad a fény, a színházak játszanak, az utazási irodák menekülési lehetőségeket kínálnak ide vagy oda, a könyvesboltok zsúfolásig tele vannak könyvekkel. Mindennek ellenére úgy tűnik, hogy valamiképpen elszalasztottuk a békülékeny, kölcsönös előzékenység időszakát, amikor valóban miénk lett a város, mi pedig jóhiszeműen készen álltunk volna arra, hogy viszonzásul az övéi legyünk. Mintha itteni jelenlétünk továbbra se volna teljes, mint ahogy városunk sincs jelen. A centrum ígéretesen megtelt - ugyanakkor azonban együgyű, bocsánatkérő mosollyal elterült, s ami benne volt, minden irányba szétfolyt: egyszeriben mindenütt csak a centrumot találjuk, s a centrum, ez az imákkal kikönyörgött centrum nem hagyja, hogy fellélegezzünk. A centrum: félliteres műanyag flakon, nem kevesebb, mint 60 koronáért. Megszégyenülten továbbállunk, inkább másutt szomjazunk.   
 

V/ A metropolis centrumában megszűnt a helyi élet
Miképp viszonyuljunk tehát a városhoz, melynek a változásait sokra becsüljük, amely azonban aligha lesz képes másra - legalábbis a mi nemzedékünk esetében -, mint hogy újra és újra csendesen csalódást okozzon? Hogyan viszonyuljunk a városhoz, amely velünk s a bennünket körülvevő civilizációval együtt az értelem és a rend lopakodva előrehaladó, de ártatlanul a virágzás álcájával elfedett felbomlását éli át? "It was the best of times…- Dickens e mondata az új évezredben is érvényes, nem is lehetne másképp. A metropolis középpontja kiürült, értsd: megszűnt benne a helyi élet, s fokozatosan mindent a turizmusnak rendeltek alá, melynek révén, érthető módon, mindenki haszonra akar szert tenni - s ezt úgy fogom fel, mint szomorú, de korunkban elkerülhetetlen trendet. Olykor azonban irigykedve gondolok arra, hogy az idegenforgalom által még jobban sanyargatott Velencében például elég, ha valaki kissé eltávolodik a fő útvonaltól, s máris megérinti a hamisítatlan, helyi életmód. (Nápolyról, Portóról, Manhattanról inkább nem szólok.) Prága belvárosának hagyományos életmódját már a "kartonbarát“ kommunizmus is igyekezett szisztematikusan megszüntetni, s most, a rendszer bukása után nincs mihez visszatérni. Jan Neruda már nem ír újabb Kisoldali történeteket, és ön sem, Karel Pecka úr. Tudnivaló ugyanis, hogy az önök híres, festői negyedéből a legutóbbi tíz-tizenöt év folyamán a helyi lakosok két harmada elköltözött, nem maradtak itt már semmilyen egyéni alakok, s velük együtt az általunk valaha olyannyira kedvelt helyek és zugok szelleme is eltűnt.    
 A közép-európai város tehát mindenestül együtt igazi város, egyúttal azonban valószerűtlen metamorfózisok, cserék és különös kilengések terepe. Erősödő prakticizmusa, haszonelvűsége és kommercionalizmusa dacára még mindig sokféle hányattatásnak kitett lelkünk identitásának alapja. "Prága most azt szeretem benned hogy szégyenkezel amiatt ahogy öregszel/ahogy fogyatkozol ahogy szétosztod magad s minél könnyebben teszed ezt annál kevesebb/ amit szétoszthatsz.“ A Národní třídán lévő Prágai Vízművekből, ahol apám szakmai életének egészét eltöltötte, arról gondoskodva, hogy "folyjon a víz", mára szálloda lett, egy a sok közül, s ezt olybá veszem, mint valamiféle álomszerű ráadást. Azon a helyen, ahol apám egy életet töltött el a rajzasztal mögött, most valaki kirándulóként vagy szolgálati okokból futtában kialussza magát, s ezt a tényt úgy fogom fel, mint az élet és a világ csendes szimbólumát és állandó iróniáját. Lehetséges, hogy az apám is csak vendégként volt itt? Egy ilyen városban a történelem nem jelenti többé a folyamatosság fenntartóját, hanem átváltozik az egyre felszínesebb, egyre kevesebb értéket hordozó változások egyszerű sorává. Megértem ezt, de ettől nem leszek újra a városé.
 És mégis: mi az oka annak, hogy a prágai villamosok vezetői az utca szintje fölé emelkedő fülkéikben ma is oly sokszor vágnak dölyfös és dühös arcot? Szeretnek bennünket egyáltalán? Nem, akkor nem is lennének prágai villamosvezetők, akik sértődötten néznek az egész világra. Hogy is érthetnénk meg az ő közép-európai keserveiket, hiszen nekik és nem nekünk kell vánszorogniuk az utcákon és gubbasztani a kereszteződéseken, várni a mágneses váltóállításra, s közben szünet nélkül elviselni az utasoktól a zaklatást, az utasoktól, akik futnak a villamos után, akik nem érik utol, túlságosan lassan szállnak fel, vagy valamit meg akarnak magyarázni. Micsoda igazságtalanság! Ülni a magunk kabinjában, a saját városunk kellős közepén, saját embereinkkel a hátunk mögött és saját munkánkat végezni… Időnként olyan érzésem támad, hogy a közép-európai nagyváros összes sebhelyével és szennyfoltjával együtt bezsúfolódik a prágai villamosvezető szenvedéseinek színhelyére, a kabinjába. Ezt a nagyvárost valaha megsértették és megalázták, s megalázottsága miatti dühét mindmáig a hasonlóan sértetteken és megalázottakon tölti ki.
 S e pillanatban a rendszerellenes tüntetések egyike jut eszembe 1989 nyaráról. A tömeg a váratlan rendőri nyomás hatására betódult a Spálená utcába, a villamossíneket is elárasztotta, s egyszeriben moccanni se lehetetett semerre, de egy villamosvezető, aki tudj’isten, miért, változatlanul úgy tett, mintha körülötte semmi se történne, mégis elindult a megállóból a Lazarská utca irányába. Csengetett, és maga előtt tolta a tömeget; emlékszem, hogy a máskor  meghitten csengető prágai villamos most egyenesen belevágott a tömegbe, a vezető az emberek közé tolta a villamost, ragaszkodva megsértett őrmesteri becsületéhez: Hagyjatok békén a világ gondjaival: megyek!     
 

VI/ És aztán jött az árvíz
De aztán eljön az árvíz. Nem, nem metaforikus értelemben, s nem is 1989 novemberének lelkes tömegei árasztják el újra az utcákat, hanem a hamisítatlan árvíz, az évezred árvize, annak rendje és módja szerint. Ez 2002-ben történt. S egyszeriben minden másképp van, elég néhány óra, és a város fejtetőre áll. Fokozatosan egész városrészeket zárnak le. Az ablakok alatt tűzoltóautók haladnak el, a hangszóró pedig bejelenti: Ezt a városrészt evakuálni fogják, hagyják el otthonaikat. A hídon még átmegy az utolsó villamos. A Rózsakert kőtestű szerelmeseinek már csak a feje látszik ki a vízből, nemsokára azonban teljesen elmerülnek, s a szerelmes ifjú már nem találja meg a fejét.
 Éjjel ránk borul a sötétség, a villanyt kikapcsolták, az autók nem járnak, az ablakok és a lámpák nem világítanak, minden megszűnik. Közép-európai érzés, amely genetikailag annak is ismerős, aki épp csak hallott a megszállásról, az elsötétítésről, a légitámadásokról, a jegyre adott vajról. Az utcákon csapatokba verődött emberek téblábolnak. Egyszeriben mindenkivel le lehet állni egy szóra, mindenkitől meg lehet kérdezni, mi újság, melyik utcában lakik, mi a helyzet náluk. A menekültekkel teli helyi cukrászdából kiszalad a főnök úr, aki macedón, s miközben bizonytalanul a folyó felé irányítja tekintetét, felkiált: Itt van? Az árhullám? Egy férfi hosszasan és bizalmasan arról beszél nekem, hogy még tétovázik, hazatérjen-e éjszakára a tiltott negyedbe. A szolidaritás hulláma mindenkit összekapcsol, az emberek takarókat, ásványvizet, játékokat hordanak egy halomba. A villamosok ingyenesek! Mindenkit összeköt a várakozás: mi lesz most? És közös az ámulat s a titkolt, kimondatlan büszkeség: ezek vagyunk mi, ez a mi városunk és folyónk! Egy őrült férfi házilag készített tutaján - lehet, hogy csak egy felfordított kapu - a vad vízre száll, s az egész városon végigsiklik. Magor! villan az elmémbe. "Nem álmodok más életet/csak ilyet//Semmitől se félni//Gyermekláncfű levelével/Segget törölni//Ravasznak lenni. (Ivan Martin Jirous: A magori vanitas) 
 Valóban csak akkor ébredünk magunkra, ha valami így felráz bennünket? Az adott pillanatban nincs idő töprengeni, de az ember szinte megijed, amikor átvillan az agyán, hogy mi lesz majd, ha minden visszatér a régi kerékvágásba.
 Egyelőre azonban az utcákon nincs más, mint a feketeség és a barátságos, gondterhelt járókelők. S ez a csend köröttünk!

                                  G. KOVÁCS LÁSZLÓ  FORDÍTÁSA  



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret