stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Angelika Reitzer
Napfényes táj

néha sikerül az anyjának egyszerre annyi lehetőséget egy mondatba foglalnia (különféle irányokat, aztán mégsem lehet tudni, mire megy ki). Öltözz már fel, a busz nem vár meg. A konyhából hírolvasó bemondónő hangja hallatszik, amit meg-megszakít a rádiókészülék zúgása és recsegése. Az apja szitkozódik, mert lemaradt egy fontos mondatról. Az anyja bekapcsolja a kenyérvágógépet, hangosabb, mint a rádió és az apja együttvéve. Becsukják a konyhaajtót, és a történtek zajként vannak jelen: átfolynak egymásba vagy kölcsönösen kioltják egymást. Ettől a konyhaasztal megnő, a kőpadlón egyszeriben több a hely, és nagyobb ablakokon át tágas mezőkre látni. A szoba másik végéből áthallatszik a bátyja nyafogása, színpadias: nem akar felkelni, túl hideg van, panaszkodik, hogy elfelejtette az ágy végébe készíteni a ruháit, és nem akar pizsamában felkelni, ki az ágyból a hideg szobába, a hideg levegőbe, ami körülveszi. A gyerek kidugja a jobb kezét a takaró alól, tapogat a fal mentén, ahol az ágy áll, óvatosan és lassan, mintha a takarón kívül veszélyben volna a kéz, veszélyeztetné a szoba hidege, amiről a bátyja beszélt, visszahúzza a kezét, és a háta mögé dugja, felsőtestét szorosan rányomja a kis kézre. Az egész szoba jéghideg, mint egy hűtőházban, kiabál a bátyja. Az apja a konyhában együtt fütyül a tangóharmonikával, ami most zavartalanul szól a rádióból. A kenyérvágógép elnémult, és a konyhaajtót kinyitják. Kinyílik a bejárati ajtó, zománc hangja hallatszik a kövön, az anyja hangja: cic-cic-cic, és ahogy a macskák eledelét a zománctálba meri, egy loccsanás. A macskák megvárják, míg az anyja visszamegy a házba, mielőtt a tálhoz lopakodnának. Félénkek, és csak ritkán lehet felvenni őket. Többnyire félrehúzódnak, ha emberek vannak a közelben, csak a nagymamánál kergetőznek a szobában. A gyerek nem szívesen enne maradékot, főleg nem reggelire. A macskák viszont mindent felfalnak, amit kapnak, és mindig tisztára nyalják a tálat. Mindig a felső kőlépcsőn marad, és csak néha mossa ki az eső, ezért mégis szürke, nyálkás réteg borítja a pöttyös zománcot. Az anyja most behajol a gyerekszobába, bedugja a fejét, és Leo felé fordulva hangosan nevet. A hideg egészséges! Rajta! A gyerek gyakran hallja így dicsérni a hideget. A bátyja erre nem szól semmit. Egész gyorsan ugrik majd ki Leo az ágyból, felkapja a fotelból a tegnapi holmiját, és visszabújik a takaró alá. (Az iskolatáskán vannak a ruhái: Leo lehetőleg nagy lendülettel hajítja őket a kordbársony fotelba, letépi testéről a nadrágot és az inget, és a táskára dobja. Néha azt mondja: már látni sem bírlak, és ilyenkor az iskolatáskára gondol, és benne a füzetekre meg a könyvekre. Ha Leo egymás után több napig vagy néha heteken keresztül a holmija alá temeti a táskáját, és csak másnap reggel veszi elő a legutolsó pillanatban, a gyerek tudja, hogy veszekedés lesz.) Becsapódik az ajtó, a gyerek megint elszundított, és az apja kiabálására riad fel, Leo volna szíves lehetőleg nem csapkodni az ajtót. Mélyen az arcába húzza a paplant. A rádióból szóló tangóharmonikazene elnémul/visszamászik a konnektorba. Az anyja Leóval beszél, hogy mit mond, azt nem hallja a gyerek csak a hangját, Leótól pedig azt, hogy igenigen, meg hosszan elnyújtva azt, hogy úgyismindigmegcsinálom, és hogy az anyja egyre tovább beszél, a hangja kellemes és nyugodt és türelmes, szinte szenderítő, és hallja, amint az apja a széket az asztalhoz tolja. Most majd azt mondja a fiának, hogy ne hozzon szégyent rá és tanuljon, mielőtt elszív egy cigarettát a ház előtt, és átballag a fűrészüzembe. Az ajtó becsapódik. Mindjárt nyugalom lesz a házban. A bátyja megissza a kakaóját, kezébe veszi a kenyeret, amit az anyja kent neki, átveti a vállán az iskolatáskát, az anyja most a füzetek és könyvek közé csúsztatja az uzsonnakenyerét, és talán meg akarja simogatni szalmaszőke haját, de addigra már kiment a konyhából, az anyja pedig felvesz egy mellényt, fogja a termoszt a nagymamának szánt kávéval, és még egyszer becsapódik a nehéz bejárati ajtó, és a gyerek egyedül van a házban. A gyerek háton fekszik, egész egyenesen fekszik az ágyban, és a plafont nézi. A csend olyan köztes idő, amit nehéz leírni/többnyire beláthatatlan, hogy meddig tart. Ha minden nyugodt, a falak és a fiókok és az ajtófélfák úgy tesznek, mintha mondani akarnának, mintha mondani tudnának valamit. Harmincig számolok. Aztán felkelek és felöltözöm, és akkor visszajön anya és készít nekem reggelit, és aztán engem hív. A gyerek lépéseket hall a lépcsőn/ami hiányzik, az egy ajtónyílás, egy ajtócsukódás. A várakozás itt nem segít. Barna majmot húz elő a párnája alól, a keze és a lába szétterpesztve, laposra nyomódott, olyan vékony a feje, a pofája és a teste, mintha a textilállat kétdimenzióssá akarna változni. Elalváskor a majom a gyerekarccal szemben fekszik a párna mellett, ők ketten egymás szemébe néznek, a gyerek beszélget vele, mesél, hallgatja, mielőtt mindketten elaludnának. Reggelre a majom a párna alatt fekszik. Most a gyerek odafekteti az arcára, elgyötört bundája meleg, és olyan szaga van, mint a gyereknek: a majomnak olyan a szaga, mint nekem, ha alszom, gondolja a gyerek, és mélyet szippant. Már rajtam van a csizma, kicsim. Az anyja az ablak alatt áll, a gyerek kiugrik az ágyból, és lenéz hozzá. Nem tudja kinyitni az ablakot, nem sikerül elfordítani a kilincset, ami néha beragad, tehát az ablakon át néz ki, látja, ahogy az anyja fejkendőt köt. Hangosan kiabál, jól lehet hallani a szobában, kiabál az anyja és mindig ugyanazokat a mondatokat ismétli. (Hogy gyorsan el kell szaladnia valahová. Hogy a gyerek kenjen magának egy kenyeret. A tej ott van az asztalon. És aztán át a nagyihoz, már vár.) Eltolja a homlokáról a fejkendőt/tekintetében nincs benne a gyerek az ablaktábla mögött, és megfordul, elfut a füvön keresztül a furgonhoz. Beindítja, kiengedi a kéziféket, a kocsi pár métert gurul, az anyja fékez, ebben a pillanatban felbukkan a nap a garázstető fölött, és fénye úgy törik meg a szélvédőüvegen, hogy elvakítja az anyját, a szeme elé tartja a kezét, az arca előtt hadonászik, mintha a gyereknek integetne, a kezét megint védelmezőn a szeme fölé tartja, elindul. A gyerek az ablaknál áll, és kinéz az udvarra. El tudja képzelni a kinti zajokat, nem segítenek.

       SARANKÓ MÁRTA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret