stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hans Raimund
Ez a kocsi megy Triesztbe?
(KAY) 

Ez a kocsi megy Triesztbe? Triesztbe? Triesztbe! Pardon! Prego! Tri-esztbe? Elnézést, meg tudná mondani, hogy ez a kocsi megy-e… Öregem! Csak hogy itt vagy végre! Hallod, téged megtalálni…! Most aztán nézel, mi? Én vagyok az! A Kay! Meglepődtél, de rendesen. Te, nekünk még feltétlenül beszélnünk kell egymással. Érted? Nem hiheted, hogy engem ilyen egyszerűen el lehet küldeni. Nem, ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem… De tényleg: elég durva volt ám az tőled, ott a taxiállomáson, ma este, miután felolvastál a Palotában: hogy aszongya "Figyelj, Kay, a Bonifaziusnak meg nekem, még meg kell beszélnünk valamit, valami nagyon személyes dolgot, ezt meg kell értened, Kay, értsd már meg, úgyis hamarosan  újra látjuk egymást, a nyáron tutira megint jövök majd Bécsbe. Legyél jó, kicsi Kay, vigyázz magadra, most pedig…" Kopjál le, ezt akartad mondani. Mondd csak, tényleg olyan fontos volt, amit nektek kettőtöknek meg kellett beszélnetek? Tudom, tudom, az a hülye történet a lengyel spinével. Baromi hülye egy történet. Én mindig elleneztem, hogy megnősüljön. A Bonifác meg a nősülés! Agybaj… De engem ez tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel… Veled megyek Bécsújhelyig. Oké? Hogyan jutok vissza Bécsbe? Ne izgulj, majd csak lesz egy visszavonatom. Ne aggódj… Hű, de hideg van itt! Nem működik a fűtés? Megnézted, hogy be van-e kapcsolva? Akkor inkább magamon hagyom a kabátot - remek darab, vastag és meleg! Egy havertól kaptam ajándékba, kicsit nagy, látod, de kit érdekel, hogy túl hosszú az ujja! Éjszaka fázni fogsz … Leoltom a lámpát. Rendben? Akkor mesélj! Hogy megy a sorotok odalenn Olaszországban? Mivel telnek a napjaid? Hallod, ez a ma esti felolvasás! Egy mukkot se értettem belőle, ha hiszed, ha nem, egy árva mukkot se! De most őszintén, áruld el már nekem, miért kell így írnod? Nem volt egyetlen normális mondatod, egy se! Figyeltem. Ki olvassa ezt el? Kinek írod? Hogy nem nekem, az tuti! Kár a gőzért: én ezzel semmit nem tudok kezdeni… Most éppen az "Oblomov"-ot olvasom. Te ajánlottad nekem, emlékszel? Állítom neked, ez ragályos, ez az "oblomovizmus"… Én is sokat alszom, sőt nagyon sokat. Iszonyú fáradt vagyok. Tíz előtt egyszerűen képtelen vagyok felkelni. Az emberek, akiknél lakom, nagyon kedvesek. Iszonyúan rendszeretők, de kedvesek! Fárasztó tud lenni, tudod, baromi fárasztó! Tudod, a szüleim nem akarják, hogy egyedül éljek. Meg tudom érteni. A lakásomat bérbe adtuk. Ezeknél most saját szobám van, és rendszeresen étkezem. Akkor jövök és megyek, amikor nekem tetszik. Jól érzem magam ott. Tényleg. Délelőtt hanglemezeket hallgatok, mindig ugyanazokat, Bach csellószvitjeit, a Casalsszal, ahogy az nyögdécsel meg szuszog, szabályosan hallani, ahogy izzad, állati klassz, én mondom neked, vagy rádiót hallgatok, az iskolarádiót. Ha olyan fáradt vagyok, hogy ültömben elalszom, még egyszer ledőlök egy kicsit, ebédidőig. Az analitikusom azt mondja, hogy küzdenem kell ez ellen a fáradtság ellen. Könnyen beszél! De biztosan igaza van. A csellózást teljesen abbahagytam. Nem, nincs kedvem hozzá. Néha még előveszem a hangszert a tokjából, becsavarom a tüskét, kiteszem a kottatartóra a régi kottákat - még az iskolából nyúltam le őket, ahogy te is, emlékszel - a Klengelt vagy valami hasonlót, nyaggatom egy kicsit a húrokat… De többre már nem futja… A pszichoanalitikusom minden pénteken fogad. Egy órán át beszéltet. Közben jegyzeteket készít, vagy legalábbis úgy tesz. Nem is olyan drága. Kézbe kell vennem az életemet, mondja, legfőbb ideje, "csináljam meg" az életemet, jelentsen ez bármit is, kezdjek magammal valamit, hagyjak fel végre azzal, hogy a többieket, a szülőket, az iskolát és így tovább és így tovább hibáztatom… miért is? Mindenért, azt mondja. Időnként, véletlenül, a kávézóban futok össze vele, az analitikussal. Úgy ülök le, hogy mindenképp látnia kell engem. Azt hiszed, odaköszönne?! Október óta minden héten elmegyek hozzá egyszer, azt hiszem, már többet tud rólam, mint saját magam… Ez az egész még tavaly nyáron kezdődött. Akkor, amikor egyszer meghívtál magadhoz, mielőtt leléptetek Olaszországba. Szó se róla, már elég részegen érkeztem hozzád. Öregem! Irtó jó hangulatban voltam. Meg az a két homokos, aki ott volt nálad, elképesztő alakok voltak! Az egyik, aki egyfolytában azt zöngicsélte: én egy homoszexuális alkoholista vagyok! Menthetetlen csődeset vagyok! Korsóból itta a fehérbort, mindig egy hajtásra, egyiket a másik után. Vodkát nem kérek, mondta, nem, a vodka nekem túl erős, tényleg, nem bírom. Az aztán tudott énekelni! Tényleg nagyon szép volt a baritonja. "Ki ne mondd, csak gondold…", így intonált, és hogy ez a pszichiátriai klinika himnusza, és közben az arcizma se rendült. Megállás nélkül énekelt, népdalokat, slágereket, operettdalokat, operaáriákat, és mindent tisztán, mindig stimmelt a szöveg és a dallam. Elképesztő. Valamikor hajnal felé elvágódott, hanyatt, éppen a piros Chippendale-asztalka meg a lemezjátszó közé. Hárman kellettünk, hogy talpra tudjuk állítani. Apám, de kínos volt neki! Ez nekem olyan kellemetlen, mondogatta, ez nekem tényleg óóóólyan kellemetlen! De hopsz, már megint kezében volt egy teli korsó, és rázendített, hogy aszongya "E csarnok mélye szent…" Na és a másik, az öltönyös-mellényes, aki olyan istenien adta a Bobby grófot, az mekkora egy arc volt! Bohcsásson megh, reddenedesen meg vadok fázva, dünnyögte orrhangon, és egy illatosított zsebkendőbe trombitált, monogrammal! Ó, az a Dörögország! Mindenkinek a törökországi utazásáról áradozott, egy jó, nadon jó régi ismerősével, Dörögországba, ed csoporddal, oan gedves embereg, oan gedveseg, gülönösen a lányog, nadon édeseg! Teljesen oda volt Törökországért. Ki akart vándorolni. A fiúk ott: olyan csinosak, olyan kedvesek, olyan készségesek, vigyorgott, a vén kujon. Nem, nem is kivándorolni akart. Csak egy-két évre megszabadulni a hivataltól, elsőnek az is elég volna. Egész nap nem csinálni semmit, üldögélni a kávéházban, török kávét iszogatni, török cigit szívni, török fiúkat…: dolce vita alla turca - erről álmodozott. És milyen mérgesen tudott nézni! Amikor ez a "homoszexuális alkoholista vagyok" átkarolt, és azt dúdolta, hogy O sole mioó… Az vicces volt! Nagyon sokat ittam aznap nálad. Inni akartam, be akartam rúgni. Beszéltem, mint a vízfolyás, és nevettem, amilyen hangosan csak tudtam. Már láttam a mérges tekintetedet. De minél mérgesebben néztél rám, annál többet beszéltem, annál többet ittam, annál hangosabban nevettem: annál dacosabb, annál harciasabb lettem. Állati jól éreztem magam. Nagyszerűen éreztem magam. Egyszerűen csak mondtam, ami a fejemben járt. Kiengedtem magamból a fáradtgőzt. Öregem, de jót tett! De milyen jót!... Egyszer eltűntél a konyhába, hogy bort hozzál, egy kétlitkósat. Én meg uzsgyi utánad. Egyszer végre a többiek nélkül, zavartalanul akartam beszélni veled. Mit írsz mostanában?, kérdeztem. Emlékszel? Írnod kell, mondtam, folytatnod kell az írást. Írjál végre egy regényt. Ne folyton csak ezeket a verseket, amiket senki sem ért! Kezdjél bele végre egyszer egy regénybe! Legyen több önbizalmad! Vagy: miért nem írsz egy színdarabot? Csak neki kell fognod egyszer. Öregem! Tudsz te írni! Akkor meg mire vársz?... Úgy néztél rám, ahogy azelőtt szoktál, amikor már megint olyan iszonyú hamisan intonáltam a csellón. Részeg vagy, Kay, mondtad, szedd össze magad! És már kint is voltál a konyhából, a kétlitkóssal a hónod alatt… Később, mikor már mindenki elment, én még maradni akartam, mindenáron. Beszélni akartam veled. Te meg egyszerűen kidobtál. Megértem én… Akkor kezdődött. Ahová csak betértem, mindenütt kitálaltam. Csavarogtam napokon, éjszakákon át, céltalanul lődörögtem a városban. Ne kérdezd, merre jártam. Bementem az üzletekbe, és közöltem az eladónővel: Kay vagyok, a Bolygó Hollandi. Volna kedve elvitorlázni velem Patagóniáig? Öregem! Szórakoztatott a dolog. Irtó jópofának találtam. Bementem a diszkókba, odaültem az emberekhez, mindig csak párokhoz - furcsa, nem? -, löktem nekik a sódert, beleittam a csajok poharába, elvettem a cigijüket a hamutálról, szívtam egy slukkot, az arcukba fújtam a füstöt, és elmondtam a mondókámat: Kay vagyok, a Bolygó Hollandi. Volna kedved elvitorlázni velem Patagóniáig? De csak akkor, ha jó vagy az ágyban. Jó vagy az ágyban? Jó az ágyban?, kérdeztem a pasiktól. Lett is belőle balhé, naná, még verekedés is, és az utcán értem földet… Egyszer lefeküdtem az úttestre a Rotensturmstraße közepén, és elkezdtem gurulni lefelé, a rakpart irányába: gurulj, Kay, a rakpartig meg se állj! Állati klassz érzés, nekem elhiheted: csak gurulsz, gurulsz, amikor meg nem gurulsz tovább, akkor meg felállsz, és minden forog körülötted! Isteni! Persze rögtön ott termett néhány aggódó mindenlébenkanál, felsegítettek, támogattak. Nem esett baja? Én meg, tök lazán: vedd le rólam a mocskos kezedet, de rögtön, különben letépem a töködet. Kay vagyok, a Bolygó Hollandi, lenn a rakparton horgonyoz a hajóm… A rendőrség értesítette a szüleimet. A többit már te is tudod: pszichiátriai klinika, töméntelen dilibogyó, altatókúra, végül az analitikus… A szüleim szeptember óta Casablancában élnek. Apámat megint áthelyezték. Anyám megint túl van egy elvonókúrán, hogy ez már a hanyadikhányadik, azt nem tudom. Apám is sokat iszik, de mindig csak lefekvés előtt, ahogy ő mondja… Különös: én idén töltöm be a huszonkettőt, anyám a negyvennégyet, apám az ötvenötöt. Ez biztosan jelent valamit. Értesz valamit a számmisztikához?... Beiratkoztam a jogra. Eddig még egyetlen egy előadáson se voltam. Nem érdekel, de egyáltalán nem. A konzi alól felmentettek: egészségi okokból. Holnap, ha akarnám, meghallgatna egy csellista: egy bolgár emigráns, egy zseni, azt mondják, egész fantasztikusan játszik, hihetetlenül jól. Órákat vehetnék tőle. Nem tudom, elmegyek-e. Mire visszaérek Bécsbe, négy óra lesz, vagy még később. Akkor aztán biztosan alszom ebéd utánig. Nem, nem lesz erőm rá… Sokszor nem megyek haza éjszakára. Néha egy havernál alszom. Csellista ő is, egy néger. Egyszer már börtönben is volt, fogalmam sincs, hogy miért. Kollégiumban lakik. Nekem nagyon fontos a vele való kapcsolat, nagyon… Afrika: sokat gondolok Afrikára. Öt évig éltünk ott a szüleimmel. Már csak egész kevésre emlékszem az ottaniakból. A házunk közelében egy kávégyár volt. Éjszakánként vagonokat rakodtak be. A kutyák egész éjjel ugattak. És iszonyúan hangosak voltak a tücskök. Nem tudtam elaludni. A házunk mögött teniszpályák voltak. Apám teniszezett. Mindig magával vitt, labdaszedőnek. Gyűlöltem, és anyám tudta ezt. Néha, teniszezés előtt apám mesélt a gyerekkoráról: kisfiúként birkaganéjt kellett gyűjtenie a Thüringiai-erdő mezőin és legelőin. A birkaganéj kiváló trágya. Jutalomként, az összegyűjtött bogyók mennyiségétől függően tízpfennigeseket kapott. Esténként még elkísérhette apját a kocsmába, és leihatta a habot a söröskorsókról. Hogy én mit kaptam a teniszlabdák összegyűjtéséért, már nem tudom… Egy nap kakast vágtak a teniszpályán: az egyik játékos lecsapta a kakas fejét, a másik elkötötte a nyakát - és a levágott kakas, a fehérruhás urak nagy mulatságára, már futott is a pályán… Már Bécsújhelyen vagyunk? Még nem! Hála Istennek! Még van időm… Egy évig lakott nálunk egy lány. Már nem tudom, hogy miért. Családi zűrök, vagy ilyesmi. Ezt a lányt én az első naptól fogva gyűlöltem. Most is, amikor róla beszélek, azonnal gyűlölni kezdem. Anyám semmit nem tett a gyűlöletem ellen. Ellenkezőleg, azt éreztette velem, hogy különb vagyok, mint az a másik gyerek. Szilárd elhatározásom volt, hogy elpusztítom. Érted te ezt? A lány egy nap eltűnt. Én pedig megmaradtam annak a gyűlölködő beszarinak, aki mindmáig vagyok… Nemrég le akartam feküdni a barátommal, a négerrel. Már meztelenül feküdtünk az ágyon. Egyszer csak hallom, ahogy a szomszéd helyiségben lehúzzák a vécét. A kollégiumban vékonyak a falak. Te, én már nem is akartam  a dolgot, képtelen voltam rá, de teljesen. Felugrottam, felöltöztem, rohantam kifelé… Afrikában körülmetéltek. Kilencéves lehettem. Bevittek egy kórházba, az anyámmal együtt. Egymás mellett volt az ágyunk. Amikor felébredtem az altatásból, kezemnél-lábamnál kikötözve találtam magamat az ágyon. A merev hímvesszőm vastagon körül volt tekerve fehér pólyával. Ordítottam a fájdalomtól. A néger nővér igyekezett megnyugtatni. Rángattam a köteleimet, mint az eszeveszett. Anyám ott ült mellettem, a saját ágyán. Elnézett másfelé, cigarettázott némán, és a kisujját se mozdította. Gyűlöltem. Még ma is gyűlölöm emiatt, most is, ebben a pillanatban is… Órákon át üvöltöttem neki a fájdalmamat. Míg aztán a fájdalom egyszer csak ingerré alakult át, elviselhető, furcsán, kéjesen finom ingerré… Tudod, lehet, hogy nem hiszed el nekem, de jól érzem magam a bőrömben. Jól vagyok. Öregem! Ragyogóan vagyok. Apám jól keres Casablancában. Ki tudja fizetni, fizesse is ki, a költségeimet, a lakást, a gyógyszereket, az analitikust… Fizessen is meg csak mindenért. Az anyám, az kész van: az alkohol. Soha nem tudtam kideríteni, hogy miért kezdett inni. Nem tudom. Én legtöbbször el voltam választva a szüleimtől. Apám járta a nagyvilágot, a munkája miatt, két évig itt, három évig ott. Anyámat magával vitte. Engem meg elküldött Németországba a nagyszülőkhöz. Később aztán internátusokba, utoljára abba a bécsi elitzárdába. Öregem! Pocsékul éreztem magam benneott! A cselló volt az egyetlen, ami életben tartott. Tényleg csak a cselló. Annyira egyedül voltam! Azok a szánalmas együttrejszolások esténként, lámpaoltás után! Öregem! Utána mindig iszonyúan éreztem magam. A nevelő pedig, aki éjszakánként biciklivel járőrözött a hosszú folyosókon, és elemlámpával világított be a szobákba, és csak arra várt, hogy rajtakapjon minket az ágyban. Súlyos, súlyos! Emlékszel még a lassú bevezetésre Beethoven g-moll szonátájának első tételéhez? Egy évig, egy teljes évig dolgoztunk rajta, te meg én. Nem boldogultam, soha nem is fogok boldogulni vele: egyszerűen képtelen vagyok helyesen intonálni. Hallom, hogy a hangok hamisak, de nem tudom tisztán fogni őket. És nincs ritmusérzékem. Öregem! Milyen galád voltál hozzám néha, cefetül galád! Már oda se kellett néznem, olyan jól ismertem a mimikádat, amikor már megint túl mélyen játszottam egy negyedhangot vagy akármit, vagy ha tizenhatodokként daráltam a nyolcadokat. Kay, te ezt soha nem fogod megtanulni, ezt mondta a tekinteted. Iszonyúan megalázó volt gyakorolnom veled, kész gyötrelem. Az egész szobában izzadtságszag áradt, az én izzadtságszagom. Te meg mindig mindjárt kitártad az ablakot, szellőztettél. Tudom, tizenhat évesen késő a csellózást elkezdeni. Húszévesen még olyan darabokkal kínlódtam, amiket mások, tizennégy évesen, blattoltak. Szégyelltem magam, szégyelltem magamat magam előtt, előtted, mindenki előtt. Rettenetesen irigyeltelek, a muzikalitásodért, az ujjtechnikádért, a feleségedért, a lányodért, a kutyádért, az őrült barátaidért, azért, hogy tudtad, hogy mit akarsz. Ezt tudod te is. Avagy?... Hogy végképp kikészíts, azt mondtad, azzal a kígyószelídséggel: türelmesnek kell lenned, Kay, magadhoz, a többiekhez, a csellóhoz. Előbb-utóbb össze fog jönni. Ja, ja… Ott volt az a történet a francia nővel. Ő is csellózni tanult, ugyanannál a tanárnál, mint én. … ..jobban Jobban játszott, mint én. Mit meg nem tettem, hogy lefeküdjön velem! Öregem!, mondtam magamban, már elmúltál húszéves, és még egyetlen nővel se feküdtél le. Azt se tudod, mi az: egy nő. Annyira kanos voltam, hogy az egész világot meg tudtam volna dugni, férfiakat, nőket, kutyákat… mindenkit. Végül egy kültelki prosti ágyában kötöttem ki. Négyezerbe került, az egy vagyon… De az se volt az igazi… Tudom, én használtam a zenét. És ez nem megy. A zenével ezt nem lehet csinálni. De én önfejű vagyok, makacs, akaraterőm viszont nincs, és túl későn fogtam fel, hogy tehetségem se sok. De áruld el nekem, különben hogy a francba bírhattam volna ki az elitintézetben töltött hosszú éveket? Kellettek nekem azok a magányos órák, amikor egyedül lehettem a csellómmal, skálákat és etűdöket nyúzhattam, szalondarabokat cincálhattam, hogy a többiektől, a diáktársaimtól elkülönüljek, hogy kiváljak. Akartam tudni valamit, amit ők nem tudnak. Csak így volt lehetséges, hogy a fennhéjázó fontoskodásuktól, az öntelt nagyképűségüktől távolságot tartsak. Ha elképzelem a holtbiztos orvos-menedzser-diplomata karrierjeiket, meg hogy a legtöbben közülük már közel vannak a doktori címhez, én meg… Sokat alszom, nagyon sokat. Olyan fáradt vagyok… Különben: az az osztálytársunk volt - tudod, az izé, hogy is hívják -, akiről ma este felolvastál egy szöveget? Emlékszel még rá? Hülye kérdés! Milyen szép srác volt! Világosszőke, azzal a "Valiant herceg"-frizurával, és csupa szeplő kislányarccal? Nemrég láttam a Café Krugerhofban. Kilépett az iskolából, "kiléptették", ahogy elitintézetünkben mondják. Rendesen lezüllött, már ahogy kinéz, vállig érő haj, rongyos farmernadrág. Ő is egy… Jut eszembe: emlékszel az ír professzorra, aki néhány hónapig nálatok lakott? Az aztán ronda egy pasas volt, szűzanyám, de ronda! Mint a bűn, olyan ronda, ugye? Bandzsított! Az ember szinte beleszédült, nem tudta, hová nézzen, ha vele beszélt. Azért jött Bécsbe, hogy konferenciát szervezzen arról az angol költőről, izé… - soha nem tudom, hogy kell a három nevét helyesen kimondani. Buzi volt az ipse, az illusztris költő, és a rajongói ebben egytől egyig vakon követték… Egyszer vagy kétszer én is meglátogattam a professzort, a te lakásodban. Valóságos hímkuplerájt csinált a lakásodból. Egész nyíltan beszélt róla, ömlengett nekem Richardról, az osztrák hímringyóról, Draganról, a jugó cigányról, meg az óóólyan édes török srácról, Sehemnek hívták, vagy hogy… Egyszer elmesélte nekem, hogy az "Ezüstlámpás"-ban, egy akkoriban éppen "menő" buzibárban, ahol esténként ott üldögéltek mind, szóval hogy az egyik, Ottónak hívták, azt hiszem, egy másiktól, Karltól, vagy valahogy így, pénzt akart a szexért. Otto ragaszkodott hozzá, azt kiabálgatta, hogy ő egy klasszis ringyó, egy klassz ringyó, de ringyó… Hallod, ez a pénzéhség! Mind ringyók, jegyezte meg szárazan a professzor, csak a kis Richard nem, az még csak tizenhat éves. Különben meg vigyázni kell, mondta, a kis Richardot sem szabad túlfizetni, ez valahogy nem felelne meg a piaci árfolyamnak. Dragant, a cigányt sem, pedig az: bizony, házas, két gyereke van, most jön a harmadik. Aranyos pofa, de miazhogy! nNagyon is! A prof legutóbb 300 schillinget adott neki. A többiek azt mondták, hogy sok: piaci árfolyam és így tovább. Azonkívül meg, mondták, ezekkel a stricikkel úgy kell bánni, mint az alacsonyabb rendűekkel, és hogy szívesen felnéznek arra, akinek pénze van, rangja, szépen beszél és így tovább… Ő viszont, a professzor, hogy őszinte legyen, erről az egészről nincs nagy véleménnyel. Alázatos a stricikhez, sőt úgy érzi, hogy fölötte állnak… Néha elképzelem, milyen lehet az életed Triesztben. Nyugodt, kiegyensúlyozott. Ti okos emberek vagytok. Nem dőltök be olyan könnyen az érzelmeknek, mint a magunkfélék. Nem, ti megtanultátok, hogyan racionalizáljátok a Muratti- és Dunhill-örömöket, a sherry- és pinot-élvezetet. Megtanultátok fegyelmezni magatokat. Minden nap terv szerint zajlik. Te írsz, mindjárt reggeli után, a feleséged tanítani megy, a lányod iskolába, a kutya alszik. Mindenki elégedett. Gyakran jönnek vendégek hozzátok: esztek, isztok, nevettek, te pedig zongorázol. Szép lehet, ott lenn, tinálatok. A távolban pedig az örök orgonapont: a tenger állandó zúgása. "Trieste! Trieste! Giovanni ? vivo!“  Mennyire másként cseng ez, mint a Verdi-féle "Triste! Triste! Wagner ? morto!“  Igaz különben, hogy Wagnert akkor ütötte meg a guta, amikor éppen egy kis balerinát akart megdönteni? Te mesélted nekem egyszer… Én egy víziló vagyok. Ha a hippopotamusnak nem tetszik valami, lemerül a víz alá. Különben minek tudná bezárni az orrlyukait? Az én orgonapontom: sóvárgás a soha véget nem érő iszapfürdő után… Ma este, a felolvasásod után, miután nem tudtál időt szakítani rám, elmentem a kollégiumba az én négeremhez. Szeretkeztünk. Szép volt. Meztelenül feküdtünk az ágyán. Ezúttal nem volt senki a szomszéd szobában. Azonnal elment, alighogy hozzáértem. Én meg nem. Akárhogy próbálkoztunk, nem jött össze… Bécsújhely! Öregem! Ez már Bécsújhely! Le kell szállnom. Gyorsan. Jó volt beszélni veled. Le kell szállnom. Vissza kell… vissza… vissza…

     ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret