stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Anna Maria Mäki

A metró fékezett és az emberek hozzám nyomódtak. Behúztam a vállamat, próbáltam nem belélegezni a szagukat. Az ajtók csengve kinyíltak, emberek jöttek-mentek és a felszabaduló helyek felé törekedve ide-oda taszigáltak. Határozott vonású arcukra olyan kifejezést öltöttek, hogy lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőle. Testüket ruhákkal födték el, szemet sértő rikító rongyokkal vagy puhább, kényelmes öltözékekkel, ezek az életükről meséltek, vagy legalábbis arról az életről, amelyet élni szerettek volna. Az, hogy valaki kiskosztümöt viselt és a bal gyűrűsujján vastag fehérarany gyűrűt, még nem feltétlenül jelentette azt, hogy az illető szakmailag sikeres családanya, aki épp megtérőben van családjához. Éppoly könnyen lehetett munkanélküli és gyerektelen kistisztviselő, aki közgazdász végzettségről álmodozik. Már nem hittem az emberek külsejének, mindenki igyekezett magát valamely kategóriához tartozónak mutatni, amelyhez nem feltétlenül volt köze. Az igazságot ugyanis veszélyes leleplezni: még bajnoka ellen fordíthatják.
Megszédültem, amikor a szerelvény nekilódult. A másik kezemmel is megragadtam a rudat és koncentráltam. Fontos az összpontosítás, a túlélés egyetlen módja. Amikor összpontosítok, olyan dolgokra gondolok, amelyek hangulata mély nyomot hagyott bennem. Az érettségi diplomaosztás, öt jeles, az osztályfőnök a kezét nyújtja és a bizonyítványt, elveszi a kalapot az asztalról, és a fejemre teszi. Engem migrén kínoz, és mindent duplán látok: az osztályfőnöknek dupla mosolya van, mindkettő egyformán üres, csúnya a ruhám és menstruálok. Vagy az első alkalom a terápián: próbálok normálisnak tűnni, pedig a fejemben teljes a zűrzavar, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy szét ne essek. Amikor végre kijutok a szobából, besurranok a vécére és elterülök a falak mellett.
A légzésemet figyeltem, ez volt a legkönnyebb. Be. Lassan ki. Orron be. Szájon ki. Eszembe jutott, hogy a leheletemnek szaga lehet, ezért becsuktam a számat és csak orron keresztül lélegeztem. Valaki megérintette a kezemet, odanéztem, egy szakállas férfi volt, akinek kézhátából fekete szőrök álltak ki. Légzési ritmusom összezavarodott, már nehéz volt uralkodnom magamon. A férfiak veszélyesek lehetnek, nem tudni, mit gondolnak. Ez itt most épp arról képzelődhet, hogy ki tudja, mit tesz majd velem az alagútból a föld felszíne felé tartó húgyszagú liftben. A férfiak legtöbbje alattomos, agyműködésük nem valami magasröptű. Csak arra tudnak gondolni, ami nekik jólesik. Én már semmiben sem bízom.
A következő megállóban egy nő szállt fel babakocsival. Óvakodtam a gyerekre nézni, nehogy felingereljem az anyát. A kisgyerekes anyák kiszámíthatatlanok, annyira össze vannak zavarodva a hormonoktól, hogy bármire képesek. Azt gondolják, hogy mindenki irigy rájuk, és ártani akar a gyereknek. Pedig tulajdonképpen senki sem figyel fel rájuk, feltéve, ha a gyerek csendben marad. Kivéve azokat a gyerekmániás kiskosztümös tisztviselőket, akik ovulációteszteket vásárolnak, a hüvelyváladék nyúlósságát vizsgálgatják a ciklus különböző szakaszában, és reggelente megmérik testhőmérsékletüket. És rendszeresen befizetik tizedüket a terhességi tesztek gyártóinak számláira. Nehéz felfogni, miért válik egyesek számára kényszerképzetté a szaporodás. Mintha senki sem akarna csak úgy megszületni és teljes életet élni. Szerintem ezt senkitől sem lehet elvárni.
Kezdtem megnyugodni, kellemes volt kétségbeesett nőkre gondolni, akik váladékot nyújtogatnak ujjaik között. Ha négy centinyire nyúlik, az ovuláció folyamatban van, úgyhogy be a pasival az ágyba. Pasi. A szorítás visszatért a mellkasomba: nekik volt valakijük. Ide-oda forgattam a fejem, mindenfelé lélegző emberek voltak, ugyanazt a levegőt szívták, mint én, én pedig beszívtam az ő leheletüket. A tüdőm magába szívta az emberi lélegzetet, túl sűrű és túl meleg volt. Visszatartottam a levegőt, de aztán rájöttem, hogy ez gyanúsnak tűnhet. Próbáltam észrevétlenül meggörnyedni, lent több volt a levegő, a meleg mindig felfele száll, valami azért megmaradt a fizikaórákról, mint ahogy az is, hogy a porcelánedénybe a forró vízzel együtt hideget kell engedni, hogy el ne repedjen. Most már véget értek az órák, a napok egyhangúan teltek, tovaperegtek, mint a vízcseppek az ablaküveg másik oldalán. Nehezemre esett megmondani, hogy kedd van-e vagy szerda, éppúgy lehetett akár csütörtök is. Napok sorának szürke betonmasszája, kiöntötte volna már az alapot? A nagy felbátorodásét?
A metrószerelvény besiklott a végállomásra, ahol az utasokat távozásra szólították fel. Elengedtem a rudat, homályos nyom maradt rajta. Beletöröltem a kezem a nadrágomba, igyekeztem, hogy senki se vegye észre. Vártam, míg az emberek legtöbbje távozik, csak azután csatlakoztam hozzájuk. A mozgólépcső szinte magától a lábaimhoz járult, beléptem a felfele tartó áramlatba. Vert a szívem, képtelen voltam a lépcső végére nézni, inkább az előttem álló farmerkabátját bámultam. Magam elé húztam a táskámat, hogy senki se nyúlhasson belé észrevétlenül. Vártam a kattanást, amikor a lépcső vízszintessé válik, mielőtt véget érne. Amikor ez bekövetkezett, felemeltem a lábam, kilépésre készen. A jegykezelő gépet megkerülve a szomszéd lépcsőhöz mentem, vissza, lefele.



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret