stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Claudio Magris
Vaktában
(egy könyv születése)

Minden szöveg többet tud az írójánál, aki nem is mindig a legalkalmasabb arra, hogy beszéljen róla, és még kevésbé, hogy megmagyarázza. Arról tehát nem fogok beszélni, hogy mi ez a könyv, hiszen ez nem az én feladatom, hanem inkább azt mondom el, hogyan és miért született.
Lassú, majdnem nevetségesen lassú szülés volt, ha számításba vesszük, hogy az első ötletem 1988-ban támadt. Persze mást is csináltam ezekben az években, írtam más könyveket is , történt velem sok dolog, rossz is, jó is, de a néha elhanyagolt, néha továbbgondolt ötlet ugyanaz maradt. Marisa 1996-ban halt meg, és még volt ideje arra, hogy elolvassa - és a kihúzás nagy mestereként kijavítsa - az utolsó fejezetet, az utolsó három oldalt kivéve, amelyek a könyv leadásának előestéjén íródtak. 
Tehát a befejezést, azt a három oldalt kivéve, már évek óta kész volt, de nem tudtam, hogyan jussak el odáig az elejétől, amely szintén évekkel előbb kész volt már, és amelyet a közben, 1996-ban szintén elhunyt Stefano Jacomuzzi olvasott el, és véleményezett.
Nálam egy könyv születése mindig zavaros és bizonytalan. Két dologra van szükségem egy könyv megírásához. Először is szükséges az, hogy mélyen érdekelni kezdjen egy történet, egy személy, vagy egy konfliktus, de ez az érdeklődés rejtve is maradhatna, ha nem lenne valamilyen közvetlen ok, valamilyen alkalom, amely a felszínre hozza a lappangó érdeklődést. Majdnem az összes könyvem így született.
1988-ban épp Antwerpenben voltam, a Duna egyik fordításának bemutatóján. A nagy Grote Markt téren voltunk. Nem sokkal korábban láttam hajócímereket, és nagyon megfogtak azok az alakok a messzibe révedő, tágra nyílt szemükkel, mintha olyan katasztrófákat látnának, amelyeket rajtuk kívül senki más nem láthat. Abban a pillanatban, azon a flamand téren támadt a gondolatom, hogy írok valamit a hajócímerekről. Elsőre ez még csak egy kósza ötlet volt, mert nem igazán tudtam, mit is keresek pontosan azokban a hajócímerekben.
Pontosságmániámhoz híven kiterjedt és precíz kutatásba kezdtem, mert azt gondolom, hogy a valóság, és legfőképp az emberi valóság tiszteletet érdemel és, ahogy Svevo mondta, eredetibb a fantáziánál. 
A Dunában vagy a Kisvilágokban is sok ismeretlen, de valóságos emberi sorsról írok, amelyek után megszállottan kutattam, talán a filológia a legmegfelelőbb szó erre, hiszen ennek a szónak az etimológiája a szeretetet is tartalmazza. Hiszek abban, hogy a mindennapi kisemberek is pontosan akkora filológiai pontosságot érdemelnek, mint a történelem nagyjai. Beutaztam több országot, múzeumokban, hajócímer-temetőkben jártam, például a Scilly-szigeteken, ahová évszázadokon keresztül hordta a tenger ezeket a messzi hajótörésekből maradt figurákat a partra, gyűjtöttem történeteket és legendákat a hajócímerekről, és még sok minden hasonlót. Bele is fogtam egy kis, hajócímerekről szóló könyvecske írásába, amiből végül nem lett semmi, viszont hasznosnak bizonyult annyiban, hogy anyagot gyűjtöttem belőle, amit utána átdolgozva felhasználtam a Vaktában megírásánál.
Ebben a regényben a hajócímer kétértelmű szimbólummá válik: a hajó orrát díszítő női alak, amely elsőként van kitéve az élet viharainak, a történelem csapásainak, a nőiség, amelyet a főszereplő meggyaláz és szántszándékkal elveszít, szerelmének arca, jobban mondva arcai.
A könyv egyfajta örvénylő monológ, amelyben a főszereplő beszél, beszél, talán egy pszichiáterrel, talán saját magával, mindenkivel, senkivel, beszél a diktafonba, ír a számítógépen, mindezt talán egy terápia keretében, és hangjában ott visszhangzik sok más hang is, amely összekeveredik az övével. Az is elképzelhető, hogy az egykor gyakran alkalmazott munkaterápiának is alávetik, amelynek mottója, "Arbeit macht frei", később gyászos jelentésre tett szert.
Lehetséges, hogy a könyv főszereplője annak érdekében, hogy az elidegenített nőiséget újból valóságosként élhesse meg, a munkaterápia keretében azt a feladatot kapja, hogy faragjon ki hajócímer-utánzatokat, amelyek a nőiességhez fűződő szenvedélyes, elhibázott, bűnös és bűntudatos viszonyának allegóriái.
A hajócímereké egy olyan szál, amely a könyvem szerkezetében elvarratlan marad. De a hajócímerek előtt is ott volt már természetesen sokéves mély érdeklődésem Goli Otok hihetetlen története iránt. 
Közvetlenül a második világháború után, amikor a fasiszta Olaszország szlávokra mért csapását követően eljön a visszavágás és a bosszú ideje, közel 300.000 olasz hagyja el a jugoszláv fennhatóság alá került Fiumét és Isztriát, és mindenüket elvesztve érkeznek Nyugatra. Eközben Monfalconéból, egy Trieszt melletti kisvárosból kétezer munkás megy Jugoszláviába, önként hagyván el Olaszországot, hogy kommunistaként részt vegyen a kommunizmus felépítésében a legközelebbi kommunista országban. Mindannyian harcos kommunisták, akik megjárták a fasiszta börtönöket, sokan a lágert is, részt vettek a spanyol polgárháborúban. Két ellentétes irányú exodus találkozik így össze. Amikor ’48-ban bekövetkezik a szakítás Sztálin és Tito között, ezek a kommunista forradalmárok Tito szemében veszélyes sztálinista ügynökökké válnak, Tito pedig az ő szemükben lesz áruló. Így deportálják őket a gyönyörű és borzalmas adriai szigetekre, Goli Otokra, és Sveti Grurra, ahol minden kínzást elszenvednek, csakúgy, mint a lágerekben és a Gulágban, és ahol hősiesen kitartanak Sztálin nevében. Vagyis valaki nevében, aki, ha győzött volna, az egész világot egy nagy Gulággá változtatja, tele olyan büszke emberekkel, mint ők. Ott éltek azokban a poklokban, mindenki által elfeledve: Olaszország nem törődött azzal, mi folyik a keleti határainál, Jugoszlávia hallgatott erről a gyalázatos igazságról, a Szovjetunió az összes létező hazugsággal megrágalmazta a titói Jugoszláviát, de a Gulágról hallgatott, mivel ő maga sokszorosan annyival büszkélkedhetett, az angolok és amerikaiak pedig végképp nem foglalkoztak vele, hogy pár millió ember mártírhalált hal, és nem akarták ezzel gyengíteni Tito hatalmát, aki fontos bábujuk volt a szovjetek elleni harcban.
Amikor, évekkel később, a túlélők visszatérnek Olaszországba, gyanúsak a rendőrség szemében, mint veszélyes, keletről érkező kommunisták, és a Kommunista Párt is üldözi őket, mert alkalmatlankodó tanúi a párt korábbi sztálinista politikájának, amelyet minden erejével feledtetni próbál. A deportáltak egy része korábbi monfalconei otthonát a szintén mindenüket vesztett isztriai száműzöttek tulajdonaként látja viszont: a történelem sokszor a legelképesztőbb rendező.
Ez a történet már évekkel ezelőtt nagyon megfogott, és többször írtam róla a Corriere della Serában, ezenkívül más könyveimben is, például az Egy másik tengerben és a Kisvilágokban. Megrendítő, hogy ezek az emberek mindig a rossz oldalon álltak a rossz pillanatban. Egy olyan célért harcoltak, amit elhibázottnak tartok (mivel nem tartom Sztálint a szabadság bajnokának), de hihetetlen képességük volt arra, hogy sorsukat feláldozzák egy egyetemes cél, az emberiség jövője érdekében, és ez a képesség óriási erkölcsi örökség, amelyet mindenképp tovább kell vinnünk, még ha a zászló, amely alatt harcolunk, nem is egyezik az ő zászlójukkal, amely alatt gonosztetteket követtek el, és amely aztán visszahullott a fejükre, de végül mégis ez a zászló az, amely az emberség és az önfeláldozás útjára vezette őket. Szükséges, hogy magunkévá tegyük ezeket az emberi értékeket, még ha egy olyan zászló alatt voltak is, amelyet megtagadunk.
Azt hiszem, hogy ez a könyvem csupa tragikum és csalódottság, de csalódottsága erősíti az utópiát, a vágyat, hogy megváltoztassuk a világot Az ideálok elvesztéséről és lerombolódásáról szól, és közben mégis az ideálokhoz kötő hűségről is. A huszadik század összes borzalmán át visz az útja, de nem felejti azt a haladást sem, amit a huszadik század hozott. A szabadság, a fejlődés és az emancipáció évszázada is volt ez sokféle embernek.
Sok éven át gondolkodtam Goli Otok történetén, míg végül 89-90-ben elkezdtem írni egy erről szóló regényt, amely azonban nem sikerült, és végül beleolvadt a Vaktábanba.
De a regény nem csak a Goli Otokra deportált Salvatore Cippico-Čipico története. Hanem Jorgen Jorgensen, a gályarab király története is, akivel Salvatore gyakran azonosítja és keveri össze magát, olyannyira, hogy néha büszkén állítja, hogy azonos vele, hogy ikertestvére, klónja (vagy máskor éppen ebben reménykedik, ettől retteg, vagy ezt utasítja vissza). Itt is van a háttérben egy véletlen. 1990-ben, Párizsban, egyik nap, a Rue Jacobon, tengerimádó lévén, betértem a Librairie d’Outremer könyvesboltba. Elkezdtem lapozgatni egy könyvet, aminek a címe, Vanished Fleets, megragadta a fantáziámat. A cím iránt érzett érdeklődés hevében ott helyben, állva végigolvastam az egyik fejezetet, amelynek a címe "A deportált király" volt, és így találtam szemben magam a Vaktában egyik főszereplőjével.
Ez a szereplő valójában létezett, és élettörténete kereszteződött Ausztrália és Tasmánia születésével, a kényszermunkára ítélt gályarabok odüsszeiájának köszönhetően, akiket Angliából deportáltak Ausztráliába és Tasmániába az 1700-as évek vége és az 1800-as évek eleje között, és akik az első ausztrál lakosok voltak a bennszülöttek után. Jorgen hihetetlen személyiség volt, az angolok szolgálatába szegődött dán, aki megjárta a világ összes tengerét, és megalapította Tasmánia fővárosát, Hobart Townt, ahová sok-sok évvel később életfogytiglani kényszermunkára ítélve kerül vissza, mintha Romulus rabszolgaként végezte volna Rómában.
Elképesztő sorsa a könyvemben összefonódik - mivel Jorgensen az egyik elbeszélő - a Goli Otokra deportált szereplő sorsával, csakúgy, ahogy Jorgen utazása az olasz (főleg trieszti) emigránsok Ausztráliába utazásával a második világháborút követően, ahogy Ausztrália félelmetes büntetőtelepei is a lágerekkel és a Gulággal, és ahogy a fekete háború, amely egy genocídiummal megsemmisítette Tasmánia teljes bennszülött lakosságát, összefonódik a huszadik század borzalmaival.
A nyomába eredtem ennek a Jorgensennek, és elmentem mindenfelé, Dániába, Angliába, Tasmániába, könyvtárakba és legfőképpen életének fontos színhelyeire, mert szükségem volt arra, hogy lássam azt a tengert, amit ő látott, hogy lássam, milyen színű az a tenger, amely mellett élt és ahol meghalt. Majd az apró részletekből összeraktam egy lázálom-szerű fantáziaszüleményt, de mindezt végig az igazság iránti aprólékos tisztelettel.
Jorgensen írt is: tengerész volt, aki regényeket írt, és ezeknek a regényeknek az angol, ceruzával írt kéziratát felkutattam a legkülönbözőbb könyvtárakban. Nagy szélhámos is volt, aki kiszínezte és meghamisította önmagában is hihetetlen élettörténetét. Például, egyszer egy angol hajóval érkezett Izlandra, és itt kikiáltotta magát Izland királyának vagy protektorának, hogy melyiknek, azt nem lehet tudni pontosan, így három hétre létrehozván egy államot, míg őfelsége egyik hajója újból foglyul nem ejtette. Nagy tengerésznek kellett lennie, mert amikor a hajó, amelynek fedélzetén bilincsbe verve szállítják őt vissza Izlandról Angliába, elsüllyedni készül egy szörnyű viharban, az angol hajóskapitány szabadon ereszti, és ő a kormányhoz állva épségben eljuttatja a hajót a kikötőbe, ahol is újból bilincsbe verik és börtönbe zárják.
Tettem rá kísérleteket, de nem sikerült megírnom Jorgen történetét addig, amíg nem kereszteződött és nem olvadt össze szinte magától Salvatore történetével.
Egypárszor fel is tettem magamnak a kérdést - de késve, miután már befejeztem a könyvet -, hogy a két főszereplő összeolvadása, egyé válása nem annak köszönhető-e, hogy Salvatore szörnyű, elszánt forradalmárságának szüksége van Jorgen könnyed, eszméktől mentes játékosságára.
A forradalom, amiért Salvatore élt, és ami tartalmat adott az életének, de egyben be is szippantotta és feláldozta, elvette tőle az örömöt és könnyedséget, amit viszont Jorgen létezése nem nélkülözött soha, bár tele volt nehézségekkel és szerencsétlenséggel, mindezt azért, mert Jorgenben, bár ide-oda vetette a történetem vihara, nincs meg a modern értelmiségnek az a  késztetése, amely mindenáron értelmet akar adni a történelemnek, és így ő elkerüli azt is, hogy bármilyen értelmet rákényszerítsen, ezzel feláldozva az élet örömét, a saját életéét és a másokét, valamilyen felsőbb Cél érdekében.
Egy másik alaptéma, amely a könyv gerincét adja, az érdeklődés - vagy inkább újabb megszállottság - az Aranygyapjú és az argonauták mítosza iránt. Fontos eleme a kollektív képzeletnek, egyrészt a kezdetekből származó archaikus mítosz, másrészt kolosszális modern-posztmodern marketingtermék, az egyik legzseniálisabb reklámötlet, amit egy kereskedelmi vállalkozás köré valaha is kitaláltak. De leginkább mégiscsak egy szörnyű összecsapás története két civilizáció között: a Iaszón képviselte görög és a kolkhiszi barbárok, a kelet barbárainak világa között  - a könyvemben vissza-visszatér a mindig félelmet ébresztő, megvetett, elutasított Kelet témája, a sötét Keleté, amelyet gyakran a kommunizmussal is azonosítanak. Iaszón elviszi azokra a ködös földekre a valaha létezett legnagyobb civilizációt, a görögökét, de azért is megy, hogy kirabolja, kifossza, becsapja őket. Iaszón és Médeia története ennek az összeütközésnek a története, a civilizációteremtés és civilizációrombolás összefüggéséé. Ez a téma foglalkoztatta Pasolinit is.
Ezenkívül van Apolloniosz Rhodiosz Argonautikonjában egy hihetetlen jelenet: az argonauták, Kolkhisz felé tartó útjuk során kikötnek egy szigeten, ahol egy barátságos nép lakik, a doliónok, és az argonauták eltöltenek társaságukban egy vidám, baráti estét, majd útnak indulnak megint; éjszaka viharba keverednek, amely visszaveti hajójukat ugyanarra a szigetre, de ezt ők nem veszik észre, azt hiszik, hogy ellenséges szigetre keveredtek, és a doliónok is meg vannak győződve arról, hogy ellenség támadta meg őket, így a két baráti nép leöldösi egymást. A könyvemben ez az epizód a testvérháborúk szimbólumává válik, amelyek a forradalmakat is tönkretették, különös tekintettel a spanyol polgárháborúban lejátszódott harcra kommunisták és anarchisták között.
Még egy dolog megragadott: az argonauták mítoszának egy másodlagos verziója, az orphikus Argonautikon, amelyben az argonauták egészen az óceánig eljutnak, majd fel a Dunán és a Donon, egészen a Fehér-tengerig, majd lefelé végig a spanyol partok mentén. Amikor azt olvastam, hogy egy galíciai part menti faluban, Ribadeóban, Spanyolországban, valamikor találtak egy aranygyapjú képével díszített pénzérmét, magam is elmentem Ribadeóba, persze nem pénzérmék után kutatni, hanem azért, mert látnom kellett azt a helyet, ahová a mítosz szerint elértek az argonauták, meg kellett érintenem saját kezemmel ezt a földet, ameddig a határok kitágultak. És van még egy szörnyű történet, ami Médeiáról szól, és amit feldolgoztam és átalakítottam a regényemben.
Egy kisebb történetíró, Phereküdész talán, azt írja, hogy Médeia, miután megölte gyermekeit, és így elkövette a létező legszörnyűbb bűnt  - amely ugyanakkor áldozat mivoltának legszélsőségesebb megnyilvánulása is, mivel az elszenvedett erőszak viszi rá arra, hogy megtagadja önmagát, és fiainak megölésével tulajdonképpen önmagát ölje meg-, újra találkozik Iaszónnal, aki megöregedett, és kissé megtörték az évek, de még mindig szép fiú (Iaszón valójában csak az ágyban viszi valamire). Összetalálkoznak, és Médeia - miért is ne?- varázserejével kicsit megszépítgeti, egy kis lifting, és újból közös életet kezdenek. 
Ez a félelmetes történet könyvemben összefonódik a hihetetlen Jorgensenével és az egész szerelmi történettel, amely végigfut a Vaktában könyvön. Az Aranygyapjú mindig rossz kezekben van, mindig jogtalanul birtokolt tulajdon, amelyet erőszakkal szereztek meg valakitől, aki maga is erőszakkal vette el valaki mástól. Az Aranygyapjú szimbólummá válik, a vörös zászló szimbólumává: ez néha a nagy győzelmek zászlója, néha egy vörös rongydarab, amellyel megfojtanak valakit, vagy amelyre lefekszenek szeretkezni.
A Vaktában elbeszélője maga a főszereplő, aki nem más kellene, hogy legyen, mint ez a Salvatore Cippicco nevű kitalált főhős, akit úgy képzelek el, mint bevándorlók leszármazottját, aki Tasmániában született, de aki az én hazám gyermeke, azé az olasz-szláv világé, Olaszország keleti határainál. Harcos kommunista, megjárta a spanyol polgárháborút, a dachaui lágert, majd Goli Otokon köt ki, és ezt meséli el magával ragadó monológjában. Egy orvoshoz beszél, és saját magához is: hangjába sok más hangot kever, néhol azonosítja magát valaki mással, legtöbbször Jorgennel, néha úgy beszél, mintha ő lenne Jorgen, néha meg úgy, mint valaki egészen más. Talán szeretné, ha ő lenne Jorgensen, akinél szintén minden balul sül el ugyan, de akinek mégis van mindig egy tartalék lapja, hogy megmenekülhessen - igazi kalandor, akinek élete kevesebb jelentést hordoz ugyan, de sokkal kevésbé árt másoknak.
Annak, hogy sok más hanggal azonosíthatjuk, más oka is van. 
Egyrészről a főszereplő én pszichésen sérült, nem állta ki mindazt, ami történt vele, a rengeteg csapást, ami sújtotta: skizoid én, klinikai értelemben is. A hangok, amelyek megszólalnak, talán mind az ő hangjai, talán az orvoséi, vagy a pribékek sokaságáéi, akik élete során vallatták. De talán egy kórus hangja is, mert egy-egy kórus is vagyunk mindannyian. Ami fontos történik velünk, soha nem csak a miénk, soha nem csak magánügy. Egyedül az apró véletlenek azok, amelyek csak hozzánk tartoznak - egy pénzbírság, egy karcolás az autónkon. De szerelmesnek lenni, felnőni, megöregedni, megbetegedni, hinni valamiben vagy elveszteni a hitet, meghalni - mind olyan dolgok, amelyek nemcsak hozzánk tartoznak, mindenki sajátjaként éli meg őket, de túlnőnek rajtunk. Lényének legmélyén mindenki egy-egy névtelen katona. Miért tekintjük a háborúban meghalt összes fiatal katona megtestesítőjének a névtelen katonát, miért nem inkább X-et vagy Y-t? Azért, mert az, ami a háborúban történt, mindenkit érint. Érinti az ént, aki mindenki, és aki így nem viselheti csak az egyik vagy a másik nevét. Az a névtelen katona persze egyedi és megismételhetetlen személy volt, de mindenkit képvisel. És az élet fontos pillanataiban mindegyikünk egy-egy kórus: mások helyett is beszél és másokért is. Persze ha az, ami történt vele, nagy csapás, akkor megnyomorítja és félrebeszélésre készteti, ahogy az én főhősömmel is történik.
A Vaktában esetében egy örvényről is volt szó: egy örvényről, amibe sokszor beleesik az ember, sokszor önmagának hozza létre, azt hiszi, hogy képes uralni, de aztán nem bírja tovább, az örvény beléfojtja a szavakat, és olyankor azt akarja, hogy legyen vége mindennek, és a haláltól való félelmében sietteti a halált.
A szavak vad örvénye olyan, mint egy kígyó, amely megfojtja az ént. A kígyó az én maga: saját történetünk, ami néha túl soknak bizonyul, nem bírjuk tovább, az élet kibírhatatlanul nehéz, mintha az egész világ a mi vállunkra nehezedne, és néha ez a világ összezúz minket. Ezért kíván az én főhősöm menekülni - a hóhérok elől, de a szerelem elől, az egész élet elől is.  
Másrészről viszont énjének megsokszorozódása mögött ott van a szorongás a személytelen posztmodernben való megsemmisüléstől is, attól a szériagyártástól, amely újra- és újratermeli az egyént, és így minden egyéniséget eltöröl. Szavaiban ott van a félelem attól, hogy egy videojáték képzeletbeli szereplőjévé válik, aki egy gombnyomással megsemmisíthető vagy a végtelenségig megsokszorozható. Kétségbeesetten ellenáll mindennek, annak, hogy a forradalom egy digitális matrix revolutionné váljon, és az ember egy chipbe zárható lénnyé, akit parancsra lehet előugrasztani onnan.   
A regény másik nagy témája a szerelmi történet: egy női alak, amely szintén sok különböző alakban jelenik meg, de a többféle alak valójában mind ugyanaz, mindben ugyanaz a sors ismétlődik, Médeia sorsa.
Néha, mivel túlzottan szereti az életet, az ember néha nem bírja tovább: elszökik, elmenekül önmaga elől. A regény főhőse úgy érzi, mesélnie kell, hogy megmentse emlékezetét. A mesélés emlékezetünk megőrzésének egy módja, és identitásunk alkotóeleme. Ugyanakkor kötelesség is, hogy emlékezzünk az áldozatokra, akikkel szemben a feledés újabb erőszaktétel lenne. Emlékezetünk nem más, mint személyiségünk, nélküle semmi vagyunk. Emlékezeten nem a múltat értem, hanem értékeket, személyeket, mindazt, ami értelemmel bír, és ami mindig létezik, egyszerűen van; mint ahogy azt mondjuk, Shakespeare nagy költő, nem pedig azt, hogy nagy költő volt. Nagyon fontos számomra a jelen e megélése az életben, talán ezért is részesítem előnyben a jelen idejű elbeszélést, mert minden jelen van abban a pillanatban, amikor újraéljük, részévé válik az életünknek és önmagunknak is. Természetesen, néha az emlékezet súlya kibírhatatlan, összenyom, és olyankor ébred a vágy - amely főszereplőmben néha olyan erős -, hogy megsemmisítsük, hogy megnyomjuk azt a gombot, amely letörli a szalagról a felvett anyagot, elégetni és megsemmisíteni még önmagunkat is. Olyankor érezzük a kényszert, hogy kimeneküljünk az élet lágeréből.
A Vaktában egyesít két írásmódot, amelyeket Ernesto Sabato nappalinak és éjszakainak nevezett. A nappali regényírás során az író, még akkor is, amikor kitalál, egy olyan világot jelenít meg, amelyet valóságosnak tart, amelyben felismeri magát, az általa fontosnak tartott értékekről ír, arról, amiben hisz, arról, ahogyan él. De maga Ernesto Sabato is, egyik "nappali" könyvében, amelyben életét és etikai-politikai tevékenységét írja le, elismerte azt, hogy ugyanez a könyv nem tartalmazza lelke legmélyebb valóságát, mert az elrejtett igazságok komor, "éjszakai" írásaiban vannak, és - ahogy ezt nyíltan ki is mondja -, ezek az igazságok néha gyűlöletesek, és nem egyszer el is árulták őt, vagyis erkölcsi meggyőződéseit. Ez az éjszakai irodalom, amelyben az író szembenéz valami olyasmivel, ami egyszerre megnyilvánul benne, és aminek létezéséről nem volt tudomása: olyan érzések, nyugtalanító vagy sokszor épp szörnyű késztetések, amelyek meglepnek, elborzasztanak, és énünk egy olyan oldalával szembesítenek, amelyet nem ismertünk. Megmutatja, mik lehetnénk, milyenek nem mernénk vagy szeretnénk lenni, vagy milyenek nem lettünk csupán valami véletlen folytán. Szemtől szemben az élet Medúzájával már nem mondhatjuk, hogy menjen csak el a fodrászhoz, és igazíttassa meg a kígyófrizuráját: ha egy író találkozik saját képmásával,  néha szívesebben venné, ha ez a bizonyos képmás nem azt mondaná, amit épp mond, de ha őszinte, akkor szembenéz a kellemetlen igazsággal, és az éjszakai irodalom kezére adja tollát. Egy másik, határozottan "éjszakai" mű, amit írtam, a La Mostra (A kiállítás) című színdarab.
Azt hiszem, a Vaktában mindkettőt tartalmazza. Javier Marias író egyszer kijelentette, hogy az újságokban időnként megjelenő politikai-etikai témájú cikkeit állampolgárként írja, de a regényeit nem. A Vaktában, azt hiszem, megkísérli egyesíteni a két írásmódot, a két világot: a felelősség, az etika, az értékek, a történelem világát és a rémálmok, a rettegés és a romlás világát. Az igazi irodalomban nagyszabású példákat találunk erre: Conrad regényeiben ott vannak a kapitányok, nagy erényeikkel, amelyekben Conrad hisz (a hűség, a rend, az, hogy a minket megillető helyen maradjuk, és harcoljunk a végsőkig a célért), de ott van az árnyoldal is, a késztetés a dezertálásra, az árulásra, gyávaságra, megfutamodásra, a becstelenségre, mert ezek is lényünk részei.
Könyvemben a 19. század nagy reményei, a szabadság, amelyet ez a század vívott ki, megőrzik szenvedélyes értéküket, de szétválaszthatatlanul összefonódnak a tagadással és borzalmakkal, amelyek a következő század sajátjai. Ezért válik szükségessé az írásban a nappali és éjszakai - vagy ha úgy tetszik, az apollói és a dionüszoszi - keveredése. A cím, a Vaktában is erre utal, és egy Nelson admirálisról szóló anekdotából ered. Azt mondják, hogy a dán flotta elleni harcban Koppenhága mellett, miután a dánok többórás küzdelem után legyőzve és meggyengülve meglobogatták a fehér zászlót, még két órán keresztül lövette a majdnem fegyvertelen várost. Amikor egy másik admirális megkérdezte, miért tette ezt, Nelson azt válaszolta, hogy azért nem látta a fehér zászlót, mert a bekötött szemével nézett bele a távcsőbe. A könyvben ez szimbólummá válik, a vaktában okozott fájdalom szimbóluma, amikor nem látjuk meg a rosszat, amit okozunk, vagy a vaktában élésé, a vaktában haladásé, a vakon szeretésé és így tovább.
Persze eddig túl sokat beszéltem, és mégsem mondtam semmit. Egy könyvben az a lényeges, ahogyan a történet, a cselekmény, a szereplők szavakká, elbeszéléssé, stílussá válnak.
Arról kéne beszélnem, ahogyan az elbeszélés kibontakozni igyekszik a hangnemek, ritmusok, hangfekvések sokféleségében, ahogyan a monológ magába szippantó, kábító örvényét, a történelmi-földrajzi részletek pontosságát és az eszmék lüktetését egyesíti. Arról kéne beszélnem, milyen fontos egyesíteni a szédületes gyorsaságú tempót és az elbeszélés hosszú, széles hullámát, hogy egybeolvasszam a sok különböző hangot a főszereplő hangjával, akiben találkoznak. Beszélnem kellene a szintaxis, a lexikális tartalom, a zsargonok sokféleségéről, az igeidők használatából eredő problémákról, a többszólamúság káoszáról és az abban teremtett rendről, a nagy frekvenciájú vibrálásról magasztos és szarkasztikus, nemes és vulgáris, magas és mély között, a személytelen epika, személyes érintettség és egyéni önmarcangolás, vallomás és hamisítás között. 
Szólnom kellene a technikai és formális problémákról, amelyek az írás közben adódtak. A főszereplő beszél, mesél, és minden jelen időben jön ki a száján elbeszélésében - a történtek újraélésében, talán meghamisításukban és újraköltésükben. Semmi nem marad a múlt távolságtartó elbeszélésének, minden esemény átélt az elmondás pillanatában. Hogyan meséljük el tehát - példának okáért - azt az egymásra vetülést, amit a főszereplő fejében önkívületében létrehoz, Jorgen egy Berlin feletti feltételezett léghajóútja, egy másik, valószínűleg csak a kórház könyvtárában olvasott hasonló repülés, és a Mir nevű szovjet úrhajó útja között, amely közben a Szovjetunió megszűnik létezni, és továbbél mégis egy pár hónapig ott fenn/lenn, a csillagközi térben? Hogyan adjuk vissza tehát - nyelvezetben, szerkezetben - ezt a többszörös azonosítást?
Még egy példa. Elképzeltem, ahogyan a főszereplő akkortájt, amikor Goli Otokot követően emigrálni készül Ausztráliába, és egy Róma melletti menekülttáborban van épp, feltűnik egy huszadrangú filmben a Cinecitt?ban (ahogyan olvasmányaim alapján az emigránsok közül többen valóban tették, például gladiátorok ellen harcolni kénytelen keresztényeket alakítva). Salvatore valódi-szimulált önkívületében minderre úgy emlékszik vissza, hogy újrajátssza a jelenetet, a jelenetnek azt a darabkáját, amit annak idején fejből megtanult. Itt le kellett volna tehát írnom háromoldalnyi valódi huszadrangú filmforgatókönyvet, hogy utána kifordítva, deformálva újramondathassam Cippicóval. De féltem, hogy ha én írom meg, az anakronizmus hibájába esem, és beleteszek valamilyen modernebb technikai elemet, ami akkoriban esetleg még nem létezett. Ezért megkértem Franco Giraldi rendező barátomat, aki pont azokban a régmúlt években kezdte filmes pályafutását, hogy írja meg nekem pár oldalban az akkori terminusokkal azt a zagyvalék jelenetet, amit elmondtam neki.  Így ő megírta nekem ezeket az oldalakat, amelyeknek a témáját mintegy lediktáltam neki, ezek után pedig én eltorzítottam, átírtam és kicsavartam őket.
De minderről tulajdonképp nem mondhatok semmit, mert lehetetlen ezekről a dolgokról anélkül beszélni, hogy ne adnék valamiféle mögöttes értékítéletet a jelentésről, amelyet hordoznak. Csak annyit mondhatok, hogy a könyvet megszámlálhatatlan kísérlet és vázlat és legalább öt szövegváltozat előzte meg, a fordítók számára mindig mellékelt nyelvi útbaigazítók pedig több mint ötven oldal hosszúak. De itt most meg is állok, mert hátha valaki kérdést szeretne feltenni nekem, és nem szeretnék túlzottan hasonlítani főhősömhöz, aki csak beszél, beszél, örvényként keverve bele mondókájába mások szavait - megtalált, felelevenített, talán kitalált, talán elferdített szavakat.

      BARNA MÁRIA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

MAGRIS, Claudio
Vaktában
Európa, 2007

Duna
Európa, 1992

Egy másik tenger
Európa, 1993

Kisvilágok
Európa, 2000

"San Marco Kávéház"
Magyar Lettre Internationale, 36

(Alberto Scarponival)
"Egy író a senkiföldjén"
Magyar Lettre Internationale, 33

KONRÁD György
"Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról"
Magyar Lettre Internationale, 36
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret