stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Maria Lipnicka
Varsói tangó

Varsó Prága nevű negyedében sétálgatva nem lehet utcai zenét hallani, se panaszos hegedűszó, se síró harmonika hangja nem szól. Időnként a környéken felhangzik egy bátortalan, magányos dalocska, amelyet elnyom a Różycki nevű prágai bazársoron alkudozó tömeg zsivaja. Látszólag tehát se zene, se művészet nem honol az ódon kőházak között. Csakhogy, amint az gyakran megesik, a felületes szemlélet  csal. Hiszen Varsó nem csak hogy a saját énekét szövi, hanem még táncol is hozzá.
A tangót általában Argentínához kapcsoljuk és kapásból a dél-amerikaiaknak tulajdonítjuk. Így aztán képtelenségnek tűnik annak a vélekedésnek a hangoztatása, hogy egy változó éghajlatú és állandó kedélyű közép-európai fővárost elragadott volna a latin-amerikai szenvedély heve. Talán a logikátlanság vádjából visszavehetek, ha azt állítom, hogy a kijelentés tartalma merőben empirikus és metaforikus. Azt nem állítanám, hogy a varsói utcákon tüzes tangólépésekre bukkanhatnak, hiszen ez közönséges hazugság volna. Merthogy Varsó nem fizikailag táncol, nem is ténylegesen. Varsó a mindenütt jelenlévő eroszi energiával járó romlás és szárnyalás képzeletbeli táncát lejti. Hogy ez megint miféle dajkamese? Kéretik nem felülni a látszatnak.
Az "erosz" görög szó mára meglehetősen felületes, és a szexuális csábítás területére korlátozódó fogalmakra utal. Pedig e meghatározás kiötlőinek fejében az ösztön, az embert a káoszból kiszakító késztetés járt, a világot mozgató egyetlen erő, sőt maga az az erő, mely létrehozta. "Erosz, a szerelem istene azért jött létre, hogy megalkossa a Földet. Addig mindenütt csend, meztelenség, mozdulatlanság honolt. Most buzog az élet, az öröm, a mozgás." Mi több, Platon szerint az "erosz" olyan erő, amely szakadatlanul együtt jár az emberiséggel, akár szegénységben, akár bőségben él. A fejlődés mozgatója, a szépség iránti, valami gazdagabbra és teljesebbre törő vágy forrása. A tangó pontosan a görög fogalom filozófiáját képviseli; ezt az elképzelést fejezte ki a "Tangó filozófiája" című előadásában Andreas Fornfett, azt hangsúlyozva, hogy a tangó és a filozófia közti analógia abban áll, hogy követik az "eroszt", a fizikaiból a lelki valóságba való átalakulás iránti vágyat, a mindennapoktól való menekülést. Menekülést a varsói nyomor és magány hétköznapiságából.
Az argentin tangó, amelyet a legbővebben Andreas Fornfett fejt ki, a Dél-Amerikába érkező férfiak rettenetes elszigeteltsége és szorongatottsága idején született. E hazájuktól, a női érzékenységtől, a meleg családi fészektől megfosztott férfiak körtáncot lejtettek, amelyben éppen ezt a tehetetlen vágyakozást és szenvedélyt igyekeztek kifejezni. Kifejezni a fájdalmat, az elszakítottságot: ez a tangó mottója. Annak ellenére, hogy a tangó forrása a társadalmi különbségekből, a szegények nincstelenségéből és elszigeteltségéből származik, ez a tánc- és zenemű mégsem vált tiltakozássá vagy lázadássá. A táncosok szinte felkaparják a sebeiket. Ezért ejt bűvöletbe és ragad el ez a tánc. Benne rejlik a 20. századi egzisztencializmus, különösen Albert Camus Pestisének filozófiája, melyben Rieux doktor és Paneloux atya az emberi szenvedés elkerülhetetlenségét tárják fel, és megtanulják elfogadni. A tangó elfogadja az emberi létezésnek ezt a fájdalmas tulajdonságát, és ráadásul még az öröm és a kín többoldalúságát is felfedi. Ezt a gondolatot leginkább Antoine de Saint-Exupery szavai fejezik ki: "A legnagyobb szenvedésetek oka egyúttal a legnagyobb örömforrásotok is." És ezzel a beállítódással nem csupán Argentínában telítődhet az ember. A világnak ezt a nem szokványos elfogadását és szeretetét éppen a városom tanította nekem.
A varsói tangónak megvan a maga története és a saját táncosai, úgyszintén egy jelképes színtere is, vagyis a nekem oly inspiráló varsói "Szmulki" negyed, amelyet az eligazító táblákon Szmulowiznának neveznek. Itt feszülnek egymásnak Varsó egészének ellentétei, a múlt és a ma, a nyomor és a jólét, a virágzás és a bomlás, a szent és a profán. Egyetlen helyen ilyen sok probléma találkozása talán káosszal fenyegeti vállalkozásomat, ezért ezt megelőzendő, ha egyáltalán lehetséges, megpróbálom a jelképes táncokat csoportosítani a ritmusukat kiadó felületük alapján.
Puszta szemmel is látni lehet Varsóban a társadalmi különbségeket, különösen a vonattal érkező utazókra igaz ez, őket a lengyel főváros a rozzant Központi Pályaudvarral fogadja, amely az állandó lakosok számára egyet jelent a hajléktalansággal, a koldulással és a társadalmi zülléssel. Ha a vendég mégsem kedvetlenedne el ettől a földalatti, szürke tájképtől, akkor rögvest a betontömbből távozta után türelméért elnyeri jutalmát azzal, hogy megpillanthatja a kortárs lengyel építészet remekművét, az egyik legnagyobb bevásárlóközpontot, az Arany Teraszt. Hasonló a helyzet, csak nem az építészet területéről, hanem már az emberekkel kapcsolatban, a Szmulki negyedben, ahol szegénységben élő, sokgyerekes és gyakorta lelkileg sérült családok a szomszédai a középosztály egyre jobban kereső képviselőinek. Itt aztán állandóan terjeng a pergő vakolat alól előkúszó tangó, hisz állandóan lüktet a nyomor, gyerekesen vihog, a techno dübögésével fojtja el a sírást, és a nem csupán anyagi, hanem lelki értelmű gazdagságba botlik. Valahol itt egymás tőszomszédságában veselkednek egymásnak szenvedélyesen - a szegények hőn vágyják a javakat, a lehetőségeket, a gazadagok meg ihletet merítenek az egyszerű emberek életéből, sóvárognak a kevesebb ambíciót igénylő élet után. Itt mindjárt elérkezünk Varsó kulturális ellentéteihez.
A művészet "erosza", az ember kifejeződéséé határozottan erősödik, és rendhagyóan újító módon változtatja meg Varsó arculatát. A magas kultúrát képviselő színház, irodalom és zene mindeddig hatalmas, erődítményekre emlékeztető  épületekbe volt bezárva. A Szmulowizna negyed kitört ebből a konvencióból, és új helyet talált magának: a gyárépületeket. Itt született meg a Nádgyár Művészeti Központ és a Műhely Színház, régi termelőegységek épületeiben, ahol nem hétköznapi emberek találkozására kerül sor, akik nyitottak a környező világra és a kissé mindig ijesztő valóságra. A Szmulki a különféle elképzelések útján járók találkozási pontján alakult ki. Itt szinte egyetlen utca területén ráakadunk több különféle "eroszra". Talán a legjobb példa a Kawęczyńska és Podlaska utcák kereszteződése, itt találkoznak különféle filozófiák és "kultúrák". Különféle kultúrák: a magas kultúra, melynek nevében ezen a reprezentatív részen lép fel az újító Új Prága Színház, a fentebb említett Nádgyár Művészeti Központ, valamint az alacsony kultúra, amelyet groteszk regényében a Királyné pávájában úgy jellemzett Dorota Masłowska, mint lerobbant lakótelepek egyre lejjebb csúszó lakóinak életterét. Különféle életfilozófiák vannak - tiszteletet ébreszt klasszikus szépségével és nagyságával a Jézus Szíve Bazilika, s hátterét adja egy újkori színtérnek, a teljesen új értékeket magáénak valló függetlenségnek, sőt a fiatalok nihilista világának, akik nyugtalanságukat a mindennapokban egyre gyakrabban tompítják monoton zenével és alkohollal.
A legjellegzetesebb és leginkább magával ragadó varsói táncot az egymással flörtölő történelem és a jelenkor lejtik. A ritmusát azonnal megérezzük, ha pillantást vetünk a Szmulki építészeti elrendezésére. Az arra sétálgatók előtt háború előtti kőházak magasodnak és ifjabb szomszédaik, az átkos idejéből való betonházak, amelyeknek lerobbant állapota alig-alig különbözik a háború előtti épületekétől. Ez a környék azonban mégsem vált gettóvá, errefelé a történelem tanúi között a Ma épül, műanyag nyílászárós modern lakótelepek, vagy a szinte vadonatújan csillogó, vörös tetős házak, amelyek úgy nőnek ki a földből, ahogy a délibáb a rónán. Már a környék elnevezése, "Szmulki", amelyet Szmul Zbytkowerről, a zsidó negyed alapítójáról kapott, az is történelmi emlékekkel teli, a falakra rótt antiszemita feliratok szomorú táncát járja. A porló tégla a széthullás ellen harcol, és kitartóan emlékezik, hogy itt valamikor virágzott a termelés és az élet. Szerencsére a háború előtti és a két világháború közti épületeknek egyre több a rajongója, erre talán a legjobb példa a www.szmuliwizna.pl című internetes oldal, melyen az internetezők odaadón kutathatják a hazai foghíjas épületek történetét. Az üres romok felől a történelem éltető levegője fújdogál, a lerombolt Varsó története, de ennek köszönhetően a város kiszakíthatatlan részeivé váltak, amelynek földje harccal, vérrel, törmelékkel van tele. A halál és a széthullás itt új életté alakul, az öntudatos ifjúság forrásává.
Amennyire szélsőségesen kevés maradt meg ténylegesen a háború előtti Varsó emlékműveiből, annyira sikerült a háború utáni szocreálnak rányomnia pecsétjét a kinézetére. A soron következő megszállás, a szabadság hiánya, a tömegmanipuláció a fővárosi atmoszféra részévé vált. A város építészetét a mai napig uralja a Sztálin-emlémű, a Kultúra és Tudomány Palotája, amely minden jel szerint Varsó tényleges centrumát jelenti, a tengelyét… A betonlakótelepek, a szürke önkiszolgáló boltok és az egyes lakók által oly kedvelt tejbisztrók nem engedik, hogy megfeledkezzen az ember az átkosról. De úgy 10-15 éve ez a magatartás a fogyasztással kacérkodik, amely lassan még a fejőnőt is leveszi a lábáról, és szinte elhiszi, hogy mára sikerült karcsú "üzletasszonnyá" formálnia. Megkísérti, elcsábítja, ez rá a jó szó, mert az új életstílust hirdető amerikai McDonald’s vagy a Coca-Cola nem felfegyverkezve törtek be, csak éppen lassacskán belopóztak a táncba. Egyelőre meglegyinti egymást e két kultúra, mindegyiknek megvan a maga hatása, mindkettő ismeri a saját helyét, az átkos a múltat, a szupermarket a jövőt. A Tegnap és a Holnap láthatóan örülnek ennek a Mával történő egyesülésnek, a köztük lévő feszültség csak hozzátesz a varsói tangó erejéhez.
Talán ez a vállalkozásom, amelyben megkíséreltem metaforikusan rámutatni Varsó általam kitapogatott szenvedélyes erőire, nem tükrözi vissza a városban való feloldódást. Talán csak az itt élő, aki éberen és szenvedélyesen megfigyeli az embereket, aki nap mint nap Varsó levegőjét szívja, az képes felfogni ezeket a rendhagyó, egymással összecsapó, egymás mellett létező erőket és világokat, amelyek egyesülnek és kölcsönösen életerőt merítenek egymásból ebben az óriás városban. Talán az is szükséges a varsói utcák sok-sok tangójának megértéséhez, hogy az ilyen friss aurájú helyen, mint amilyenné számomra az említett Nádgyár Művészeti Központ vált, az ember meghallgassa Astor Piazzola felejthetetlen "Libertangó"-jának hangjait. A tüzes ritmus egyszer csak a boldogságot kergető varsóiak lépteinek ritmusára emlékeztet, a cselló jajdulása a fájdalmat és a magányt fejezi ki, a pengetett, döngő basszus az enyhülést és az egyesülést.
Remélem, hogy soraim nem tűnnek naivnak, szeretném annak a fiatalembernek a szemével megmutatni Varsót, aki vágyja és el is hiszi szeretett városának pozitív képét. Szűkebb hazámat nem szeretném a romantikus látnokok módjára idealizálni, mert a közeli hozzátartozóhoz hasonlóan megérdemli az őszinteséget. Tökéletlenségét szeretném feltárni, de nem azért, hogy az parttalan kritikába csapjon. Tökéletlenségében az emberi momentumot és az időtálló szépséget szeretném megtalálni. Szeretném igazolni a várost uraló társadalmi igazságtalanságot, a kulturális egyenlőtlenségeket az emberi tévelygésnek pontosan azzal az erejével, amelyet a tangóban is fellelek. Szeretném, ha a városom táncolna, nem pedig sietve elmerülne a káoszban. Szeretném, ha a hozzám hasonlóan érző fiatalok is látomásukkal az őszinteség és a világ elfogadásának táncába ragadnák Varsót. Sokan gondolják úgy, hogy nem szabad megbékélni a valósággal, hogy fel kell venni a küzdelmet a modernkor problémáival, de én szerintem az emberi lehetőségek határainak kijelölésével és elfogadásával lehet egy szemernyit is jobbítani a mi kis világunkon. Azt szeretném, ha mi, a Varsóban élők, de a falvakban és más városokban maradt lakosok is, nem félnénk a merész tánc és a bátor filozófia szellemiségében felmutatni a sebeket és a fájdalmakat, s ha e kettőn nem is tudunk változtatni, megtaláljuk bennük az emberi lét szépségét. Ezzel csatlakozom Marcus Aurelius imájához: "Adj, Uram, türelmet, hogy elviseljem, amin nem tudok változtatni. Adj erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtatni. És adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között." Ezt kívánom a varsóiaknak is.



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret