stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KONRÁD GYÖRGY
INGAPÁLYÁK
(írok egy várost)

A szállodában egy ülésen kell részt vennem. Városokat osztályozunk, melyik mennyi pénzt és dicsőséget kapjon. Komoly játék, mind első akar lenni. Minduntalan Gogol komédiája jut eszembe, a Revizor: "Dobroje utro, goszpogyin Hlesztakov," mondom reggel a fürdőszoba tükörben feltűnő szélhámosnak. Honnan tudod? Mit tudsz te egyáltalán? Nem szégyelled magad? 
Autóúton ködben, autóbuszban, esővizes mezők között, a sofőr kis beszédet tart. Vannak mindenféle levek, van vécé is, egy titkárnő felajánlja, hogy hoz ásványvizet. Kopasz fák, behavazott irányjelző táblák húznak el mellettünk, szombat van, kicsi a forgalom, a televíziók ilyenkor reggel rajzfilmeket adnak. A klasszikus zenecsatornán egy szépítőklinika kínálja fájdalomszegény és kockázatszegény műtéteit, egyesül a zenei és a testi szépség igénye, elég egy éjszakát a klinikán tölteni, reggel megszépülve távozhatunk, törekvő idősebbek kedvet kaphatnak hozzá. Szürkésfehér a föld és a horizont, az ég és a levegő is, autószállító autók mellett rohan az autóbusz. 
Korán keltem, nekem ébredés után már kétórás készülődés kell. A hátam mögött az egyik idős úr említ egy másikat, aki meghalt, benne van a reggeli lapban. Vannak emberek, akik az elhalálozások rovatánál kezdik olvasni az újságot, nemcsak öregek, egy szép, ifjú énekesnő is. Meghalt tehát a nagy kiállításrendező, a zsűri tagjai megvitatják az esetet, tüdőrákja volt, egy évvel volt csak idősebb nálam és a mögöttem ülő kollegánál, alighanem ő is halhatatlannak érezte magát egészen addig, amíg meg nem halt. 
Itt-ott enyhe emelkedők és lejtők, domború síkok, zajvisszatartó falak, fényfeliratok a ködben, és már egy másik város peremén vágtat a busz, szürke betonépületek, kétemeletes családi házak között. Szeretek átmenni hidakon, folyók és vasúti pályák fölött. Majdnem minden városnak megvan a maga varázsa, az emlékezetes lakók ismerik és gyakran látják egymást, közös helyeken fordulnak elő, van közös tulajdon, és vannak közös érdekek. Az a jó város, ahova visszavágysz, mert a helybeliek láthatóan jól érzik magukat, és köszönnek az idegennek. 

***
Egy előre megjelölt régióban kiválasztjuk Európa kulturális fővárosát, amely abban az évben paradigmatikus, és amelyet akkor mindenki néz.  Mivel lehet divatba hozni egy várost? Nagy pénzért szerződtetnek városdivat-tervezőt. A mester egy évre jön, megtalálja a helyi megszállottakat és a törzshelyeiket, ábrándos-szélhámos reklámszakember, ráhibáz az eladhatóra. 
 A zsűri egyik, kissé lusta tagja én vagyok; hetedmagammal, írók, művészek, tudósok egy buszban. Kiszállunk, körülnézünk, beszállunk és megyünk tovább; az egymást váltó városokban a tartományi kormányfőtől a helyi költőig mindenkit megtekintünk. Melyik város tud a saját sorsának az alanya lenni, és melyik tudja magát egy tényleges hálózatba helyezni? Melyik lépett ki az európai és a világporondra? Hol tudnak erős egyéniségek megmaradni? Hova áramlanak a fiatal tehetségek? Hol a legélvezetesebbek az esték? 
A százéves ipar holttesteiből a diadalmas művészet szállása lett. A szénmosó fekete kolosszusa után a megtisztult szellem gyászdala következik, kürtszóló, édes zengés csillámlik alá a magasból a roppant csarnokban, amelyben angyalcsengettyűzést hallasz, és dől be sok ezer óvodás énekelve, és természetesen megkönnyeztetve a zsűri koros hírességeit. Majd a régió polgármesterei tornagúlába rendeződve ránk kiáltanak: "Szerencse fel!", a kövérek guggolnak, a nyurgák nyújtózkodnak, és mind szörnyen mosolyog. Áttáncol egy vékony személy a magasban, a sóhajok hídján, ahol a foglyokat szállították a bíróságból a börtönbe, körülötte szökdöső mozdulatokkal, fekete selyembe öltözött lények futkosnak. A 18. században még a városkút és a sarlós boldogasszony oszlopa között állt az akasztófa és a pellengér. 
A városi nagyságoknak, a borászoknak és a pecsenyesütőknek kell a nagy szerep, a helység, ahol ők laknak, legyen, egy évre legalábbis, Európa kulturális fővárosa. Ha már az ipar nem virágozhat, akkor talán a kultúra. A helyi bölcselő is besorakozik a lokálpatrióta dicsérőbrigádba, a szerződtetett intendáns pedig eleve garantáltan el van ragadtatva. 
Kandor főváros akar lenni, nemcsak az országé, hanem egész Európáé is. Mikor megtudták, hogy benne leszek a zsűriben, a versenyző városból szívélyes meghívások bombáztak. Néztem az előadó mutatványosokat, akik mindent ígérnek és szépítenek. Elszorult a szívem az erőlködés látványától. Mindenkinek a kultúra a mentsvára, amikor minden értelmetlenné válik, akkor még kapaszkodhatsz a művészetbe. 
A polgármesterek reménytelen dumái, hogy mi mindent akarnak, és hogy mire büszkék. Felhasználják a régi ipari épületeket, muszáj átalakulni, új szakma, új erkölcs, már nincs internáló tábor, park van a helyén, a tábor maradványa turisztikai látványosság, és emlékmű az egykor a gyárakban itt dolgozó raboknak. Az út mindkét oldalán elszórt fénypettyek: folyamatos sorban az előttünk haladó autók piros feneke és a szembejövők fehér szeme. Az acélgyárakba nő nem léphetett be, a fegyvergyártás férfititok. Letérés következik az autóútról, magas torony füstöl. Körutunk végeztével egy kandori szállóban megvolt a búcsúvacsora. Ledőltem, vége a közszerepnek, holnap meglátogatom a barátaimat. 
Még a gyerekkori utazásaimból emlékszem arra a részvétre, amelyet a vagonablakban állva olyan vasútállomások iránt tudtam érezni, amelyekből a vonat velem együtt kigördült, és azok, szegények itt maradtak üresen. Nővéremmel, unokatestvéreimmel és a nevelőnőkkel mindennap kimentünk a vasútállomásra nézni, hogy ki jött a budapesti gyorssal, és ha ez a számbavétel megtörtént, a továbbpöfögő vonat már az érdektelen, nélkülünk való űrbe zakatolt tovább. Idős koromra elkezdődött a légi utakon cikázás korszaka, professzorokról hallok, akik a repülőtéren kaptak halálos szívgörcsöt, két szereplés között.
Méltányoltam a kiállítást a halál-múzeumban, fényképek néznek rám, arcok két nappal a halál előtt, és két nappal utána. Amíg még élnek: a szemekben riadalom és remény, utána: jön a megnyugvás, az arcok lesimulnak, méltósággal eltávolodtak. A csukott szem besüppedt, az ajak elvékonyodott, az arcra rátapadt a hús. Felirat a halál-múzeum kapuja fölött: Game over. Bevezettek a nagy zsinagógába, ebbe begyömöszölték, és innen deportálták az embereket. 
A piros orrú kollegina azt mondta, hogy ésszerű gyászszertartásokra és pozitív halálkultúrára van szükség. Természetesen a halál meghaladása érdekében, amire a kultúra és azon belül a művészet kiváltképpen alkalmas. A kollegina olyan szobrot is tud szerkeszteni, amely folyamatosan zizeg a rajta áthaladó elektromágneses hullámoktól. 
Körül a téren mindenütt fények, hotelek és nagyáruházak. Nemrég még egy hajókajütben aludtam, az ablakon át sziklákat, kopár hegycsúcsokat láttam. A kollegák odakint söröztek, és engem szidtak, mert nem álltam a pártjukra igazságos küzdelmükben a hegyen túli népekkel. Ha én magam nem vagyok ott, akkor még akár fel is akaszthatnak. Nem szeretnek? Bosszúvágyam csak ennyi: legyenek továbbra is önmagukkal összezárva. Kikötöttek, hívnak, elsőnek kell kilépnem, fényképezni fognak, enyém a szégyen. Mosolyogva lépkedek le a keskeny lépcsőn, lent körülállnak a mikrofonosok, mondok valamit, nem egészen azt, amit hallani szeretnének, kitértem. Csak szidjanak, bírom, ha senki sem ért velem egyet. 
A véleményemet kérdezik, legyen-e Kandor Európa kulturális fővárosa? Mi az, hogy kulturális főváros? Van-e valami, amiben kivételesen jó? Van-e benne mecénási szellem? Van-e figyelmes, jó közönsége? Van-e benne védelme a különös művészegyéniségeknek? Létezik-e benne a művészeteknek és az irodalomnak élő háza, csarnoka, akadémiája? És ami a legfontosabb: politikai sérthetetlensége? 
A bizottságunk megnézte a versenyzőket, már fáradtak voltunk, amikor megérkeztünk Kandorba, a város így is megfogta zsűrit. Megállapodtunk a szálloda különtermében, a céhek ünnepi asztalánál, ahol egy korty bort ittunk a város ősi kelyhéből, és a döntés után elégedetten mentünk aludni. Másnap reggel kézfogások, átkarolások, hölgyeknek könnyű arccsók, köszönet a kísérő titkárnőknek, szervezőknek és szakmunkatársaknak, reggeli után még egy korty pezsgő kíséretében alkalmat adtunk egymásnak a megbánásra, meggondolásra, bár nem vettük volna jó néven, ha most áll elő kételyekkel valaki, de nem! Mind elfogadták Kandort. 
Titokzatos arccal ültek vissza a buszba és búcsúztak el tőlem, én még maradtam, de természetesen vállaltam, hogy titkot tartok, és nem árulom el a reménykedő kandoriaknak, hogy meghúzták a malac farkát. Elhaladtak mellettem a különböző guruló kofferek. A zsűri már a sokadik minisztert, képviselőt és polgármestert látta, figyeltem a domborításukat, állnak körülöttük a magas testőrök a fülükből kilógó dróttal. Magabiztos és ajándékszerű kézfogás után a nagykutyák fekete limuzinokba szállnak. 

***
Írok egy várost. Azzal, hogy írom, Kandorrá változik, a fejemben lévő, a vezetéknevem betűiből épült várossá, amelyről több könyvemben írtam, és amelyet azonosítanom kell egy olyan várossal, amelyről képe van az ott lakóknak és az odalátogatóknak, amely már kétezer évvel ezelőtt is létezett. Kandor az európai rétegződés egyik kis mesterműve, keveredő népek együttes otthona. Rómaiak is éltek itt, és minden bizonnyal zsidó legionáriusok is temetkeztek a kandori sírokba. 
A föld alatti pincék is úgy rétegződnek, mint a történelem. Ha kedves és tetszetős a hely, ha jó szőlőérlelő lankái vannak, ha az északi szelektől megvédi a hegy, ha a hegyről leláthatsz egy tóra, akkor okkal van hosszú történelme, mert sokan mentek, és sokan vágyódnak ma is oda. Megrázom a fejemet akár egy kaleidoszkópot, és a kis üvegtörmelékek, fémdarabocskák, papírcafatok, melyeket a szemem előtt hengerükben forgatok, egyszer csak valamilyen csoda folytán összeállnak egy új, addig nem volt valóságba. A metafora képzeleti úton teremtett valóság, sőt plusquam valóság, több annál. Az érzékelhető és annak a szelleme, sűrítménye. 
Népek kohója, magyarok, németek, zsidók, szlovákok, szerbek, horvátok, törökök, cigányok, olaszok gyülekezőhelye. Krónikánkat fölöttébb érdekli az a makacs pislákolás a történelmi szélviharokban, ami a felperzselések után megmaradt. Csak egy földbe kapaszkodó, makacs gondolat, hogy itt városnak kell lennie. Összejön egy zsűri, mind más és más városokból, keveredik itt az európai történelem, mert Kandor maga a kisgömböc, gurul és mindent elnyel.
 A város olyan, amilyennek leírom, és kész! Az van ott, amit odateszek. Amit nem teszek oda, az nincsen ott. Ha a Duna vagy a Balaton mellé helyezem, akkor ott van. Ha azt akarom, hogy a Dómtéren jegesmedvék sütkérezzenek déli verőfényben, akkor jegesmedvék. Festek a mennyezetre freskót, arkangyalokat, roppant szibillákat. 
A város már régen megtetszett nekem, szociológus koromban is. A kérdés akkor is, a hatvanas években is az volt: alkalmas-e Kandor arra, hogy Budapest ellenpólusa legyen. Keringtem addig éveken át a pesti Erzsébetváros külső felében, nagyon keveset tudtam az országról. Múltja térképére visszanézve egy orosznak vagy egy amerikainak talán valami nagyon hosszú út juthat az eszébe, de bármekkora utakat tettem is meg én, csavargó kedvű magyar, a tényleges tér, a lelkem, öntudatom tere, az a tér, amelyen a személyes históriám lezajlott, az mindig valami csekélyebb volt, néhány szoba, meg egy kert, pár utca. Mindegy, hogy a város százezres vagy milliós, az ágyak és a párok száma véges. A városban az a jó, hogy meghatározza a lehetőségeimet, teret nyit és behatárol. 
Kihívás? Pezsgés? Összekötni a végpontokat, az Európai Parlament székházát és a faluszéli legelőt? A magas épület legfelsőbb szintjén van a klub, abban ad a parlament elnöke ebédet a vendégeknek, ilyen toronytetőkön a látogatók pohárral a kézben beszélgetnek, mielőtt elfoglalnák a helyüket a számozott asztaloknál. 
Ebéd után hídon mennek át, alatta fényszőnyeg, hamar kijutnak az autóútra, melléjük ér egy teherautó, és benne az öngyilkos robbantó, a sofőrnek lézergéppisztolya van. Így, veszélyeztetve, jobban együtt érezhetünk magunkkal. Oszlopokon álló út alatt, híd alatt, rongyos vattapaplanok alatt hajléktalanok fekszenek. Nagy fekete limuzinok haladnak mellettünk, lovas rendőrök állnak az útkereszteződéseken, helikopterek köröznek felettünk. Nem hiszem, hogy az a töredék, ami a halálesetek között az erőszakos, a mások által akart, olyan jelentős lenne, hogy az szabja meg a korunkat. 
Úton Bécsből Budapestre, a vonatablakon át az arcomba süt a nap, forognak a szélkerekek, a töltés kaszálva, a hosszú zöldellő barázdák igen rendezettek, vagy ez még Ausztria lenne? Begördülünk a határállomásra, csendes tányérsapkások ellenőrzik az útlevelemet, az övükről pisztoly lóg, de nem trappolnak, és már nem hadizöldben vannak, hanem európai sötétkékben, nemsokára már ez sem lesz. A mező mezőszerű, a vágány mellett agyaggödrök. Süt a nap, hangtalan surran a vonat, óránként lelkendezhetnék, hogy még élek. 
Több újság élénken tárgyalja egy német tábornok ügyét, akit elbocsátottak, mert egyetértéséről biztosított egy politikust, aki azt mondta, hogy nemcsak a németek tekinthetők tettes népnek, hanem a zsidók is, mert Trockij és több más bolsevik vezető zsidó volt. Tettes népnek lenni együtt a zsidókkal már kevésbé magányos állapot. Elgázosított unokahúgaim tettesek voltak? Tizenegy éves koromban én is tettes voltam? Akik öltek a Vezérért, tettesek voltak? És akik csak rajongtak érte? A Vezér látásától boldog szőke lányok tettesek? És a weimari esdeklő nép a régi szálloda előtt? (Lieber Hitler, komm heraus von dem Elephantenhaus!) 
És már itt vagyok a hazában, vonatok, malmok, silók, rendezett földszintes házsorok, itt-ott még nyersbeton falak. Az építmények ritkábbak, több az ágak között a fagyöngy labda. Egy jó gyorsvonaton nincs olyan szoros közelség a többi utassal, mint egy repülőgépen, kinyújthatom a lábamat, nem lökdös, nem ráz, nem dülöngél. Egy nagy mező egyik oldalán rengeteg új autó, a másik oldalon magas panelházak sorakoznak. Aztán megint családi házak, kedves, régi templomtorony, békés vidék, már alig zöld, vedlő fák, kövér rendőrök, nagy gyümölcsöskert. Kevés mű, de már euroexpressz és zökkenéstelen surranás az új vaspályán.  A termes kocsi köztársalgásában korrupciós történetek, túlságosan is nyíltan megy az állami vagyon szétlopkodása, most ezek lopnak, majd pedig azok fognak lopni, választóik fölhatalmazásával. Jönnek az új törtetők, és odább lökik a hatalommal, javakkal már eltelteket. Ők is részesedni akarnak.
Mintha puskapor lenne a fenekemben, ide-oda röppentyűzök, kilövöm magamat, szárnyaimat szétterjesztve, és - hopp! - máris egy hotel recepciója előtt találom magamat. A kisasszony nem különösebben kedves, és sejteti, hogy nem egészen egyértelmű számára a személyazonosságom. Egy könyvet húz elő, és egy fényképpel veti össze az ábrázatomat, én meg a kisasszonyt egy hosszú tekintettel tetőtől-talpig végigsúrolom. A vendégnek néha ilyen söprögetős pillantásai vannak, nem bírja nem szemlélni a testtagokat, átlát mindenféle ruházaton, fodron és fondorlaton, és látja a ráncokat a szorosságok helyén, nem tagadja meg ezt a körüljáró megtekintést a recepciós, vagyis fölvevő, bebocsátó, vizsgán áteresztő kisasszonytól, akinek enyhén tanáros gyanakvása jelen esetben bájnövelő tényezőnek minősül. Az utas szereti a gyanakvókat, bejelentőlapján a keze és a tolla igazolja, nem, ez nem szélhámos, hozza meg ítéletét a tanárkisasszony a fülkéjében, de rögtön meg is kérdezi: biztos, hogy nem az? És visszanéz rám, ahogy a lift felé haladok, de én is ugyanezt teszem, méghozzá ugyanabban a pillanatban, amiből két mosoly keletkezik, és még az is, hogy az impertinens vendég visszajön még kérni egy térképet a városról. 
 Tanulmányozni szeretné az este lehetőségeit, a mai estéje szabad, kedves volna, ha a hölgy tudna valamit tanácsolni. S mi tagadás, a vendég akkor tudna a tanácsnak teljes szívvel hinni, ha a kisasszony, munkája végeztével részt venni is hajlandó lenne ebben a körútban. A porta őrkisasszonya ma este történetesen egy kis időre ráér. 
 Mozgó szerző, mozgó regény. Nem lenne rossz úgy utazni, ahogy a madarak szelik a levegőt. A park fái visszanéznek rá. Mitől szokott boldog lenni? Csupa együgyűségtől. Sok helyütt tetszik neki, amit lát. Egy jegyzőkönyvecskéhez nem kell palota. Mer korszerűtlen lenni, az uralkodó stílus bőbeszédű, és hígulásra hajlik, de a régi öregek azt tanácsolták, hogy nőjön a hatóanyag aránya a vivőanyaghoz képest. Vonzza az epigrammatikus stílus, legyen a mondatnak pattanó ereje, belső feszültsége.
  
***
Amíg a pesti körúton valamikor a 20. század végén ideértem a Grand Café Oktogonba, láttam hajléktalant a kutyájával a rongyain, láttam szendvicsembereket, egy paraszti népviseletbe öltöztetett, vastag fiút álldogálni egy folklórbolt előtt, és egy gyanús tekintetű zömök embert, ahogy engem méreget. Láttam az összes nagy nemzetközi cég üzleteit.
  Megyek tovább a Jutkától kölcsönzött piros esernyővel, bejárom ugyanazokat a köröket, amelyeken akkor kerengtem, ötvenhat végén, és megismétlem azt a hosszú bolyongást a városban, amelyet azon a délután és a rákövetkező napokban tettem, miután eljöttem a Keleti pályaudvarról, ahol fölsegítettem a vasúti kocsiba a nyugatra távozó feleségemet és a nővéremet. 
 1956 decemberében fiatalabb emberek hátizsákkal, titokzatos arckifejezéssel, sportosan mentek a pályaudvari csarnokba. Különös, hogy nem tartottam vissza sem a feleségemet, sem a testvéremet. Szép idő volt, egyedül maradtam a peronon, és körülöttem még vagy százan, akik ugyancsak egyedül maradtak. Érzelmesebben, hosszabban néztünk a vonat után, beszédesek voltak a levegőben fennakadó nyitott kezek. Hosszúnak ígérkeztek az elválások, a távozó biztatóan mosolygott, a maradó sírt. Akkor még nem tudtam, hogy hányszor fogok búcsúztatni szinte végleg elutazókat, repülőtéren, vasútállomáson, hajókikötőben. Tartoztam ezzel a kísérettel a bizonytalanságba indulóknak. Ők most kíváncsiak a jövőjükre, akár a holnapi napra, én azonban nem voltam különösebben kíváncsi a Baross térre, sem a Fehér Ökör népbüfére, ahol sorban állhattam egy tányér húsos káposztáért. A trolibuszra és a villamosra sem, és a Margitszigetre sem, ahova talán kimegyek nehéz bakancsommal a hóban lépkedni. 

A városon áthaladva többnyire olyanokkal találkozom, akik talán már nem is élnek. A részeg teológus belebújt a szemetes tartályba, és reggel majdnem bedarálta a szemétgyűjtő kocsi, amelynek vad dörgedelme minden jajkiáltást elnyelt volna. Nincs más világom, csak ez a magam után húzható, és keréken gördülő útitáska; követ, mint egy kutya. Egy füzet az oldaltáskámban, a táskám a vállamon, a vállam többnyire velem van. 
A szerző ott ül egy ismeretlen ember polcán, és várja, hogy hozzányúljanak. Mi ez az eltökélt promiszkuitás annyi más ember agyával? Miért akarna velük érintkezni? A civilizáció: az érintkezés formális korlátozása. A kutyák vagy a majmok több időt töltenek el dörgölőzéssel, kergetőzéssel. Mit szeretek a vadidegenben? Azt, akinek valamikor eljön az órája, amikor ő a leginkább az, aki. 
Lármásan rohan az autóbusz, annál, amit igényelek, itt minden élesebb, zajosabb. De milyen otthonos ez a hámlott oromzat és ez a nagyigényű kőkapu az enyhén lepusztult villa előtt. Azoknak a nőknek a lányai, talán unokái nevetgélnek az utcasarkon, akik valaha tetszettek nekem. Csendes alkóvokban munkálkodik a szerelmi éhség. Fölenged egy tekintet, előkúszik a cinkosság, megmozdulnak a testek. Bárhol, az előszobában, a szenes pincében, a kerti lugasban egymásnak esnek a vadonatúj szeretők. A hivatásos vadász a meséivel egy másik világba viszi át az áldozatait. A jövevénynek még nincsen párja, a távozónak már nincsen párja. De jó, hogy itt lehetek megint, innen engem - holnap-holnapután estig legalább - hat ökör sem tudna elvontatni. 

***
Kihajolok egy vidéki szálloda ablakán, ez a tisztes épület volt már a német, az orosz és a magyar titkosrendőrség székháza is. Délután előadást kell tartanom, az első sorban ül a táncosnő, akinek egykor csodálója voltam, most fiatal nőket tanít a testükkel való küzdelemre. A maradék zsidók meghívtak a hitközségbe, kérdezik, hogy menjenek-e vagy maradjanak. A művészetek házában témánk a nyolcvanas évek lesz, újraéledő remények kora, talán mégis lehet valamit csinálni, regényt, filmet, társadalomtudományt, talán lehet egy ritmusban élni a nagyvilággal, talán egyszer jön egy hosszabb külföldi tartózkodást lehetővé tevő ösztöndíj, kocsi, nyaraló, művek, díjak, szép temetés, békeidő. 
Másodosztályú kávéház sarkába telepedtem, a helyiség világos, tiszta, a bátorító mosolyú felszolgáló kisasszony egy hete van itt, a kényelmes, hajlított csővázas székek és a kulturális prospektusok is újak, tompa háttér-dzsessz, puha szaxofonmonológok. Élvezem a nők kacagását a másik asztalnál, mellettem két jóarcú, őszes hölgy, tanárnők lehetnek, az egyik élénken cigarettázik, jól mulatnak egy kollegájuk rovására. A nagy ablak előtt, a parti sétányon idős, szakállas férfi megy a kutyájával, nem siet sehova, vett egy könyvet, hazamegy, beül a hintaszékbe olvasni, a vadgesztenyefák hullatják a termésüket, de még nem kopaszok. 
Itt rohangált Miklós fiam a szétszerelt kikötőhídon, és itt vette el tőle a rendőr a csúzliját. Távolabb a békalencsés, zöld tó, amelybe a gyerek a barátjával beleesett. A Bartók-emléktáblán poros műanyagkoszorú. Bizonyos távolságból nincs csúnya, amit meglátok, annak értéket adok. Egy város megköltése hasznot hajtó művelet. Huszonöt éve ennél az asztalnál az Angelika cukrászdában gyors megbeszéléseket folytattunk egy kézirat titkos kiadásáról Demszky Gáborral, aki földalatti kiadóból kilencvenben Budapest főpolgármestere lett, ma is az.
A váratlan zivatarban esernyős emberek tódulnak be az Angelikába, a szépen hullámosított hajú felszolgálónő egy hosszú és megható szerelmes regényt szeretne tőlem olvasni. A buszvégállomáson terebélyes embersor áll, alul, a rakparton rohannak a kocsik, mindenből túl sok van, belőlünk leginkább. A kapualjban elsötétült tűzrendészeti felirat lóg a falon. Ondolált hajú öregasszony néz ki egy földszinti ablakon. Nagyon sovány polgár botoz a borozó felé. Udvari műhelyében ebédel a mester és az unokája. Albérletben lakó, magányos, csúnya nők vonszolják magukat a hőségben. A kis szandálos utcaseprő görbén hurcolja maga után a fűzfaseprűt, alighanem rosszul van, egy zsákot is cipel, és szuszog. Sirályok repdesnek körbe a Duna-parton.
Már ebben a kis hátralékban is úgy lesz, hogy azzal büntetem és jutalmazom magamat, amit cselekszem. A gyerekek a kőbástyán csoportosulnak, mint a seregélyek a körtefán, vagy a fecskék a villanydróton. Nyári szárazság után a kertben áramolnak a napfényes koraősz nedvei. Mivelhogy ellenzem a nyafogást, reménykedve nézek a holnap elébe, de azzal is számot vetek, hogy meg vagyok írva: napjaim pergetésével olvasom magamat. Nincs hatalmam, alkalmazottam, a gyerekeimnek sem parancsolok. Budapesten vagy most éppen egy kandori kölcsönlakásban vagy a falusi házunkban, netán egy tetszőleges szállodában külföldön megadatott nekem az a belső nyugalom, hogy semmiről sem maradok le. Ez így volt a fordulat előtt, és így maradt azután is. Budán ma is ugyanabban a lakásban élünk, mint azelőtt. Nincsen számomra elérendő jobb állapot, és nem veszíthetek el semmilyen törékeny biztonságot. Felfedezőúton vagyok, eleve továbbmegyek, mesterségemnek ez a címere, egy távozó alak visszanéző feje.
 

Bibliográfia

KONRÁD György 
Mit tud a leveli béka?
Palatinus, 2000

Elutazás és hazatérés
Noran, 2002

Fenn a hegyen napfogyatkozáskor
Noran, 2003

A közép tágulása
Noran, 2004

Az író és a város
Noran, 2004

Kakasok bánata
Noran, 2005

Kerti mulatság
Noran, 2005

"Szakma"
Magyar Lettre
Internationale, 9

"Laura körében"
Magyar Lettre
Internationale,13

"Hazatérés Biharba"
Magyar Lettre
Internationale,16

"A közszolga"
Magyar Lettre
Internationale,20

"Határjárás
a melankólia
és az irónia
földjén"
Magyar Lettre
Internationale,24

"A sokemeletes
tudat"
Magyar Lettre
Internationale,26

 "Emberek nagy házban"
Magyar Lettre
Internationale, 29

"Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról"
Magyar Lettre Internationale, 36

"A mi furcsa városaink"
Magyar Lettre Internationale, 45

"A város és az író"
(Amszterdamról)
Magyar Lettre Internationale, 46

"Az emlékezés és a város"
Magyar Lettre Internationale, 48

"A város és az emlékezet"
Magyar Lettre Internationale, 49

"Mit csinál ez az ember?"
Magyar Lettre Internationale, 60

"Az azonos és a különböző"
Magyar Lettre Internationale, 63
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret