stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor
A közép-európai városok 
(Variáció egy népdalra)

A közép-európai városok öregek. A lyukas, foltos vakolatok megannyi ránc és májfolt, a szűk utcák krákogva, köhécselve veszik a benzingőzös levegőt, a gangos udvarok elhasznált belső szervek, itt is, ott is fájdalom. A járdák talpára ragadt szemét - igen, errefelé a járdák járnak az embereken, a járdatalpú, antipódus városok, láthatatlan fejüket magasan hordva a hozzánk képesti mélyben, az évezredek egymásra rakódott városrétegei,  aszfalt, kő, tégla rétegei között - a járdák talpára ragadt szemét ugyanúgy jelzi a lemoshatatlan vénséget, mint magányos öregasszonyok  és öregemberek lakásaiban, amelyek csöndes megáporodása nem csak az erő és az akarat fogytáról tanúskodik, hanem arról a megállíthatatlan folyamatról is, ahogy a fény hagyja el az embert, a látás, az éles látás minden emberi rend alapjául szolgáló képessége. A közép-európai városok öregek. Dohos és dohogó, keserű öregek, egymás göcsörtös kezébe kapaszkodó öregek, Philemón és Baucisz, igen, az egymásba gubancolódott két nyeszlett fa is, a házak közé beszorítva - ez is a közép-európai város. A közép-európai városok öregek. Üresedő fejükben régi zenék foszlányai kavarognak, táncdalok és operettek, nemzeti nóták, indulók és a bécsi klasszikusok első bálozóként megtanult négykezesei, régi ószeresek szódások és jegesek ordításai, fékcsikorgás és a villamoskerekek mindig befejezetlen csattogása és sikoltása a síneken. Öregek, folyton a halált emlegetik, de mindig csak a szomszédok halálát, ők úgy élnek, mint a halhatatlanok, hiszen élnek még, ők még mindig, ők még mindennek ellenére. És mi mindennek ellenére!

De amikor az első napfény vöröse megrezdül egy fényesre pucolt ablakon, akkor megpillantod a vénasszony-ruha alatt vihogó Papagénát. A közép-európai városok nagyon fiatalok. Most tanulják, hogyan lépkedjenek, hogyan illegessék magukat, az ügyetlenül felkent rúzs még szétkenődik az ajak körül, a zsenge karizom még nem mutat elég erőt. A nyakba tekerve harsány neonok, de a csupasz, pipaszár lábacskákra még nem tapad rá a tekintet. Hanem ha a gyerekizzadság-illatú testből megérzed, hogy miként van benne az eljövendő élet; hogy emitt növekedni fog, ott meg kibomlik belőle valami gyönyörűség, hogy itt bizony valami fájni, nyilallni fog, de ott túlnan helye lesz a boldog kacagásnak is; hogy a fájdalomból majd bölcsesség lesz, a kacagásból meg az emlékezés csendje, akkor, ej, te vén pedofil, elragad, elbűvöl a potencialitás ereje és határtalansága. Igen, a közép-európai városok még túlságosan fiatalok, éretlenül és mohón lélegzik be a felnőttek világát, hogy majd magukhoz idomítsák, magukba építsék minden cseppjét, de most még nem tudni, mihez is, kihez is lesz mindez igazítva, mert nem tudni ki ő, mert ő még Brad Pitt Kettő, és Madonna Három, és a hátsó udvarban egy kicsit Ronaldinho, a tömbház lépcsőházában egy kungfu mozdulatba rikkant Angelina Jolie és persze valamennyire Garcia Márquez vagy Kurt Vonnegut, Tarantino vagy Kusturica, Einstein és Tesla és még amit akartok. A közép-európai városok fiatalkák, a bőrükön lüktetnek a pattanások és feketéllnek a mitesszerek: megannyi zsúfolt és olykor szánalmasan kezdetleges apró üzlet, megannyi csencs, és mobiltelefonért a nyakhoz feszített kés a lakótelep sarkán. És nyomulnak, nyomulnak a felnőttek, be a gyerek lelkének bugyraiba, a teste még félig-meddig szűz, de azért már ott van, a lélekben ott vannak a felnőttek csomagjai; mi az hogy ártatlan, ártatlanok nincsenek, a bank végignéz az utcáján, a bevásárlócenter elteleti a bendőt; zabáld a hamburgert, szopogasd a pirulákat, ehhez sohasem lehetsz túl fiatal. Ám a közép-európai városok akkor is fiatalok. Hadaró, hadováló, izgatott csapatokban friss ritmusokra, recsegő rádiókból és magnókból kirázott friss ritmusokra hadakozó fiatalok. 

A közép-európai városok szegények. Nem, nem márványmenyasszonyok, nem bársonyrózsik, meg aztán nincsen bennük az a szélesség sem. Tudják, az a szélesség… nem is szélesség, inkább bőség, a test bősége, ami úgy lomhán szétterjed, kitölti a teret, hogy a Szajna vagy a Tevere, a Temze vagy a Hudson szerényen összehúzza tőle magát, behúzza a vállait a büszke házak közé. A nagyvonalúság… a nagyvonalúság itt Közép-Európában csak nagy vonalakban van meg, néhanap, amikor telik egy kis ünneplésre, különben nincsenek nagy vonalak; persze néha úgy tetszik, amikor fölfújja magát ez vagy az, húznak itt olyan utcákat, olyan tereket, hogy csak na, el se látsz innentől odáig, csakhogy ez nem bőség, nem a város nő meg tőle, hanem csak az űr a házak között. A közép-európai városok szegények. Nem telik minden nap cserélt ruhára, kecses karneváli maszkra, csillogó aranyfestékre a szem körül; nem telik plasztikai műtétekre, szilikonnal felágaskodtatott fallikus felhőkarcolókra; higiénia-robotokra, mozgójárdákra; nem telik arra sem, hogy megfizethessék a csend eleganciáját; a járművek halk suhanását; a szegénység eltüntetését a finoman glettelt kaszthatárok falai mögött. Itt minden és mindenki egybe van keverve, a polgármester arrébb tolja útjából a hajléktalant, a kishivatalnok pedig belebámul a rangjavesztett grófnő meg az operaénekes képébe. A közép-európai városok szegények. Meg kell gondolniuk, fogvicsorgatva melyik gyereküket adják el magtalan nevelőszülőknek, melyiket fogják korai munkára, s melyiket taníttatják ki; habzsolniuk kell az ételeket, még mindig habzsolniuk, mert ki tudja, mikor nem lesz megint. A közép-európai városok szegények. Kiállnak az utcára breakelni, hátha felfigyel rájuk valaki, s felfedezi őket; vagy csak hogy elismeréssel s ne a mindennapi viszolygással álljon meg rajtuk az arrajáró módosabb lányok szeme. A szegény közép-európai városoknak ökölbe szorul a keze, amikor azt mondják nekik, hogy "ha többet dolgoznátok, nem lennétek szegények", mert dolgoznak, mint az állatok, azoknál bizonyosan többet, mint akik ezt mondják nekik, ökölbe szorul a kezük, de az nem látszik, ha odaszorul a nadrághoz, amikor alázatosan meghajtják a fejüket, mert szép dolog az önérzet, de nem azért adnak ingyenebédet.

A közép-európai város, mint a legtöbb város: nő. A huszadik századon edzett olvasó erre rögtön rávághatja: persze, kurva! de nem az, legalábbis nem olyan természetesen és professzionálisan az, mint a Dél városai; inkább, mint azok a tanárnők, akik ha strichelni mennek, azzal indokolják, hogy muszáj kiegészíteni a fizetésüket, és hát tényleg muszáj. Itt az átlagosnál több a tanárnő és több a kurva, és kevesebb a megbecsülés és alacsonyabb a tarifa, és annyival kevesebb és annyival alacsonyabb, hogy nem csoda, ha a kettő között olykor nem lehet különbséget tenni. De ha pontosak akarunk lenni, nem a kurvákra kell gondolnunk… ennek a nőnek nem ez a lényege. Különösebb skrupulusai valóban nincsenek, életben kell maradnia, hát védi magát, szájal és kacérkodik, szerez és elad, belenéz a kukákba, hátha talál bennük valami használhatót; ostoba, aki nem teszi, szégyellje magát, akinek van rá pénze, ő nem, ő határozott nő, zavaros, ugráló gondolatokkal, határozott, életrevaló és sebezhető. Hogy szép-e? Hát csúnyának semmiképpen sem csúnya, ölének sugárzása van; mikor kereskedik, kerek mellének bimbói gombot böknek a ruhájára az izgalomtól; de az irgalom is megszépíti, mert nem csak azért ad valamicskét a koldusnak, nyomoréknak, hogy lelkifurdalás nélkül léphessen be a templomba, hanem azért is, mert nem felejtette el, ő még nem felejtette el, hogy anyának is született; anyának akkor is, ha a méhe meddő.  A közép-európai város hosszan néz a szemedbe, hosszabb ideig, mint amennyit te rászánsz; ettől aztán úgy érzed, hogy a tiéd, a tiéd egészen, de egészen soha sem adja oda magát, mert ő csak önmagáé, hiszen mondottuk: határozott és életrevaló; hiszen mondottuk: nagyon sebezhető. Így aztán, ha belehabarodtál, egyre őrültebben keringhetsz körülötte, könyöröghetsz és követelhetsz, hiába, sosem fogod azt érezni, hogy most már biztonságosan és örökre a tiéd. Nem, hiszen éppen azért szerettél belé, mert büszke és szabad, s ha kiszolgál is, nem rabszolgája senkinek. Az ő szemében pedig, hiszen csak önmagáé, mindig ott lesz, mindig ott lesz a szomorúság.

A közép-európai városok gazdagok. Parasztok millióinak verejtéke sózta a kenyerüket, borukba beletaposva megannyi meztéllábas falu. Gazdagok, hiszen ők vannak középen, északról, délről, nyugatról, keletről, fentről és lentről minden út és minden szél befordult a kapujukon. Gazdagok, hiszen évszázadok óta ülnek a ládájukon, amelybe csak gyűlik-gyűlik a hozomány. Költők szavai, másutt ismeretlen költők szavai, akik a világirodalom legszebb verseit suttogták a fülükbe. Festők képei, másutt nem becsült festőké, akik őket festették meztelenül és pazar ruhákban. Muzsikusok dalai, akik olyan zenéket zendítettek köréjük, amilyent sehol másutt nem hallani, mert az ő fáikat és hegyeiket, az ő gyerekkorukat és az ő kéjes kiáltásaikat transzformálták dallamokká. Tudósok találmányai, amelyek másutt nem kellettek, mert nem volt rájuk írva, hogy egymillió dolláros ötlet. Forradalmárok lángja, amelyet bronzzá merevítettek a tűzvédelmi előírások, de amely aranyat ér: Prométheusz tüze bezárva a sógornő, Pandora szelencéjébe. Asztalosok, ácsok, szabók és kovácsok kezemunkája, megannyi műremek, s egymásra rakva, mint a fémpénzkarikák: a múlt, a múlt, a múlt. A közép-európai városok gazdagok. Ellustultak hát, eltespedtek, a derekukon - nehéz eltitkolni - lötyög a háj. A közép-európai városok gazdagok. Gazdagok és ezért fennhéjázóak, gazdagok és ezért olykor mértéktelenek, máskor meg zsugoriak; gazdagok és ezért buták. 

Nos? Megszeretted vagy eltaszított magától? Letepered vagy szerenádot adsz neki? És azután? 

*

El kéne indulni, meg kén’ házasodni
Csak még az a kérdés, kit kéne elvenni.
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, kit kéne elvenni? 
Ha kisasszonyt veszek, nem tud szőni, fonni:
Jaj, de szégyen nekem pénzért gatyát venni!
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, pénzért gatyát venni.
Ha öreget veszek, az mindig szomorú.
Annak minden szava egy égiháború.
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, egy égiháború.
Ha szegényt megkérek, avval mit csináljak?
Egy kódisból kettőt ugyan mért csináljak? 
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, ugyan mért csináljak?
Ha gazdagot veszek, mindig csak azt hányja: 
Hogy “az enyémből élsz, ebadta hitványa’"
Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, ebadta hitványa…

(Magyar népdal).

A dal végén az énekes úgy dönt, hogy agglegény marad. Dehát ezeket a dalokat a régi idők parasztjai költötték. S ugyan hiába. Ma az ő unokáik tömegeit rágja a közép-európai város. Az ő unokáik tömegei rágják a közép-európai várost. Az ő unokáik: nehézkes, földhöz-idomult kezek, értetlenül ide-oda sodródó testek sokasága, s estefelé szép, álmodozó, messzenéző fejek a kezek támasztó pillérein - ez a mi közép-európai városunk.



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret