stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PEETER HELME 
ÉRINTÉS

- Hallottam! Hallottam! Leo elmesélte! - hallatszott a telefonban a magas, életteli hang. Rögtön rájöttem, hogy kivel beszélek, és megkérdeztem: 
- És mi különöset mondott? 
- Nos, körülbelül azokkal a szavakkal fejezte ki magát - hadarta gyorsan Anna -, hogy a lelkére vagy a lelkiismeretére vett. Valahogy így mondta. Ez igazából nem is fontos, csak viccesnek találom, hogy tényleg elkezdtél vele templomba járni. Ő egy megszállott!!
El kell ismernem, hogy paff lettem. A kagylót felemelve és Anna lelkendezését hallva először azt hittem, hogy arra a lényegtelen esetre gondol, amikor a telefonon keresztül összevesztem Leoval. A másik, kevésbé valószínű lehetőségként felmerült még bennem, hogy Leo valami kétértelműt mondott neki a homoklubban tett látogatásunkról. De semmi ilyesmit… 
Hangos és kontrollálatlan nevetésben törtem ki, mert erre valóban nem számítottam. Mindketten nevettünk egy darabig a telefon másik végén, majd végül megkérdeztem:
 - Mi van ezen ilyen vicces? Belőlem nem lett Leo-szerű fanatikus, inkább csak tudni szeretném, mi zajlik ott valójában… 
- A templomban te-is-tudod-jól-mi zajlik - vágott közbe Anna harcosan -, megmondják a morált, felnőtt emberek ülnek, mint a birkák, és valami öregúr azt állítja, tudja, hogyan kell élni.
- Nos - ejtettem el óvatosan - nekem úgy tűnik, hogy ez azért egy kicsit bonyolultabb…
- De mit is... - mintha belefáradt volna a témába, amit ő maga kezdett, és ami elsősorban pont neki tűnt viccesnek - gyere inkább át hozzám! Meghívtam pár embert grillezni.
- Van grilled? - kérdeztem, egy pillanattal később magam is megértve, hogy ez milyen szánalmasan hangozhatott. Anna azonban valószínűleg semmit sem vett észre, és sietve, majdhogynem parancsolva válaszolt:
 - Igen, az erkélyen! Jössz? 
- Igen-igen - válaszoltam szórakozottan bólogatva, ugyanakkor megpróbálva felidézni, tudom-e egyáltalán, hol lakik Anna.
- Ugye tudod, hol lakom? - kérdezte akkor ő maga, és belül hálás voltam neki ezért. Hangosan, egyszerűen nemet mondtam, és megkértem, hogy magyarázza el. Kiderült, hogy Anna lakása meglehetősen távol van, a város délkeleti részében, ahol a két folyó találkozásánál hosszú és keskeny fok található. Ennek a részben még omladozó ipari épületekkel, részben azonban már divatos lakóparkokkal teletűzdelt partján élt. Ez a tény az egész vállalkozást izgalmasabbá tette számomra, mert a várostérképet vizsgálva sokszor kilyukadtam ezen a helyen, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet - két folyó, az egyik majdnem száz méter széles, a másik ennek fele - összefolyik egy kőből, betonból és acélból épített város közepén… Hogy is nézhet ki? Felséges, vagy inkább szánalmas? A természet diadala az emberek felett, vagy ezek a házakkal szegélyezett folyók inkább az emberek mindenhová elérő romba döntő képességét illusztrálják? A fok azonban az én lakásomtól elég távol volt, a város újabb részében, ahol a folyókon kívül nem is volt más látnivaló. Ezért nem vágtam bele korábban a hosszú kirándulásba, hanem vártam inkább valami indokot. És ez most megvolt… 
A telefonbeszélgetés végén az órára pillantottam, és rájöttem, hogy lassanként készülődnöm kell, mivel viszonylag hosszú út áll előttem. És az úton még valami boltba is be kellett térnem, hogy egy üveg bort vegyek. 
Nagy gonddal kiválasztottam egy inget és alaposan kivasaltam. A rádióból Elgar egyik indulójának lelkesítő hangjai hallatszottak, amik miatt néhánytucat perccel később majdhogynem győzedelmesen fensőbbséges hangulatban távoztam a lakásból. 
Amikor Annához értem, a buli már elkezdődött, ha egyáltalán beszélhetünk ebben az esetben bármiféle kezdetről, mert a hat-hét meghívott vendég borospohárral a kezében a nappaliban és az erkélyen állt. Valaki grillezett. Anna egyedül matatott valamit a szobának a konyha szerepét betöltő sarkában. A borosüveget a felügyeletére bíztam, és kíváncsian néztem körül. Egyesével köszöntöttem a jelenlévőket. Ahogy felfedeztem, a többségüket már korábban is láttam - az egyetemváros füvén heverészve. Ott volt Paul, Anne, mindkét Tomi, ezen felül valamilyen Jasper és néhány lány, akik a sarokban állva maguk között hadartak. Feléjük nem mertem közeledni.
Kimentem inkább az erkélyre, abban a reményben, hogy egy várva-várt pillantást vethetek a folyók egyesülésének helyére. A metróból kilépve és Anna lakása felé haladva ezt nem tehettem meg, mert az utcát hatalmas hangárok, omladozó üzemanyagtartályok, értelmezhetetlen felhasználású, rozsdaszínű fémkockák, valamint építési törmelék, építési területek és építési anyagok raktárai szegélyezték. Úgy éreztem, hogy a magam kis módján ezen a fokon láthatom majd a történelem megvalósulását. A régi ipari kikötő és katonai terület helyére új lakóépületek épülnek, ez nekem, mint a jelennel kapcsolatban szkeptikus embernek, amilyen természetem szerint vagyok, és az utóbbi időben egyre inkább - már Leo hatására is - váltam, ez a fejlődés nagy örömömre szolgált. 
Az erkélyről valóban a régóta várt látvány tárult a szemem elé. Alig kőhajításnyira folytak a több száz kilométerre lévő tenger felé lustán a folyó sárszínű folyamai, és ha a tekintetemet jobbra fordítottam, láttam a fok rozsdás szeméthalmokkal borított éles csúcsát és mögötte a másik, valamivel keskenyebb folyót. Ennek partjai nagyrészt még beépítetlenek voltak, de a távolban már ott csillogtak az üveggel borított házak vadonatúj homlokzatai. 
- Milliódolláros kilátás, nem? — hallatszott egy hang a hátam mögül. Megfordulva egy rövidre nyírt szakállú, nálam talán néhány évvel fiatalabb férfit láttam, aki gyakorlott mozdulatokkal forgatta a grillen a sülő kolbászokat és húsdarabokat. Bólogattam, bemutatkoztam és kiderítettük, hogy honnan ismerjük Annát. A grillező Karl - aki azonban Kallénak hívatta magát - Anna gyakornoktársa volt valamilyen ügyfélkapcsolati vállalkozásnál.
- Teljesen beteg meló! - kiabálta túl az éppen elhaladó teherhajó zaját. - Sose kezdj el ilyen marhasággal foglalkozni! 
Vigyorogtam és megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha már ezen a területen dolgozom. Erre Karl hirtelen elhallgatott, és halkan megkérdezte, hogy ez komoly-e. Vigyorogva megráztam a fejem, és fájdalomdíjként megígértem, hogy hozok neki egy pohár bort, amibe örömmel és megkönnyebbüléssel egyezett bele. 
Később az egész társaság Anna nagy erkélyére gyűlt enni és a naplementét figyelni. Aztán beültünk és erről-arról csevegtünk. Éreztem, hogy túl sok húst és kolbászt ettem. A magnóból Leonard Cohen énekelt, és egy párocska nagy átéléssel táncolt. Anna az egyik társaságtól a másikig vándorolt, közben néhány pillanatot velem is töltött. Ennek ellenére valójában nem tudtunk beszélni, mert valaki mindig a közelünkben volt, vagy Annának kellett gyorsan tovább lépnie. 
- Háziasszonyi kötelességek! - sóhajtotta és megígérte, hogy hamar visszajön. Megértettem Anna törekvését, hogy minden vendéggel egyformán beszélgessen, de a növekvő alkoholtartalommal együtt nőtt bennem a levertség. 
Az életemre, a jelenemre és a jövőmre kezdtem gondolni, és azt kérdeztem magamtól, hogy a távozásról, a valódi élet kezdetéről, az élettől kapott szünet befejezéséről az utóbbi időben olyan gyakran felmerülő gondolatok talán nem is a legkézenfekvőbbek. Talán nem is rejlik bennük a valódi megoldás? És anélkül hogy teljesen felfogtam volna, valami megmozdult a tudatalattim egyik mély bugyrában, ahol azok a dolgok vannak, amikre nem gondolunk, amelyek csak akkor élednek fel, amikor különlegesen természetellenesen viselkedünk, alapvető hibákat követünk el, vagy durván vétünk a lelkiismeretünk által felállított szabályok ellen. Ebben a távoli-távoli, érinthetetlen, csaknem érzékelhetetlen bugyorban megmoccant valami, és felidézte a pár nappal korábbi templomlátogatást… 

         PUTNOKY RÉKA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret