PEETER HELME
ÉRINTÉS
- Hallottam! Hallottam! Leo elmesélte! - hallatszott a telefonban a
magas, életteli hang. Rögtön rájöttem, hogy kivel beszélek, és megkérdeztem:
- És mi különöset mondott?
- Nos, körülbelül azokkal a szavakkal fejezte ki magát - hadarta gyorsan
Anna -, hogy a lelkére vagy a lelkiismeretére vett. Valahogy így mondta.
Ez igazából nem is fontos, csak viccesnek találom, hogy tényleg elkezdtél
vele templomba járni. Ő egy megszállott!!
El kell ismernem, hogy paff lettem. A kagylót felemelve és Anna lelkendezését
hallva először azt hittem, hogy arra a lényegtelen esetre gondol, amikor
a telefonon keresztül összevesztem Leoval. A másik, kevésbé valószínű lehetőségként
felmerült még bennem, hogy Leo valami kétértelműt mondott neki a homoklubban
tett látogatásunkról. De semmi ilyesmit…
Hangos és kontrollálatlan nevetésben törtem ki, mert erre valóban nem
számítottam. Mindketten nevettünk egy darabig a telefon másik végén, majd
végül megkérdeztem:
- Mi van ezen ilyen vicces? Belőlem nem lett Leo-szerű fanatikus,
inkább csak tudni szeretném, mi zajlik ott valójában…
- A templomban te-is-tudod-jól-mi zajlik - vágott közbe Anna harcosan
-, megmondják a morált, felnőtt emberek ülnek, mint a birkák, és valami
öregúr azt állítja, tudja, hogyan kell élni.
- Nos - ejtettem el óvatosan - nekem úgy tűnik, hogy ez azért egy kicsit
bonyolultabb…
- De mit is... - mintha belefáradt volna a témába, amit ő maga kezdett,
és ami elsősorban pont neki tűnt viccesnek - gyere inkább át hozzám! Meghívtam
pár embert grillezni.
- Van grilled? - kérdeztem, egy pillanattal később magam is megértve,
hogy ez milyen szánalmasan hangozhatott. Anna azonban valószínűleg semmit
sem vett észre, és sietve, majdhogynem parancsolva válaszolt:
- Igen, az erkélyen! Jössz?
- Igen-igen - válaszoltam szórakozottan bólogatva, ugyanakkor megpróbálva
felidézni, tudom-e egyáltalán, hol lakik Anna.
- Ugye tudod, hol lakom? - kérdezte akkor ő maga, és belül hálás voltam
neki ezért. Hangosan, egyszerűen nemet mondtam, és megkértem, hogy magyarázza
el. Kiderült, hogy Anna lakása meglehetősen távol van, a város délkeleti
részében, ahol a két folyó találkozásánál hosszú és keskeny fok található.
Ennek a részben még omladozó ipari épületekkel, részben azonban már divatos
lakóparkokkal teletűzdelt partján élt. Ez a tény az egész vállalkozást
izgalmasabbá tette számomra, mert a várostérképet vizsgálva sokszor kilyukadtam
ezen a helyen, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet - két folyó,
az egyik majdnem száz méter széles, a másik ennek fele - összefolyik egy
kőből, betonból és acélból épített város közepén… Hogy is nézhet ki? Felséges,
vagy inkább szánalmas? A természet diadala az emberek felett, vagy ezek
a házakkal szegélyezett folyók inkább az emberek mindenhová elérő romba
döntő képességét illusztrálják? A fok azonban az én lakásomtól elég távol
volt, a város újabb részében, ahol a folyókon kívül nem is volt más látnivaló.
Ezért nem vágtam bele korábban a hosszú kirándulásba, hanem vártam inkább
valami indokot. És ez most megvolt…
A telefonbeszélgetés végén az órára pillantottam, és rájöttem, hogy
lassanként készülődnöm kell, mivel viszonylag hosszú út áll előttem. És
az úton még valami boltba is be kellett térnem, hogy egy üveg bort vegyek.
Nagy gonddal kiválasztottam egy inget és alaposan kivasaltam. A rádióból
Elgar egyik indulójának lelkesítő hangjai hallatszottak, amik miatt néhánytucat
perccel később majdhogynem győzedelmesen fensőbbséges hangulatban távoztam
a lakásból.
Amikor Annához értem, a buli már elkezdődött, ha egyáltalán beszélhetünk
ebben az esetben bármiféle kezdetről, mert a hat-hét meghívott vendég borospohárral
a kezében a nappaliban és az erkélyen állt. Valaki grillezett. Anna egyedül
matatott valamit a szobának a konyha szerepét betöltő sarkában. A borosüveget
a felügyeletére bíztam, és kíváncsian néztem körül. Egyesével köszöntöttem
a jelenlévőket. Ahogy felfedeztem, a többségüket már korábban is láttam
- az egyetemváros füvén heverészve. Ott volt Paul, Anne, mindkét Tomi,
ezen felül valamilyen Jasper és néhány lány, akik a sarokban állva maguk
között hadartak. Feléjük nem mertem közeledni.
Kimentem inkább az erkélyre, abban a reményben, hogy egy várva-várt
pillantást vethetek a folyók egyesülésének helyére. A metróból kilépve
és Anna lakása felé haladva ezt nem tehettem meg, mert az utcát hatalmas
hangárok, omladozó üzemanyagtartályok, értelmezhetetlen felhasználású,
rozsdaszínű fémkockák, valamint építési törmelék, építési területek és
építési anyagok raktárai szegélyezték. Úgy éreztem, hogy a magam kis módján
ezen a fokon láthatom majd a történelem megvalósulását. A régi ipari kikötő
és katonai terület helyére új lakóépületek épülnek, ez nekem, mint a jelennel
kapcsolatban szkeptikus embernek, amilyen természetem szerint vagyok, és
az utóbbi időben egyre inkább - már Leo hatására is - váltam, ez a fejlődés
nagy örömömre szolgált.
Az erkélyről valóban a régóta várt látvány tárult a szemem elé. Alig
kőhajításnyira folytak a több száz kilométerre lévő tenger felé lustán
a folyó sárszínű folyamai, és ha a tekintetemet jobbra fordítottam, láttam
a fok rozsdás szeméthalmokkal borított éles csúcsát és mögötte a másik,
valamivel keskenyebb folyót. Ennek partjai nagyrészt még beépítetlenek
voltak, de a távolban már ott csillogtak az üveggel borított házak vadonatúj
homlokzatai.
- Milliódolláros kilátás, nem? — hallatszott egy hang a hátam mögül.
Megfordulva egy rövidre nyírt szakállú, nálam talán néhány évvel fiatalabb
férfit láttam, aki gyakorlott mozdulatokkal forgatta a grillen a sülő kolbászokat
és húsdarabokat. Bólogattam, bemutatkoztam és kiderítettük, hogy honnan
ismerjük Annát. A grillező Karl - aki azonban Kallénak hívatta magát -
Anna gyakornoktársa volt valamilyen ügyfélkapcsolati vállalkozásnál.
- Teljesen beteg meló! - kiabálta túl az éppen elhaladó teherhajó zaját.
- Sose kezdj el ilyen marhasággal foglalkozni!
Vigyorogtam és megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha már ezen a területen
dolgozom. Erre Karl hirtelen elhallgatott, és halkan megkérdezte, hogy
ez komoly-e. Vigyorogva megráztam a fejem, és fájdalomdíjként megígértem,
hogy hozok neki egy pohár bort, amibe örömmel és megkönnyebbüléssel egyezett
bele.
Később az egész társaság Anna nagy erkélyére gyűlt enni és a naplementét
figyelni. Aztán beültünk és erről-arról csevegtünk. Éreztem, hogy túl sok
húst és kolbászt ettem. A magnóból Leonard Cohen énekelt, és egy párocska
nagy átéléssel táncolt. Anna az egyik társaságtól a másikig vándorolt,
közben néhány pillanatot velem is töltött. Ennek ellenére valójában nem
tudtunk beszélni, mert valaki mindig a közelünkben volt, vagy Annának kellett
gyorsan tovább lépnie.
- Háziasszonyi kötelességek! - sóhajtotta és megígérte, hogy hamar
visszajön. Megértettem Anna törekvését, hogy minden vendéggel egyformán
beszélgessen, de a növekvő alkoholtartalommal együtt nőtt bennem a levertség.
Az életemre, a jelenemre és a jövőmre kezdtem gondolni, és azt kérdeztem
magamtól, hogy a távozásról, a valódi élet kezdetéről, az élettől kapott
szünet befejezéséről az utóbbi időben olyan gyakran felmerülő gondolatok
talán nem is a legkézenfekvőbbek. Talán nem is rejlik bennük a valódi megoldás?
És anélkül hogy teljesen felfogtam volna, valami megmozdult a tudatalattim
egyik mély bugyrában, ahol azok a dolgok vannak, amikre nem gondolunk,
amelyek csak akkor élednek fel, amikor különlegesen természetellenesen
viselkedünk, alapvető hibákat követünk el, vagy durván vétünk a lelkiismeretünk
által felállított szabályok ellen. Ebben a távoli-távoli, érinthetetlen,
csaknem érzékelhetetlen bugyorban megmoccant valami, és felidézte a pár
nappal korábbi templomlátogatást…
PUTNOKY RÉKA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|