stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Filip Florian
Kisujjak 

Istenem, tényleg, mihez is kezdtem volna Paulina néni reggelente elmesélt álmai nélkül? Menekülni úgysem lehetett. Elbújhattam a ruhásszekrénybe, vagy a fürdőbe is bezárkózhattam volna, de nem volt semmi értelme, ezért inkább elfogadtam így, a verandán elfogyasztott teával és mogyorós süteménnyel, az ezer éve szemerkélő esővel, a halkan sustorgó rádióval, velem és Paulina nénivel együtt, ahogy a fonott hintaszékekben billegtetjük magunkat. Minden bágyadt és jó volt, csak kissé hideg, a teába sosem került cukor, de kalács szerencsére akadt bőségesen, máskülönben a meséi egyáltalán nem zavartak, nem voltam ott a szereplők között, csak hallgattam a mások által kitalált vagy átélt történeteket. Az órát szándékosan a szennyes között hagytam, és tenyeremet a fülemhez tapasztottam, ha valamelyik bemondó épp kihirdette a pontos időt, mert mit számított még az idő, amikor Paulina nénit gyakran, szinte rendszeresen meglátogatta egy frakkos úriember, egy fehér selyemmellényt és szürkés csokornyakkendőt hordó, enyhén szélütött, két kor között lépkedő úr, egy úr, aki frissen borotvált, elég magas, a testi gyengeség jeleitől mentes, egyszóval úr a szó legszorosabb értelmében. Ha csak a szeme színével egyező, minden alkalommal átadott búzavirág csokorra gondoltam, amit megszagolt, mielőtt a néni ölébe helyezte volna, ez már épp elég volt ahhoz, hogy mindent megértsek. Sajnálatos módon a gyomromban is ketyegett egy óra, és sehogy se tudtam a végére járni, mikor is nyelhettem le, hirtelen rám tört az éhség (ó, mennyire gyűlöltem ezt!), ráharaptam a nyelvemre, csak hogy késleltessem a bejelentést: valósággal perzselt belülről. A fekély mindig is a párbeszéd esküdt ellenségének bizonyult, mégis kivártam egy kicsit, a talpig úriember pedig ünnepélyesen, és az etikett összes szabályait betartva meghívta egy kis műúti sétakocsizásra egy 1932-es Plymouth limuzinnal, a márka és az évjárat sosem változott. Hogy honnan jöhetett a műúti sétakocsizás ötlete, annak csak a Jóisten a megmondhatója, mert a városban nem volt ilyen soha, még egy hely sem, ami ezt a nevet viselte volna, de biztosan tudott valamit, nem kételkedem - tehát egy séta a műúton, a motor egyesben, lassan, könnyedén, a járda mellett, no nem óvatosságból, csak hogy mindenki láthassa, kicsoda Paulina néni, és kivel is sétálgat együtt. Bejelentettem, hogy kimegyek a vécére, bocsánat, csak egy pillanat, kisurrantam a konyhába, és gyorsan elrágtam két-három piritóskenyér-darabkát, még egy fél szelet se volt, közben minden rózsaszínre váltott, és a kocsi már ott várakozott a park bejáratánál. A sofőr ideges gyorsasággal nyitotta ki az ajtókat, nem hiszem, hogy nélküle bármi is működhetett volna. Szőkés, fiatal fiú volt, szürke öltönnyel és rubáskával. Az autóból kiszálló pár megfontolt, távolságtartó pillantásokkal nézett körül, aztán átsiettek a sétányon, az elsárgult gesztenyeleveleken (az ősz volt az egyetlen hónap itt), a kioszk mellett zenélő fúvósok felé. Az úr pénzt osztogatott a koldusoknak, de annyira elmerült a társalgásban, hogy sohasem pillantott oda a jobbról és balról feléje nyúló, segélykérő kezekre, miközben szempilláit lebegtetve és az illendőség határáig csücsörített ajakkal, mesés szavakat sugdosott a vándormadarakról, néha egy-egy diszkrét kézszorítás is becsúszott, véletlenül persze, míg a zene egyre közelebb ért, mintha titkos szálak kötötték volna a gépies köszönésekhez és az őrtorony közelében egyre sűrűsödő biccentésekhez. Ismeretlen, tiszteletre méltó és tiszteletteljes arcok. A félrehúzódó rongyos, koszos szerencsétlenek között, mindennek a teteje! kik álldogáltak? Mioara, a gyógyszerésznő, Paraschiva a sétabotjával és a drága Jeni, az én szomszédasszonyaim álltak ott, hogy rossz volt nézni őket. Egy tucat idegen mellett a jó világból valók is, mindig mások és mások, és körülöttük kamaszkori ismerősök, majd gárdisták, éjjeliőrök és fáradt katonák érkeztek, sőt, ami még ennél is rosszabb, fehér hajjal, középiskolai egyenruhába öltözve, meglett férfiak közeledtek! És megint szóltam, hogy, Paulina néni, ki kell mennem, van valami ezekkel az esőkkel, jövök azonnal. Ismét a konyhában, vékony szelet sajt, egy harapás főtt tojás. A kioszkban a karmester tiszteletteljesen meghajolt, de a zene nem állt le, és középen két üresen hagyott szék várta, hogy a pár mihamarabb helyet foglaljon, senki sem merte volna elfoglalni őket. Taps hallatszott a melódiák között, az úr valami ártatlan hiba miatt megérintette a tűsarkú kígyóbőr cipőt, de azonnal visszahúzta lakkcipőjét. A boldog incidens, ha nevezhetjük így, feloldódott az arcukat színező enyhe pírban, felhangzott a taps, tapsoltak ők is, a cipők újra találkoztak, néha még a vállaik és könyökeik is, az égbolt lilába játszott, a karmester a pillantásukat leste, a hajbókolásról ez alkalommal sem feledkezve el (az ősz volt itt az egyetlen évszak), és a hideg a zenéhez simult. Tyúkhúslevesről álmodoztam, a fekély az ember személyiségét is károsíthatja, álmodtam a benti levestésztákról is, miközben ők újra a limuzinban ültek, a néni egy királykék mohersállal a kékes szoknya felett, a városban kigyúltak, szikráztak a fények, a hátsó ülésen sötét volt, a sofőr rendíthetetlenül nézett előre, az úr, kezeit illedelmesen a térdére helyezve, egy híres olasz tenor életéről mesélt. Szörnyen, elviselhetetlenül égett a gyomrom, éhes vagyok, néni, éhes vagyok, ah, jaj, jó, hogy mondod, elragadott a mesélés, a többi szertefoszlott. 

         KARÁCSONYI ZSOLT FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret