stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Fleck Zoltán

Jog és emlékezet

 

"A politikai fogalmait a magyar társadalom lassan át fogja értelmezni, de mindig fel kell készülni a szabályos időközökben ismétlődő horthysta és kádárista regresszióra."

(Nádas Péter, "Ami reális, ami kívánatos", Hátországi napló, Jelenkor kiadó, 2006,130-131.) 

 

Az autoriter rendszerek képi világát, szimbólumait, frazeológiáját, viselkedés- és érintkezési módjait működésben tartó és életre keltő gyakorlatok nyomulása ma súlyosabb regresszióval fenyeget, mint valaha. A két világháború közötti Magyarország revizionista és antiszemita szimbólumai egyesültek a kádárista paternalizmus iránti igények populista csábításával. A Trianon előtti Magyarország képének a történelmi térképraktárakból a köz terein való tömeges megjelenése és az árpádsávos zászlók körüli cinikus jobboldali összekacsintás a nemzeti identitás létrehozásának, a történelem birtokbavételének kísérlete. Ahogy a szovjet hősi emlékmű körüli hecckampány vagy a felszabadulás és megszállás közötti politikai választás kikényszerítése sem szolgál mást, mint az emlékek és emlékhelyek átértékelése segítségével új kollektív identitás konstruálását egy feltételezett identitás nélküliség helyett. Ez a leginkább a politikai elit identitászavaraira utaló kísérlet a rendszerváltás óta folyik, és mára a jobboldal hagyományának megfelelően radikalizálódott. A keresztény-nemzeti kurzus nyomulása a szimbolikus mezőben és az intézmények elfoglalási kísérleteiben töretlen.

 

Emlékezetpolitikák lecsapódása a joggyakorlatban

Az elmúlt pár évben ebben a társadalmi környezetben a harmadik hatalmi ágnak tekintett igazságszolgáltatás felső szintjei többször kényszerültek arra, hogy megjelenítsék viszonyukat az 1945 előtti magyar államhoz, annak jogrendszeréhez és ideológiájához. Ezek alapján módunkban áll következtetéseket levonni a felsőbíróságoknak a Magyar Köztársaság alkotmányos értékeihez való viszonyáról, hiszen a múlt értékelése a kortársak identitásának lényeges eleme. Az alábbi példák alapján tetten érhetők egy koherens ideológiai alapállás nyomai és a bírói hatalom szimbolikus jelentőségének fel nem ismerése. A Legfelsőbb Bíróság tömegesen helyezte hatályon kívül az 1945 előtt elkövetett emberiség ellenes bűncselekmények elkövetőit elmarasztaló népbírósági ítéleteket. Döntően azzal az érveléssel, hogy ezek az eljárások koncepciós jellegűek voltak, és mint ilyenek nem tarthatnak igényt a jelenlegi jogállam elismerésére.[1] Hasonló történeti érvelés található a Ságvári Endrével szemben intézkedő csendőrtiszt, Kristóf László ügyének felülvizsgálatát végző döntésben. Ez utóbbi esetben az ítélet indoklásánál a német megszállás alatt álló, szuverenitását vesztett állam jogrendjének a jelenkori alkotmányos jogállamhoz illesztése történt meg, a vészkorszak jogi rehabilitálása.[1] Évek óta folyik a küzdelem azért, hogy a durván kirekesztő, az emberi méltóságot sértő rasszista szövegekkel szemben a magyar bíróságok a polgári jog személyiségvédelmi eszközeit alkalmazzák. Bíróságaink töretlenül tartják magukat ahhoz, hogy a legdurvább antiszemita szövegek által sértett állampolgár nem jogosult védelemre, amennyiben személye nem ismerhető fel a szövegből. Ezt az értelmezést sem a jogtudomány alkotmányos értékeknek elkötelezett része, sem az új Polgári Törvénykönyv megalkotói nem látják összeegyeztethetőnek a jogállamtól elvárt méltóságvédelemmel, különös tekintettel a gyűlöletbeszéd büntetőjogi kezelésének alkotmányellenességére.[1] Néhány hónappal ezelőtt pedig a Fővárosi Táblabíróság tartotta jogszerűtlennek a német csapatok és nyilasok kiűzését átértékelő politikai szöveg nácimosdatásként és nyilasmentegetésként való véleményezését. Nem célom itt egyik eset jogtudományi kritikája sem, feltűnik viszont egy sajátos koherencia. Az 1945 előtt, a fasisztabarát kormányzat nevében elkövetett bűncselekmények elkövetőinek és a nyilas bábállam jogrendjének rehabilitálásával párhuzamosan tagadják meg a jogi védelmet az új-fasiszták kirekesztő szövegei ellen, viszont védelmet adnak a politikust nácibarátsággal hírbe hozó szöveggel szemben. A történelem bírói átértékelése határozott politikai jelleget öltött. Mégis inkább az ily módon felvállalt szerep értelmezéséhez járulnék hozzá.              

Ezek a bírói ítéletek az emlékek, emlékművek, történelmi szimbólumok körüli harc közegébe illeszkednek, nem értelmezhetők e nélkül a társadalmi, politikai környezet nélkül. 

Mi köze van a múlt újraértékeléséhez a jogállamnak, a jogintézményeknek és a jogászoknak? A jogi rendezés, igazságtétel általában azt a lehetőséget nyújtja az utókornak, hogy erős normatív elhatárolást és ezzel önmeghatározást végezzen a diktatórikus múlttal szemben. Ilyen kísérletek a viszonylag távoli múlt eseményeivel kapcsolatban is felmerülhetnek, ahogy a rabszolgatartó rendszerekkel és felelősökkel kapcsolatban napjainkban is történik. Az európai, poszt-nemzeti identitás létrehozásának nehézségeit részben oldja az európai történelem sötét lapjaival való egyértelmű szembenézés.[1] A háború utáni németországi perek a tényekkel, a nyers valósággal való szembesülést szolgálták, ez a keserves folyamat hatással volt a politikai kultúrára és a társadalmi reakciómódokra. A német jogállam önmeghatározásának egy részét e jogi eljárások által építette fel. A demokratikus intézmények labilitása, az 1945 utáni demokrácia rövidsége, majd a nem demokratikus politikai környezet, amely a hazai népbírósági eljárások történelmi közegét jellemezte, nem teremtenek kedvező feltételeket ehhez, mert a jogi eljárásoknak megkérdőjelezhetővé vált a legitimációjuk. Ezt a legitimációs deficitet használja ki a történelem átírásának jogi segédszemélyzete.

            A nemzeti identitás előállításának és jogi eszközrendszerének működtetését dominánsan a Horthy-Magyarország ideája vezényli: csak a homlokzat jogállami, a jogállami elvek és eljárások képesek stratégiai célt is szolgálni, akár saját felszámolásuk végkifejletével. A jogállam öngyilkos hajlamának csak a jogászi szakmai etika és önmérséklet szabhat gátat. A második világháborúban való részvétel társadalmi feldolgozásának hiányán élősködő heroizáláshoz a jogászi szakmák is segítséget nyújtanak. A háborús bűnösök elleni perek, népbírósági ítéletek koncepciós voltának kizárólagos hangsúlyozásával a háborús bűnök feltárása és a szembenézés még távolabb kerül. A bírósági felülvizsgálatok azoknak a kollektív reprezentációknak a részei, amelyek által részesülünk saját múltunkból, ami lehetővé teszi az emlékezet munkáját. Jelenleg ezekből azt lehet megtudni, hogy a felelősségvállalás alapjai is hiányoznak: a kommunista diktatúra nem egyszerűen tabusította a történelmi felelősség kérdését, hanem az eljárások jogállamon kívüli vezénylésével relativizálta a nyers tényekkel való szembenézést is. A jelenben zajló felülvizsgálatok láthatólag másra valók. A népbírósági perek felülvizsgálata, csendőrök rehabilitálása egy hatalmi problematizálás része. Az ebben résztvevő jogász szereplők és jogintézmények a hazai diktatúrákban szokásban volt szolgai szerepet vállalták újólag. Nem azért, mert valamilyen politikai értékekkel telített ügy mellé helyezték szakmai képességeiket és a jogállamtól kapott felhatalmazásukat, hanem azért, mert ez az ügy lényegében szemben áll az antifasiszta, a háborús bűnökkel leszámoló jogállami igénnyel. Igazság és hazugság létrehozása hatalmi igényeket szolgál, a bíróság az igazság szolgáltatásában nem tudta elkerülni a régmúlt események értékelését és ezzel a rehabilitáló ítéletek ideológiai-politikai felhasználását.           

Kollektív reprezentációk formálódnak a jogi normák értelmezése során is, egy koszorúzáshoz, emlékműállításhoz, szimbólumhasználathoz képest azzal a különbséggel, hogy a jogrend eszközeivel a mindenkori állam legitimitását kapcsolja hozzá. Ugyanakkor a jogi elit nem feltétlenül hordoz más kulturális attribútumokat, mint a politikai elit, a politikai és jogi kultúra szervesen kapcsolódik egymáshoz. Jogászi foglalkozások a modern társadalmak történetében nem pusztán az állam hivatalos jogának létrehozatalában, alkalmazásában vesznek részt, hanem - különösen a nagy átmenetek idején - szerepet vállalnak a nemzetállam identitásának, a nyilvánosság formálásának, a közös történelem megteremtésének folyamatában is. Különös aktivitást jelent a jogrendszer folyamatos alakítása, befolyásolása, akár az egyedi perlési aktivitással való fellépés is. Érdemes észrevennünk tehát a jobboldali politikai mezőhöz tartozó jogászi szervezetek, ügyvédi irodák, egyéni jogászok jogi mezbe öltöztetett politikai fellépését a fentebb szóvá tett esetekben is. 

 

A jogi eljárások emlékeztető funkciója

Különösen a második világháború után a jogintézmények olyan funkciókat is kaptak, amelyek a történész emlékeztető, a szégyenre, eltitkolnivalóra is a figyelmet felhívó hivatásához hasonlítanak. Az emlékeztetést meghatározott társadalmi helyzetű, értékeket hordozó foglalkozások képviselői végzik, az események közötti válogatás, értelmezés ezért valamennyire mindig torzít. Az emlékezésért vagy múltértelmezésért folyó harcok tétje valamilyen emlékezetközösség létrehozatala, társadalmi csoportok vagy ideológiák integrációjának céljával.[1] Ahogyan az elhallgatás, elfojtás is hasonló célokat szolgálhat: az amnézia diktatórikus politikai rendszerekben az ideológiai uralom szerves részét képezi. Egy ilyen korszak után az emlékezetpolitikák különös hevességgel csapnak össze, gyenge azoknak a közös reprezentációknak az ereje, amelyek az oktatás közvetítésével stabilizálódnak a kultúrában.[1] Az emberiség elleni bűntények kérdése azonban eleve tartalmaz egy erős normatív elemet: az emlékezeti kötelesség a történelmi szerep nyilvános tárgyalásában, a szembenézésben realizálódott. Különös nyomatékot adott e kötelezettségnek, hogy a náci múlttal való szembenézés a történészek által kezdeményezett társadalmi vitán kívül a bíróságokon is zajlott. A történelem ítélőszéke mellé kerültek a tényleges ítélőszékek, az emberiség elleni bűnügyek tárgyalásai emlékezeti pillanatokká váltak az áldozatoknak, túlélőknek, utódoknak szolgáltatott elégtételadás mellett.[2] A történelmi, kollektív emlékezet alakító eszközöket, helyeket keres, amelyekben megjelenítheti a múlthoz való viszonyt.[3] De alkalmas emlékezeti hely-e a törvényszék? Képes-e betölteni a neki szánt emlékezetpolitikai funkciót? A múlt maradványai tárgyiasult formáikban a bíróságokon bizonyítékokként, rekonstruálandó történetekként, személyes emlékekként jelennek meg, amelyeket a jogászi szelekció ítéletalkotásra alkalmas állapotba transzformál, majd előállítja azt a narratívát, amelyet normatív értékeléssel lát el, és a nyilvánosság elé bocsát. Ez utóbbi momentummal válik a társadalmi szembenézés egyik forrásává. Mindig felmerül a dokumentumok pontosságának kérdése, a tanuk megbízhatósága, a történetek rekonstruálásának lehetségessége. Ennyiben nem különbözik a történetírás módszertani problémáitól. A történészhez képest a bíró ítélete viszont mindig normatív természetű, szükségképpen értékelést tartalmaz, ítéletet a múlt eseményei felett, az egyedi esetek megítélésén keresztül normatív viszonyt alakít ki a múlthoz. Az európai nemzetek kollektív emlékezeteit a második világháború alatt elkövetett emberiségellenes cselekedetek jogi kezelése döntő mértékben alakította. Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után a történelemhez való ideologikus közelítések és tabusítások súlyos torzulások forrásaivá váltak: a háborús bűnök és a fasiszta múlttal való szembenézés nem egyszerűen elmaradt, hanem mítoszok képzésének adott teret. A tabusítás feloldása a megkésett politikai identitáskeresés rendszerváltás utáni állapotában a kommunizmus előtti korszak radikális átértékelését, az antikommunista áldozatok heroizálását hozta. A népbíróságok tevékenysége összemosódott a koncepciós perekkel, a történelem átértékeléséhez a jogi rehabilitáció eszköze is bevethetővé vált. A jogalkalmazó formális érvekre és a jogállami eljárásra hivatkozva vonta meg a legitimációt a háborús bűnösök felelősségét kimondó népbírósági ítéletektől, amelyek az 1945 és 1948 közötti demokratikus politikai közösség kollektív ítéletét igyekeztek megfogalmazni.

A bíróság ebben a ténykedésében sajátos emlékezeti hellyé vált, új emlékművet igyekezett állítani a lerombolt helyére: egy korábbi diktatúra bűnöseit, aktív támogatóit a kommunizmus áldozatainak talapzatára emelte. Pierre Nora szerint az emlékezet helyei akkor alakulnak ki, amikor már nincs valódi közege az emlékezetnek, a szimbólumok uralják az emlékezetek közötti versengést.[1] A politikai indoktrináció eszközeként alkalmazott kollektív bűnösség, a tabusítás több évtizedes gyakorlata megvonta a lehetőséget attól a társadalmi természetű munkától, amely a világháborús részvétellel való szembenézés eszközével újradefiniálta volna a közösség politikai és morális természetét. A szégyenérzet elmaradásának tragikus következménye, a feldolgozatlanság ára az áldozatok iránti gyűlölet újraéledése.[4] A kelet-európai holokauszttagadás gyakorlata ugyanennek a szembenézés-hiánynak a megjelenési formája. A felelősségvállalás elutasítására, a kommunista múltértelmezéssel szemben megfogalmazott felelősségelutasításra telepedik rá az antiszemita értelmezés. A szemantikai mezőben zajló harcnak ez a tétje.[5] A népbírósági perek felülvizsgálatával a Legfelsőbb Bíróság is részesévé vált a szimbolikus küzdelemnek, az 1945 előtti rezsim átértékelésének és ideológiai felélesztésének.

Ugyanez táplálja a heroizálást, a kommunizmus előtti szimbólumok, személyek, politikai és jogi rendszer rehabilitálását. A népirtással szembeni közösségi értékítélet, jogi elmarasztalás funkciója a közösségi identitás meghatározása, szembeállítása a múlttal. Ennek utólagos kétségbevonása nyílt és normatív bátorítást jelent azoknak a kirekesztő ideológiáknak, amelyek egy korábbi korszakban a tragédiákhoz vezettek. Az antiszemitizmus és rasszizmus normalizálódása a jogi elit tevékenységének segítségével történik. Ezzel a felelősséggel szemben gyenge érv, hogy a különböző diktatúrák egymásra torlódása miatt a rendszerváltás után bonyolultabbá vált a történelmi szembenézés. A jogászi megítélést néhány egyszerű, a nemzetközi közösségben 1945 után kialakult elv vezérli, az ezektől való eltérés nem igazolható.

 

A jogászi szembenézés korlátozottsága

A szembenézés munkája azonban azokban az államokban sem zárult le, amelyek elkerülték a totális rendszerek egymásra torlódását. Az európai identitás kialakításának lényeges eleme az "acquis communautaire historique" létrehozása.[1] A múlt és jelen ilyen összekötése a kirekesztésekkel, előítéletekkel terhes jelennel szembeni kontraszt hangsúlyozása miatt szükséges újra. Az európai integráció ideológiájában ugyan kitüntetett szerep jutott a jogi eszközöknek, a jogi integráció megalapozott intézményi ideológia, de gyakran elfelejtődik, hogy a jog kulturális jelentőséggel rendelkező, sőt identitásképző potenciállal bíró rendszer. A gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadás ügyében elindult európai szintű politikai és jogi vita az aktualitás felismeréséből, az el nem múló múlt tapasztalatából származik. A sokat emlegetett alkotmányos patriotizmusnak a sokkal erősebb mítoszokkal, szimbólumokkal bíró kirekesztő nacionalizmussal szemben kell érvényesülnie. A nemzeti szintű alkotmányos patriotizmus a történelem elvszerű kezelését igényli, aktív emlékezetpolitikát, amelyben a diktatórikus múltakkal szembeni kiállás a jogelvek egyértelmű érvényesítésével történik, és nem az egyik diktatúrának a másikkal való tisztára mosásával. A magyar jogi elit a gyűlöletbeszéd kezelésében, a kirekesztés elleni jogi védelem gyakorlati megvalósításában súlyos lemaradásban van. Ez a lemaradás szorosan kapcsolódik a múlttal való politikai visszaélésekhez. A szimbolikus gesztusok, koszorúzások, emlékműállítások, emléknapok akkor tehetnek szert jelentőségre a nemzeti identitás szempontjából, ha ez a jogi természetű identitásképzés is a közös európai alkotmányos alapok mentén stabilizálódik.

            Vivian Grosswald Curran több írásában kétségbe vonta, hogy a jog és a bíróságok általában képesek erre a történelmi munkára.[1] A nemzetállami intézmények, az igazságszolgáltatást is beleértve, inkább veszélyt jelentenek az alkotmányos jogokra és a szabadságokra, ha ilyen nagy feladat elé kerülnek. Keserű tapasztalatait a bírói jogértelmezés nyitottságát tagadó francia és az azt támogató német gyakorlat egyaránt alátámasztja. A bíróságok mindig nyitottak az éppen uralkodó ideológiákkal konform jogértelmezésre, a diszkrimináció nem szűnő gyakorlata arra mutat, hogy a jog és alkalmazása az emberi gyengeség szolgálatában működik, nem annak akadályaként funkcionál. A jogba vetett általános bizalom illúzió, nagyobb óvatosságra van szükség. A jogalkalmazó intézményekben és társadalmi környezetében működő értékrendszer, az "emberek lelkében élő alkotmány" ellen nincs hatékony garancia. Minden jogelvi vagy természetjogi elem, érv annyit ér, amennyit a konkrét helyzetben az értelmezés során megvalósítanak belőle. Hogy ez az érvényesülés a humanizmus elveivel kompatibilis-e, azt az intézmények és a társadalmi közeg, szűkebben a jogászi foglalkozások értékrendszere dönti el. Ha a jog elveiben, rendszerében, a jogállam intézményeinek puszta meglétében megnyugszunk, óvatlanokká válhatunk, védtelenekké a tényleges gyakorlat által kialakított érték-, szimbólum- és normarendszer következményeivel szemben. 

A háború utáni jogi eljárások történelmi szerepét illetően is illik óvatosnak lenni: a francia felsőbíróságok, ahol tudták, igyekeztek a vichy Franciaország tevékenységével való szembenézéstől és az Algériában elkövetett kegyetlenségek és gyilkosságok jogi értékelésétől mentesíteni a nemzeti tudatot.[1] Grosswald Curran végső konzekvenciája, hogy a bíróságok nem képesek önmagukban a nemzeti múlttal, az embertelen rendszerrel kollaboráló társadalom létével való szembenézés vezénylésére, a nemzetállami felelősség jogiasítására. Ha nincsenek átitatva az emberi jogok, a humanizmus értékrendszerével azok, akik a jogszabályok és elvek értelmezésére hivatottak, valamint társadalmi környezetük, akkor a jogalkalmazás nem fogja az alapvető emberiességi célokat szolgálni. A bíróság mindig annak a politikai kultúrának a hordozója, amelyen belül kifejti tevékenységét. Ha az emlékezetpolitikák fölötti társadalmi küzdelmekben vesz részt, azt annak a társadalmi értékrendszernek megfelelően teszi, amelynek részese. A társadalomban uralkodó normatív rend meghatározásában a dzsentroid természetű hivatalnok középréteg sztereotípiái élednek fel, annak minden történelmi atavizmusával együtt.[6]    

Az emlékezés elfelejtésének hazai gyakorlatát elemezve Karácsony András is az ünnepekben, mítoszokban, kánonokban megjelenő kulturális emlékezet közösségképző erejét emeli ki.[1] A rendszerváltás utáni emlékezetvesztés egyik okaként a több évtizedes politizált, a politikai uralom szolgálatában állított, ellenőrzött emlékezetet említi. A múlttal való szembenézést, de még inkább a múlt terheitől való megszabadulást Németországban 1945 után egy Gustav Radbruchtól származó politikai relevanciájú jogfilozófiai tétel szolgáltatta. Csak az a törvény érdemes a törvény státuszának elismerésére és a jogalkalmazói figyelembevételre, amely nem ütközik erkölcsi szabályokba.[7] A törvényt mechanikusan alkalmazó és a magasabb rendű hivatkozásokat, természetjogi igazolást kereső jogász szembeállítása azonban nem volt igazolható történeti elemzésekkel. Karácsony András szerint e természetjogi fordulatban mégis "elementárisan kifejeződött a rosszra való emlékezés szükségessége". Ez Magyarországon teljes egészében elmaradt. A természetjog és pozitivizmus vitája azonban ugyanannyit fedett el, mint amennyi szembenézést lehetővé tett. Bernd Rüthers, aki már nagyhatású monográfiájának első megjelenésekor, 1969-ben is felrótta a jogtudomány vonakodását attól, hogy szembenézzen a huszadik század első felének jogalkalmazási és jogtudományi gyakorlatával, könyve legutóbbi kiadásának utószavában a törvénypozitivizmusra áthárított történelmi felelősség következményeként értékeli a jogászi foglalkozások szerepének máig csak részben tisztázott voltát.[8] Ma már éppen elég történeti elemzés áll rendelkezésre ahhoz, hogy kijelenthessük, a nemzeti múlttal való szembenézést elősegítő természetjogi fordulat a jogi elit mimikrije, önvédő stratégiája volt. 


Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám

 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

 



[1]  A Kristóf üggyel kapcsolatos vitáról ld.: A Ságvári-dosszié. A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam, Pannonica Kiadó, 2006.

[1]  E vitás jogértelmezési gyakorlatról ld.: Fleck Zoltán, "Egy indítvány szándékai", Fundamentum, 2006/3. 99.-104. 

[1]  Ezt a kísérletet folytatja a jogtudomány például a következő írásokban: Christian Joerges, Navraj Singh Ghaleigh (eds.) Darker Legacies of Law in Europe: The Shadow of National Socialism and Fascism over Europe and Its Legal Traditions, Hart, Oxford, Portland, 2003, Confronting Memories: European "Bitter Experiences" and the Constitutionalization Process, German Law Journal, Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian Joerges, Paul Blokker, Chris Engert. 

[1]  Peter Burke, "A történelem mint társadalmi emlékezet", Régió, 12. évf. 1. sz. (2001)

[2]  A közoktatásban használt történelmi értékelések problémáira: Karsai László, "Horthy Miklós (1868-1957) - Legendák, mítoszok és a valóság", Beszélő, 2007 március

[3]  François Hartog, Jacques Revel, "Jegyzet a történettudományi konjunktúráról", in: Hartog, Revel (szerk.) A múlt politikai felhasználásai, L'Harmattan - Atelier, 2006.

[4]  Gyáni Gábor, Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése, Napvilág kiadó, 2000

[4]  Pierre Nora, "Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája", Aetas, 1999/3.

[5] Andras Sajo, Legal consequencies of past wrongdoing after communism, in: Confronting Memories: European "Bitter Experiences" and the Constitutionalization Process, German Law Journal, Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian Joerges, Paul Blokker, Chris Engert.

[6]  Kovács András, A zsidóüldözések, a Holocaust és a történelmi felelősség a mai magyar közvéleményben, in: Kardos, Radnóti, Vajda (szerk.), Diotima. Heller Ágnes hetvenedik születésnapjára, Osiris-Gond, 1999.

[6]  Christian Jorges, "Introduction to the Special issue: Confronting Memories: European "Bitter Experiences" and the Constitutionalization process: Constructing Europe in the Shadow of its Pasts", German Law Journal, Vol. 6. No. 2. (2005) Special Issue, edited by Christian Joerges, Paul Blokker, Chris Engert.

[6]  Vivian Grosswald Curran, "Law's Past and Europe's Future", in: German Law Journal, Vol 6. No. 2.  

[6]  Vivian Grosswald Curran, The Politics of Memory/Errinerungspolitik and the Use and Propriety of Law in the Process of Memory Construction, University of Pittsburgh School of Law Working Paper Series, Paper 42. 2006

[7]  E történelmi képlet elemzésére lsd.: Szabó Miklós, Középosztály és újkonzervativizmus, Harc a politikai katolicizmus jobbszárnya és a polgári radikalizmus között. Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986, Válogatott tanulmányok, Medvetánc, Atlantis program, 1989

[7]  Karácsony András, Elfelejtett emlékezés, Századvég, Új Folyam 16. sz.

[8]  Gustave Radbruch, Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog, Varga Csaba (Szerk.) Modern Polgári Jogelméleti Tanulmányok, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, 1977  

[9]  Rüthers' Postscript to Die Unbegrenzte Auslegung: On Legal Method and Justice, Comparativelawblog, 2007. Március 5. Ugyanerre a felelősségre hívja fel a figyelmet Michael Stolleis, Prologue: Reluctance to Glance in the Mirror. The Changing Face of German jurisprudence after 1933 and post-1945, in: Christian Joerges, navraj Singh Ghaleigh (eds.) Darker legacies of Law in Europe: The Shadow of National Socialism and Fascism over Europe and Its Legal Traditions, Hart, Oxford-Portland, 2003.  


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret