stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Eberhard Straub
Munkátlanság csak az élet
(Nemes tétlenség)

"A tétlenkedés, ha nem értünk hozzá, nehezebb, mint gondolnánk"

A kapitalista társadalom magát a munka társadalmának, az embert pedig munkásnak tekinti. A 19. század óta a munkát ennek megfelelően himnikusan áldásként magasztalják. "A munka megédesíti az életet", "A munka felszabadít", sőt "A munka az erény forrása", hangzik azóta szüntelenül. "Munka nyomában nincsen gond", sulykolták dalban már az apró gyerekeknek is, csak hogy eleve óvják őket a butaságoktól és ostobaságoktól, és ezzel megvédjék a munkaerkölcs hiányától. Hogy mit dolgozik az ember, az mindegy - a fő, hogy dolgozzon. Bármilyen munka elképzelhető bárki számára. Mert a munka nem szégyen, és mindenkit olyan tapasztalatokkal gazdagít, amelyek közvetlenül "az élettel" hozzák mindig újabb kapcsolatba. Ezt éppen azoknak nem kellene elfelejteniük, akik bizonyos időközönként kritikusan nyilvánulnak meg némelyik mérhetetlenül szorgalmas képviselő sokirányú mellékfoglalkozásával kapcsolatban. Ők azért dolgoznak annyit mellékesen, hogy a munka és az élet konkrét világából meríthessenek ösztönzést parlamenti munkájukhoz! Főleg az úgynevezett teljesítményorientált emberek hangoztatják rendíthetetlenül, hogy mindig szolgálatban vannak, és ezért állandóan elérhetők. Ha esznek, az természetesen munkaebéd, ha meghitten üldögélnek a kandallónál szivarral és felesekkel, az bizalmas munkamegbeszélésnek számít, a golfjátszmát pedig egyszerűen azért nem lehet kihagyni, mert közben rendkívül diszkréten bonyolíthatók az üzletek. Az önmagán munkálkodó híres ember tudja, hogy nem lehet ideje, és fesztelenül hívja fel a figyelmet mentalitására: "ha pihenek, berozsdásodom".

Amit Friedrich Engels az amerikaiakkal kapcsolatban megfigyelt - "nem képesek az életélvezetre" -, az időközben már minden emberre jellemző a fejlett ipari társadalomban, amelyben mindenki "a szorgalom áldozata" lesz, amint Friedrich von Schiller gyanította riadtan. Az elég nem elég! Serény munka áldással jár, kiváltképp ma, a hálóval átszőtt világban! A világ nem vár. Csak aki mozgékony marad, az nem kési le a csatlakozást a globális világverseny rohamos szerkezeti átalakulásaihoz. Tehát semmi siránkozás, kéremszépen, mert a régi kedves szokások az új kihívások közepette hasznavehetetlenné váltak. Aki mer, az nyer! Innováció, dinamizálás és flexibilitás szinergetikus effektusokat szabadítanak fel, és megsokszorozzák a vállalkozó kockázati tőke erőpotenciálját. A teljesítménynek újra ki kell fizetődnie! Ennek feltétele: semmi szociálromantika. A méltányosság hajthatatlan marxisták vagy keresztény fundamentalisták ideológiai előítélete. Amire Európában mindannyiunknak szüksége van, az a "berni csoda", amely 1954-ben szárnyakat adott a német futballválogatottnak, a munka öröme és az általa elért győzelmek. Szépségdíjak még senkinek nem segítettek a bajnokok ligájába való bejutásért folyó küzdelemben. Európai Unió népei, halljátok a szignált és a jelszót: Munkára fel! Mit is énekeltek a németek a háború utáni újrakezdés közben: "és most újra a tenyerünkbe pökünk, / társadalmi összterméket növelünk".

Akkoriban nem követeltek, hanem kitermeltek, és mindenfelé pénzt termeltek. Aki exportvilágbajnok, az nem lehet vakációvilágbajnok is egyszerre. Ezt prédikálják szüntelenül a németeknek. A szabadnapok fékezik a konjunktúrát. Csak ha a vasárnap a fogyasztás ünnepévé válik a bevásárlóparadicsomokban, ahol a gyerekek játszva megtanulják fantáziadúsan bedolgozni magukat a fogyasztás kötelességébe, akkor csatlakozhatnak a késlekedők a vezető népekhez ismét. Tehát: a fukarság nem nyerő! Fogyasztók, növeljétek a gyarapodó üzletágak nyereségét! Legyetek szolidárisak a piac uralóival! Aki túl későn érkezik, nem veszi le a vaskalapot, és túl bátortalan ahhoz, hogy feltörje az elkérgesedett szerkezeteket, az fontos pontokat veszít. Mint akinek kicsengettek, piros lámpát kap, és visszaesik az NB2-be, majd hamarosan a megyei bajnokságba. A munkástársadalom paradoxonai közé tartozik, hogy reménytelen bomlásban van, mert lassanként kifogy belőle a munka. Hiszen nincs munka mindenki számára; a teljes foglalkoztatottság ideje lejárt. A paradoxonok közé tartozik azonban az is, hogy akik belül vannak a teljes munkaidőben foglalkoztatottak világán, azok, bár sokszorosan függők és a klasszikus értelemben önállótlanok, mert hajszolják és kívülről tervszerűen irányítják őket, egyáltalán nem érzik magukat gátoltnak vagy elidegenedettnek.

Az elidegenedettség legvégső fokát a munkanélküliségben tapasztalják meg, mert a dolgozó ember megtanulta, hogy önmagát és méltóságát a munkából vezesse le, hogy magát munkásnak tartsa. A munka teszi a társadalom hasznos tagjává, és az adja meg neki a megnyugtató biztonságot, hogy kötelességeket teljesítsen, hogy megbecsült, bár mégoly szerény helyet érdemeljen ki a társadalomban, és hogy a többiek elismerjék és alkalmazzák. Hosszabb vagy éppen tartós munkanélküliség esetén megtörik ez az önbizalom, és vele együtt a környezethez fűződő magától értetődő viszony. Akire nincs szükség, az gyanússá válik, és a társadalom peremére kerül. A munka nem szabadít fel. De azt, aki dolgozik, megóvja attól a kellemetlen szemrehányástól, hogy élősködő vagy éppen kizsákmányoló volna, aki mások, az adófizetők rovására munkanélküli-járadékával kényelmesen elterpeszkedik a szociális háló függőágyában. A viszonyok megfordultak: az a kizsákmányoló, aki támogatásra és szolidaritásra van utalva. Akinek van munkája, annak nincs ideje, akinek pedig van ideje, csak azért rendelkezhet vele, mert elvették a munkáját. Ezért "szabadságolták", ahogy az árulkodó szó mutatja.

Régebben azért számított valaki valaminek, mert volt ideje és engedett időt magának arra, hogy szabad emberként, függetlenül és saját belátása szerint rendelkezzék az idejével. Az volt az eszményi, hogy az ember távol a szükség kényszereitől - attól, hogy muszáj dolgozni - a szabadság birodalmát keresse. Ott az ember messzemenően kilép az elidegenedésből, mert már nem redukálódik puszta működőképességre valamely termelési folyamatban. Így gondolta Schiller, őt pedig követte okos tanítványa, Karl Marx. Mindketten összeegyeztethetetlennek tartották az ember rendeltetésével, hogy mások céljaira használják fel. Ami Schillert és Marxot megdöbbentette, hogy az emberből precíziós műszert faragtak, és ezzel megfosztották méltóságától, az régóta éppenséggel előfeltétele annak, hogy a számítógépekkel és robotokkal végzett munka racionalizált és mechanizált világában bevetésre alkalmas maradjon. Az ember mint töredék, fülében örökké csak a kerék egyhangú zajával, amit hajt, nem éri el lénye harmóniáját, hanem mindig pusztán tevékenységének kifejeződése marad. Még a kívánt kreativitás is teljesen azokhoz a munkafolyamatokhoz rögzül, amelyekbe az ember "teljesen beleveti" magát, hogy önmagát alkotó munkásként élhesse meg, a többieket pedig kreatív együttműködésre késztetve vonja magával. Ezt nevezik aztán önmegvalósításnak csapatban, a "fantasztikus csoportban", amely merő spontaneitásból nem ismeri a kifáradás jelenségeit. Az állandó feszültség kreatív potenciálokat kelt, mert a szakma izgalmas; az izgalommal teli feszültség pedig arra ösztönöz, hogy az ember teljesen a szakmában élje ki magát. Nemrégiben ezt még elidegenedésnek nevezték.

A munkanélküli a munka társadalmában elvesztette saját belső súlypontját, és tanácstalanul, vagy akár kétségbeesetten áll egy olyan világban, amelynek egyáltalán nincs rá szüksége. Magára hagyatva önmaga számára is kérdéssé vált, kérdésessé teljesen egzisztenciális értelemben. A szabadidő, a ráérés, az öntudatos munkanélküliség a munka modern felfogását megelőzően a feltétele volt annak, hogy egyáltalán szabad emberré válhasson valaki. A munkanélküliek olyan szabadságba jutottak, amit régebben arisztokraták és filozófusok, a gazdagok és hatalmasok tartottak előjoguknak. Csak akinek nem kellett bérmunkát végeznie, az tudta saját belső tökéletesedésének szentelni magát, valamint annak, hogy olyasmivel foglalkozzék, ami mindenkit érint, tehát hogy közreműködjön a politikában. A szabad athéniakat vagy az ókori rómaiakat nem terhelte a pénzkereső munka, mert azt rabszolgák vagy olyan külföldiek végezték el, akik nem rendelkeztek polgárjogokkal. A mai munkanélküli ezzel szemben - a választójog kivételével - elveszíti lehetőségeit arra, hogy a társadalom működésében közreműködhessen. A tartós munkanélküli még gondozói számára is inkább kínos szerzet, aki a gyötrelmes önvizsgálatba elbocsátva kutatja, miért rontotta el a létezését, vagy ki akadályozta meg abban, hogy létre ébredjen.

A demokraták közötti egyenlőségről, az esélyegyenlőségről, amely minden tehetségnek szabad utat enged, a marginalizáltak körében szó sem lehet, a gyerekeikről nem is beszélve. Ezért borzasztóan cinikus dolog szabadságolásról beszélni azok esetében, akiknek szinte minden eszköze hiányzik ahhoz, hogy szabad emberré képezzék magukat. Másfelől szintén nagyon jellemző, hogy a munkához nyilvánvalóan nem kapcsolódik a szabadság, ha a munka világából eltávolítottak számítanak szabadnak, szabad önrendelkezésre hagyatottnak. Ha a munkához kapcsolódna a szabadság, akkor nem létezne az árulkodó szó: szabadidő. Az csak a munka után kezdődik, ami elég szemléletesen igazolja, hogy senki emberfia nem feltételez összefüggést munka és szabadság között. Fonák világunkban a dolgozók nem szabadok, a szabadoknak pedig nincs munkájuk. Ettől viszont szenvednek, így aztán tényleg összeroskadnak a kényszerűségek nyomása alatt, amely minden szabadságot elfojt.

Mégis szakadatlanul az ember méltóságáról és az emberi jogokról van szó, holott csak az  képes emberhez méltóan élni, akinek megadatik a munka, és csak a "dolgozó" érvényesítheti az emberi jogokat. Mert az emberi jogok többsége - kezdve a tehetségek képzésétől - anyagi feltételekhez kötődik. Azok nélkül a jogok csak esztétikai felépítményt jelentenek egy olyan kapitalista társadalomban, amely leplezni kívánja, hogy csak az "éri meg", ami hasznos, csakis az értékes, ami értékesíthető. A humánerőforrások, a likvid biomassza mint nyersanyag vagy a humántőke, amely annak érték, aki értékesíteni tudja, nem egyeztethetők össze az emberi méltósággal. Mert az ember nem olyan lény, aki dolgozik, ahogyan a munka társadalmában tekintik, hanem sokkal inkább olyan lény, aki a többiek társaságában érvel, cseveg és beszél. Ehhez hozzá tartozik a nyugalom, az elmélkedés, a szemlélődésre szánt idő, a munkától és kényszertől való szabadság. A dolgozó úgynevezett szabadideje azonban nagyrészt nem a munkától való szabadságban telik. Éppen ellenkezőleg, aki kilép az üzemből, az üzembe helyezi magát. Mert a szabadidő a fogyasztás ideje. Hozzáigazodott az ipari világ gyorsuló üteméhez. A szabadidő a munka világának bővítményévé vált, akkor fogyasztjuk el azt, amit korábban megtermeltünk. Ha nem fokozódik szakadatlanul a fogyasztás, kitör az általános értékválság.

A "teljesítményorientált" ember azért hagyja el a munka világát, hogy megfelelő teljesítményt vigyen véghez a szabadidőben. A sikeres szabadidős tevékenység nemcsak a szabadidős kínálatok és azok felhasználásának ismeretét követeli meg, ami komoly és időigényes foglalatosság, hanem módfelett sok munkát is ahhoz, hogy az ember rátaláljon "személyes imázsára", és azt különféle helyzetekre alkalmazza. A szabadidő embere a sikerorientált gondolkodás és a munka rendszerén belül marad, amelybe időközben teljesen beépült az erotika vagy a kapcsolati munka, hasonlóképpen a gyászmunkához, amelyet főképp derűs tájakon és takaros városokban űznek a németek. A munkahelyi elidegenedés a szabadidőben folytatódik. Valószínűleg sokkal rosszabb következményekkel, mert a legtöbben - az élettelen munkából kiszakadva - ilyenkor várnak a nagy élményre, egyáltalán valami leheletnyi életre. Az élményipar szakadatlanul meglepetésekkel kecsegtet, valami "egészen mással", hogy mindenki szabadságra mehessen saját énjétől, hogy eltaláljon saját magából az összes többi nem-énnel való spontán összeolvadás hatalmas mámorába.

Akár dolgozik valaki, akár szabadságon van, nem kerül ki a gazdasági függőségekből. Nem is teheti, ha emberből végre fogyasztóvá akar emelkedni. Szabadsága az akadálytalan fogyasztás versenyének szabadságában lel igazolásra, amely feltételezi a termelés szabadságát, és azt a szabadságot, hogy mindent lehet értékesíteni, ami értékesíthető. A gazdasági gondolkodás kiszorította a filozófiát, a teológiát vagy az esztétikát, amelyeknek használati értéke nehezen kiszámítható, és ezért jelentéktelen. Az ember, ha rákérdez, a piacon találhatja meg értelmét, a versenyben, a versengésben, beleértve az életstílusok versengését is. Az idő így pénzzé válik, és az idővel számolni kell, hogy másokat megelőzhessünk és esélyeitől megfoszthassunk. Már azelőtt, hogy Karl Marx klasszikus mondatokkal ecsetelte a mozgékony, az egész földgolyón átszáguldó pénz mindent szétmorzsoló hatalmát, az agg Goethét is megrémítette a versenyelv: gyorsabban, magasabbra, erősebben. "Korunkban, amely semmit nem hagy kiérlelődni, a legnagyobb szerencsétlenségének azt kell tartanom, hogy az előző pillanatot a rákövetkezőben felemésztjük, a napot még aznap sutba dobjuk, és így élünk máról holnapra, anélkül, hogy bármit befejeznénk… és így rohan házról házra, városról városra, országról országra, és végül földrészről földrészre minden gyorsulón".

A velocitást - a sebességet - Goethe Luciferrel, az Isten ellen lázadóval kapcsolta össze. A rohamos gyorsulásban sátáni elvet sejtett, az embert megsemmisítő telhetetlenséget, amely Faustját a katasztrófába hajszolta. Az emberhez méltó rendhez hozzá tartozik a munka és a pihenés, a nyugalom és a mozgás, a tevékenykedés és a tétlenség egyensúlya. A munka befejezését jelző "Feierabend" szó is arra utal, hogy nem a munka, hanem a munkától mentes szabadidő a döntő és felemelő, ami a preindusztriális világban közvetlenül összekapcsolódott a szabadnappal. A vasárnapokon kívül vidékenként akár 120 vallási ünnepnap is volt, amelyekhez még hozzáadódtak a világi ünnepek, mint például a fejedelmek esküvője vagy a győzelmi ünnepek. Az iparosodás előtti világ persze korántsem volt idill. Akkoriban viszont még senki sem jutott arra a gondolatra, hogy nevetséges törtetőket vagy faragatlan parvenüket a piac érdemleges hőseivé magasztaljon, ahogy Karl Marx gúnyosan megjegyezte. A gazdasági utópiát, amit ma mindenkinek tudattágító drogként kínálnak mindennapos használatra, a végtelen emberi igények és az emiatt végtelenül fokozható termelés reménye élteti. Hagyjuk csak a piacot, hogy nőjön, nőjön, nőjön. Többnyire azonban egyáltalán nem nő. És néhány jel azt sejteti, hogy a rég irracionálissá vált termelési és fogyasztási várakozások gyorsulása az abszurditásig fokozódik.

Vannak telítettségi fokok. Már csak a termékek elhasználódására való várakozást helyettesítő "teremtő rombolás" segít megóvni a kereslet és kínálat körforgását a dugóktól és más bénító jelenségektől. Egyre több ember áll munkanélküliként a piac peremén, annak ígéreteitől boldogtalanul. Ha azonban egyre több ember egyre kevesebbet képes fogyasztani, akkor a nyüzsgő ökonomizmus lába alól elvész a talaj. A valóságérzék elsorvadásában látta már évtizedekkel ezelőtt a közgazdász Joseph Schumpeter minden baj forrását, nem csak a gazdaságiakét. Az ipari forradalom óta létező zavarok közé tartoznak a valóságvesztés tapasztalatai, mivel az időről való döntés idegen döntéssé vált, akár a háztartás keretein kívüli munkában, akár a szórakoztatóüzem munkától mentes idejében. A költő kibékülhet ezzel a veszteséggel, "valóságra nincs szükség", ahogy Gottfried Benn megénekelte. Hétköznapi kortársunk azonban elveszíti az áttekintést, amint átláthatatlanná válik számára, amit valóságnak nevez. Sokan csalódtak a piacban és annak mechanizmusában, összezavarodtak, és nem értik, mi történik velük. Az ember elvárt felemelkedése munkaerőből vásárlóerővé már a szabad piac feltételein meghiúsul. Nem is beszélve arról, hogy Schiller, Wilhelm von Humboldt, Karl Marx vagy Ferdinand Lassalle az ilyen felemelkedésben a szabadságra hivatott ember szörnyű lealacsonyítását látta.

Számukra ebben csak az elidegenedés további fokozódása nyilvánult meg, mivel az embert megakadályozza abban, hogy nyugalomra leljen. A szabadság és az önrendelkezés azonban attól függ, hogy átmenetileg elszakadjunk a világtól, hátat fordítsunk neki, és saját magunkba húzódjunk vissza. Ilyen értelemben követelték a munkásképző egyesületek a 19. században a munkaidő lerövidítését, mert a képzésben felismerték azt a hatalmat, amely felszabadít, mert időre van szüksége ahhoz, hogy kifejlessze a belső embert. Éppen ezt tagadták meg a munkásságtól. És ma ismét megtagadják tőle. Munkástársadalmunk válsága azon alapszik, hogy tántoríthatatlanul ragaszkodik elavult, sőt reakciós elképzelésekhez a munka jelentését illetően. A sikeres reformok, a szabadság és a szociális biztonság, éppen a "szabadságoltak" szabadságának előfeltétele a határozott szakítás azokkal a hagyományos életmodellekkel, amelyek szabadság- és ezért emberellenesek. A társadalom rémülten riad vissza attól, hogy a szabadságra hagyatkozzék és a "szabadságolt", munkanélküli emberek segítségével, valamint a ráérésre (beleértve a tevékeny ráérést is) hivatkozva az elavult munkafelfogáson túllépve olyan társadalmat hozzon létre, amelyben mindenkinek megvan az esélye arra, hogy emberré képezze magát. Az ökonomisták nem bíznak Schillerben, Humboldtban, Goethében vagy Marxban. Érthető is, hiszen ők nem fogyasztókra és piaci stratégiákra gondoltak, hanem az emberre, aki arra hivatott, hogy szabaddá alakítsa magát. Mint oly gyakran, a jövő a múltban rejlik. Ezért félnek tőle és manipulálják a szép új világban. Mert belőle a szabadság roppant érzései fakadnak.

       SARANKÓ MÁRTA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret