stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Józsa Márta
Vers-hajótörött
- részlet az Amíg a nagymami megkerül című regényből - 
 

Nézem azt a kislányt, sokszor olvassa a költő versét: Minden versünk vers-hajótörött. Egyik kezével üt, a másikkal dobol. Ki ez a költő. Ki meri írni ezt.

Legesleginkább az Éj királynőjét szeretném elénekelni a Varázsfuvolából, nagyon gonoszul, a bosszúról. Ezzel az erőfeszítéssel akár román is lehetnék. Nagy vonalakban, nekem azt sugallták: ami-aki gonosz, az román. Nagy vonalakban. Nagy vonalakat húzok körbe, igyekszem érteni és nem mondani, ami történt. Hogyan felejtsem el. Hogyan dolgozik az ember, fel-a-fejjel típus, ráadásul. Fel, dolgozás. Valamikor munka volt a szerelem, amikor még célok voltak vele. Én legalábbis, azt gondoltam, hogy van ilyen. Valamikor színházat akartunk csinálni, mert szerelmesek voltunk, de nem csináltuk meg, ma meg tudnánk talán, így látszik innen, de már nincs kivel. A szerelem, ami alkotás. Úgy kezdtük a szerelmet, hogy verset írtunk, pörögtünk a színpadon, komolyan dolgoztunk vagyis a szerelemben, aztán elfáradtunk, meghaltunk, vagy megházasodtunk, kinek mi jutott végül. Úgy kezdtünk szerelmesnek lenni, hogy az azonnal munka volt, és úgy hagytuk abba, hogy bármikor folytathatjuk, pedig nem is. A prűdek merészsége. Prűdnek lenni is szempont, és minden szempont értékelhető. Mélyen leásni most, oda, ahova már nem merek. Nem kibeszélni, beszélni, megírni más szövegét: hogyan lehetnék én egy énben levés után? Sokkal az énben levés, kevéssel a felismerés után? Fontos tudni pedig, hogy hogyan éltünk, különben minek írtuk volna mindezt? Minek szeret, aki nem is ír? Jó sok ideje ápolt önmitológiám szól arról, hogy miért vagyok, és kell lennem egyedül. Hogy lehet erről egyáltalán írni. Ha nem írok meg semmit, akkor tényleg semmi sem az egész. Karakterek százezrein át elmondani az életet, amit vagy élünk, vagy írunk - van a közlésnek határa? Ilyen fontos volna a félelem? Minden mindig olyan, mintha most kezdődne. Meg kell határoznunk az erotikát, és el kell különítenünk azt az egyébként meglevő, többi rettegéstől. Viszont nem lehet úgy megírni, hogy ne ásnád magad elég mélyre a rettegésben. A szerelem-bíróság is az: annyira szeretnék túl lenni a megírásán, mert megígértem egyszer. Olyasmiről beszélek, amit már, vagy egyszerűen nem tudok. Valaha élt emberek, köztük magam, egy ma már csak itt lévő világban. Látnom kellett volna, mit vállalok, de éppen nem volt villany, és ezúttal nem azért nem, amiért általában és megszokottan nem volt, hogy tudniillik a rendszer velejárójaként ismert áramszünet miatt. Ehelyett meglepően hétköznapi eset, valami miatt kiment a biztosíték. Biztosítékot úgy kell csinálni, hogy van egy porcelánból készült piszkosfehér hüvely (nem első osztályú porcelánból készül a biztosíték, nyilván), a teste vastagabb, a nyaka vékonyabb hüvely, mint egy palack, ahhoz hasonlít. Ebbe a palack-szerűbe bele kell húzni egy rézdrótot (vagy kettőt, nem emlékszem a számra, csak a mozdulatra), azután a drót, vagy a drótok mindkét végét rá kell hajlítani a hüvely vastagabb, illetve a másik végén vékonyabb bejáratára, majd a vastagabb végét a drót odafogásával a bal hüvelykujjal be kell fogni, a túloldali végen pedig nagyon finom homokkal fel kell tölteni az egész porcelán-palackot. Ezután ügyesen le kell dugaszolni a mű mindkét végét: egy nagyobb, illetve egy kisebb átmérőjű, rézből készült lezárókával, olyan, mint egy-egy kis, bár eltérő méretű söröskupak. A drótok szabad (már megint ez a szó…szabad…) végződésére egy-egy kis rézkarikát kell illeszteni, ezeket azután le is kell még festeni, az egyik oldalon pirosra, a másikon zöldre, és már kész is a biztosíték, azt szokta kivágni. A rendszer. Nyolcvanegyben két lejes ötven banis, rádiókészülékben használt ellenállásokat vásároltunk, azt tűztük a ruhánkra, mert úgy hallottuk a szabadeurópán, hogy arra kérnek bennünket a lengyelek. Viseltük, de senki nem értette, miért lóg rajtunk az a drót. Mi értettük. Nem az ellenállást, csak a biztosítékot tanultam meg a gyárban, ahol annyira utáltak, nem speciel engem, hanem magát a helyzetet: azt, hogy a középiskolás lányoknak minden negyedik hetet gyári munkával kellett tölteniük, mert ugye a szocializmus építése, ez érthető szempont így utólag, kire bízták volna másra, mi legalább építettük azt. A munkásokat persze értelemszerűen zavartuk, ők meg éppen, hogy nem értették, miért zavarjuk mi őket, minek kell kerülgetniük bennünket, akik annyira másként beszéltünk. Mert másként beszéltünk, akárhogy nézem, ez tény. Egész mélyről kell indulni a lélekből ahhoz, hogy köthető legyen: ilyen biztosítékot kellett betenni a kiégett helyére ahhoz, hogy újra fény legyen, de akkorra már késő volt, és nem a fény, illetve a fény hiánya miatt. Utalnék arra, hogy az áramszünet volt az oka annak, hogy megtörtént, vagyis először, akkor megtörténhetett. Egy fehér cserge takarón maradt a vörös folt, körülötte jószándék és csalódás: szerintem mindenki így, és ettől veszíti el a szüzességét. És úgy, hogy nem is akarja. Olyasmik jutnak eszembe, amikre nem is emlékszem. Nem is akarok. Egy kísérlet, egy gondolat, összekevernem a barátságot a szerelemmel: barátom az, akivel mindig mindent. Szerelmem az, akivel verset írok, vagy színházat. Olyan mélyre nem tudok már leásni, hogy különbséget tudjak tenni önmagam között. Hogy legyek azzal a legkegyetlenebb, aki a legközelebb van hozzám. Magamhoz leszek kegyetlen, vagy mégis. Nagyon szeretem tehát, sajnos, ahogy hozzám érsz, aligha szabadulok ettől, édes barátom. Milyen mélyre áshat még le a tudat. Most nagyon leástam, így nagyon mélyen vagyok. Munka ez. A legszebb barátságaimat szerelemmel veszítettem el tehát. Most kihez forduljak, kinek mondjam, drága barátom? Amikor leírtam ezt a mondatot, már lehetetlenné tettem az elmondást. Nem mindenki szerelem, akit szerelemként él meg az ember. Hol tehetünk különbséget a szerelemsértés mozzanatai és a hűség között - vagy nem ez volna a hűség? A szerelmet valameddig bent lehet tartani a közlés világában, és aki igazán mondani tud, az leveti az arcát, tudja, hogy meddig felelős az arcáért, ezért bátran lép ki belőle. Beszél, abban a ki tudja, hányadik személyben, az időnként ki, majd belépő kislányról, akinek el kellene mondania: ki mindenkit veszített azzal, ahogyan nyert. Átmenetileg feladja. Ennyi telik tőle, az örökös feladás. Ha valamit szeretek ebben az egészben, az ez a titok. Most még meg is osszam? Még néhányszor lenézek ebbe a mélybe, azután feladom. 
Kísértés most is akad néha, hogy merjelek látni az utcán, amint szembejössz, de inkább megspórolnám most ezt az élményt, a csalódás is élmény. Élmény magamnak, látomás a raktárban. Egész szép kis tömeg, egész szép kis tömeg, összesűrítve, élire állítva bennem, azokból, akiket nem láthatok már. A nem-találkozhatás gyönyöre. Persze nem csak ettől - a veled, veletek való nem-találkozástól - félek én. És nem is elsősorban, mert elsősorban én félek itt, utánam jöhet csak a többi, a rajtam kívül álló félelem. Elsősorban attól félek, hogy amilyen vaksi vagyok, még hasra esem. Vagy orra, simán eltaknyolok, és már megint kitöröm a fogam, beverem az orrom, a mentők visznek a János kórházba, összevarrják a fejem meg a térdem (de nem egymással), megröntgeneznek párszor, aztán azt mondják: vigyem be utólag a TAJ-számom, adnak valami kábítót, segítünk taxit hívni, asszonyom. Segítünk önnek, asszonyom. Miben segíthetünk, asszonyom. Segítenek tehát, miközben önkéntelenül úgy fogalmaznak: asszonyom. Vagy önkéntesen fogalmaznak, mintegy megajándékozási szándékkal, vagy önkényesen, mondjon, amit akar, nem is tudja az, mit beszél. Nem is tudja, mit beszélek, az agyrázkódással, a megrázott agyammal, megrázkódott az agyam, mint a kutyus, rázza üstökét, ha vízbe pottyant. Néki kívül, nekem belül, mégsem vagyok hát állat. Máskülönben kizárólag kórházban, és néha a közértben szokták mondani nekem, hogy asszonyom. Más még nem nevezett így. Más nem így nevezett, nem asszonyomnak, ez az elnevezés különben elkerült. Pedig én adhattam erre néha némi teret. Aki nem így nevezett, az megint más, másnak neveztek éppen, leginkább pinának (persze magukban, mert kifelé, ha én vagyok ez esetben a ki-, mind udvariasak), de ezt vallom be a legkevésbé szívesen, kicsit rosszul esik, különösen, ha más is olvashatja. Ilyen bajok is vannak, ilyen fogalmazási zűrök, nem elég nekem a szürkület, még ez is. Mit mondjak mondjuk arra, ha azt mondja: meg akarlak baszni, mondjam, hogy inkább szeretkezni? És miért, mert úgy esne jól? Csakhogy az nincs meg-gel, ez a baj, egy hiányzó igekötő a baj talán, nem lehet azt mondani, hogy, hogy meg akarlak szeretkezni. Néha persze (na, ez még rémesebb) hölgyemnek is mondanak, és olyan is volt már (sokszor, végül is), hogy szeretettel szólítottak a keresztnevemen. Aztán egy kicsit émelyeg is ilyenkor a gyomrom, amikor szürkül, mert farkasvak vagyok, még mindig erről beszélek, mielőtt áttérnék hasonló ügyekre, nem csak, hogy nem jó, hogy kényelmetlen is a dolog, ráadásul ijesztő és apró görcsöket okoz odabent az, ha nem lát jól az ember. A rövidlátóknál jelentékenyebbnek tűnnek a görcsök, a látás fogyatékát az érzés árnyaltsága kompenzálja. Még ott lent is, de inkább ne ilyen dolgok okozzanak élményt, kritikus maradnék élmény-ügyben. Élménykritika. Ma sem lett készen az új szemüvegem, pedig már egy hete megrendeltem. 
A régi szemüveg nagyon nyomja a fülem, állandóan kisebesedik tőle az orrom, ráadásul, mint imént mondtam, lehetőleg árnyaltan, nem is látok rendesen, különösen így szürkületkor. Vaksi vagyok, de igyekszem kihozni a lehető legjobbat ebből az állapotból, arra gondolok, hogy ez a folyamatos, de nem túl vészes para attól, hogy mellélépek, vagy mellényúlok valaminek, legalább okoz egy kis általános izgalmat, egy-kis nyilallást. Is. Végül is rám férne az izgalom, vagy tudja a csuda. A csuda tudja, asszonyom, mondja a szemész is, hiszen ő is orvos. Nem hiába érzem magam szemüveg nélkül annyira kiszolgáltatottnak, mintha nem is volna rajtam bugyi. A szemorvos azt mondta, hogy tudja csuda, ez már csak rosszabb lesz, és én tudom persze, hogy a már, valamint a csuda is, ez esetben is, tudás: pontosan ugyanazt jelenti: a korral jár, csak olyan szép eufemisztikusan, végül is a nem mondhatja azt a pénzéért (a pénzemért), hogy mit akar ebben a korban, asszonyom. Meg ugye, hogy jönne ide az az asszonyom, ha jól belegondolunk, mi köze a szememnek a társadalmi státusomhoz. Az anyakönyvi állapotomhoz. Aztán mondott valamit arról, hogy ezek a fénytörési hibák idővel széttartanak, hogy nem, és egyre kevésbé lesz konvergens a látásom, és ha jól értettem, olyasvalamiről van szó, hogy én alapjában véve kétfele látok. És ebben vélhetően igaza van őneki. Valóban kétfele látok én, látok, mert láthatok kétfelé, egyrészt úgy, ahogy valamennyien: kifelé meg befelé, de ez marhaság: valójában az optikus szemében én olyan eset vagyok, aki se közel rendesen, se távol rendesen, leginkább így se, úgy se. Valahogy máshogy, mondja folyton a szemész, ne legyek például - tanácsolja - mikrobiológus. Mert a kétcsövű mikroszkópon nem tudná összehozná a szemem a kétféle képet. Jó, érti, én tudnám, az agyam is tudná, a szemem azonban nem, lássuk be. Volna tehát egy bal szemű kép, meg egy jobb szemű kép, ha bírnám is aggyal, inkább ne válasszam azt a szakmát. És ha mégis ezt választanám? - kész kudarc, eleve, mondja a szakember. Kudarc, az meg mi. Mi az nekem, aki nem lettem mikrobiológus, hogy tudjam, mi a kudarc. Nekem hol a kudarc, mihez képest, akkor tehát másutt kell meghatározni. Hisz lehetne ez siker is. Mert végső soron ragaszkodom én a rövidlátásomhoz, rövidlátó alkat vagyok. Rövid, bár saját a látásom. Rövid, de legalább látás. Ugyanakkor félelemmel vegyes kíváncsisággal várom az időt, amikor a távollátásomra lesz szükség, amikor nem az a kérdés, hogy milyen az, ami körülöttem van, hanem arra kíváncsiak többen (sokan), hogy visszanézzek, jó messze, és elmondhassam, amit látok, azoknak, akik erre még nem képesek. A távollátás művészete, nos az olyasmi, amire még nem vagyok képes. Megkülönböztetendő attól, amire már nem. Mert a kettő között vagyok éppen. Eléggé. És ott, ahol az, amit talán már tudok, de nem látok - az én távolba látó képességem - nem is hiányzik (még), úgy látom én, senkinek. Nem tudom eldönteni, hogy legalább a szemüvegem segít-e a gondolkodásban. Vagy a látásom. Melyik segít nekem többet, jobban, többnyire. A lencse vagy a látás. A szem vagy az üveg. Egyik is, másik is az enyém. Kicsit ferde, kicsit kancsi, de az én tekintetem. Önmagát nézi mindenki, én is nézem bután magam, ahogy. Ahogy egyszer szánkózás közben eltörtem egy kislány szemüvegét az Ásó utcában.
Nagyon megijedt szegény, és ordított, és én remegtem, mert pontosan tudtam, hogy valami nagyon fontosat vettem el tőle, tehát bántottam. Persze azért is megijedtem, mert az apja nagyon dühös volt és kiabált velem románul, egy szót sem értettem abból, amit mond, emiatt olyan volt, mint valami hatóság. A hatóságtól - rendőr, ilyesmi - azért félek a legjobban, mert nem értem, amit mond. A rendőr román. Ma már ugyan többfelé, több nyelven el tudnék társalogni különféle közegekkel, de az érzés nem múlt el: ha egyenruhát látok, azonnal félni kezdek, és nem értek meg egyetlen szót sem abból, amit mondanak. Mintha nem látnék jól attól a pillanattól, attól az ordítós pillanattól kezdve, és beszélni sem tudnék. 
 



Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret