Érezte, hogy az álarcok birodalmába lépett. Larvatus prodeo! Reggel a III-as auditóriumban, zengő, erőteljes hangon adott elő, hogy az utolsó sorokban is hallhassák, kifejtette Szent Ágoston erényfogalmának értelmét, finoman árnyalta a Jó és a Rossz szubtilis megkülönböztetését Platón halhatatlan műveiben - esténként meg? Esténként a színes tárgyak megbűvölten tűntek el kabátja nagyzsebében. Az egésznek nyilvánvalóan nem volt semmi értelme. A "grátiszok" azt bizonyították, hogy egyre "lejjebb süllyed". Igazi hanyatlás. Akheron délen? S ugyanakkor a szíve mélyéből olyan hangok jöttek, mint földalatti bagolyhuhogások, amelyek azt súgták neki, hogy jól cselekszik. Mert hát mondd meg, Jakub, az, aki csak hallomásból ismeri a Rosszat, ténylegesen be tudna-e hatolni a titkaiba?  
Ez a fura kettéoszlás ingerelte és meg is erősítette a férfit, jóllehet - régen így gondolta volna - éppen hogy gyengítenie kellene. Nem értette. Mi ez már megint? Ennyire lelkesítené az, hogy senki sem tud az ő kisded dolgairól? Végre volt már saját, tényleges, száz százalékos bűne, amelyet senki nem vehetett el tőle? S most már kedvére tanulmányozhatta saját magában az Árny lényegét, melynek titkait oly eredménytelenül próbálták elmélyíteni a legnagyobb filozófusok? Ki tudja, talán tényleg így volt, de csak hébe-hóba hitt ebben. 
Végül is nem oly régen volt Rómában.
Napfény! Píneák! Ciprusok! Amikor megérkeztek a kereszténység fővárosába egy tanárok zarándoklatát szállító luxusautóbusszal, azonnal figyelmeztették, hogy ügyeljen magára a Bernini oszlopsoránál lévő híres kegytárgyboltokban, ahonnan egy ugrásnyira van a pápai audiencia helyszíne.
- Testvérek, figyeljetek minden olaszra! - kiáltozott idegenvezetőjük, egy  fiatal pap tréfálkozva az Északról érkező verejtékező zarándokokhoz a Szent Péter téren. Jakub a fiatalember hangjában többször is kivette az elképedés őszinte felhangját, hogy "ezeknek az olasz csirkefogóknak, kedves uraim, nem létezik lehetetlen. Sikerül nekik, nekik sikerül". A sugárzó szépségű karcsú eladó apró szélhámossága a visszajáró pénzzel, amint egy cirkuszi varázsló módjára villámgyorsan kicserélte az érmét, a halhatatlan commedia dell’arte vagy másképpen a commedia all’improvviso szépségét hordozta magában. Lopás? A Dél aranyló napsütésében megfelelőbbnek tűntek a könnyed, dallamos, karneváli, a kolibriszárnyakhoz hasonlóan rezgő szavak: "megfújta", "elcsente", "elcsórta", "elemelte", "meglovasította", "elzabrálta", "lenyúlta".
Éjszaka volt. Az ablak előtt fenyőágak imbolyogtak a szélben. A székesegyház fölött, mint történelemelőtti idők gyíkjai, sötét, tépett felhők vonultak sebesen, hol eltakarták, hol pedig felfedték a holdat. Az ablakon túli város úgy nézett ki, mint egy ezernyi pikkelyével csillogó hal, amelyet az öböl partjára dobtak. A messzi elővárosokban, mint karácsonyfaégők, a finomító gázlángjai remegtek a hideg légáramlatokban. Az izzókból kirakott kereszt a Mária-templom tornyán pillanatonként eltűnt a ködben.
Janka nyugodtan aludt. Jakub forgolódott az ágyban, beburkolózott a paplanba, igazgatta a lepedőt, öklét a feje alá fúrta, de a lakás belsejéből érkező titokzatos hangok nem hagytak neki nyugtot. Valami átrepült a homályban, zúgott, durrogott, gúnyosan fütyörészett, hogy Jakubnak borsódzott a háta a paplan alatt. Hányszor olvasott már az Ördöggel folytatott párbeszédről? Százszor? Kétszázszor? Most neki is sikerült ilyesmibe botlania? És most? Te jó ég. Takarodj! Apage Satanas! Újra beburkolózott a paplanba, fejét a párna alá fúrta, ujjaival befogta a fülét, de a szél süvítésén, az ablakzörgésen át, a konyhából hallatszó zörejeken át, a szekrénynyikorgáson át minduntalan áttört az a halk, egérszerű hang, annak a láthatatlan aranycsinálónak a hol gyengébb, hol erősebb hangja, akit nem lehetett elnémítani.
- Lopás? - Csodálkozott a hang. - De hát, kedves Jakub, csak az lop, aki vagy valaki vele egyenlőtől, vagy tőle szegényebbtől vesz el valamit. Világos, hogy sok sikerember tisztes munkával szerzett vagyont. De - az okos hang gunyorosan kérdezgette - mondd meg nekem, kedves Jakub, hogy ezek a pompás sikeres emberek miért tudtak tisztességes munkával vagyont szerezni? Azért - felelte az okos hang, mielőtt Jakub még szólásra nyitotta volna a száját -, mert tehetségesek voltak valamiben. Semmi nem megy előre tehetség nélkül ezen a földön.
- És az vajon tisztességes - az okos hang sziszegő suttogásba ment át -, hogy egyeseknek megadatik a tehetség, másoknak meg nem? Hiszen puszta szemmel is látni lehet, hogy a tehetség, éppúgy mint a szépség és az egészség, korántsem igazságosan lett szétosztva. Így van ez már a világon - mondják a sikeres emberek, akik tisztességes munkával szereztek vagyont, és nyilvánvaló, hogy birtokolni akarják az ilyen vagyont. - A tehetséget, a Magasságos Isten akaratának megfelelően, a Természet osztja szét. S hogy korántsem igazságosan osztja? Akkor mi van? Vajon a tehetséges embernek nincs joga jobban élni, mint a tehetségtelennek? Minden bizonnyal joga van. És miért? Azért, mert a Természet ilyen jogot adott neki.
- Mondd meg nekem, kedves Jakub - az okos hang pimaszul kigúnyolta Jakubot -, miért is kellene tisztelnünk a Természet akaratát, ha egyáltalán nem igazságos, sőt közel sem az? És vajon az a tisztességes, sikeres ember, aki ilyen piszok nagy igazságtalanságra hivatkozik, sőt olyan alávalóságra, mint a Természet akarata, az valóban tisztességes volna? És elvenni tőle minden dohányt - igen, az utolsó grosiig - és szétosztani a szegényeknek, akiknek hónapok óta nincs már semmi munkájuk!
- Távozz innen, gonosz lélek! Miféle pokoli zagyvaságok! Ne kínozz!
Jakub az anyja életén mélázott. A háború idején az anyja az ellenállási mozgalomban volt ápolónő. Mindkét oldal sebesültjeit gondozta. Azonban a háború után - ez hirtelen büszkeséggel töltötte el Jakubot - az anyjának egyáltalán nem volt kedve beismerni mindezt. Egyszer azt mondta Jakubnak, hogy sohasem fog csatlakozni a felkelők egyesületéhez, amelyben az ellenállási mozgalom tagjai mellett ott voltak az Auschwitzba bebörtönzöttek is. 
- Mert látod - mondta anyja a konyhában sürögve-forogva -, nem akarok egy olyan pasas mellett állni, aki tiltott pálinkafőzés miatt került Auschwitzba, most meg az Ellenállás kitüntetését hordja a mellén. Ki tesz különbséget köztük és azok között, akik a felkelésben való részvételük miatt húznak járadékot?
Nos minden, amihez csak hozzászólt ez a láthatatlan aranycsináló, az porrá hullt szét?
Még Auschwitz is?
Ó, szent hamuhalom! Ó, cipők, protézisek és hajfonatok halma! Melletted meg? Szorgos, tehetséges történészek vitatkoznak "az eladott példányszámok százalékán". Holokauszt-nénikék minden egyes televíziós fellépés előtt megigazítják a sminkjüket. Az írótalálkozókon mosoly és viccelődés, hogy megtörjék a hivatalos légkört. Milyen szépen és érdekfeszítően mondta el, asszonyom, ezt a történetet arról az agyonlőtt zsidó nőről, aki megmentette a jó Herr Müllert - mondja meghatódva a hamburgi olvasó. - Tényleg megkönnyeztem.
A másik oldalára fordulva Jakubnak eszébe jutott egy bizonyos filozófus híres mondata, hogy "Auschwitz után nem lehet verset írni", de a nyelv lelke csak megértőn mosolygott. 
- Kedves Jakub, éppenhogy nagyon is virágzott a költészet Auschwitz után. Vajon Auschwitz Európa morális katasztrófája volt? Igen. És mennyi tehetség ült fel ennek a katasztrófának a hullámaira? Könyvkiadói mozgalom. Színes könyvborítók. Költségkalkulációk. Tetszetős betűtípusok kiválasztása. És a kívánság:
- Holokauszt? Ó, persze, természetesen kiadjuk. Csak legyen érdekes! És főképpen a csodálatos megmenekülésekről. Mert már sok az undor. Ó, halottak, elhamvasztottak, összezúzottak, megfagyottak, miért nem gondoltak arra, hogy érdekesen haljanak meg és szenvedjenek. Mindig az a megszokott sár a szájban, csontig aszott bőr, ürülékes lábak, és ösztöndíjak, projektek, alapítványok, konferenciák, reggelik, ebédek, vacsorák, büfék és bankettek mesterei.
Az éjszaka homályában megszólaló nyelv lelke körbevette Jakubot a szavak metamorfózisának titokzatos panorámájával, amelyek kitartóan keresték az Igazságot. A "gázkamra" itt "háromezer eurós ösztöndíjjá" alakult, a "hamuhalom" "éves Stipendiummá", a "halálgödrök" "finom tapintású műnyomó papírrá, rajta szép illusztrációk", a "Vertreibung" pedig "irodalmi Nobel-díjjá". Sőt még a híres "Gustloff" fedélzetén "meghalt ezernyi ember" is átváltozott "magas példányszámmá" és a "bestseller listák első helyévé", "a World Trade Center lángoló tornyaiban ezrével meghalók halála" pedig a "New Yorker" illusztris oldalaira lett kinyomtatva, a "gyász súlyát kifejező vers" vagyis "az író nemzetközi sikere" biztosan jót tett az író megnyirbált önérzetű népének.
Mit lehet mondani az újságok címlapjairól! A "csecsen partizánok" "csecsen harcosokká" változtak, aztán "csecsen felkelőkké", majd "csecsen iszlám fundamentalistákká", utána "csecsen terroristákká", és amikor már rendesen "csempészték az afgán heroint", akkor a szavak ördögi malmában újra fordult egyet a kerék, és a "csecsen banditák" újra "csecsen szabadságharcos hősökké" váltak.
Egy kiváló író, az erkölcsi katasztrófát megörökítő mű szerzője tiltakozik, mert "háromcsillagos szállodában" helyezték el. A gondolkodóba esett közönség bravózásban tör ki, miután meghallgatja a "háromezer ember elgázosításáról" szóló fejezetet, aztán átmegy a fogadás helyszínére, ahol kóstoló keretében lazacot, ananászt és kaviárt szolgálnak fel.  
- De hát mindig is így volt - mondja a kiváló kritikus. - És az Íliász? Nem hordták-e halomba az összetört csontokat? De vajon ebből nem az következik, hogy minden művész a mészárlások és az erkölcsi katasztrófák körül szimatoló hiéna?
És Jakubnak, aki az előbb még felháborodott a holokauszt-nénikék karrierjén, most el kellett ismernie, hogy igaza van a kritikusnak. Nemdebár a műalkotás az ember bűnéből, erkölcsi széthullásából és hanyatlásából táplálkozik? Vajon a művészet nem a bűnt édesíti meg, hogy könnyebben csússzon egy csésze tea és egy kis aprósütemény között? Az Auschwitzról szóló nagy költeményt finom kávé mellett olvassuk a fotelban, szünetet tartva a CNN- híradó meg az ebéd miatt, és nem bírjuk kiverni a fejünkből az almáspitét, mert az lesz a desszert. Ó, hamuhalom, ki hiszi el, hogy tényleg az égig érsz? Egy híres költő erkölcsi és művészi elégedettséget érez, hogy írt egy remek verset a gettófalak tövében lévő körhintáról. Nyugodt: tudja, hogy senki nem ér fel hozzá. A tanár verejtékező homlokkal győzködi az elszundikáló tanulókat, hogy egy mondat, "megmenekültem attól, hogy elvigyenek", teljesen megérdemli a Nobel-díjat, amely lényegesen javítja az érdemesült író közérzetét. A gulág írója odamegy a holokauszt írójához a frankfurti könyvvásáron:
- Gratulálok, uram, a sikereihez. 
- Az élet Isten nélkül lehetetlen - suttogta Jakub kétségbeesetten, amint ezt az őrült, az álmát is elkergető zagyvaságot hallgatta. 
- Jakub, nem túlzás - mondta neki nyugodtan a nyelv lelke. - Az élet Isten nélkül nagyon is lehetséges. Csak két mondat, nem több. Az egyik olyan, mint a másik. 
Közeledett a hajnal. A konyhai ablakkeret megzörrent. Az ablaküvegek megkoccantak. A fenyőfák koronáját vihar szaggatta. Jakub le sem tudta hunyni a szemét. Maga sem tudta, hogy mi történik vele. Vajon a lelke felderül a Misztikus Éjszaka tüzében, s vesződve felkúszik a fájdalmas megtisztulás lépcsőfokain a Végtelen Jó magas honába per aspera ad astra, vagy inkább a nyelv démonával folytatott szenvedélyes vitában kibúvókat keresgél azokhoz a piszkos kis játékaihoz, amelyeket megenged magának, és amelyekről most, ahogyan máskor is, meg akar feledkezni, s szívesen megadja magát az ablakon túl süvítő szél kísértő sugallatának?
 

        WEBER KATA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

CHWIN, Stefan
Hanemann
Kalligram 2004

"Gdansk"
Magyar Lettre Internationale, 39