stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Pavol Rankov 
A mai szlovák prózáról 
(a generáció, amelyet semmi sem köt össze)

A szlovák irodalom nagyon pontosan képviseli a hazáját, mégpedig abban az értelemben, hogy az ország és az irodalma is tökéletesen ismeretlen nemcsak a világ és Európa, hanem a legközelebbi szomszédos országok előtt is. Hogyan is kezdhetnék hozzá ebben a helyzetben a magyar olvasóknak szánt írásomhoz a szlovák irodalomról? Talán felhívnám a figyelmet, hogy arról az országról lesz szó, ahol Grendel Lajos, Tőzsér Árpád és Talamon Alfonz is megírták a könyveiket.
Ha a szlovák irodalmi élet az elmúlt néhány évtizedben valamilyen módon visszatükrözte a társadalmi történéseket, akkor az főként az egyes csoportok kölcsönös ellenségeskedésében mutatkozott meg. Ez az állapot egész évszázadokon át fennállt. Hagyományos gyűlölettel viseltettek egymás iránt a katolikusok és a lutheránusok (sőt még a kommunista értelmiségiek is ateista-katolikus és ateista-lutheránus csoportokra oszlottak), és a 20. század 90-es éveiben a szlovák írók csoportján belül ehhez még hozzájött a demokraták és a nacionalisták, a baloldal és a jobboldal, a szlovák függetlenség támogatói és a csehszlovák federalisták, valamint a Mečiar- és Dzurinda hívők, a pozsonyiak és a nem-pozsonyiak, sőt a férfiak és a nők közötti ellenségeskedés is. (Nemzeti jellegzetesség például az a tény, hogy a harcias feministák elleni küzdelem vezetője a szlovák PEN Klub elnöke volt.)
A viszályt mint a szlovák kultúra és irodalom tipikus jegyét az az írógeneráció számolta fel, amelynek tagjai a 20. század 90-es éveiben indultak, és most körülbelül 40-45 évesek. Ennek a generációnak az írói tüntetően individualisták, visszautasítják az egyesülést, legyen az bármilyen (még egymás között sem hajlandók erre), elvből nem lépnek be semmilyen írószövetségbe vagy írói egyesületbe.  Sem közös poétika, sem közös kiáltvány nem kapcsolja össze őket. Ez a generáció nem szenved a viszálytól, mert azt szélsőséges individualizmussal helyettesítette.

(Nincs közös poétika, nincs közös kiáltvány)
Bár individualizmusról beszélünk, paradox módon egy írópárossal Peter Pią»anekkel (1960) és Duąan Taragellel (1961) kell kezdenünk. A két barát gyerekkorától a Pozsony mellett lévő Devínska Nová Ves nevű faluban nőtt fel, s máig megmaradt bennük valami a józan paraszti ész logikájából valamint a mesterkélt városiakkal szembeni megvetésből. Kezdetben Pią»anek és Taragel együtt játszottak egy rockbandában, majd elbeszéléseket és novellákat kezdtek írni. Mivelhogy - kettejük közül elsőként - Pią»anek a 90-es évek elején szó szerint berobbant a szlovák irodalomba, Taragelt szokták Pią»anekhez hasonlítani (és nem fordítva). Pią»anek művészete a maga módján tipikusan posztkommunista, kíméletlenül parodizálja a korai kapitalizmusba hajló átmeneti időszakot a szórakoztató- és szennyirodalom műfaji eszközeivel (pornó, thriller), az ún. szocialista realizmust is beleértve. 
 A világ leírása Pią»anek prózáiban a nevetséges és a szomorú tartománya között mozog. Főszereplői parkolóőrök, vécésnénik, agyafúrt csibészek és prostituáltak, azaz a szlovák alvilág. Pią»anek, maga is egykori parkolóőr, képes pontosan ábrázolni ezeknek az embereknek a mentalitását az egyenes vonalú és egyszerű cselekményt hangsúlyozva, amely olyan, mint egyszerű hőseinek élete. A legnagyobb visszhangot első regénye, a Rivers of Babylon (1991) keltette, később a kereskedelmi szórakoztatás sorozatkedvelésének megfelelően következett a Rivers of Babylon 2 alebo Drevená dedina, (Rivers of Babylon 2 vagy A fafalu, 1994) és Rivers of Babylon 3 alebo Fredyho koniec (Rivers of Babylon 3 vagy Fredy halála,1999). Művészetének csúcsát Pią»anek a Mladý Dônč, (Különcök, 1993) című könyvével érte el, amely három különálló novellából áll. Az egyikben mesterien parodizálja a század előtti kritikai realizmus műveit, a másikban pedig autentikus leírást ad a fiatal zenészek kiüresedett életéről a kommunista Csehszlovákia 70-es éveiben. Taragel Duąannal együtt kiadtak egy elbeszélés-gyűjteményt Sekerou a noľom (Fejszével és késsel, 1999). A cím azokat a fegyvereket jelöli, amelyekkel a könyvben leggyakrabban követnek el gyilkosságot. Taragel Duąan a fekete humor és az abszurd mestere. A gyilkolásról lebilincselően és szórakoztatóan tud írni, amit Vraľda ako spoločenská udalos» (A gyilkosság mint társadalmi esemény, 2005) című etikett-lexikonjában is bizonyított. Ahogy ő maga mondja, szeretné, ha a könyv hozzájárulna ahhoz, hogy "az emberek egy napon illedelmesen gyilkoljanak, rendes ruhában, az alkalomnak megfelelő fegyverekkel és helyszínen.“

Pią»anek és Taragel ellentéte a dekadens outsider Balla (1967), aki hivatását tekintve kafkai hivatalnok Érsekújváron. A keresztnevét, Vladimír, már néhány éve sehol sem tünteti fel. Balla már az első prózájában - Leptokaria (1996) - szuverén elbeszélés-íróként mutatkozott meg, bár második könyvében, amely Outsideria (Outsiderség, 1997) címmel jelent meg, megpróbálta az eredetileg különálló elbeszéléseket regény-egésszé formálni. Ballának rendkívüli érzéke van (az általa is átélt) szorongás, magány és bizonytalanság pszichologikus ill. pszichopatikus állapotainak részletes leírásához. Prózáinak neurotikus és egocentrikus főszereplője a félelemről filozofál - a saját magától, a partnerétől, az emberektől, a világtól és a jövőtől való félelemről. A végtelenségig - de egészen lebilincselő módón és kellő távlatból - boncolgatja a saját problémáit és pszeudo-problémáit, kiönti a lelkében lévő keserűséget. A többiekkel szemben következetesen közömbös és szarkasztikus, a környezetet ellenséges területnek tartja. Az új évezredben megjelent könyvekben Balla néhány elbeszélésébe több szüzsészerű történést enged, de ezzel nem csökkenti a szöveg filozófiai-egzisztenciális mélységét. Ilyen kötetek a Gravidita (Graviditás, 2000), a Tichý kút (Csöndes zug, 2001), az Unglik  (2003) és a De la Cruz (2005). A tartalmi igényesség és a nihilisztikus manierizmus ellenére Balla jól felismerhető szerzői kézjegye állandó olvasótábort jelent a számára. Ezt megkérdőjelezhetetlen írói művészetének és annak a képességének köszönheti, hogy játszva jut el a pátosztól és az önstilizálástól a nonszenszig és az öniróniáig. 

Viliam Klimáček (1958) jelentős képviselője annak az egyébként kevésbé jelentékeny írógenerációnak, amelynek tagjai a 20. század 50-es éveiben születtek. Elsősorban mint drámaíró (több mint 30 színmű szerzője vagy társszerzője), illetve mint a kultikus pozsonyi GUnaGU pinceszínház színésze és rendezője ismert. Verseket és hangjátékokat is ír. Már első prózai gyűjteményével Ďalekohladenie (Messzenézés, 1991) felkeltette az olvasóközönség érdeklődését, majd pedig azok a prózái következtek, amelyek a science fiction abszurd variációi -Panic v podzemí (Szűz férfi az alvilágban, 1997), Váňa Krutov (Kegyetlen Váňa, 1999), Naďa má čas (Naďa ráér, 2002). Ezen antiutópikus konstrukciók mindegyike a mai Szlovákia területén játszódik. A nagyszámú, pontosan megfigyelt részlet által elmosódik a határ a groteszk fikció és az aktuális realitás között. Klimáček például két évvel a bekövetkeztük előtt megjósolta a romák háborgási hullámait és a bevásárlóközpontok fosztogatását, ami 2004 nyarán  rendítette meg Kelet-Szlovákiát.

A kilencvenes évek fiatal szlovák prózairodalmának egy másik - és ismét egészen eltérő - vonalát képviselte Václav Pankovčín (1968-1999), aki rövid élete alatt kilenc könyvet írt. Elsősorban azok a művei egyedülállóak, amelyekben a mágikus realizmus sajátos változatát fejlesztette tovább, ami az ő esetében szülőhelyéhez, Kelet-Szlovákiához kapcsolódik. Mindaz, ami Garcia Márqueznél Macondo városkája, Pankovčínnál egy fiktív falu, Marakéą. A szerző egészen szuggesztív módon tárja fel az általa megalkotott világot, az itt végbemenő csodákban nemcsak a lakosok hisznek, hanem az olvasók is. Pankovčin gyakran dolgozik a mitológiából ismert egyetemes archetípusok és a helyi népköltészet motívumaival. Marakéąben a történések gyakran fordítva esnek meg: a jövő nem következménye, hanem oka a múltnak. Pankovčin mindig is elsősorban az élet és a halál kérdéseivel foglalkozott, pontosabban az élet és a halál kölcsönös kapcsolatával. A mágikus realizmus ihlette történeteiben - például az olyan elbeszélésekben, mint a Marakéą (1994), Bude to pekný pohreb (Szép temetés lesz az, 1997), és a Tri ľeny pod orechom (Három nő a diófa alatt, 1996) című novella -  halottak jelennek meg, akik úgy beszélnek és cselekszenek, mintha élnének. Önéletrajzi jellegű novellájában, K-85. Príbeh o preruąenej mravčej ceste K-85. Egy félbeszakított hangyaút története, 1998), saját betegségével próbál megbékélni.

 Egészen másként kapcsolódik irodalmi példaképeikhez a nagy misztifikátor, Tomáą Horváth (1971). Horváth irodalmár, és ez nyomot hagyott az írói módszerén is. Prózái általában valamely szerző vagy műfaj alapos dekonstrukcióján ill. az így nyert építőkövek új egésszé alakításán alapszik, ebben az új egészben azonban általában más művek és műfajok szignifikáns elemeivel találkoznak. Horváth már első elbeszélés-gyűjteményének - Akozmia (1992) - szövegeit idézetekből és allúziókból álló vidám fejtörőként építette fel. Az olvasó feladata ezeknek az ősszövegeknek a megfejtése és a szöveg további irányának megadása. Amikor azonban az olvasó már közel jár a megfejtéshez, a szövegben új konnotációk jelennek meg, amelyek elbizonytalanítják, úgyhogy a játék kezdődhet elölről. Az ilyen jellegű írás eredményei olyan "szövegek, amelyeket korábban még nem írt meg senki, bár mindannyian ismerjük őket“. Egyszóval Horváth szereti a könyveket, sőt minden könyvet, úgyhogy az elbeszéléseiben, a novelláiban és a hangjátékaiban a klasszikus spekulatív detektívtörténetre, vagy az ún. amerikai "kemény iskolára“ tett utalások keverednek a Tarzanból, a cyberpunkból vagy Dosztojevszkijtől vett idézetekkel. Horváth szereti magát a nyelvet is. Néhány elbeszélését csehül írja, de szövegeibe tudatosan helyez szlovakizmusokat, míg másokban szleng és zsargon kifejezéseket használ. Posztmodern írásmódját csaknem a tökéletességig jutatta el elbeszélésköteteiben, a Niekoµko náhlych konfigurácií (Néhány váratlan konfiguráció, 1997), Zverstvo (Állatiasság, 2000) vagy a Divák (Néző, 2002) című novellájában. 

A szlovák prózaírók álgenerációja ezen alkotásainak eddigi leírásából úgy tűnhetne, hogy Szlovákiában sikerült véglegesen eltemetni a realizmust. Ez azonban nincs így, a szlovák irodalom álgenerációjának ugyanis megvan a maga magányos realistája. Márius Kopcsay (1968) a történeteit következetesen Szlovákiába helyezi el, s ez a Szlovákia olyan, amilyennek ő maga megismerte, és amilyen a valóságban is. Kopcsay alakjai frusztrált emberek, egyhangú életüket egyedül a kínos szituációk teszik színesebbé. Így Kopcsay eléri azt, hogy az olvasó azonosul a szereplőkkel. Ugyanis mindenki szenved valamilyen komplexustól, például kövérség vagy allergiás nátha miatt, mindenki átél bizonyos sikertelenségeket a tánciskolában, a házasságban és a munkahelyén. A prózák hitele az író őszinteségéből fakad. Kopcsay a banalitások kitűnő analitikusaként mutatkozott be elbeszélés-köteteiben: Kritikus nap (Kritický deň, 1998), Elveszett évek, (Stratené roky 2004), Otthon (Domov, 2005).

(Álregény-formák a nagyregény helyett)
Az a generáció, amelyről beszéltünk, a kortárs szlovák irodalomnak sok jó könyvet adott. Paradox módon a szlovák irodalmi kritika fullánkja nem azok ellen a művek ellen fordul, amelyeket ezek az írók megírtak, hanem azok ellen, amelyeket nem írtak meg. Az említett generáció a kisprózát egyértelműen a regény elé helyezte, és erős, reprezentatív, a kort bemutató regényt nem produkált egyáltalán. Az a posztmodern tendencia azonban, amely a regényt különféle álregény formákkal helyettesíti, jellemző az idősebb szlovák írók újabban megjelenő legjelentősebb műveire is. Erős és különösen - ahogy Szlovákiában mondani szokás - "releváns“ manapság a körülbelül 60 és 65 év közötti írók generációja.

Stanislav Rakús (1940) már utolsó könyveinek címeivel is -Temporálne poznámky (Ideiglenes feljegyzések, 1993) Nenapísaný román (Meg nem írt regény, 2004) - arra kérdez rá, hogy egyáltalán lehetséges-e ma klasszikus regényt írni. Mindkét próza fiktív írója egy a szereplők közül, aki leírja az ideiglenes feljegyzéseket, illetve a készülő regényhez a jegyzeteket. (Mellesleg magának az írás folyamatának tematizálásában még tovább jutott el Duąan Mitana (1946), aki az egyik könyvét egészen stílusosan Hµadanie strateného autora (Az eltűnt szerző nyomában, 1991) címmel látta el.) Rakús viszont, aki több évtizeddel ezelőtt lépett be az irodalomba, régebben egész más volt. A falusi és kisvárosi környezetben játszódó prózái ®obráci (Koldusok, 1976) és Pieseň o studničnej vode (Ének a kútvízről, 1979) a 20. század negyvenes éveinek szlovák irodalmában domináns ún. lírizált próza sajátos kiteljesedései.

A negyvenévesekkel sok közös vonása van Pavel Vilikovskýnak (1941) is. A könyvei iróniával és persziflázzsal telítettek, mint ahogy obszcenitással és emberi butasággal is. Jelentős novellájában Večne je zelený (Örökké zöld,1989) a történészeknek a legendák és a mítoszok utólagos kialakítására való hajlamát parodizálja. Az emberiség történelme és jelene irányában Vilikovský szkeptikus, de ez a szkepszis nem nyomasztó és depresszív, hanem játékos és vidám, mint például Krutý strojvodca (A kegyetlen mozdonyvezető, 1996),  Az utolsó pompeji ló (2001), a Čarovný papagáj a iné gýče, (Csodálatos papagáj és egyéb giccsek, 2005) című könyveiben. Vilikovský novellája, a Slovenský Casanova (Szlovák Casanova, 1991) egy közös kötetben jelent meg Grendel Lajos prózájával együtt.

Úgy tűnik azonban, hogy a negyven- és hatvanévesekre jellemző, saját szórakoztatásra írt, egocentrikus írás után mégiscsak visszatér a regény Szlovákiába. Olvasottság tekintetében a legfiatalabb generáció legsikeresebb képviselői Michal Hvorecký (1976), Peter Bilý (1978), Maxim M. Matkin olyan regényeket írnak, ami tökéletesen megfelel eme epikai forma tankönyvekben szokásos meghatározásának. Paradoxon módon ők sem nyerték el a hazai irodalmi kritikai kegyeit. Maxim M. Matkin, ami egy bizonyos írónő álneve, aki következetesen igyekszik megőrizni ezt a titkot, a kritikusok egyértelműen ponyvaírónak minősítették. Szerintük neki az üzleti siker a legfontosabb, ezért igyekszik az olvasók alantas ösztöneit kiszolgálni. Regényei, mint a Polnočný denník (Éjféli napló, 2002) vagy Láska je chyba v programe (A szerelem, hiba a programban, 2004) és a Mexická vlna (Mexikói hullám, 2005) azonban kétséget kizáróan igazolják a szerző humorérzékét, jó megfigyelőképességet és a könnyedségben megmutatkozó sokszor egészen kiváló stílusérzékét.

                             GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

RANKOV, Pavol
"Mi és ők / Ők és mi"
Magyar Lettre Internationale, 47
 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret