Németh Gábor
Önfeledten írni (saját tér, saját idő) MOLNÁR CSABA: Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérő idő? NÉMETH GÁBOR: A ráérő idő olyan ellentmondás, ami nagyon jellemző rám
mostanában. Nyilván nem az idő ér rá, lásd a - Ráérsz? Akkor találkozzunk!
- esetét. Inkább úgy értem a címet, hogy a sarkamra léptek. Rád ért az
idő. Vagy, hogy te mire értél rá vagy meg.
Ha van az embernek egy állandóan meglévő, intimitással övezett szférája, ahová bármikor visszavonulhat, akkor elég nagy kaland innen kimenni és bemenni egy másikba. Én mindig nagyon szívesen mentem bárkihez. De érdekes, olyan emlékem
egyáltalán nincs a gyerekkoromból, hogy én lettem volna valahol, és marhára
irigykedtem volna, hogy de jó, neki van szobája. Valószínűleg olyan szinten
volt természetes ez, ahogy így éltünk, ezeken a különböző színtereken,
hogy föl nem merült, hogy ez egy veszteség volna. Ötödik vagy talán
hatodik általános iskolás koromban egy nagyon különös ágyat kaptam az Ó
utcában. A hatvanas évek modern bútoriparának terméke, ami a svájci
bicskához volt fogható. Egy polírozott, kinyitható, szekrényszerű ágy.
A teteje - sose vettük le - dohányzóasztalként is funkcionált, ami ugye
"remek, praktikus dolog". Maga az ágy összecsukva komódnak látszott. Ha
lenyitottad a homloklapját, kihajtogathattad belőle az ágyat. Így, amikor
belefeküdtem, körülbelül a hasamtól a fejemig egy dobozban voltam. Saját
térbe kerültem, ráadásul ez az elalvás előtti időhöz volt köthető. Furcsa,
kuckószerű hely. Bele is ragasztottam mindenféle matricákat. Elkezdtem
díszíteni, mint az ősember a barlangját. Emlékszem, halálosan szerelmes
voltam egy osztálytársamba, és ennek a dohányzólapnak volt egy keresztfája,
amit csak én láthattam, mert ahhoz bele kellett feküdni az ágyba, hogy
látszódjon, és oda belekarcoltam a nevét golyóstollal.
És időt kihasítani, vajon lehet-e? Úgy lehet, ahogy az előbb is beszéltem róla, hiszen párhuzamos időd
van. Utazol a villamoson, egy fizikai test vagy, ami halad valamilyen d/t-vel,
de közben halad benned egy másik idő is, egy másik t. Ilyen párhuzamos
idők szerintem vannak. Számtalan időcsapda van. Gondolom, mások is átélték
már azt, hogy reggel csöng az óra, fölkelsz, és egy kis spéttel néhány
pillanatra fogalmad sincs arról, hogy negyven perce csöngött az óra vagy
tíz másodperccel ezelőtt. A belső idő és annak a szubjektivitása, illékonysága
vagy olvadékonysága megteremti ezeket a kis üregeket az időben.
A legrémisztőbb szerintem az egészben az, ha azt érzed, hogy tulajdonképpen
mindig ez van, hogy nem ez az abnormális, hanem hogy egy pillanatra szembesültél
a valósággal. Ehhez képest milyen hihetetlen munkája van az embernek magának
és az egész kultúrának, az emberiségnek, úgymond, abban, hogy ezt egy viszonylagos
biztonsággá tette. Ezt az alapvetően totális bizonytalanságot, ami
az élet. Mostanában nagyon sokszor eszembe jut az a fantasztikus pár mondat
a Kafka-naplóban: Mit csinálsz? - kérdezi az egyik szomszédasszony
a másikat. - Ozsonnázom a zöldben - feleli a másik. És akkor valami ilyesmit
ír Kafka: elgondolkoztam, hogy milyen biztonsággal viselik ezek az emberek
az életet.
Ebben a fajta vízióban, amit a lélekvándorlásban hívők osztoznak, és ami alapvetően morális alapú posztgraduális képzésnek tűnik, merthogy folyton bűnhődsz, meg jutalmazódsz, az erkölcsi magasabbrendűség felé való haladás vagy visszaesés mértéke szerint, ebben nekem van valami vicces. De a visszaemlékezés problémája egy fura ügy, mert nem zárják ki, sőt a megvilágosodás részét képezi. Például a bodhiszattvává válásnak is része, hogy milyen messzire tudsz visszaemlékezni. Értelemszerűen, amit mondtam, a mögött az az elemi meggyőződés van, hogy az ember azonos a történetével. Nekem nem igazi túlélés vagy halhatatlanság az, ahol az ember nem tud arról, hogy ki volt. Az élet nem önmagában érdekel, hanem pontosan arra vagyok kíváncsi, hogy az a világ, amit megismertem, az hogyan változik még tovább. Sajnálom, hogy nem fogom tudni, milyen lesz 2200-ban Budapest. Mint ahogy nekem ez visszafelé is működik, mert ugyanolyan fájdalmas számomra, hogy nem mehetek vissza, mondjuk 1932-be, amikor a Napraforgó utcai lakótelepet építették. Mert nagyon érdekel az a világ, amikor még egy pillanatig eldöntetlen volt, hogy mi is lesz ezzel az országgal, merthogy voltak más tendenciák is. Öt percig abban a realitásban mászkálni! Hogy nem tehetem meg, az ugyanolyan fájdalmas, ugyanúgy arra figyelmeztet, hogy korlátos a léted. Milyen furcsa - és ezt sokan elmondták már a végességgel kapcsolatban -, hogy az embert az nem zavarja, hogy nincs tudása arról az időről, amit nem ért meg, viszont az igenis zavarja, hogy arról nincs, ami utána jön. De engem az előbbi is zavar. Engem ez a logika nem győz meg, merthogy én ezt is veszteségnek élem meg. Erre utalt ez az önkéntelen megjegyzésem, hogy számomra ez nem az én túlélésem lenne, hanem egy új történet. Azt elgondolni sem tudom, hogy én mi vagyok az emlékeim nélkül. Azt miért hívnám énnek most? Azt majd hívja ő énnek, de ahhoz nekem semmi közöm. Állandó ismétlődéseket látsz. A múltkor voltunk Prágában Kukorelly Endrével, és egyszer csak azt mondja nekem Bandi, na az, aki ott szembejön vele, teljesen olyan, mint egy gimnáziumi osztálytársa. Aztán arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen szánalmasan kevés variáció van. Nincs tízmilliárd variáció, hanem van húsz-huszonöt embertípus, és azoknak a kicsit trehányabb vagy tökéletesebb változatait látod szembejönni. Értelemszerűen a tükörben is csak egyet látsz ezekből a típusokból. Fényképen már láttam magam. Láttam olyat, aki zavarbeejtő volt egy bizonyos szögből, mintha én lennék, de nem emlékszem, hogy épp azon a helyen, ott lefényképeztek volna. Én úgy érzem, hogy nem genetikai alapon kimeríthetetlen az emberi különbözőség, bár azt állítják, hogy százhuszonötezer év múlva a férfi génállomány végképp kimerül, hanem attól, hogy mindenkivel picit más történik és máskor. Az én legalább úgy a saját terméke, mint annak a genetikai lottónak, ami pont őt, és így, kidobta. Ezért nem tudom elgondolni magamat a történetem nélkül, a történetemre vonatkozó emlékeim, viszonyaim nélkül az én nem értelmezhető számomra. Folyton mindened megváltozik. Nincs konstans az életedben. Most én az vagyok, aki joggal pályázott arra, hogy azért nem viszik el katonának, mert százhuszonöttel kevesebb, mint a testmagassága kilóban? Legalább is ez a hiedelem terjedt el, és én ennek nagyszerűen megfeleltem tizennyolc éves koromban. Ötvenhárom kiló voltam és száznyolcvanhárom centi magas. Most akkor mi van, hogy nyolcvanhárom kiló vagyok és száznyolcvanhárom magas? A legegyszerűbb dolgokban sem vagy képes megtartani valamiféle csak rád jellemző, önazonos állandóságot. Most fehér a hajam, négyévesen szőke volt, aztán majdnem fekete. A szemem sötétbarna volt, most bizonyos fénytörésekben világoszöldnek látszik inkább, merthogy megy el a pigment. Mindened folyton változik, nem tudod tetten érni, hogy ki is vagy te? Nálad vannak rítusok, amikor írsz? Nincsenek. Nagyon fontos élmény az életemben az írás önfeledtsége. Ilyenkor fogalmam sincs, hogy mi történik. Rohanok valami után, megpróbálom rögzíteni. Önazonos vagyok, tehát önfeledt. Elsősorban ezért csinálom. Nincs itt valami paradoxon, amikor az önfeledtség és az önazonosság egy időben működik? Hiszen az önfeledtség azt sugallja, hogy épp azokat a dolgokat felejted el, amik nélkül el sem tudod elképzelni az éned beazonosítását. Ilyenkor inkább a felettes énjét felejti el az ember, azt a valamit,
ami túlzott rendet tartana, letiltana ezt-azt - a korlátozó ént. Nem akarnék
konyhapszichologizálásba belemenni, de talán valami ilyesmiről van szó.
Merthogy nem azt az ént felejtjük el, amiről eddig beszéltem. Azt inkább
fölszabadítja, helyzetbe hozza ez az állapot.
Ha most szétszednéd az írás folyamatát, akkor melyek azok az elemei, amikre azt mondod, hogy jó dolog? Szeretem az ész, a képzelet furcsa, köröző, csapongó működését. Legalább
is az enyém ilyen - nem lineáris. Nekem igazi reveláció volt a számítógép.
Kézzel borzasztóan írok. Már eleve szenvedés. Ameddig írógéppel írtam,
ha bármi javítani valóra találtam, újra kellett gépelni a szöveget. A harmadik
gépelésig én már nem bírtam eljutni. Akkor inkább elintézte a lélek, hogy
úgy éltem át a dolgot, mintha már tökéletes volna a szöveg. De erre
is csak utólag jössz rá, amikor már megvan a másik eszközöd, a számítógép,
ami nagyon könnyűvé teszi azt, hogy végtelenül nyitottnak érzékelj egy
szöveget. Például a Zsidó vagy? nincsen lezárva. Konvencionálisan
persze le van, megjelent stb. De már most bele tudnék írni néhány helyen,
vagy másképp írnék egy mondatot, mert felolvastam hangosan ötször, és ötödszörre
bajom támadt vele. Ezt megélni, hogy amit írsz, nem lezárt szöveg, hatalmas
kaland, és felszabadító érzés.
Olyan ez, mint a folytonos függvények deriválása. Folytonos közelítés. Soha nem írhatod le pontosan, amit szeretnél. Mint ahogy a kör kerülete is közelíthető a bele és köré írt szabályos sokszögek kerületével, de csak végtelen mennyiségű idő alatt. De már ez is egy pozitív ismeretelméleti pozíció, mert az azt állítja, hogy ismeri a módszert, csak nem tökéletes. Ezt gondolni - hihetetlen hübrisz, csakhogy enélkül nem tudsz működni. Valamennyi hübrisz nélkül nincs működés. Szóval valami ilyesmi a válaszom arra, hogy mi a jó az írásban, hogy hát ez mind nagyon jó. A többi az már ajándék. Tehát ha valaki azt mondja, hogy szerette, amit írtál, az olyan, mint amikor a kisgyereknek megsimogatják a fejét. Ugyanannyira zavarban is vagy egyébként, mint a gyerekek, hogy örülsz neki, de úgy rendesen kezdeni valamit vele nem tudsz. A szidással könnyebb, mert fölháborodsz, ideges vagy, és aztán el kezd izgatni, hogy miért mondták. Az sokkal érdekesebb, ha rosszat mondanak, termékenyebb a rossz. Talán ennyire erősen ez csak a mi depressziós nemzetünkre jellemző. Máshol mintha könnyebben vállalnák fel a sikert, és azt hogy emiatt még boldogok is. Nyilvánvalóan ez részben frusztráció. Azzal az embernek abszolút tisztában kellene lennie, hogy amikor egy kicsit is megérinti a siker, még annak a legkisebb változata is, akkor azért az hatalmas dolog, de abban őrületes fenyegetés is van. Önkéntelenül is a megfelelési mechanizmus lép életbe. Normálisan örömelvűen működik az ember. De nyilatkozzunk csak magunkról, mert a franc tudja, hogy másoknál hogyan van ez. Nálam úgy, hogy ha nem érezném magam jól írás közben, ha nem volna nagyon erős a visszacsatolás - amit talán pontatlanul, de számomra mégiscsak értelmes módon önfeledtségnek neveztem -, akkor visszaigazolhatná azt nekem bárhogy bárki, mégsem csinálnám. A siker motivációnak nem elegendő. Inkább az írás élménye érdekel mint létforma. Az eddig elmondottak alapján olyan változatos és nagyléptékű időkben gondolkodsz, hogy egyre inkább furcsállom, amikor az elején a sarkadra érő idő jutott az eszedbe. A legpitiánerebb értelemben gondoltam. Ha kinyitom a noteszomat, tele van írva, különböző időpontok be vannak karikázva, és azok mind azt jelzik, hogy valahol ott kell lennem, valahová oda kell érnem, ott valami dolgom van, ott belőlem csak egy szelet érdekes, és annak ott normálisan működnie kell. (…) Az abbahagyhatatlan tevékenységkényszer motorja az elfeledéstől való rettegés is lehet. A jó kiadó általában azt akarja, hogy téged a piacon lehessen tartani.
Azért vállalja azt a kockázatot, amit az első általa kiadott könyved jelent,
mert abban bízik, hogy a pályád majd visszaigazolja ezt a bátor döntését.
Még nem jelent meg a Zsidó vagy?, amikor a Szigeti Laci azt mondta, hogy
ez kész, rendben van, akkor beszéljünk arról, hogy a következő tíz évben
mi lesz. És tökéletesen igaza van a saját szempontjából. (…)
Bibliográfia NÉMETH Gábor
A Semmi Könyvéből
eleven hal
A huron tó
Elnézhető látkép
Zsidó vagy?
(Szilasi Lászlóval)
"hátétépévévévé német hö"
"Írás"
"Quod erat"
"Egy végső helyet készítettem el"
"Hídlábjegyzék"
"Nemes iszap - labancozás"
"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
"Nyakig a vízben"
"Spanyolnak néznek"
"Ha most akár be is néz"
"10 dolog, amit utálok a Lettre-ben"
"Vegyük azt, hogy"
"És csak akkor látszott, hogy ezüst"
"Az ismeretlent jelöld tévesen n-nel"
"Mindent elölről kell kezdenem"
(Garaczi Lászlóval, Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
(Garaczi Lászlóval és Szilasi Lászlóval)
(Kukorelly Endrével)
(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Parti Nagy Lajossal)
(Farkas Zsolttal, Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Péterfy Gergellyel,
Szilágyi Zsófiával)
(Budai Katával)
"Jóccakát"
Lettre, 63. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|