stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Németh Gábor
Önfeledten írni
(saját tér, saját idő)

MOLNÁR CSABA: Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérő idő? 

NÉMETH GÁBOR: A ráérő idő olyan ellentmondás, ami nagyon jellemző rám mostanában. Nyilván nem az idő ér rá, lásd a - Ráérsz? Akkor találkozzunk! - esetét. Inkább úgy értem a címet, hogy a sarkamra léptek. Rád ért az idő. Vagy, hogy te mire értél rá vagy meg. 
Nagyon fontosnak gondolom a semmittevést. Ez az egyik legveszélyeztetettebb dolog az életemben. Annyi mindent csinálok mostanában, hogy ha éppen nem csinálok semmit, akkor nyomban valami lelkiismeret-furdalás társul hozzá. Rögtön fölködlik valami, amit nem csinálok. Nem semmit nem csinálok, hanem valamit nem. Ha a semmittevés idejét a valamit nem-csinálás idejeként éled át, akkor az rossz, abban van valami fenyegető. Mintha nem lennél teljesen azonos magaddal. Miközben szerintem szinte minden normális dolognak a semmittevés a gyökere. 
 Az olyan klasszikus kollektív helyzetekben, mint az értekezlet vagy annak idején az órák az iskolában, ahol nagyobb embercsoport van együtt, én úgy el tudtam szállni egy másodperc alatt, hogy fogalmam nem volt, hogy mi van. Körülöttem bármi zajlik, az nem érint meg olyankor. Nincs is dolgozószobám. Egy kanapén ülve, laptoppal az ölemben szoktam írni. Ha írok, akkor tényleg elég nehéz megzavarni. 
Mondjuk gyerekszobám sem volt (hogy klasszikusan fogalmazzak). Alapvetően két helyen éltem. Az Ó utcai egyszobás lakásban, a szüleimmel, és az apai nagyszülőknél, ahol szintén nem volt szobám. Ott a hallban aludtam. Ezeken kívül volt még egy jellemző helyszín az életemben, Badacsonylábdihegy, ami meg egy pince volt. Présháznak sem nevezhető hely, ahol a nyaraim nagy részét töltöttem. Egy ágyban aludtam az unokatestvéreimmel, és ugyanabban a helyiségben aludt a nagypapám és a nagymamám. Valószínűleg ezért nem zavar, hogy nincs dolgozószobám. Megtanulta az ember, hogy a határai ott vannak, ahova ő teszi, és nem a világtól kell várni azt, hogy a terét behatárolja. Lehet, hogy nekem az lett volna a végtelenül hideg, hogyha egyszer azt mondják: itt a szoba, tessék, a tied. Például a gyerekeimen is látom, hogy amennyire jó, hogy van külön-külön szobájuk, ugyanannyira szívesen veszik azt is, ha ezt nem kell figyelembe venniük, amikor az egyik a másik szobájában van, vagy esetleg mind a ketten velünk vannak. Amennyire jó dolog a gyerekszoba, annyira korlát is valamilyen értelemben.  

Ha van az embernek egy állandóan meglévő, intimitással övezett szférája, ahová bármikor visszavonulhat, akkor elég nagy kaland innen kimenni és bemenni egy másikba. 

Én mindig nagyon szívesen mentem bárkihez. De érdekes, olyan emlékem egyáltalán nincs a gyerekkoromból, hogy én lettem volna valahol, és marhára irigykedtem volna, hogy de jó, neki van szobája. Valószínűleg olyan szinten volt természetes ez, ahogy így éltünk, ezeken a különböző színtereken, hogy föl nem merült, hogy ez egy veszteség volna.  Ötödik vagy talán hatodik általános iskolás koromban egy nagyon különös ágyat kaptam az Ó utcában.  A hatvanas évek modern bútoriparának terméke, ami a svájci bicskához volt fogható. Egy polírozott, kinyitható, szekrényszerű ágy. A teteje - sose vettük le - dohányzóasztalként is funkcionált, ami ugye "remek, praktikus dolog". Maga az ágy összecsukva komódnak látszott. Ha lenyitottad a homloklapját, kihajtogathattad belőle az ágyat. Így, amikor belefeküdtem, körülbelül a hasamtól a fejemig egy dobozban voltam. Saját térbe kerültem, ráadásul ez az elalvás előtti időhöz volt köthető. Furcsa, kuckószerű hely.  Bele is ragasztottam mindenféle matricákat. Elkezdtem díszíteni, mint az ősember a barlangját. Emlékszem, halálosan szerelmes voltam egy osztálytársamba, és ennek a dohányzólapnak volt egy keresztfája, amit csak én láthattam, mert ahhoz bele kellett feküdni az ágyba, hogy látszódjon, és oda belekarcoltam a nevét golyóstollal. 
Most eszembe jut egy iszlámról szóló, régi sorozat a tévében. A főcímben volt egy fantasztikus képsor. Az történik, hogy jön egy arab, és a sivatagban kövekből kirak egy körülbelül másfél méter átmérőjű kört, aztán belép a közepébe, imádkozni. Ahogy A szent és a profánban van, Eliadenál. Tehát, hogy a legminimálisabb gesztussal is ki lehet hasítani egy darab saját teret.

És időt kihasítani, vajon lehet-e?

Úgy lehet, ahogy az előbb is beszéltem róla, hiszen párhuzamos időd van. Utazol a villamoson, egy fizikai test vagy, ami halad valamilyen d/t-vel, de közben halad benned egy másik idő is, egy másik t. Ilyen párhuzamos idők szerintem vannak. Számtalan időcsapda van. Gondolom, mások is átélték már azt, hogy reggel csöng az óra, fölkelsz, és egy kis spéttel néhány pillanatra fogalmad sincs arról, hogy negyven perce csöngött az óra vagy tíz másodperccel ezelőtt. A belső idő és annak a szubjektivitása, illékonysága vagy olvadékonysága megteremti ezeket a kis üregeket az időben.  
A legdermesztőbb, ami megtörtént velem egyszer-kétszer az életemben, hogy később ébredt föl a testem, mint én. Tehát teljesen tiszta a tudatod, és nem tudsz megmozdulni tíz-húsz másodpercig. Nem érnek el az ingerületek, semmid nem mozdul. Ez ugye rettenetes, mert arra világít rá, hogy az a konvencionalitás, hogy ez itt én vagyok, fölszámolódik. Az, amire a magyar nyelv a jonhom szót használja - a lélek helye -, egy lokalizált hely valahol a gyomor és a szív közt. Az éned egy racionális világképben az agyadba képzeled, de közben érzed, tulajdonképpen valahol máshol is van, és előbb-utóbb véget ér. Hogy elér-e a lábamig, és mi van akkor, ha levágnak a lábamból egy darabot, hát ez jó kérdés. Ezt nagyon pregnánsan átéled, amikor a tudatod fölébredt, de még semmiféle testrész nem kötődik hozzá. Az a pár másodperc ennek az őrületes problematikusságáról beszélt. Az én határáról. Mint ahogy el tudsz távolodni az arcodtól vagy a kezedtől, ha túl sokat nézed. A modern társadalmak azt találták ki, hogy ezeket az élményeket abnormálisként kezelik, "teszik a helyükre".  Ilyen esetekben azt kell gondolnod, hogy beteg vagy, ahelyett, hogy azt gondolnád, inkább arról szól a dolog, hogy van egy olyan fajta rejtett tudás vagy tudásra való vágyakozás, ami kikezd bármit, tehát például ezt a konvenciót is, hogy ki vagy?, hol van a véged?, hol kezdődsz? 

A legrémisztőbb szerintem az egészben az, ha azt érzed, hogy tulajdonképpen mindig ez van, hogy nem ez az abnormális, hanem hogy egy pillanatra szembesültél a valósággal. Ehhez képest milyen hihetetlen munkája van az embernek magának és az egész kultúrának, az emberiségnek, úgymond, abban, hogy ezt egy viszonylagos biztonsággá tette.  Ezt az alapvetően totális bizonytalanságot, ami az élet. Mostanában nagyon sokszor eszembe jut az a fantasztikus pár mondat a Kafka-naplóban:  Mit csinálsz? - kérdezi az egyik szomszédasszony a másikat. - Ozsonnázom a zöldben - feleli a másik. És akkor valami ilyesmit ír Kafka: elgondolkoztam, hogy milyen biztonsággal viselik ezek az emberek az életet. 
Mennyire megható ez a gyanútlanság, ahogy élünk.  Ez az egész teremtett környezet. A felháborodásaink, például az úgynevezett jó emberek halálával kapcsolatban, azok is mind azt jelzik, hogy a világ összes negatív jelensége mögött valami igazságtalanságot érzékelünk. Az emberi alapállás az az - és ez elképesztő, elemi ártatlanságra utal -, hogy a dolgok rendben vannak, a világ mégiscsak azért van, hogy jól érezzük magunkat benne. Ha pedig valami váratlan rossz ér, úgy éled át, mint egy értelmezhetetlen mozzanatot vagy igazságtalanságot. Ahelyett, hogy a másik irányba csodálkoznál folyton. 
Az emberben van valami elemi vágy arra, hogy a világát értelmes módon gondolja el. És ennek egy nagyon szép metaforája az, hogy egy nyilvánvalóan tök üres égbe oda kell képzelni egy viszonylag jóindulatú házmestert, aki kicsit szigorú, de végül is megbocsájt. 
 Ahová eljutottam, az egyfajta agnoszticizmus. A hittelenségnek tulajdonképpen ez a legszélsőségesebb változata, ugyanis ha valaki határozottan állítja, hogy nincs isten, azt is hitnek aposztrofálnám, hiszen bizonyítéka nincs rá. Én azt gondolom, hogy a valóság: számunkra-valóság. Éppen úgy, ahogy az elemi részecskékkel foglalkozó fizikusok, például Heisenberg is állítja, olyan szinten vagyunk bezárva az érzékeinkbe, hogy értelemszerűen csak metaforikus viszonyban lehetünk a valóság valódi szerkezetével. Egész egyszerűen logikai úton kizárható a világ objektív vagy abszolút megismerésének lehetősége, miközben a számunkra-valóság felfedezése látszólag töretlenül halad előre.
 
Az előbb azt mondtad, hogy nem hiszel abban, hogy a halálon túl lenne olyan folytatása az énednek, ami emlékszik a földön töltött életre. Mi van akkor, ha a halál után mégiscsak te maradsz az a lélek, csak emlékek nélkül, akkor vajon működhet-e a dolog? 

Ebben a fajta vízióban, amit a lélekvándorlásban hívők osztoznak, és ami alapvetően morális alapú posztgraduális képzésnek tűnik, merthogy folyton bűnhődsz, meg jutalmazódsz, az erkölcsi magasabbrendűség felé való haladás vagy visszaesés mértéke szerint, ebben nekem van valami vicces. De a visszaemlékezés problémája egy fura ügy, mert nem zárják ki, sőt a megvilágosodás részét képezi. Például a bodhiszattvává válásnak is része, hogy milyen messzire tudsz visszaemlékezni. Értelemszerűen, amit mondtam, a mögött az az elemi meggyőződés van, hogy az ember azonos a történetével. Nekem nem igazi túlélés vagy halhatatlanság az, ahol az ember nem tud arról, hogy ki volt. Az élet nem önmagában érdekel, hanem pontosan arra vagyok kíváncsi, hogy az a világ, amit megismertem, az hogyan változik még tovább.  Sajnálom, hogy nem fogom tudni, milyen lesz 2200-ban Budapest.  Mint ahogy nekem ez visszafelé is működik, mert ugyanolyan fájdalmas számomra, hogy nem mehetek vissza, mondjuk 1932-be, amikor a Napraforgó utcai lakótelepet építették. Mert nagyon érdekel az a világ, amikor még egy pillanatig eldöntetlen volt, hogy mi is lesz ezzel az országgal, merthogy voltak más tendenciák is. Öt percig abban a realitásban mászkálni! Hogy nem tehetem meg, az ugyanolyan fájdalmas, ugyanúgy arra figyelmeztet, hogy korlátos a léted. Milyen furcsa - és ezt sokan elmondták már a végességgel kapcsolatban -, hogy az embert az nem zavarja, hogy nincs tudása arról az időről, amit nem ért meg, viszont az igenis zavarja, hogy arról nincs, ami utána jön. De engem az előbbi is zavar. Engem ez a logika nem győz meg, merthogy én ezt is veszteségnek élem meg. Erre utalt ez az önkéntelen megjegyzésem, hogy számomra ez nem az én túlélésem lenne, hanem egy új történet. Azt elgondolni sem tudom, hogy én mi vagyok az emlékeim nélkül. Azt miért hívnám énnek most? Azt majd hívja ő énnek, de ahhoz nekem semmi közöm. 

Állandó ismétlődéseket látsz. A múltkor voltunk Prágában Kukorelly Endrével, és egyszer csak azt mondja nekem Bandi, na az, aki ott szembejön vele, teljesen olyan, mint egy gimnáziumi osztálytársa. Aztán arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen szánalmasan kevés variáció van. Nincs tízmilliárd variáció, hanem van húsz-huszonöt embertípus, és azoknak a kicsit trehányabb vagy tökéletesebb változatait látod szembejönni. Értelemszerűen a tükörben is csak egyet látsz ezekből a típusokból. Fényképen már láttam magam. Láttam olyat, aki zavarbeejtő volt egy bizonyos szögből, mintha én lennék, de nem emlékszem, hogy épp azon a helyen, ott lefényképeztek volna. Én úgy érzem, hogy nem genetikai alapon kimeríthetetlen az emberi különbözőség, bár azt állítják, hogy százhuszonötezer év múlva a férfi génállomány végképp kimerül, hanem attól, hogy mindenkivel picit más történik és máskor. Az én legalább úgy a saját terméke, mint annak a genetikai lottónak, ami pont őt, és így, kidobta. Ezért nem tudom elgondolni magamat a történetem nélkül, a történetemre vonatkozó emlékeim, viszonyaim nélkül az én nem értelmezhető számomra. Folyton mindened megváltozik. Nincs konstans az életedben. Most én az vagyok, aki joggal pályázott arra, hogy azért nem viszik el katonának, mert százhuszonöttel kevesebb, mint a testmagassága kilóban? Legalább is ez a hiedelem terjedt el, és én ennek nagyszerűen megfeleltem tizennyolc éves koromban. Ötvenhárom kiló voltam és száznyolcvanhárom centi magas. Most akkor mi van, hogy nyolcvanhárom kiló vagyok és száznyolcvanhárom magas? A legegyszerűbb dolgokban sem vagy képes megtartani valamiféle csak rád jellemző, önazonos állandóságot. Most fehér a hajam, négyévesen szőke volt, aztán majdnem fekete. A szemem sötétbarna volt, most bizonyos fénytörésekben világoszöldnek látszik inkább, merthogy megy el a pigment. Mindened folyton változik, nem tudod tetten érni, hogy ki is vagy te?  

Nálad vannak rítusok, amikor írsz?

Nincsenek. Nagyon fontos élmény az életemben az írás önfeledtsége. Ilyenkor fogalmam sincs, hogy mi történik. Rohanok valami után, megpróbálom rögzíteni. Önazonos vagyok, tehát önfeledt. Elsősorban ezért csinálom. 

Nincs itt valami paradoxon, amikor az önfeledtség és az önazonosság egy időben működik? Hiszen az önfeledtség azt sugallja, hogy épp azokat a dolgokat felejted el, amik nélkül el sem tudod elképzelni az éned beazonosítását. 

Ilyenkor inkább a felettes énjét felejti el az ember, azt a valamit, ami túlzott rendet tartana, letiltana ezt-azt - a korlátozó ént. Nem akarnék konyhapszichologizálásba belemenni, de talán valami ilyesmiről van szó. Merthogy nem azt az ént felejtjük el, amiről eddig beszéltem. Azt inkább fölszabadítja, helyzetbe hozza ez az állapot. 
Nekem maga az írás mint tevékenység fontos. Nagyon jó következményei lehetnek, persze. Még mindig elég nagy a presztízse, ha író vagy, vagy ha úgy kezelnek, mintha az volnál. Ilyen értelemben a hiúságodnak tesz jót. Ha, amit írtál, rendben van, vagy valakinek fontos, az is nagyon jó érzés. De ezek mérhetetlenül kevésbé érdekesek, mint maga az írás. Valahogy önmagában van a jutalma.

Ha most szétszednéd az írás folyamatát, akkor melyek azok az elemei, amikre azt mondod, hogy jó dolog?

Szeretem az ész, a képzelet furcsa, köröző, csapongó működését. Legalább is az enyém ilyen - nem lineáris. Nekem igazi reveláció volt a számítógép. Kézzel borzasztóan írok. Már eleve szenvedés. Ameddig írógéppel írtam, ha bármi javítani valóra találtam, újra kellett gépelni a szöveget. A harmadik gépelésig én már nem bírtam eljutni. Akkor inkább elintézte a lélek, hogy úgy éltem át a dolgot, mintha már tökéletes volna a szöveg.  De erre is csak utólag jössz rá, amikor már megvan a másik eszközöd, a számítógép, ami nagyon könnyűvé teszi azt, hogy végtelenül nyitottnak érzékelj egy szöveget. Például a Zsidó vagy?  nincsen lezárva. Konvencionálisan persze le van, megjelent stb. De már most bele tudnék írni néhány helyen, vagy másképp írnék egy mondatot, mert felolvastam hangosan ötször, és ötödszörre bajom támadt vele. Ezt megélni, hogy amit írsz, nem lezárt szöveg, hatalmas kaland, és felszabadító érzés. 
A szövegeim szinte mindegyike úgy születik, hogy a végső szekvenciák egyáltalán nem azonosak az elején fölvázoltakkal. Mondjuk, írok háromoldalnyi szöveget, aztán majdnem mindig kiderül, hogy nem az az első bekezdés, amivel elkezdődött. Akkor el kezdek pakolni szövegdarabokat. És motivikusan is így van, amikor rájövök, hogy valami ide még nagyon beillik, amiről elfelejtkeztem. Van az egésznek egy asszociatív pörgése, amit nagyon szeretek, tehát ahogy hozzárendelődnek belőled a dolgok a témához. Az önfeledtség elkezd működni, és annyira a tárgyra irányul, hogy teljesen elmerülök a szövegben: Mit akar ez a mondat, hol fals? Hol nem azt mondom, amit igazából gondolok? Ezekre mind rá kell jöjjek, és közben nagyon élvezem a dolgok finom szétszedését, hogy megtaláljam azt, amiről tudom, hogy tényleg azt gondolom, és nem a nyelv gondolta helyettem. Hogy ezt tényleg én gondolom, mert már nagyon sokszor gondolkodtam el rajta, csak akkor nem tudtam pontosan megfogalmazni. Megpróbálok adekvát lenni, viszontlátni magam a szövegben. Ez a "javítás" értelme. Hogy ez valóban javítás-e, azt hagyjuk, arról nem tudok nyilatkozni, ugyanis nem ismerem a szövegem objektív felsőfokát, mert szerintem nincs neki olyan. Ha belepakolnám a könyvem darabjait egy dobozba, és adnék hozzá egy javaslatot, mint a legónál, hogy ezt a harmincnégy félét lehet belőle csinálni - de hát egy türelmes apuka simán csinál belőle még harmincnégy másik dolgot - , akkor nem volna két egyforma példánya a könyvnek. Tehát ilyen értelemben nincs felsőfoka, csupán egy hozzám képest adekváció-érzés van. Ezért van az, hogy ha nagyon élesen vennéd ezt a helyzetet, akkor ötévenként simán átírhatnád a könyveidet. Nem beszélve arról az elképesztő dologról, amit az intertextualitás jelent, mert emiatt, ha akarod, ha nem, akkor is átíródik más szövegek által. Ugyanígy van az olvasói tapasztalatokkal is, mert mindenkinek az elolvasott könyvtára egész más. Máshova kerül, másik két könyv közé fogja betenni, akármit csinálhatsz. Ez a legszebb az egészben, mert ez fölszabadít abban az értelemben, hogy akkor ez neked nem dolgod. Neked egy dolgod van, ez pedig az, hogy a lehető legautentikusabb legyen a szöveg. Eredeti, abban az értelemben, hogy az eredetéhez hű legyen.  

Olyan ez, mint a folytonos függvények deriválása. Folytonos közelítés. Soha nem írhatod le pontosan, amit szeretnél.

Mint ahogy a kör kerülete is közelíthető a bele és köré írt szabályos sokszögek kerületével, de csak végtelen mennyiségű idő alatt.  De már ez is egy pozitív ismeretelméleti pozíció, mert az azt állítja, hogy ismeri a módszert, csak nem tökéletes. Ezt gondolni - hihetetlen hübrisz, csakhogy enélkül nem tudsz működni. Valamennyi hübrisz nélkül nincs működés. Szóval valami ilyesmi a válaszom arra, hogy mi a jó az írásban, hogy hát ez mind nagyon jó. A többi az már ajándék. Tehát ha valaki azt mondja, hogy szerette, amit írtál, az olyan, mint amikor a kisgyereknek megsimogatják a fejét. Ugyanannyira zavarban is vagy egyébként, mint a gyerekek, hogy örülsz neki, de úgy rendesen kezdeni valamit vele nem tudsz. A szidással könnyebb, mert fölháborodsz, ideges vagy, és aztán el kezd izgatni, hogy miért mondták. Az sokkal érdekesebb, ha rosszat mondanak, termékenyebb a rossz.

Talán ennyire erősen ez csak a mi depressziós nemzetünkre jellemző. Máshol mintha könnyebben vállalnák fel a sikert, és azt hogy emiatt még boldogok is.

Nyilvánvalóan ez részben frusztráció. Azzal az embernek abszolút tisztában kellene lennie, hogy amikor egy kicsit is megérinti a siker, még annak a legkisebb változata is, akkor azért az hatalmas dolog, de abban őrületes fenyegetés is van.  Önkéntelenül is a megfelelési mechanizmus lép életbe. Normálisan örömelvűen működik az ember. De nyilatkozzunk csak magunkról, mert a franc tudja, hogy másoknál hogyan van ez. Nálam úgy, hogy ha nem érezném magam jól írás közben, ha nem volna nagyon erős a visszacsatolás - amit talán pontatlanul, de számomra mégiscsak értelmes módon önfeledtségnek neveztem -, akkor visszaigazolhatná azt nekem bárhogy bárki, mégsem csinálnám. A siker motivációnak nem elegendő. Inkább az írás élménye érdekel mint létforma. 

Az eddig elmondottak alapján olyan változatos és nagyléptékű időkben gondolkodsz, hogy egyre inkább furcsállom, amikor az elején a sarkadra érő idő jutott az eszedbe.

A legpitiánerebb értelemben gondoltam.  Ha kinyitom a noteszomat, tele van írva, különböző időpontok be vannak karikázva, és azok mind azt jelzik, hogy valahol ott kell lennem, valahová oda kell érnem, ott valami dolgom van, ott belőlem csak egy szelet érdekes, és annak ott normálisan működnie kell. (…)

Az abbahagyhatatlan tevékenységkényszer motorja az elfeledéstől való rettegés is lehet. 

A jó kiadó általában azt akarja, hogy téged a piacon lehessen tartani. Azért vállalja azt a kockázatot, amit az első általa kiadott könyved jelent, mert abban bízik, hogy a pályád majd visszaigazolja ezt a bátor döntését. Még nem jelent meg a Zsidó vagy?, amikor a Szigeti Laci azt mondta, hogy ez kész, rendben van, akkor beszéljünk arról, hogy a következő tíz évben mi lesz. És tökéletesen igaza van a saját szempontjából. (…)
Vannak különböző bohókás ötleteim könyvekről, de hogy azokat tényleg meg tudom-e írni, az majd akkor derül ki, ha leülök hozzájuk. Minden alkalommal, amikor odaülsz, kiderül.  Hogy arrébb ment-e öt betűvel vagy tíz oldallal, vagy örökre vége lesz, ijesztő dolog, de szinte független tőled. 
Ha bilibe lóg a kezem, akkor egy hét regényből álló könyvsorozaton gondolkodom. De hát gondolkodhatom én, ha most éppen úgy néz ki, hogy már az első fejezetet sem tudom rendesen megírni. Ugyanis egy fejezetet írtam több évvel ezelőtt, de nincsen rendben. Most talán kialakul egy helyzet, hogy visszamegyek az "első" könyv első fejezetébe, és ha netán sikerül, akkor is kérdés, hogy egyáltalán második fejezet lesz-e, nemhogy hét regény! Ha minden összejön, és működik, akkor is kell minimum tíz év ahhoz, hogy megírjak hét könyvet. Miért ne nézzen erre organikusan az ember? Végül is, ha valaki hasonlatként a természetet használja, az fantasztikusan lazán abbahagy, félbehagy utakat. Elmegy egy zsákutcáig, vegyük például a kardfogú tigrist, mint egy vicc olyan, nem?: kipróbáljuk, hogy’ lehet-e egyre nagyobb a foga, sajna, belehal, mert túl nagy lett neki. Tehát egy nagyon szabad kísérletezést látunk, ahol néhol zsákutcákba jutunk, az egyik elhal, a másik zsákutca meg virulens évezredeken át, anélkül, hogy bármi értelme volna. 
Persze, előbb-utóbb elkezdesz felelősséget érezni az iránt, hogy mivel töltöd az idődet, normálisan használod-e vagy sem. Van-e dolgod, de nem mintha egy kívülről rád rótt szerep volna. Látni lehet bizonyos embereknél, akik a kultúrában működnek, hogy úgy tudnak nézni saját magukra, mint akiknek a társadalom által megszabott feladatuk van. Én nem vagyok képes így nézni magamra. Döntenem viszont kell. Bennem az a reflex működik, hogy ha megkérnek valamire, akkor igent mondok. Aztán meg szentségelek, hogy most megint mivel töltöm az időmet?! Közben meg egy másik hang azt mondja, de hát lehet, hogy te pont ez vagy. Mit akarsz? Nem kell neked megkonstruálnod az életedet. Az egyik hang azt mondja, hogy most már súlyozzam a dolgokat, és tényleg csak azzal foglalkozzam, ami a legfontosabb számomra, ami a legjobban érdekel. És van egy másik, amelyik szerint nevetséges pöffeszkedés azt gondolni, hogy meg kellene tervezzem, mi fog történni úgynevezett írói pályámon. Egyfelől vonz a polifónia, az, hogy a tárgyhoz válasszak beszédet, hogy kipróbáljam magam mindenféle helyzetekben.  Csak közben meg olyan élmény ért ezzel a könyvvel (Zsidó vagy?), ami eddig nem. Kiderült, hogy az önfeledtség állapota fenntartható. Ezért igazából arra vágynék, hogy valami nagyobb szerkezetbe megint belemászhassak, ahová visszajárhatok, az lehetne a saját szobám, az a saját időm. Erre kéne ráérni! Szóval így értettem, hogy a sarkamban vannak a dolgok. 
 

Bibliográfia

NÉMETH Gábor
NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

Elnézhető látkép
Hanga, 2002

Zsidó vagy?
Kalligram, 2004 

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

"hátétépévévévé német hö"
Pompeji, 1997. 2-3.

"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Quod erat" 
Magyar Lettre Internationale, 27 

"Egy végső helyet készítettem el" 
Magyar Lettre Internationale, 29 

"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36

"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Spanyolnak néznek"
Magyar Lettre Internationale, 41

"Ha most akár be is néz"
Magyar Lettre Internationale, 46

"10 dolog, amit utálok a Lettre-ben"
Magyar Lettre Internationale, 46

"Vegyük azt, hogy"
Magyar Lettre Internationale, 47

"És csak akkor látszott, hogy ezüst"
Magyar Lettre Internationale, 49

"Az ismeretlent jelöld tévesen n-nel"
Magyar Lettre Internationale, 50
"Lengyeltojás"
Magyar Lettre Internationale, 51

"Mindent elölről kell kezdenem"
Magyar Lettre Internationale, 52

(Garaczi Lászlóval, Farkas Zsolttal, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"         
Magyar Lettre Internationale, 32

(Garaczi Lászlóval és Szilasi Lászlóval)
"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39

(Kukorelly Endrével)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40

(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Parti Nagy Lajossal)
"Még egy regényes Lettre-beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 41

(Farkas Zsolttal, Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Péterfy Gergellyel, Szilágyi Zsófiával)
"Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvéről"
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48

(Budai Katával)
"Egy szigligeti beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 52

"Jóccakát"
Jelenkor, 2005. 9.
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret