Séra Bálint:
JAVÍTOTT BEADÁS?
Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére. 2006, Budapest, Magvető.
147 oldal, 1990 Ft.
Esterházy Péter kritikusai hajlamosak egy (szoláris) ívet vizionálni
az életmű darabjai közé, mely szerint a formalista indulás után a pálya
a nyelvi újításokat már motiváltan használó Bevezetéssel érné el csúcsát,
amely után magától értetődően már csak az esés következhet: a kilencvenes
évek szövegei a kötelező körökön kívül már alig kaptak figyelmet, egészen
odáig, hogy a Javított kiadást már majdnem egyhangú negatív kritika fogadta.
Ha másért nem, hát ezért is érdemes gyorsan nekilátni a legújabb Esterházy-darabnak,
hogy kiderítsük, van-e valami a mélypont alatt. A címet olvasva elég egyértelmű,
van: a tizenhatos még a nyugvópontnál is mélyebben van. És igaz az ellenkezője
is: nincs, a mélyben vagyunk, és más irányba kell indulnunk, ha már függőlegesen
nem lehet. Akárhogy is döntenénk, utazás és foci sajátos térbelisége miatt
végül mindenképpen le kell mondanunk az amúgy se túl meggyőző nappálya-allegóriáról.
A könyv ugyanis ezt a két tematikus szálat fonja össze, az utazást
a focival, és ezek szolgálnak alibiként az elbeszélő fiatalkori visszaemlékezéseihez
(persze ahogy Esterházynál mindig, éppen az alibi az, ami érdekes). Az
öt fejezetből hármat szánt az utazásnak, a maradék kettőből az egyik (a
harmadik) javarészt korábbi focis írásainak gyűjteménye, a másik pedig
egy utóhang-szerű lezárás. Az első – követve az útleírások hagyományát
– a készületeket és a motivációt mutatja be: az utazás okaként egy német
folyóirat felkérését jelöli meg (a feladat egy németországi utazás során
szerzett benyomások rögzítése), célként pedig német kiscsapatok meglátogatását.
Hemzsegnek tehát az alibik: az utazás a foci alibije, a foci a nosztalgiáé,
a nosztalgia a történelemé, a szurkolás a játéké és így tovább.
Itthon az elmúlt öt év, Nyugatabbra a kilencvenes évek irodalomelméleti,
antropológiai vizsgálódásainak eredménye az utazás társadalmi gyakorlatának
elmélyültebb vizsgálata, amely korábban éppolyan elhanyagolt és kézlegyintéssel
is elintézhető témának számított, mint ma a foci, amit a konzervatív elitizmus
barbár, marginális "proli" szubkultúrának, a baloldali viszont elnyomó
gépezetnek tekint (az apparátus a focipályát használja a kapitalizmus kiváltotta
agresszió kanalizálására, magát a játékot pedig a hagyományos polgári és
piaci értékek, a férfiasság, az erő, a dominancia leplezett fenntartására).
Ezen kívül még gyakran hallhatjuk azt a közhelyet is, hogy a foci segít
a társadalom legszegényebb és legelesettebb perifériáiból való felemelkedésben.
Eközben és ennek ellenére több száz éve, alighanem több száz alakban virágzik.
Része a hétköznapjainknak, tanítják az iskolákban, hatalmas nyereséget
termelő globális szórakoztatóiparrá vált.
Ugyanilyen elhanyagolt volt az utazás is. Egy konzervatív irodalomtörténész
a hatvanas évek végén még a közvélekedést fejezte ki azzal, hogy "a turista
karikatúrát keres ... aligha érdekli egy idegen kultúra (számára
érthetetlen) autentikus terméke, csak saját szűk látókörű elvárásai." (Boorstin
1967, 106) A másik oldal se kímélte a turistát: a látványosságokat kereső,
felszínes, ideológiailag megtévesztett turista a kultúrkritika legkedvesebb
céltáblája volt. A nyolcvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a turista
szinte történeti állandó a 19. század óta: Stendhal már 1826-ban egy
hatalmas múzeumhoz hasonlította Velencét, amit elárasztanak a turisták.
A tudatlan birkanyájként ábrázolt turista képe természetesen csak arra
kellett, hogy az elit megkülönböztethesse magát és utazásait tőlük. Elég
Goethe leírását elolvasni a római karneválról, hogy belássuk, a felszínességet
egyetlen utazó sem kerülheti el. Ahogy a mai turista, ő is az örök Rómát
(a szellemét) próbálta valahol megtalálni a keresetthez képest igencsak
zajos, koszos romhalmaznak látszó városban. Éppen ez a felszínesség az,
ami a turista szemét érzékenyebbé teszi egy kultúra ideologikusságára:
ami a bennszülött számára természetes, az a turistának mesterséges. Amíg
a bennszülött számára komoly kritikai munkát igényel a természetesség látszatának,
az alibiknek a leleplezése – így határozta meg Roland Barthes az ideológiakritika
feladatát Mitológiák c. esszégyűjteményében –, addig az idegen látogatónak
mindez adottság. Persze az utazó is ideológiával érkezik, és gyakran mindent
meg is tesz, hogy ne lásson át azon. Az említett turizmuskritikai fordulat
hevességét jól érzékelteti az, hogy a kilencvenes évek közepén James Clifford
már magát a kultúrát is utazóként definiálta. Olyan jelenségként, aminek
a lokalizációját a lokalizálhatatlansága teszi lehetővé, az azonosságát
az állandó elkülönböződés.
A könyvben Esterházy megbízhatóan hozza a fordulat előtti utazáskritika
közhelyeit, például konzekvensen bírálja az utazás modernista, felfedező,
kolonializáló elgondolását: (a narrátor) mindig ironikusan reflektál azokra
a tapasztalatokra, amelyek a másik egyszerűsítő képét közvetítik. A második
fejezetet azzal nyitja, hogy "ez tehát egy deutschlandreise, vagyis mostantól
kezdve, folyamatosan németeket és nem-németeket kell látnom. Németországban
mindent németnek fogok tekinteni. Nem egyszerű." (Esterházy 2006, 62) Az
utazás és az idegen megismerésével szembeni bizalmatlanságát jelzi azoknak
a helyeknek az iróniája, ahol éppen nem tipikus gyakorlatokat általánosít:
"Megfigyelés: A németek vasárnaponként, délben, elsősorban a frankfurti
Café Laumerban örökbe fogadnak vélhetően afrikai gyermekeket." (Esterházy
2006, 68, kiemelés az eredetiben). Egy másik módja ennek a beszámolóban
megjelenített terek kiválasztása: a mozgásban-lét mindig zárt, szűkös helyekhez
kötődik: taxihoz, repülőhöz, kávéházhoz, étteremhez, autóhoz. Az se kevésbé
ironikus, hogy az útleírásokban megszokott, hangtalan bennszülött kalauz
– a voltaképpeni felfedező – helyett egy nagyon is pontosan megrajzolt,
hangot kapó, de mégsem kevésbé szolgai vezetőt szerepeltet: egy autó GPS-szel
felszerelt fedélzeti számítógépét. Szintén a kevéssé árnyalt utazás képét
sejthetjük az útleíró részek rövidsége mögött is: ezeknek a terjedelme
alig éri el a könyv negyedét. És végül, ha máshonnan nem, a könyvből mindenki
megtudhatja, hogy Esterházy már elindulás előtt is igencsak jól ismeri
Németországot, ezzel szavatolva, hogy ne lehessenek felszínes benyomásai.
Röviden, az elitista turizmuskritikán ez az irónia nemigen tud és talán
nem is akar túllépni.
Ha azt várnánk, hogy ezt majd a német másodosztályú focicsapat meccseinek
– az első fejezetben beígért – leírása ellenpontozza, csalódnunk kell.
A narrátor sem a meglátogatott meccseket, sem a pályákat nem mutatja be
részletesen, legfeljebb néhány szóban utal rájuk (egy esetet kivéve). A
könyv nyilván ugyanazért viszonyul a focihoz is ironikusan, amiért az utazáshoz.
A hetvenes-nyolvcanas évek mára kissé megkopott ideológiakritikájának szemszögéből
nézve a labda eljuttatása a kapuba, éppúgy, ahogy az utazás és a vele járó
aprólékos, mégis örökösen sztereotípiákba fulladó könyvelés végső soron
nem más, mint egy terület birtokba vételének az allegóriája, azaz (foucault-i
értelemben vett) diszkurzív gyakorlat.
A korábban idézett "megfigyelés", az örökbefogadási jelenet után egy
nagyon erős bekezdésben a kanti fenséges égisze alatt kapcsolódik össze
a három fogalom, a hatalom, a tér és a futball: "A lánykának akkora homloka
van, akár egy futballpálya: szellős, szabad tér. (Minden tágas homlokról
az apám jut eszembe. Apám mint homlok. A homlok mint égbolt. Szívesen gondolok
rá. Nyugodtan. ... )" (Esterházy 2006, 69) A harmadik kritikában ugyanis
Kant az óceán mellett az égbolt költői látását hozza fel példának a fenségesre:
"Amikor tehát fenségesnek nevezzük a csillagos ég látványát, akkor a megítélésének
nem tehetjük meg alapjául a fogalmainkat az eszes lények lakta világokról,
melyek körül a teret betöltő fényes pontok, mint e világok Napja, célszerűen
mozognak a számukra kijelölt pályákon. Ítélnünk pusztán aszerint szabad,
amilyennek az eget látjuk: tág, mindent átfogó boltozatnak; és csak ilyen
megjelenítés esetén tételezhetjük a fenségességet, melyet egy tiszta esztétikai
ítélet az égnek tulajdonít." (Kant 2003, 183, az eredeti kiemelése). Elég
nyilvánvaló a két idézet fenségese közti analógia: a narrátor a fekete,
még az idegen németek közt is idegen kislány örökbefogadással meghatványozott
idegenségét puszta fenséges látványként rögzíti. A jelenet ennél mégis
bonyolultabb.
A két égbolt közti hasonlóság ugyanis sokkal szembeötlőbb, mint az
az ambivalencia, amit az örökbefogadás és az apa-fiú viszony rejt és tár
fel. Az előbbi az alapvető hermeneutikai alaphelyzet, az interpretáció
allegóriája: az idegen ismerőssé tételének, ami a műfaj megjelenése óta
nehezedik ballasztként az útleírásra. Az idegen kultúra, természet, ember
kisajátítása az ismerős és az ismeretlen közti végtelen ingadozás ambivalenciájának
kiiktatását szolgálja. Számtalan alakot ölthet, mint a földrajzi felfedezések
előtti mesés útleírások, pl. Mandeville Szentföldi útjáról készült teljesen
fiktív, de sokáig valóságosként olvasott beszámolójában felhasznált csodálatosét,
ami a 19. századra az érzékek számára befogadhatatlanul hatalmas fenségessé
konvertálva árasztja el a különféle útleírásokat, akár a fenséges oldalvizén
bevitorlázó kísértetiesét vagy az egzotikusét. A kanti rendszer legégetőbb
problémája mögött is egy ilyen ambivalencia rejlik. A külső érzéki benyomásokat
Kant szerint mindig ismerős fogalmaink rendezik el, még mielőtt az tulajdonképpeni
tapasztalattá válhatna. Az Ítélőerő kritikájának éppen az a tétje, hogy
valahogy igazolja, lehetséges ismerős fogalmak nélküli, mondhatni idegen
tapasztalat, mert ezzel bizonyíthatná a kiinduló ellentét, külső és belső
létét. A vállalkozás teljes súlyát a fenségesnek kell vállára vennie: az
idézett rész is éppen azt hangsúlyozza, hogy a dolgok fenségesen láthatók,
mégpedig épp akkor, ha a hozzájuk kapcsolt teleologikus fogalmaink nélkül
nézzük őket. Az eget boltozatnak látni imperatívusza tehát nem másként
való nézést (ami trópus volna: fogalom egy másik fogalom helyén), hanem
tisztán formális látást jelent. Hasonló volna ez ahhoz, ahogy egy szót
már nem vagy inkább másképp értünk meg, ha túl sokszor halljuk egymás után.
Az idegent idegenként (például egy németet németként) vagy ismerősként
(a német focit magyarként) látni még mindig csak trópus volna – ahhoz,
hogy megőrizzük radikális idegenségét, abszolút másságát, fenséges látásra
volna szükség. Legalábbis Kant szerint, és Esterházy a következő bekezdésben
újabb (igaz, ironikus) utalással erősíti meg, hogy az volna a cél. "A németek
hegy nagyságú tortákat esznek – részmegfigyelés: de jó segge van a másik
felszolgálónőnek! – vasárnap ebédre." (Esterházy 2006, 69). Az utazási
toposznak számító fenséges hegy itt is egy befogadás-allegóriával (az evés)
van összekapcsolva, olyan ítéletekkel összekapcsolva, amelyek nyilvánvalóan
nem mentesek némi teleológiától (evés és erotika) – kanti értelemeben tehát
semmiképp sem nevezhetők esztétikainak.
Az író utazó előbb vagy utóbb szembe fogja találni magát a fenséges
különféle alakjaival: hatalmas hegyekkel, pusztákkal, vízesésekkel, borzongató
bennszülöttekkel, baljós természeti erőkkel – a kérdés mindig, így Esterházynál
is csak az, hogy miként. Képes-e arra a radikális látásra, amit Kant megkíván
a tiszta ítélettől, vagy hagyja, hogy a fenséges trópusként végezze?
A fenséges ugyanis gyakran nem több színjátéknál (alibinél), ahol az én
korlátainak szétfeszítése a széthullás helyett az én azonosságának visszanyeréséhez
vezethet. A korlátok szétfeszítését dramatizáló jelenetek, azon túl, hogy
ritkán vezetnek valódi széteséshez, azt az implicit állítást is alátámasztják,
hogy vannak korlátok, azaz van én.
Esterházynál a fenséges és az esztétika ideológiává redukálása több
mint helyiérdekű kérdés. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy az Esterházy-poétika
sajátosságaként számon tartott én-játékok nem az én korlátlanságát hivatottak
példázni és kiélezni, inkább megerősítik, hogy van mit szétfeszíteni. Évtizedeken
keresztül többször felszámolni valamit, amit előtte már felszámoltunk,
legalábbis gyanús. Az irónia mintha éppen azt jelezné, Esterházy tudja,
hogy az én korlátjainak feszegetése: alibi (vagy, Paul de Man kifejezésével
élve, esztétikai ideológia). Csakhogy a reflexív tudásként értett irónia
is egy irányba mutat: a reflektáló én bebiztosítása felé.
És itt kell visszatérnünk a fenséges homlok és az apa összekapcsolásának
kérdéséhez. Az örökbefogadással ellentétben, ami adomány (az örökségbe
való befogadás), a fiú viszonya az apához éppen az örökség átvételének
problematikusságát állítja reflektorfénybe. A Harmonia caelestis dialektikus
kísérlet az átvétel örökbefogadással való tagadására: itt a fiú, a regény,
a fikció fogadja örökbe az apát, a referenciát, az esztétika alibiként
szolgál a valódi tranzakció fedezéséhez. Ám a szintézis elmaradt, a Javított
kiadás a hangsúlyozottan tiszta esztétikai konstrukciót referenciális
vonatkozásokkal (a besúgó apa) ütközteti. Ezek persze nem igazabbak a tropikus
kisajátításoknál, csak egyenrangúak velük – éppen ezért fenyegető a retorika,
mert mindig benne marad a figurativitás és referencialitás kettősségében.
És bár a fogadtatása mintha ezt sugallná, a diszharmóniát a Javított kiadás
mégse tartja fenn: a könyvbe épített ismétlések, újraolvasások (amelyek
a narrátori kinyilatkoztatások ellenére a szó mindenféle értelmében retorikusak,
és mivel eszük ágában sincs leleplezni ezen vonásukat, ideologikusak is)
legalábbis azt sulykolják, hogy a fenséges erkölcsi rettenet és borzalom
újra és újra feltámad. Ez pedig, mint már láthattuk, a kanti fenségesbe
legalább lehetőségként beépült radikális formalizmussal ellentétben nem
felszámolja, csak megerősíti a tapasztaló én azonosságát. Ahogy az idézetünk
is: "Apám mint homlok. A homlok mint égbolt". Itt korántsem a Kant által
javasolt tiszta, fogalom- és trópusmentes tapasztalatról, vagy ahogy mostanában
Paul de Man után nevezik: materialitásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg:
egy hasonlatot használ, azon kevés trópusok egyikét, amit külön marker
(a "mint") is jelez. Emiatt volna hatalmas tétje a futball szerepének Esterházy
új könyvében: az apa homloka éppen a focipálya térbeliségével van összekapcsolva.
A fenséges látás materialitása ugyanis a térbeliség egy fajtájával
van kapcsolatban. A Kant hozta példák mind olvashatók úgy is, mint a térbeliség
olyan tapasztalatai, amelyek nem tárgyként állítják elénk a teret, hanem
önmagában megtöbbszöröződő síkként. A csillagos ég, amely nem befoglaló
tér, amely tartalmazza a csillagokat, hanem "tág, mindent átfogó boltozat",
egy hatalmas sík freskó; az óceán, amely nem helyet ad a benne élőknek,
hanem egy sík tükör; vagy éppen a fenségesen, egyforma csempékből álló
sík mintázatként nézett piramis. Az utazás, amely szekvenciális, sík, esztétikus
képekké alakítja a teret, vagy a futball, amelyet utópikus, szimbolikusan
visszafoglalható elkerített legelőn játszanak (hazájában, Angliában az
elkerített, de nem legeltetésre használt gyep nem kis fényűzés lehetett
a kapitalizmus születése, az elkerítések idején) tálcán kínálja a materiális
térbeliséget. De a játék, amit ezen az utópikus réten űznek, maga is olyan
gyakorlatoknak a szimbolikus (és nagyon is valódi) végrehajtása, amelyekkel
a kizárólagos térfoglalás hatalmi eszméjét lazítgathatjuk (mely alapvetően
birtokviszony: egy dolognak csak egy helye lehet, egy helyen csak egy hely
lehet), akárcsak az utazással vagy a sétával, a városi tér diszfunkcionális,
helytelen használatával. Vagy az írással.
Esterházy az első fejezetben Hidegkuti játéktechnikájára emlékezve
ugyanis egy ismerős analógia visszafordításával állítja párhuzamba a futballt
és az írást. "Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél
lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem
a legjobbat megteremteni: új teret" (Esterházy 2006, 16). Lévi-Strauss
a mítoszelemzést, tulajdonképpen magát a strukturalizmust, mitopoétikusnak
nevezte, mert ugyanazt a struktúrát használja az elemzéshez, amire a módszer
épül: a nyelvet. A kényszerbarkácsoló mítoszelemző és minden nyelvhez kötött
társadalomtudós kénytelen a meglévő (nyelvi) eszközöket felhasználni, nem
alkothat újakat a semmiből, mint egy mérnök. Lévi-Strauss nosztalgikus
hite a mérnökökben, a semmiből való teremtésben Esterházy legújabb ars
poeticájában ismét testet ölthet. Pedig a focit, akárcsak az írást,
zárt mezőn játsszák, új tér csak kéznél lévő lehet, aki mérnökként kilép,
kilép a játékból is. De ez nem azt jelenti, hogy a profi focista vagy az
író barkácsoló volna. A mérnök, akinek távollétével kellene megalapoznia
a barkácsoló jelenlétét, ahogy Derrida fogalmaz, "teleologikus gondolat;
és mivel Lévi-Strauss másutt azt mondja, hogy a barkácsolás mitopoétikus,
bármibe lefogadnánk, hogy a mérnök a barkácsoló által megteremtett mítosz."
(Derrida 2002 [1967], 270) Nemcsak mérnök, de az ellentéteként felfogott
barkácsoló sincs.
Az írás, a foci, az utazás olyan alibi marad, amit a jogból ismerünk:
a távollét bizonyítása. A távollét azonban hiába próbálná tagadni a jelenlétet
és kamatait, a derridai logocentrizmust, amíg elhalasztott, máshol jelenlévő
jelenlétként gondoljuk el. A foci a könyvben kizárólag emlékként – visszaemlékezésként
vagy intertextusként – léphet színpadra. A futball felforgató, fenséges
térbelisége az emlékezet narrativizáló mozgása révén megnyugtató időbeli
folytonossággá konvertálható. Úgy tűnik, az egymás mellé került alibik
egyetlen élményt akarnak közvetíteni: a tiszta távollétként értett idegenséget.
Az író-narrátor idegen a foci világában: nem proli, hanem lenézett értelmiségi;
nem profi, hanem negyedosztályú; nem gyors, inkább okos; és az elbeszélés
jelenében, a szereplőkkel ellentétben már nem is fiatal. A könyvbeli negyedosztályú
focista az az idegen, aki beszámolhat saját idegenségéről és a mindenkori
másik egyforma otthonosságáról. Ugyanez az ideologikus idegenség köszön
vissza az útleíró részletekből. Az utazó is idegen, aki mégis abban a privilegizált
helyzetben találja magát, hogy beszámolhat az idegenekről, és mindent ismerősnek
és megnyugtatónak talál, ahelyett, hogy eltévedne vagy elveszne.
IRODALOM:
BOORSTIN, DANIEL
1967 The Image. New York, Atheneum.
DERRIDA, JACQUES
2002 A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában.
(Gyimesi Tímea fordítása) In Bókay (et al): A posztmodern irodalomtudomány
kialakulása. Budapest, Osiris. 265-275.
ESTERHÁZY PÉTER
2006 Utazás a tizenhatos mélyére. Budapest, Magvető Kiadó.
KANT, IMMANUEL
2003 Az ítélőerő kritikája. Papp Zoltán fordítása, Budapest,
Osiris-Gond-Cura.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|