stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Kathleen Kelley
A franciaországi vitákról
(A pszichoanalízis fekete könyve)

A Freud-szapulás nem volt közismert sport Franciaországban a legutóbbi időkig, amíg az Arenes kiadó ki nem hozott egy közös kötetet az olyan legismertebb anti-freudisták írásaiból, mint Peter Swales és Edward Shorter. A könyv a többi hasonló rövid életű publikáció sorsára jutott volna, ha meg nem jelenik róla egy lelkes cikk a népszerű baloldali értelmiségi hetilapban, a Nouvelle Observateurben. Az újságíró nemcsak el volt ájulva a könyvtől, de helyeslőleg idézte is néhány leghajmeresztőbb Freud-ellenes megállapítását.
"A pszichoanalízis fekete könyve: Hogyan éljünk, gondolkodjunk, érezzük magunkat jobban Freud nélkül" dícséretére válik magának és szerzőinek azzal, hogy objektív képet ad Freudról, feltárja magánéletét, publikálatlan leveleit stb., hogy leleplezze: szélhámos volt, hazug, csaló és kokainista. Továbbá úgy állítják be, mint gonosztevőt, akinek sikerült az egész világot becsapnia hamis teóriáival."
 Freudot és követőit azzal vádolják, hogy reménytelen, kiszolgáltatott helyzetbe hozták és magukra hagyták pácienseiket felelőtlen értelmezéseikkel és hamis gyógymódok bevezetésével. Minden  pszichoanalitikus társaságot a korrupció melegágyának minősítenek, és halottak tízezreit írják a pszichoanalitikusok számlájára egyedül Franciaországban. A szerzők azt javasolják, hogy ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat Freud nélkül, csak annyi kell, hogy rögtön hagyjuk ott az analitikusunkat, és az emberi javulás tudományosabb és kipróbált módjához forduljunk, azaz a kognitív viselkedésterápiához.
 Honnan ez a nagy gyűlölet? – ezt kérdezi Elisabeth Roudinesco, történész, filozófus, író, a pszichoanalízis franciaországi történetének kutatója a "Fekete könyvre" reagáló kis pamfletjében. Helyesen mutat rá, hogy ez a kötet éppen akkor jelent meg, amikor kijött egy kormányrendelet a franciaországi pszichoanalízis értékeléséről. Roudinesco szerint a "Fekete könyv" egy "revizionista" ideológia példája, amely az ultraliberális társadalmakban igyekszik lerombolni és elutasítani mindent, ami nem veti alá magát a mérés, kiértékelés, verifikálás kényszerének. Az állítólagos "tudományos megközelítés", a kiértékelés szenvedélyes kiterjesztése a társadalom minden aspektusára ahhoz vezet, hogy az emberi lényeket "dolgokká" redukálják, az egyéneket piaci tényezőkké. 
 A freudi értelemben vett pszichoanalízis, és alapja, az ösztönökről és a tudattalan vágyról szóló tanítás nem illik bele egykönnyen ebbe a képbe. Hogyan akarja valaki kiértékelni, mérni a lélek erőit, ha figyelmen kívül hagyja saját determinánsait, amelyek sokszor arra késztetik az egyént, hogy olyasmit tegyen, amit nem tud kontrollálni, amin a tudatával nem képes uralkodni?

Nyilvánvaló, hogy a tudattalan Freud előtt is létezett. A Freud-szapulók egyik ragyogó érve az, hogy Freud nem fedezte fel a tudattalant, mert az már őelőtte is létezett: a kérdés inkább az, hogyan értették meg és értelmezték a tudattalan megnyilvánulásait. Talán ahhoz hasonlóan, mint manapság is: ha a tudattalant figyelmen kívül hagyják, a szenvedés okait lehet a "balszerencsének", a sorsnak, az isteneknek, biológiai rendellenességeknek, a genetikának, a csillagoknak stb. tulajdonítani.  Az abban való hit, hogy külső erők az okozói kényszerítő szükségszerűséggel mindannak, ami az egyénnel történik, nemcsak biztonságérzetet adott az embernek, de volt társadalmi összetartóereje is. Az emberiség mindig megpróbált úgy értelmet adni a dolgoknak, hogy olyan ideológiákat konstruált, amelyek képesek megmagyarázni az emberi és a társadalmi élet viszontagságait. Freud számára az ideológia, akárcsak a nyelv és az álmok, a viselkedés mitológiájával függ össze egyetemes pszichológiai változók révén. Mások, mint Ericson, arra irányuló öntudatlan törekvésnek tekintették az ideológiákat, hogy egy adott időben megfelelően hozzá tudják igazítani a tényeket az eszmékhez és az eszméket a tényekhez, hogy olyan meggyőző képet sikerüljön kialakítani a világról, ami erősíti a kollektív és az egyéni identitást és önképet.  Az ideológiai leegyszerűsítések által teremtett totális perspektíva ereje, amely egyáltalán nem véletlen vagy tudatosan alakítható (bár kihasználható, mint minden öntudatlan emberi törekvés),  azon múlik, hogy mennyire képes áthatni a történelmi események látszólagos logikáját, és befolyásolni, formálni az egyén identitását.
 A 21. század magával hozta egy új értelemadásra való igény jelentkezését.  Az "egyetlen globális világ"  gazdasági és társadalmi velejárói gyorsan megmutatkoznak, de hogy a pszichében milyen pusztítást végez, ez még nincs igazán feltárva. Annyi bizonyos, hogy az "új ideológiák"  küzdenek a "régi ideológiák" ellen, és hogy a "tudományosság", a "kiértékelés", a "piac" és a "gazdaság" mint minden egyéni és társadalmi valóság objektív mércéje ma az új liberális ideológia nagyhatású hitvallása.
Hogyan illenek a freudi ösztön öntudatlan erői ebbe a képbe? A Franciaországban indított hadjárat a pszichoterápia és a pszichoanalízis ellen és a "Fekete könyv" egy általános világjelenség tünete, izgalmas terepet kínál a pszichoanalízis mai helyzetének vizsgálatára. De akkor persze azt is mondhatjuk, hogy ez a harc nem új, és hogy Freud "zavaró" volt kezdettől fogva. Mi lehetett volna annál inkább "zavaró" a 20. század elején, mint kimozdítani az egót abból a helyzetéből, hogy "úr a saját házában", megkérdőjelezni az ész, a logika, a kontroll felsőbbségét? Freud hatalmas műve óta tudjuk, hogy szembe kell néznünk tudattalan erők működésével az egyénben. A mi furcsa "másságunk" az, egy titkos belső logika, amely egónkat tudatlan valamivé alakítja át, ami képtelen ellenállni ismeretlen erők vonzásának és taszításáának. A libidó vagy ösztön terminusoknál jobban is képes a német Trieb-hez közelálló francia pulsion kifejezni a működésben lévő tudattalan vágyak erejét. 
 Freud kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az ő pszichoanalitikus felfedezései szükségképpen alapjaiban fogják sérteni az emberi tudatot, tudatosságot, mivel azt várják tőle, hogy ismerje el a tudattalan sötét és kontrollálhatatlan erőinek létezését. Más hasonló inzultusokat is el kellett már Freud fellépéséig viselnie az Észnek: Kopernikusz és Darwin bebizonyították, hogy az ember nem áll sem a világmindenség, sem a biológiai teremtés középpontjában. Freud hozzátette, hogy nem középpontja még önmagának sem. "Az én nem úr többé a saját házában" – Freud amikor ezt mondta, tudta, hogy elfogadhatatlannak fogják találni, de aligha képzelte, mekkor "háború" lesz még ebből.
 Lawrence Kahn francia analitikus azt kérdezi, hogy vajon Freud aggályai a saját felfedezésével kapcsolatban nem azzal a ténnyel függenek-e össze, hogy leleplezett egy illúziót az emberiséggel kapcsolatban.  A tudattalan játszhatta tényleg az "idegen", a veszélyes "másik" szerepét, amely ahelyett hogy ott kívül volna, most itt van belül, mint mindig és örökké. A támadó csendben működik, rejtett vágyakkal, negligálva a valóság kényszereit és kívánalmait, a testet és a lelket használja arra, hogy teljesítsék óhajait mindenáron, minél előbb, ez teszi a "betolakodót" úrrá a házban. Erejének hatalma felmérhetetlen, elnyomhatatlan az ökonómiai szervezőereje, amellyel igélnybe veszi a testet és az elme képzelőerejét. Ezért kell elhallgattatni ezeket az erőket, ignorálni állandó csábításukat, leküzdeni őket, mint külső tényezőket. Freud arra szólított fel, hogy menjünk túl ennek a kényelmetlen "Doppelgangernek" a tagadásán, igyekezzük inkább felderíteni.

***
Freud "Önéletrajzi tanulmánya" megindító elbeszélés, amelyben megpróbál visszanyúlni "igazságkeresése" kezdeteihez. Ahogy egy tisztességes társadalomtudós tenné napjainkban, igyekszik feltárni azokat a "szubjektív" tényezőket, amelyek részei "objektív" felfedezéseinek. A szociológia területén például közismert dolog, hogy az "objektivitás" kizárólag úgy lehetséges, ha tisztázódik a kutató "szubjektív" nézőpontja. Freud ezzel a kijelentéssel kezdi a maga részéről: "Mivel nem szabad ellentmondásba keverednem magammal, és mivel éppen hogy nem szeretem ismételni magamat, meg kell próbálnom felépíteni egy olyan elbeszélést, amelyben új arányban keveredik a szubjektív és az objektív hozzáállás, az életrajzi és a történelmi érdeklődés" (7.o.) 
 Elmondja, hogy nem igazán vonzotta az orvosi pálya, de nagyon érdekelték az emberi dolgok, jobban, mint a "természeti tárgyak". Mély érdeklődése a bibliai történet iránt, egy osztálytársának hatása, aki jogot kezdett tanulni és Darwin elméletei, "melyek akkor rendkívül érdekesek voltak. Nagyon vonzottak, mivel azzal kecsegtettek, hogy sokkal jobban megérthetjük a világot, és hogy hallgathattam  Goethének a természetről szóló gyönyörű esszéjét hangosan felolvasni Carl Brühl professzor egyik ismeretterjesztő előadásán, éppen mielőtt befejeztem iskolai tanulmányaimat, ez hozzájárult ahhoz a döntésemhez, hogy orvosnak tanuljak."
 Ahogy beiratkozott az egyetemre 1873-ban, ezt az a megrázó felismerés követte, hogy "azt várják tőle, hogy alsóbbrendűnek és idegennek érezze magát" zsidó volta miatt. Önsajnálat helyett az ifjú Freud elhatározza, hogy nem törődik azzal, hogy nem fogadják be a közösségbe, és meggyőzi magát arról, hogy "e kirekesztettség ellenére sem mulaszthatja el egy komoly kutató, hogy találjon valami rejtettet és szövevényeset az ember szervezetében".* Visszatekintve belátja, az a "sorsa, hogy ellenzékben legyen", hogy száműzve legyen a kompakt  többségből  – ez teremtette meg "bizonyos mértékben önálló ítélőképessége" alapjait. Mégis, részben éppen ez a "függetlenség" volt az, és tehetségének különösségei és korlátai, amelyek nem engedték, hogy sikeres legyen számos olyan tudomnyos területen, amely felé ifjúkori ambíciói vitték volna. Így tanulta meg, milyen igaza van Mefisztónak, amikor arra figyelmezteti Faustot, hogy hiába próbálkozik egyik tudománnyal a másik után, mindenki azt tanulja, amit tud. (Faust I. rész 4. jelenet) 
 Nem kívánom itt végigkövetni Freud egész pályafutását, hogy hogyan találkozott Breuerrel, az általa felfedezett hipnózissal, és hogyan szakítottak, mivel Freud meg volt győződve a neurózis szexuális eredetéről. De hoznék még egy utolsó idézetet az írásából, amely illusztrálja "tudományos módszerét", a megfigyelést, és azt, ahogy ellenőrzi és felülvizsgálja a hipotéziseit. "Annak, hogy elkezdtem általában az idegi rendellenességekkel foglalkozni, egy másik hozadéka az volt, hogy megváltoztattam a katarzis-technikát. Elhagytam a hipnózist, és igyekeztem nem szorítkozni a hisztériás jellegű állapotok kezelésére. A több megszerzett tapasztalat elvezetett ahhoz, hogy két súlyos kétség is támadt bennem a hipnózisnak mint katartikus eszköznek az alkalmazásával szemben. Az első az volt, hogy még a legragyogóbb eredményeket is elsöpörhette, ha a pácienshez fűződő személyes viszonyomban valami zavar állt be. Igaz, hogy helyre lehetett állítani, ha sikerült kibékülni, de az ilyen történés azt bizonyította, hogy az orvos és a páciens közötti személyes érzelmi kapocs végső soron erősebb volt az egész katarzis-folyamatnál, és éppen ez a tényező volt az, ami sehogy sem hagyta magát irányítani. És egyik nap olyasmit tapasztaltam, ami a legélesebb fényben mutatta meg nekem azt, amit már hosszú ideje gyanítottam. Az egyik legalkalmazkodóbb  páciensemmel történt, akivel a hipnózis segítségével a legnagyobb eredményeket tudtam elérni, akit igyekeztem megszabadítani a gyötrelmeitől azzal, hogy fájdalomkitöréseit visszavezettük az eredetükre. Amikor egy alkalommal felébredt a hipnózisból, a nyakam köré fonta a karjait. Egy alkalmazott váratlan belépése megmentett minket egy kínos beszélgetéstől, de ettől kezdve volt köztünk egy hallgatólagos megállapodás, hogy nem kéne folyatni a hipnotikus kezelést. Volt bennem annyi szerénység, hogy a történteket ne a saját ellenállhatatlan személyes vonzerőmnek tulajdonítsam, és úgy éreztem, hogy most sikerült megragadnom azt a titokzatos tényezőt, amely a hipnózisban működött. Ahhoz, hogy kizárhassam, vagy legalábbis izolálni tudjam, fel kellett hagyni a hipnózissal." (27.o.)
 Elhagyni a hipnózist az idegbetegségek gyógyatása során, ez vezette Freudot a szabad asszociációk felfedezéséhez,  azaz hogy mondjunk ki mindent, ami eszünkbe jut, és éljük át újra azokat az érzelmeket, amelyek az elfelejtett emlékekhez kapcsolódnak. És bár hamarosan észrevette, hogy a páciens hajlandó ugyan "mindent elmondani, ami eszébe jut", még mindig ellenállásba ütközik a szenvedés legmélyebb forrásának feltárása. Hogyan lehet átjutni ezen az öntudatlan cenzúrán, ez vált a fő kérdéssé Freud "igazságkeresése" során, hogy mi is működik itt valójában. A saját álmaival való kísérletezés közben nyílt meg előtte a "királyi út".  A klinikai megfigyelés, kísérletezés és önelemzés "tudományos" kutatási folyamatában fedezte fel Freud a pszichoanalízist mint terápiás módszert. Megfigyeléseit, elméleteit és klinikai felfedezéseit immár száz éve bizonyítják a pszichoanalitikusok az egész világon.
 Meghamisítani ezeket a történeti tényeket, hogy háborúskodást szítsanak a különböző terápiás iskolák között, nemzetközi sport lett az utóbbi időben.

***
A Freud körüli háborúskodás kezdeteit egyesek az 19 80-as évekre teszik, még Lacan halála előttre, amikor megjelent a mentális zavarok híres bibliája, a DSM3, a mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve, amely a mentális betegségeket inkább a tünetei alapján sorolta be, nem az okai alapján. A DSM3 könnyen használható diagnosztizáló eszközzé vált, amelyet mindenütt használni kezdtek az egész világon, hogy a mentális zavarok megítélését a tünetek felsorolásával oldják meg, és olyan új kategóriák kialakításával, mint "bipoláris" vagy "figyelemmegvonásból" eredő rendellenesség stb., amelyhez könnyen hozzá lehet kapcsolni a megfelelő gyógymódot. Nemrégiben kiderült, hogy a legnagyobb gyógyszergyárak közül többen is benne voltak a DSM3 kidolgozásában orvos szakértőkkel együttműködve. Ez az "eszköz" ugrásszerűen megnövelte az antidepresszánsok szedését, különösen az újabbakét, amelyek kevesebb mellékhatással járnak. A pszichoanalízist fokozatosan kiszorították az amerikai pszichiátriai gyógyintézetekből, hogy átadja a helyét a könnyebben és gyorsabban mérhető terápiás eljárásoknak, amilyen a kognitív és a viselkedésterápia.
 Azt lehet mondani, hogy a 70-es évek feminista mozgalma készítette elő az utat mindehhez azzal, hogy támadta Freudot "fallokratának" és macsónak minősített szexualitás-felfogásáért. Egyes egyetemek odáig is elmentek, hogy levegyék Freudot az ajánlott olvasmányok jegyzékéről. 1985-ben Jeffrey Masson könyve igazi bombaként hatott Angliában ezzel a címmel: "Merénylet az igazság  ellen: Hogyan nyomta el Freud a csábítás-elméletet?" Peter Swales, a "Fekete könyv" egyik szerzője, a Rolling Stones egykori titkára radikális antifreudista lett, miután egy Wilhelm Fliess-életrajz előkészítése során betekintett a Freud-hagyatékba. Meggyőzte önmagát és másokat, hogy a hagyaték alapos feldolgozása során megtalálta a bizonyítékot arra, hogy Freud elcsábította Mina Bernay-t, és teherbe is ejtette. A botrány széles körben elterjedt az Egyesült Államokban, benne volt minden újságban, míg később történészek, például Peter Gay meg nem cáfolták. Ebben az időben, amikor rengeteg életrajz jelent meg híres analitikusokról, találkoztam Peter Roazennel Párizsban, és megkérdeztem tőle, szerinte mi lehet az oka az ilyesfajta publikációk felvirágzásának, különösen irodalomprofeszorok részéről, akik nem analitikusok, és sosem jártak analízisbe. Ezt válaszolta: "Annyi könyvet írtak már irodalmi hírességekről, a pszichoanalízis világa még szűz piac!" 
 1996 körül antifreudisták egy csoportja megpróbált bezáratni egy Freud-kiállítást Washben.

A "Fekete könyv" megjelenése egy olyan időszakra esik, amikor politikai konfliktusok és jogi viták zajlanak Franciaországban a különböző pszichoterápiák státuszáról. 2000 februárjában egy minisztériumi bizottságot hoztak létre, hogy megállítsák a szekták terjedését. Az a javaslat született ezzel kapcsolatban, hogy jogi kereteket kell adni a pszichoterepeuták működésének, és hogy a pszichoterepeuta címet csak orvosi képzésben részesült pszichiáterek és egyetemeken képzett klinikai pszichológusok kaphassák meg. 
 Ez azt jelentette, hogy azok az analitikusok, akik saját analitikus intézeteikben kaptak képzést, és a kognitív terepeuták, akiknek nincs elismerve a képzettsége, nem működhetnek az új jogi kereteken belül. A küzdelem nagyon hevessé vált, és a nyilvánosság előtt zajlott, bekapcsolódott valamennyi különböző pszichoanalitikus intézet. Végül az akkori egyészségügyi miniszter próbálta lecsendesíteni a vitákat úgy határozva, hogy a hivatalosan elismert intézetekben kiképzett analitikusok is beletartoznak a pszichoterepeuták jogilag elismert körébe.

Katleen kieg
2004-ben az új egészségügyi miniszter, Philippe Douste-Blazy visszavonja az egyetemi képzésre vonatkozó nevezetes törvénymódosítást, és nem ismeri el a kognitív és a viselkedésterápiát a hivatalos kereteken belül. A Fekete Könyvet nagyrészt a viselkedés és kognitív pszichoterápia –  Franciaországban TCC-ként emlegetett  – iskolájához tartozók adták ki. Eleinte sokat bírálták őket a kognitív és az emocionális tényezők figyelmen kívül hagyása miatt. Ezek a terápiák alapvetően a tanuláselméletekre és a viselkedés módosításának elméleteire épülnek, és az értékelés komponensét is magában foglalja a terápiás folyamat. Ez az egyik oka annak, amiért a francia kórházak és gyógyítóközpontok egyre inkább az ilyen terápiák felé fordulnak, akárcsak az Egyesült Államokban, Kanadában és Nagy-Britanniában.
A gyors megoldások, az “ami működik"-mentalitás és a számszerűsíthető tudományosság mai világában Freud aligha fedezhette volna fel a pszionalitikus módszert. A hipnózis működik, a szuggerálás működik, a katarzis működik, akkor meg minek tovább kutatni?  A kérdés ma, úgy látom, túlmegy a Freud-hívek és Freud-ellenfelek kisszerű, részletekbe menő vitáin; inkább arról van szó, az emberi lelki folyamatok hogyan lesznek képesek alkalmazkodni a rendkívül elgépiesedett környezet, a fejlett technika egyre bonyolultabb követelményeihez, ahol az érzelmek, az érzések és a tudattalan a megfelelést hátráltató tényezőnek számítanak, akadályozzák a gépezet hatékony működését.
Logikus tehát, hogy annak érdekében, hogy megfeleljen a hatékonyság kritériumainak ebben a világban, az emberi pszichét könnyen komputerizálható kagetóriákban kell ábrázolni. Az ember érzelmeinek és lelki működéseinek számszerűsíthető, kiértékelhető, kategorizálható, tesztelhető formát kell ölteniük, hogy számítőgépre vihetők és a világpiacon megjelenni képesek legyenek.
 Ez lesz vajon illúziónk jövője? 1933-ban, a pszichoanalízisről tartott 35. előadásában Freud különbséget tesz a tudományos világnézet és egy “illúzió" hatásai között. Az előbbi, a tudomány engesztelhetetlen igazságkeresésében alá kell hogy vesse magát a valóság próbájának – az illúzió viszont túlbecsüli a szavak mágikus erejét, és ezért közvetlen vágyteljesítésre törekszik. Freud szerint a tudományos világnézet, akárcsak a vallás, egységes magyarázatot nyújt a világmindenségre, de a vallástól eltérően, nem ígér semmit a jövőre nézve. Freud tisztában volt azzal, hogy minden gondolatrendszerben megvan a természetes tendencia az önmagába vetett hitre; a kétségtelen meggyőződés a pszichoanalízis számára is csapdát jelent.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret