Röderleinék, minthogy a tanító játszott, nem minden kínszenvedés nélkül a No. 12-ig bírták. No. 15. a kétmellényest futamította meg.?
E. T. A. HOFFMANN

 Megigazította a széket, mert egy kicsit túl alacsony volt. Pedig fél órája sincs, hogy pontosan beállította. Nem jó, most meg túl magas. És tessék, még inog is. A fenébe. Na, így jó. Nem. De igen. Kivette a zsebkendőt a zsakettje zsebéből, és megtörölgette a tenyerét. Ha már a kezében volt, végighúzta a kendőt a makulátlan billentyűzeten is, mintha lucskos lett volna mások lámpalázas verítékétől. Megigazította a mandzsettáját. Iszonyúan szenvedek. A torkom kiszáradt, az ereimben mintha tövises vér folyna, és annyi minden dúl a szívemben, hogy nyomban meghasad. Nem akarom, hogy reszkessen a kezem. Jobbra, ott a fagyosan rideg közönség. Nem akart újra odanézni, hogy meggyőződjön róla, nem tévedett-e, amikor meghajláskor önkéntelenül az első sorokban ülőkre sandított. Egészen biztosan  tévedett. Mert ha nem, legjobb, ha rögtön el is megy. Egy nő köhögése. Aztán egy férfi öblös köhögése valahol messze, ami eszébe juttatta, milyen hatalmas a terem. Semmi, semmi, ott jobbra nincs semmi különös, nincs is ott semmi. Csak jég, ellenség és halál. Egy centiméterrel hátrébb tolta a széket.
 Legfelül, a kakasülőn, a harmadik emeleten, végtelenül messze a színpadtól egy borostyán- és mézszínű szempár nagyon aggódott a nézőtér homályában, mert Pere Bros már négy perce törölgette a rettegést a kezéről, és a közönség, amely megtöltötte a hangversenytermet, és minden mozdulatát némán figyelte, kezdett türelmetlenkedni.
 Pere Bros másodszor is megigazította a mandzsettáját. Jobbról érezte a semmi abszurd, gyilkos vonzását, de ellenállt. Ekkor két kövér izzadságcsepp gördült le a homlokán, hirtelen elhomályosítva a szemét, és a harmadik emeleten a borostyán- és mézszínű szempár egy könnycseppet verejtékezett szegény Peréért, hát nem látják, hogy szenved, hát nem veszik észre, micsoda gyötrelem ez neki. Brosnak újra elő kellett vennie a zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét. Aztán emberfeletti erőfeszítéssel a tenyerébe temette az arcát, felidézte a bizarr képet, amelyet meghajláskor látott, és nem tudott másra gondolni, mint a halálra. Vett néhány mély levegőt, aztán belekezdett a kilencszázhatvanas első, titokzatos akkordjaiba, és a közönség sorain végigfutott a pánik borzongása, mi az ördögöt művel, miért az utolsó számmal kezdi, ha egyszer a programban az van, hogy...; meghibbant ez a pasas, miért állítja a feje tetejére a programot?, a borostyánszín szempár pedig figyelmesen hallgatta a bensőséges meditációt a halálról, az egyik legmegrázóbb szonátát az életben, ahogy Wesselényi mondta, akit a lány nem ismert, a halál feletti bensőséges meditációt, amelyet az az ember írt, aki B-dúrban szokott sírni.
 Negyvenkét perc és tizenhárom másodperc múlva a hangversenyteremben már senkit sem érdekelt, miért kezdte az utolsó számmal, csak kitárt lélekkel várták a folytatást. Amikor az utolsó hang is elenyészett, Pere Bros, aki úgy tartotta kinyújtott kezét a billentyűk felett, mint a csodatétele erejét bemutató demiurgosz, pályafutása során először és utoljára elérte, hogy nagyon hosszú, tíz-tizenöt másodpercnyi csend támadt. Végül lazított a tartásán, és teljesen kimerülten leengedte a kezét, a közönség pedig tapsolni kezdett. Pere Bros felállt, jobbra sandított, a jeges hideg felé, és igen, újra meglátta az első sorban, azzal a kicsi, egészen modern szemüvegével, a széles homlokával, a göndör hajával, az oda nem illő ruhájában, a hetes széken, ahogy halotti mozdulatlanságban, mereven bámulja, és a végtelenből figyeli, ahogy a közönség lelkesen tapsol, és biztosan arra gondol, hogy nem érdemli meg. Kiverte a hideg verejték. Pere Bros zajos lelkesedéstől kísérve lement a színpadról. Ahogy újra kijött középre, és meghajtotta a fejét, hogy megköszönje a tapsot, az jutott eszébe, hogy Schubert így élőben ugyanolyan arcot vág, mint azon a portrén, amely a Voyage d'hiver címlapját díszíti, azét az aprólékos és vitatható életrajzét, amelyet Gaston Laforgue írt a zeneszerzőről, a XX. század elején. Míg előírásosan újra lement a színpadról, arra gondolt, hogy Laforgue szerint az 1828-ban keletkezett három szonáta, amelyeket posztumusznak neveznek, egyetlen nagy lendülettel íródott, amikor Beethoven halála után, Schubert immár megnövekedett önbizalommal úgy érezte, szabad előtte az út. Izzadt a tenyere, mintha a billentyűk előtt ülne. Újra kiment, és a taps felerősödött. Nem tudok többet játszani. Schubert menjen ki. Vezessék ki a teremből. Az Isten szerelmére, előtte nem tudok játszani! Meghajolt. Aztán arra a napra gondolt, a bécsi Grabenen, amikor a tűzforró csokoládé mellett az ő kedves Wesselényi Zoltánja azt mondta, egy frászt volt ott lendület, Peter. Schubert sok vázlatot, piszkozatot készített a három szonátához, habozott, tétovázott, rengeteget javítgatott rajtuk, szó sem volt lendületről. (Wesselényi megégette a nyelvét, mert a csokoládé még szinte forrt. Az én Zoltánom mindig olyan szórakozott, mindig olyan szomorú.) Schubert tudta, mit csinál, Peter, és tudta, hogy a saját halála foglalkoztatja. Főként a kilencszázhatvanas B-dúr szonátában.
 – Egyszerűen zseniális voltál, öregem. De azért piszkos gazember vagy – vetette oda Pardo, miközben újra kituszkolta meghajolni.
 Amikor visszajött, még mindig zúgott a taps, de ő kurtán intett az ügyelőnek, hogy csukja be az ajtót, nem megy ki többet.
 – Nem játszom többet matinén.
 – Eddig nem is volt több, csak a Luca-napi. És tömve van a nézőtér. Most mit panaszkodsz?
 – Megyek az öltözőbe – mondta, mintha ez lenne a panasz.
 – Látogatód van. Madame Grossmann.
 – Senkit sem akarok látni.
 – Madame Grossmann.
 – Mondom, hogy senkit.
 – És mi a nyavalyának változtattad meg a program sorrendjét?
 – Ha vége a koncertnek, taxi várjon a kapuban.
 – Szó se lehet róla. Koncert után jön madame Grossman meg az interjú.
 – Nem, taxi jöjjön.
 – Mondtam, hogy piszkos gazember vagy.
 Az andante sostenuto a kilencszázhatvanasban maga a halál, ahogy kibontakozik a Duna ködéből, előbb a távolban, aztán ijesztően közel, és Pere Brosnak sikerült egyetlen, pattanásig feszült pillanattá varázsolnia a háromperces témát azzal a lassan fokozódó crescendóval, amelyet csak az képes így kitartani, akinek aranyból van a keze, és minden ujja egy-egy gyémánt. A reprízben pedig olyan mélységessé tudta tenni a csöndet, hogy még a terem faburkolatának lélegzését is meghallotta. Ezért, de csakis ezért rámosolygott Pardóra, és elindult az öltöző felé, sarkában a sértett menedzserrel. Becsapta az orra előtt az ajtót, előttem, aki a szószólója, a memóriája, a naptára vagyok!
 Pere Bros töltött magának egy pohár Veuve Ambal pezsgőt, mintha újabb, ezúttal problémamentes előadásra készülne. De önkéntelenül is ejtett egy könnyet. Odalépett a pianínóhoz, és szeretettel megsimogatta a billentyűzetet. Újra ivott egy kortyot, leült a hangszer elé, és végtelenül csüggedten lehajtotta a fejét. Akkor látta meg a csomagot, amely pillanatokkal azelőtt érkezett, hogy felment a színpadra. Expressz, air mail, Bécsből. Türelmetlenül tépte le róla a papírt. Gyönyörű könyv lett. A borítóján a ferencesek bécsi temploma, ahol Fischer harminchárom évig orgonált. És Zoltán dedikációja: "Pere Brosnak, aki életem legnagyobb örömét szerezte, amikor azt mondta, hogy huszonöt év távlatából is az én D. 960-as interpretációmat tartja modellnek. Azét az emberét, akinek nem volt bátorsága folytatni a szólisták embertelen pályáját. Schubert drága és Fischer óriás alakja védelmezzen bennünket. Barátod, Wesselényi Zoltán."
 Ivott egy korty pezsgőt, és a múltba nézett, a távoli múltba.

???

Wesselényi Zoltán a b, a, desz, h, c-t játszotta az öreg zongorán, az archívumban, ahol élete minden percét töltötte, mióta szomorú ember lett belőle. Megismételte Fischer témáját, aztán az ablakhoz lépett. Odakinn Bécs ege hirtelen heves, délszaki záport zúdított alá.
 – Mi ez?
 – Ez a főtéma.
 – Nem azt mondtad, hogy Fischer 1828-ban meghalt?
 A zenetudós válaszképpen megmutatta a kottákat. Az idő megsárgította őket, de tökéletes állapotban őrződtek meg. Szépen letisztázott, gondosan formált hangjegyekkel leírt partitúra volt. Nagy szeretettel komponált, különös zene. Bros meglepetten látta, hogy Fischer abból a furcsa kis témából G-dúr sarabande-ot írt. Vagy mégis inkább...
 – Nincs rajta előjegyzés. Milyen hangnem ez?
 – Nem tudom. Nem tonális. És nem is modális.
 – Az nem lehet.
 – De lehet. Ez ilyen.
 – Gyönyörű.
 – Zseniális. És sehogysem fér a fejembe, hogy ez az ember ilyet komponált Mozart és Beethoven korában.
 A téma kifejtésének szerkezetét két, tizenhat-ütemes szakasz alkotta, amelyek mindegyike négy, kétütemes sarabande-frázisból állt, valamennyi a furcsa téma variációja. Tökéletes, mesteri kidolgozásban.
 A két barát jó ideig, némán hallgatta az eső elhangolt muzsikáját. Ahogy az esőcseppek valami elhajított fémtárgyhoz koppantak az utcán, makacsul kitartott cét doboltak rajta. Rossz volt hallgatni.
 – Ez igazi szenzáció – mondta Bros, miután fél órán át olvasgatta a hét variációt.
 – Azonnal megszerkesztem kiadásra. Ez a Fischer szép csendben átlép Brahmson és Wagneren, meghaladja Mahlert, és odaáll Schönberg elé. Megújítja azt a zenét, amely még ki sem bontakozott.
 – De nem adja közre, csak a halála után.
 – Biztosan rettegett a közönség reakciójától.
 – De nem is semmisítette meg. – Pere Bros a barátja szemébe nézett: – És ha hamisítvány? Gondoltál már arra, hogy ez valami tréfa?
 – Ez volt az első gondolatom, és alaposan megvizsgáltattam: a papír és a tinta minden kétséget kizáróan korabeli.
 – Megengeded, hogy eljátsszam?

Amikor, az immár sötét ég alatt elbúcsúzott a barátjától, bevallotta neki, hogy még mindig megrendülten gondol arra, ahogy a kilencszázhatvanast B-dúrt játszotta a Konzervatóriumban, aztán halkabban a fülébe súgta, miért hagytad el a pályát, kedves Zoltán, ha egyszer te voltál a legjobb? Miért, ha te voltál a példaképem?
 Erősen magához szorította, mintha azzal az öleléssel még sok mindent akarna mondani. Wesselényi kibontakozott a karjaiból, elmosolyodott, és azt felelte, egyszerűen így alakult. Aztán hogy másra terelje a szót, megígérte, hogy amint megjelenik, expressz postával küld egy példányt a Fischerről szóló könyvéből, akár a világ végére is. Cserébe azt kéri, hogy ha elolvasta, mondja el a véleményét.

???

Pere Bros töltött magának még egy pohár Veuve Ambalt. Valaki türelmetlenül kopogtatott az öltözője ajtaján. Nem törődött vele. A zongorán lejátszotta a b, a, desz, h, c-t. Az a találkozó a bécsi Archívumban három évvel azelőtt játszódott le, de a téma és a kifejtése még mindig a fejében volt. Ekkor nagy lendülettel és engedély nélkül kitárult az ajtó. Pardo a felindultságát leplezve, a dühét emberfeletti erőfeszítéssel visszafojtva csukta be maga mögött.
 – Mi ez a cirkusz? Grossmann asszony azt üzeni, hogy... hogy személyesen szeretné elmondani, mi mindent adna azért, ha úgy tudna játszani, mint te. – Aztán nyomatékosan megtoldotta: – Nagyon meghatódott, és ezt ki kell használnunk.
 – Mondd meg neki, hogy csak az életemet adtam azért, hogy úgy játsszak, ahogy játszom.
 – Nem, nem. Azt már nem. – Annyira küzdött, hogy higgadt maradjon, hogy belefájdult a feje. – Grossmann asszonynál el akarom érni, hogy egész Franciaországban megduplázza a felléptidíjakat. Ezzel nem lehet viccelni, úgyhogy légy kedves hozzá.
 – Küldd el a fenébe. Ja, és nem megyek ki a második részre.
 Pardo ellenőrizte, mennyi pezsgő fogyott a palackból, kivette a kezéből a poharat, és közömbös hangon azt mondta:
 – Ezt már vagy tízszer hallottam tőled. Fejezd be végre ezt a kisded játékot. Kinek előbb, kinek később, de egyszer betelik a pohár.
 – De az a pillanat is elérkezik, amikor elég volt. És nekem ma lett elegem.
 – Csodálatosan játszottál.
 – Csodálatosan haltam meg. – Meg akarta mondani, hogy szomorú. Oda akarta kiáltani. De nem Pardónak. Bécsbe akart menni, hogy megmondja, vége, Zoltán, elég a turnékból, elég abból, hogy folyton arra gondolok, mi lett volna, ha; végre választottam a zene és közted. És te győztél, a közönyöd ellenére, a sok-sok óra gyakorlás és munka ellenére, amit most eldobok, a jóleső dicséret, taps és megtiszteltetés ellenére. Valami ilyesmit akart mondani. És hogy a másik azt felelje, jaj de jó, Peter.
 – Miért az utolsó szonátát játszottad elsőként? – faggatta Pardo.
 – Nem tudom. Ez jutott eszembe. Mint valami finálé. Annyira... – Egy kicsit más hangon folytatta: – Schubert ott ült az első sorban. A hetes széken.
 Pardo ezt hallva visszaadta a pezsgőspoharát.
 – Inkább igyál. De ne túl sokat. Emlékeztetlek, hogy madame Grossmann itt vár kinn egy barátnőjével. Nagyon fontos: megduplázzuk a felléptidíjakat. Az újságírót majd holnapra hívjuk.
 – Megmondtam, hogy befejeztem...
 – A koncertekkel teli tavaszi szezon olyan nevetséges apróságokon múlik, hogy ne láss kísérteteket, ne hagyd ott a felénél az előadást, tudj mosolyogni madame Grossmannra, és udvariasan fogadd az áradozását.
 – Mondd meg neki, hogy azt üzenem, kitörölheti vele a fenekét.
 – Ha nem mész ki a második részre, esküszöm, infarktust kapok.
 Húsz másodpercig állták egymás tekintetét, és ennyi elég volt ahhoz, hogy mindkettőjük előtt leperegjenek a keserves évek, a végeérhetetlen turnék, a viták, a győzelmek, a boldog és a rosszkedvű napok, amelyekből a sorsuk fonala sodródott. Pardo az ajtóra mutatott, és határozott hangon bejelentette, beküldöm, jó?
 Pere Bros megvetően elfordult, és Pardo a haragtól sápadtan ment ki az öltözőből, becsukta az ajtót, aztán széles mosollyal a két türelmetlen asszonysághoz fordult, és Dantét idéző érzékletességgel vázolta előttük a szegény Brost villámként sújtó hascsikarást, miközben emez újratöltötte a poharát az öltözőben. Reszketett a keze. Harmincnyolc éve reszketett, attól kezdve, hogy kilencévesen járni kezdett Trullols kisasszonyhoz, negyvenhét éves koráig, amikor felemelte a Veuve Amballal teli poharat. Kiitta a pezsgőt a saját egészségére, a sok-sok óra gyakorlás egészségére, hogy mindig tökéletes legyen, emberfeletti, bensőséges, emberi, zseniális, magabiztos, elsöprő, erőteljes, finom, gyengéd, hibátlan; mindig, mindig, mindig, mindig. Az a sok-sok óra mind pocsékba megy, feleslegessé válik, amikor most egy koncert közepén, egy szobácskában, az ezernyi villanykörtével keretezett tükör előtt kimondja, hogy elég volt. Annyi sok órát gyakorolt, és most fél Schuberttől. Vezessék ki, mondta halkan, a megértő pohárnak. Zavarják ki. Ehhez nincs joga!
 A szünet lassan véget ért, és Pardo csöndesen újra belépett az öltözőbe, leült, és várta az esetleges dühödt reakciót. De Bros rá se nézett: hallgatott és ivott. Így aztán úgy döntött, támadásba lendül:
 – Olyan nincs, hogy a stressz egyik pillanatról a másikra válik elviselhetetlenné.
 – Nem te éled át, hanem én. – Felemelte a hangját: – Láttad Schubertet?
 – Nincs semmiféle Schubert a teremben! Esküszöm, odamentem, és megnéztem.
 – Biztos kiment az előcsarnokba szivarozni. Nem tudok kiállni a színpadra, ha ott ül, és fülel.
 – Nem mondhatsz le a zenéről!
 – Nem akarok lemondani róla. Csak a koncertezést hagyom abba.
 – Idehallgass, majd holnap megbeszéljük, hogy abbahagyod-e vagy sem, és úgy lesz, ahogy akarod... De ma... Be kell fejezned a koncertet. Aztán vár Grossmann asszony.
 – Nem.
 – Így hagyod abba, egy hangverseny közepén?
 – Így. Már gyakorlás közben sem érzem jól magam, mert folyton a koncert rémségein jár az eszem. Nem bírom ezt a rettenetes feszültséget. Sosem tudtam elviselni ennyi feszültséget.
 – De hisz mindig jól végigcsináltad! Mindig! – Könyörgőre fogta: – Ez nem elég garancia?
 – Azért zenélek, hogy boldog legyek. És a közönség előtt szerepelni már nagyon régen nem tesz boldoggá. Ma pedig...
 – Ki mondta, hogy a zene arra való, hogy boldoggá tegyen? – vágott a szavába ingerülten Pardo: – Én sem vagyok tőle boldog, mégis kibírom valahogy!
 Bros a szemébe nézett: Pardo nem gúnyolódott. Nézte, ahogy az impresszáriója, aki utálta a pezsgőt, magának is tölt egy pohárral, és nyomban megértette, miért:
 – Ne aggódj, nem akarom leinni magam. Tiszta fejjel hoztam meg a döntést.
 Pardo belátta, hogy ez a válság nem olyan, mint a többi, és elnyomta a szitkokat meg a sértéseket, amelyeket a fejéhez akart vágni. Úgy tett, mintha ivott volna egy korty pezsgőt, aztán letette a poharat. Mivel a másik némán nézett rá, az ujjain számlálva sorolni kezdte: először is, nem értesz máshoz, csak a koncertezéshez.
 – Pihenhetnék. Órákat adhatnék.
 – Másodszor, fogalmad sincs a zenetanításról; sosem éltél meg óraadásból; soha életedben nem volt türelmed az óraadáshoz.
 Miközben Pardo a harmadik ujját is kinyújtva tovább mondta a magáét, Bros arra gondolt, hogy nem igaz, mert néhány hónapig órákat adott az egyik kis szomszédjának, annak a nagyon aranyos kislánynak, aki olyan nagyon... nem is tudom, de nagyon.
 – Biztos, hogy nem zavar, ha gyakorlok?
 – Nem hát! Sőt, nagyon jó. Amikor játszol..., amikor játszik..., szóval akkor anyám meg én... csöndben maradunk, hogy jobban halljuk. Pedig szeretünk ám fecsegni. – Aztán halkabban folytatta: – Ha elutazik, minden olyan szomorú.
 – De akkor nagyobb a nyugalom. Most néhány hétig nem leszek itthon.
 – Ne menjen el.
 – Tessék?
 – Én csak...
 A lány ránézett azzal a csodaszép, eleven borostyánszín szemével, és azon tűnődött, vajon miért nem vesz róla tudomást az az ember, aki annyira..., de annyira...
 – Ne izgulj; ha hazajövök, majd bepótoljuk az órákat.
 – Nem is arról van szó. Hanem hogy...
 – Tehetséges vagy. De valami rendszeresebb tanárt kellene keresned. Aki módszeresen tanít. Én ehhez nagyon...
 – De én magával akarok... magától akarok tanulni. Csak magától. Mindig.
 Az egyetlen tanítványa. Egy nap, amikor nagyon erőtlennek és magányosnak érezte magát, bevallotta neki, mennyire szenved minden egyes koncert előtt, és a lány azzal a néma tekintetével megértette, de nem merte megfogni a kezét. Különös dolog volt az a zenetanítás, amely majdnem három évig tartott, rendszertelenül, de intenzíven. Akkor ért véget, amikor elköltözött, és nem gondolt többé sem a lányra, sem az zeneórákra. Egészen máig. Mi is volt a neve annak a lánynak?
 Ekkor megszólalt a csengő, és Pardo rettentő feszülten felállt, miközben a felsorolásban már az ötödik ponthoz ért, amely a szakmai felelősségérzetről és a kettőnket összefűző barátságról szólt, és nem tehetsz velem ilyet, mert akkor ez az egész megsínyli, meg hogy ha megnősültél volna, sokkal kiegyensúlyozottabb lennél. Ezzel befejezte a szónoklatot, és közömbös hangon hozzátette:
 – Első csengetés... Nem kellene...
 Bros arckifejezésében akár benne lehetett az egész válasz. Pardo úgy döntött, hogy talán az van benne, jó, engedek, rendben van. Hogy a másik ne érezze, hogy sürgeti, magára hagyta az öltözőben.
 Pere Bros kívülről tudta a Musikwissenschaftszentrum telefonszámát, mert már számtalanszor kinyitotta a noteszát, és percekig töprengett, van-e jogom beleavatkozni, de talán most, hogy az Annája meghalt... és számtalanszor fel is tárcsázta a számot, aztán letette a kagylót, mielőtt a titkárnő felveszi és megkérdezi, miben segíthetek, Herr Bros.
 – Herr Wesselényivel szeretnék beszélni. Sürgős ügyben.
 Nem volt benn, és a titkárnő nagyon sajnálta. De mivel sürgős, megadta a mobiltelefonja számát, és Pere valahol Bécsben utol is érte, hallotta, ahogy egy kicsit szórakozott hangon azt mondja, nahát, Peter, mi újság, ő meg azt felelte, semmi különös, csak köszönöm a könyvet Fischerről. Épp csak belelapoztam, de máris kiderült, hogy egészen rendkívüli. Aztán elhallgatott, hogy a másik kérdezősködhessen róla. Wesselényi azonban csak egy udvarias kérdést tett fel, aztán elnémult.
 – Nem tudok játszani – vallotta be végül Pere Bros. – De nem tudok nem játszani sem. – Aztán a kínos csönd után: – Sokat gondolok rád. Olyan szomorú vagyok, Zoltán.
 Nagy bánatára érezte, hogy Wesselényi továbbra is tartja a távolságot, és arra gondolt, vajon miért ilyen kimért mindig ez a Zoltán. Aztán hogy szóra bírja, elpanaszolta:
 – Fél éve nem alszom a szorongástól, és pihenni akarok. Egyszer azt mondtad...
 Zoltán válasza védtelenül érte: azt javasolta, beszéljék ezt meg máskor, és Pere elkeseredett, mert a barátja nem vette észre, hogy most vagy soha. Szerette volna folytatni a beszélgetést:
 – Ha nem boldogít, hagyd ott a zenélést, így mondtad.
 – Nézd, ezt majd máskor megbeszéljük, jó?
 Pere kétségbeesetten kutatott valami kapaszkodó után, amivel életben tarthatja a beszélgetést. Meg is találta:
 – Megjelent nekem Schubert.
 – Schubert?
 A vonal másik végén túl nagy volt a tétova csönd; olyan nagy, hogy szégyenében kénytelen volt megszólalni:
 – Jó, értem – mondta éles hangon, talán megadóan.
 – Hívj fel valamikor máskor, jó?
 – Szeretlek, Zoltán. Tiszta szívből. Ezt ne felejtsd el.
 Letette, hogy ne kelljen csalódnia a másik rideg válasza miatt, és arra gondolt, milyen rohadtul nehéz is az élet, ha az, akit szeretek, mindig ezer kilométerre van a szállodáimtól és a vágyaimtól, és még csak nem is tudja, mennyire hiányzik. Felhajtotta a maradék pezsgőt, és rezignáltan várta a második csengetést.
 A második csengetés akkor érte Pardót, amikor elbúcsúzott Grossmann asszonytól. Ahogy magára maradt, visszament az öltözőbe, arra is készen, hogy ha kell erőszakkal állíttatja elő. A szoba üres volt, mintha Bros a szökést választotta volna. Megrémült, és olyan rosszullét fogta el, mintha harminc infarktus kerülgetné, amitől még jobban megrémült, és kiszaladt, maga sem tudta, mire készen, talán hogy üldözőbe vegye és megölje a zongoristát, vagy hogy térdre boruljon aki előtt csak kell, és bocsánatot kérjen, amiért nem teljesítette, amiről azt állítják, hogy nem teljesítette. A harmadik csengővel egyidőben tapsot hallott a terem felől. Ez meglepte. Az ajtóhoz ment, a teremszolga rosszallása ellenére résnyire kinyitotta, és belesett. Néhányan még csak most tódultak be a nézőtérre, csodálkozva a nagy sietségen. Pere Bros megelőzte őket, és behunyt szemmel meghajolt. A némiképp megnyugodott Pardo arra gondolt, hogy talán tényleg ráfér egy kis vakáció. Aztán, hogy minden sínre került, és újra megoldott egy válsághelyzetet, félrevonult a mobiljával, mert pontosítania kellett a hisztérikus Bros vatikáni fellépésének dátumát.
 Ó, hát ez meg mi, ámult a borostyán szempár. B, a, desz, h, c. Ez nem Schubert. Két másodperc múlva, ahogy kibontakozott a sarabande, moraj futott végig a nézőtéren, olyan megjegyzésekkel kísérve, hogy mondtam én neked, ez teljesen megkergült; meg a sértett hangú ha tudom, hogy kortárs zene lesz, el se jövök: jól rászedett bennünket; meg hogy te felismered, mi ez? mert itt a programban az áll... Mert én bizony azért jöttem, hogy meghallgassam Franz Schubert három 1828-as szonátáját! A kakasülőn a borostyán szempár nagyon megijedt, mert annak a felháborodott férfinak alighanem igaza volt, amikor azt mondta, hogy Bros megbolondult. Az iszonyatos feszültség lehet az oka, amiről csak ő tud, az ő édes titka, bárcsak segíthetne. Az emeleti oldalülések felől már-már felharsant a füttyszó, de egy csapat higgadt néző elfojtotta a tiltakozást. Bros már a második variációnál tartott, előtte Wesselényi nyitott könyve, akár egy partitúra. Ekkor Pardo, aki dátumokat és időpontokat egyeztetett telefonon monsignore Walzerrel, a Vatikán egyik jelentéktelen, obskurus  püspökével, hirtelen felfigyelt a zenére, amelyet már egy ideje hallott, és a rémület a szívébe markolt, mert amit az a csirkefogó Bros játszik, az nem Schubert, az anyja keserves istenit. A trágárság megbotránkoztatta vatikáni beszélgetőpartnerét, aki csupán azt akarta végelegesíteni, hogy legyen zongoristája a Szent Klára teremben rendezendő bensőséges koncerten. Igen, számíthat rá, atyám.
 Az első variáció: sosem hallott még ehhez hasonlót, soha. Ez nem a téma harmonikus kifejtése; nem vezérdallam, amely más és más hangnembe modulál, de nem ám. Ez... Mein Gott, sosem hittem volna, hogy ilyen zenét is lehet szerezni. A téma melódiájának harmóniái és a harmónia melódiái egymásba folynak. Roppant különös. Nincs alaphangnem, nincs dúr-moll reláció, csak a levegőben lebegő zene, mein Gott. Milyen rút és bizarr tökéletesség. Na és... az én szonátáim? Miért nem játssza az első 1828-as szonátámat?
 Második variáció: a közönség zeneértő tagjai egyre gyakrabban pislogtak egymásra értetlenül, és a zsöllye tizenharmadik sorából, egészen tisztán felhangzott egy mély hang, ahogy azt mondja, fogalmam sincs, mi a büdös szart játszik itt ez a pasas.
 Harmadik variáció: hárman felállnak. A zsöllye negyedik és nyolcadik sorában. Néhány másodpercig csak állnak, hogy kifejezzék felháborodásukat a Schubert iránti tiszteletlenség miatt. Bátor megmozdulásuk nyomán itt is, ott is feláll még hét-nyolc ember. Néhány pillanatra úgy tetszik, mintha egy méltóságteljes parlament képviselői elektronikus készülék nélkül szavaznának. Pere Bros azonban nem törődött a szavazatok összeszámlálásával, mert lefoglalta a rettentő nehéz negyedik variáció, a négy szólam imitációs tétele, majdnem passepied. Számos képviselő csendet kért, és figyelmeztette frakciótársait, hogy ne zúgolódjanak, hanem üljenek le, hiszen ez csodaszép. Jó, tényleg nem Schubert, de csodaszép.
 Az ötödik variációnál a hangversenyterem vezetősége már összeült a 2A előcsarnokban Bros impresszáriójával, hogy megbeszéljék, mi az öreg ördögöt lehet csinálni ilyenkor, és így érkeztek el a hetedik, meglehetősen rövid, egészen halk, valósággal összefoglaló, tökéletesen virtuóz variációhoz, hát igen, ezt valóban érdemes meghallgatni.
 – Tudja valaki, hogy mi ez?
 – Fogalmam sincs. De nagyon jó.
 – Én hallottam egyszer valami ilyesmit Beriótól.
 – Nem, nem, ez Ligeti. Biztos hogy Ligeti, csak nem tudom, mi.
 – Hát maga, Pardo? Nem tudna csinálni valamit?
 – Mégis, mit akar? Menjek fel a színpadra, és a fülénél fogva rángassam le?
 – Azt mondod, Ligeti?
 – Igen, vagy valami hasonló.
 – Én bizony beperlem. Szerződésszegésért.
 – Rosszul van, Pardo? Ezt meg mi a fene lelte... Hívjátok hamar az orvost.
 – Atyaúristen, micsoda nap!
 A Ligeti vagy valami hasonló, akárki is legyen, az utolsó varáció végeztével már a téma szelíd, finom tréfaként ható repríze felé tartott, és a történet ugyanúgy ért véget, ahogy elkezdődött. A végén a téma öt, magányos, fájdalmas hangja, aztán a csönd.
 Pere Bros az erőfeszítéstől és a vakmerőségtől sápadtan felállt. De mégis ezerszer könnyebb volt bármi mást játszani Schubert előtt, mint Schubertet. Most már nyíltabban ránézhetett. Nyomban észrevette, hogy Schubert a hetes székről felállva, lelkesen tapsol. A közönség azonban csendben maradt. Franz Schubert mosolyogva tapsolt tovább, és Bros látta, hogy hiányzik az egyik foga. A terem még mindig csendbe borult. Hirtelen a kakasülőről, egészen messziről felhangzott egy borostyánszínű, egyszerre erőteljes és lágy taps, mintha az a valaki, akárki is legyen, együttérezne a láthatatlan és néma Schuberttel, Fischer merészségével vagy talán az őrült zongoristával. Lassanként más is tapsolni kezdett, míg végül, akár a zápor, amely tétován indul, majd hevesen lezúdul, az egész közönség felállva ünnepelt. Pere Bros meglengette a könyvet, amelyen nagy betűkkel ott állt Fischer neve, a még mindig tapsoló Schubertre pillantott, aztán hátra sem nézve, örökre lement a színpadról.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu