Sebők Zoltán
A NÉZŐ IDEJE
Kollégám egyszerű kérdésére, hogy láttam-e a Műcsarnokban a Magánügy?
című kiállítást, hebehurgyán azt válaszoltam, hogy igen. Csak néhány pillanattal
később tudatosodott bennem, hogy ez mennyire nincs így. Ami önmagában elvileg
lehetne az én magánügyem, hiszen közösségi szempontból általában nem szokott
izgató lenni, hogy egy földi halandó megnézett-e egy mégoly jelentős csoportos
kiállítást, vagy valamilyen okból elmulasztotta ezt megtenni. A helyzet
azonban bonyolultabb. Az idézett kérdés, ahogy a válaszom is, a közszolgálati
rádió művészeti magazinműsorában hangzott el, melynek témája a médiaművészet
volt, s ráadásul nem az utca embereként, hanem úgynevezett szakértőként
lettem megszólaltatva. De még arról sincs szó, hogy a korszellemnek megfelelően
én is elkezdtem volna szélhámoskodni, hetet-havat összehordani olyasmiről,
amit nem is láttam. Amit egyébként gyakran tapasztalni mostanában: már
több olyan televíziós vitaműsorban vettem részt, amelynek még oly tisztelt
résztvevői az adás előtt bevallották, nem is látták a könyvet, amelyről
pár perc múlva szó lesz. Reményeim szerint esetemben nem erről van szó,
már csak azért sem, mert én igenis ott voltam a Műcsarnokban, ráadásul
nem a megnyitón, amikor általában semmit sem lehet rendesen látni, hanem
egy csendes délutánon. S még csak nem is az történt, hogy futólépésben
rohantam végig a termeken, hanem bő órányit tartózkodtam a kiállítótérben,
méghozzá egy olyan művésznő társaságában, akinek némi köze is volt a rendezvényhez
– tehát nem gátolt, hanem sokkal inkább segített a tájékozódásban. Mégsem
mondhatom nyugodt lelkiismerettel, hogy láttam, megnéztem a kiállítást,
amit mellesleg nem mulasztottam el bevallani az említett rádióműsorban
sem. Az én magánügyemnél többről, lényegesebbről van tehát szó, arról,
hogy gyanúm szerint senki sem nézte meg ezt a kiállítást, beleértve a tárlat
kurátorait is. És minden bizonnyal nem is fogja senki megnézni.
Megnézésen azt értem, amit a szó közkeletűen jelent: minden kiállított
művet teljes egészében, teljes terjedelmében megtekinteni. Az állóképeket
vagy szobrokat bemutató tárlaton ez nem nagy kunszt: az ember végigsétál
a termeken, bizonyos munkákat figyelmesebben megvizsgál, másokra esetleg
csak egy pillantást vet, s máris nyugodt lelkiismerettel kijelenheti, hogy
igen, látta a kiállítást. Látta, még akkor is, ha az egészet nyomban elfelejti.
A probléma akkor kezdődik, ha az ember médiaművészeti kiállításra téved,
olyanra, amelyen mozgóképet, például filmet vagy videót felhasználó alkotásokkal
kerül szembe. A Magánügy? című kiállításon egyebek mellett legalább egy
tucat ilyen is volt. Már említett kísérőnőmmel megpróbáltuk kiszámítani,
vajon mennyi időbe telne csak ezeknek a mozgóképet felhasználó munkáknak
a teljes áttekintése, s arra jutottunk, hogy nyolc-kilenc órába. De mint
utólag kiderült, rosszul számoltunk. Később találkoztam az egyik kiállító
művésszel, akitől megtudtam, hogy csak az ő videó-munkája, melyet másodmagával
készített, nem kevesebb, mint tíz órás. (Erről azért feledkeztünk meg,
mert kimaradt a katalógusból.)
A lehető legprofánabb szinten merül fel tehát a kérdés, hogy vajon
kinek van ennyi ideje egy kiállítás megtekintésére? S ez most természetesen
nem a Műcsarnokról és annak kurátorairól szól, hanem sokkal általánosabb
kérdésről. Arról, hogy egészen elemi szinten miként is viszonyuljunk az
efféle időigényes médiaművészeti alkotásokhoz. A válaszban nem, hanem csak
abban vagyok biztos, hogy médiaművészeti kiállításról én még soha nem jöttem
ki nyugodt lelkiismerettel: sem akkor, amikor megpróbáltam mindent lelkiismeretesen
megnézni, sem pedig akkor, amikor ezt elmulasztottam megtenni.
Frusztrált vagyok tehát, de e tekintetben szerencsére nem vagyok egyedül.
Boris Groys, Németországban élő orosz filozófus egy interjúban nemrég kijelentette,
hogy őt is frusztrálják a médiaművészeti kiállítások. Olyannyira, hogy
terjedelmes esszét írt a jelenségről, mintegy saját magát is megnyugtatandó.
Groys abból a történelmi tényből indul ki, hogy a mozgókép, nevezetesen
a film kialakulása arra az időre esik, amikor drasztikusan leértékelődött
a szemlélődő, kontemplatív életmód, ugyanakkor felértékelődött az akció,
a cselekvés, a változtatás igénye. Ha itt csupán a két korabeli vezető
értelmiségire, Nietzschére és Marxra utalunk, nem is kell sokat magyarázkodni.
Marx például nyíltan kimondta, hogy a világot nem nézegetni, értelmezgetni,
hanem megváltoztatni kell, amihez a dolog természeténél fogva meg kell
mozdulni. Az emberek viszont épp ekkoriban váltak mozdulatlanná, hiszen
a normális mozi-szituációban nem nagyon lehet szaladgálni, hanem egy sötét
teremben kell ülni. A kép tehát megmozdult, nagyon aktív lett, a néző pedig
belekerült abba a szerepbe, amely minden hagyományos kultúrában nagyon
fontos volt: a kontemplatív, azaz szemlélődő szituációba. Ez korábban kevesek
előjoga volt: papoké, aszkétáké, filozófusoké, tudósoké. Minden kultúrában
voltak ilyen privilegizált emberek, akiknek nem kellett túlságosan szaladgálniuk,
a világot megváltoztatniuk, hanem csendesen nézelődhettek. A film lehetővé
tette a tömegek számára, hogy ehhez nagyon hasonló helyzetbe kerüljenek
a moziban, a társadalom viszont közben drasztikusan leértékelte a kontemplatív
létmódot, ami mind a mai napig érvényben maradt. Gondoljunk csak a filozófus
és a tudós már-már kötelezően szánalmas alakjára a filmekben, vagy arra,
hogy a huszadik században a tömeget rendszerint nem azért bírálták, mert
ezt vagy azt akar, hanem sokkal inkább azért, mert passzív: ahelyett, hogy
a cselekvés mezejére lépne, s végre megváltoztatná ezt a nyomorult, igazságtalan
világot, „csak ül és néz, mint a moziban”.
A múzeumi szituációban viszont, ahol a mozgókép újabban mind gyakrabban
megjelenik, egészen más a helyzet, mint a moziban. A múzeumban nem lehetünk
fizikailag passzívak, hanem rutinszerűen sétafikálni kezdünk, hiszen ott
hagyományosan állóképek és nyugodalmas szobrok vannak kirakva, tehát
a nézőnek járkálnia kell ahhoz, hogy megtekinthesse őket. Ha viszont médiaművészeti
kiállításra kerülünk, alaphelyzetben azt tapasztalja, hogy valami mozog
a képernyőn vagy kivetítve a falon, ami már korábban elkezdődött, következésképpen
valószínűleg teljesen érthetetlen, amit épp látunk. Mit tegyünk ilyen szituációban?
Várjuk meg, míg újra kezdődik? De mikor lesz egyáltalán vége? És mit csináljunk
addig? Ha pár lépést teszünk valamilyen irányba, bizonyára ott is hasonló
szituációba ütközünk. Ráadásul ezek a művek adott esetben borzalmasan sokáig
is eltarthatnak.
Míg korábban a festő, a szobrász hosszan tartó, kemény munkával hozott
létre műalkotást, amit aztán a néző akár néhány pillanat alatt be tudott
fogadni, ez most kezd megfordulni, méghozzá adott esetben radikálisan:
az új képalkotó eszközök segítségével igen könnyen és különösebb technikai
hozzáértés nélkül is lehet műveket létrehozni, mely művek puszta megtekintése
egyre több időt vesz igénybe. Korábban a művész dolgozott sokat, s produktumát
a néző gyorsan befogadta, most a művész egyre kevesebbet dolgozik, a nézőnek
pedig mind több dolga akad, amit vagy elvégez, vagy sem. Frusztrációja
onnan ered, hogy ha megfutamodik, akár élete végéig azon tépelődhet, hogy
esetleg valami lényegeset mulasztott el, ugyanakkor könnyen érheti az a
vád is, hogy visszasírja a régi szép kényelmes időket, s képtelen alkalmazkodni
a legújabb művészeti törekvésekhez. Ha pedig elvégzi a rá kirótt, mind
keményebb munkát, nemcsak hogy aránytalanul sok időt pazarol el az életéből,
hanem főleg azért kaphat komoly bírálatot, mert ő még a kiállításon, dinamikus
korunk egyik legdinamikusabb helyén is csak ül és néz, mint a moziban.
Valamiféle kompromisszumra lenne tehát szükség, amit az emberek a maguk
módján meg is találnak. Tapasztalataim szerint a nézők többsége az ilyen
munkák előtt mindössze pár percet tölt el, ami azzal jár, hogy semmiből
nem ért, mert így nem is érthet meg semmit. Élménye roppantul hasonlít
annak az embernek az élményéhez, aki kaotikusan nyomkodja a tévé távirányítójának
gombjait, s ha elalvás előtt netán felteszi magának a kérdést, hogy mit
is látott, bizony nem tud értelmes választ adni.
Ami engem illet, a Műcsarnoki kiállításon az utóbbi hibába estem. Ezért
nem mondhatom, hogy megnéztem a kiállítást. De aztán megtaláltam a magam
kompromisszumát: a büfét, ahol jót beszélgettünk ismerőseimmel. Más kérdés,
hogy ehhez nem feltétlenül múzeumba kell menni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|