stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Sebők Zoltán
A NÉZŐ IDEJE

Kollégám egyszerű kérdésére, hogy láttam-e a Műcsarnokban a Magánügy? című kiállítást, hebehurgyán azt válaszoltam, hogy igen. Csak néhány pillanattal később tudatosodott bennem, hogy ez mennyire nincs így. Ami önmagában elvileg lehetne az én magánügyem, hiszen közösségi szempontból általában nem szokott izgató lenni, hogy egy földi halandó megnézett-e egy mégoly jelentős csoportos kiállítást, vagy valamilyen okból elmulasztotta ezt megtenni. A helyzet azonban bonyolultabb. Az idézett kérdés, ahogy a válaszom is, a közszolgálati rádió művészeti magazinműsorában hangzott el, melynek témája a médiaművészet volt, s ráadásul nem az utca embereként, hanem úgynevezett szakértőként lettem megszólaltatva. De még arról sincs szó, hogy a korszellemnek megfelelően én is elkezdtem volna szélhámoskodni, hetet-havat összehordani olyasmiről, amit nem is láttam. Amit egyébként gyakran tapasztalni mostanában: már több olyan televíziós vitaműsorban vettem részt, amelynek még oly tisztelt résztvevői az adás előtt bevallották, nem is látták a könyvet, amelyről pár perc múlva szó lesz. Reményeim szerint esetemben nem erről van szó, már csak azért sem, mert én igenis ott voltam a Műcsarnokban, ráadásul nem a megnyitón, amikor általában semmit sem lehet rendesen látni, hanem egy csendes délutánon. S még csak nem is az történt, hogy futólépésben rohantam végig a termeken, hanem bő órányit tartózkodtam a kiállítótérben, méghozzá egy olyan művésznő társaságában, akinek némi köze is volt a rendezvényhez – tehát nem gátolt, hanem sokkal inkább segített a tájékozódásban. Mégsem mondhatom nyugodt lelkiismerettel, hogy láttam, megnéztem a kiállítást, amit mellesleg nem mulasztottam el bevallani az említett rádióműsorban sem. Az én magánügyemnél többről, lényegesebbről van tehát szó, arról, hogy gyanúm szerint senki sem nézte meg ezt a kiállítást, beleértve a tárlat kurátorait is. És minden bizonnyal nem is fogja senki megnézni. 
Megnézésen azt értem, amit a szó közkeletűen jelent: minden kiállított művet teljes egészében, teljes terjedelmében megtekinteni. Az állóképeket vagy szobrokat bemutató tárlaton ez nem nagy kunszt: az ember végigsétál a termeken, bizonyos munkákat figyelmesebben megvizsgál, másokra esetleg csak egy pillantást vet, s máris nyugodt lelkiismerettel kijelenheti, hogy igen, látta a kiállítást. Látta, még akkor is, ha az egészet nyomban elfelejti. A probléma akkor kezdődik, ha az ember médiaművészeti kiállításra téved, olyanra, amelyen mozgóképet, például filmet vagy videót felhasználó alkotásokkal kerül szembe. A Magánügy? című kiállításon egyebek mellett legalább egy tucat ilyen is volt. Már említett kísérőnőmmel megpróbáltuk kiszámítani, vajon mennyi időbe telne csak ezeknek a mozgóképet felhasználó munkáknak a teljes áttekintése, s arra jutottunk, hogy nyolc-kilenc órába. De mint utólag kiderült, rosszul számoltunk. Később találkoztam az egyik kiállító művésszel, akitől megtudtam, hogy csak az ő videó-munkája, melyet másodmagával készített, nem kevesebb, mint tíz órás. (Erről azért feledkeztünk meg, mert kimaradt a katalógusból.) 
A lehető legprofánabb szinten merül fel tehát a kérdés, hogy vajon kinek van ennyi ideje egy kiállítás megtekintésére? S ez most természetesen nem a Műcsarnokról és annak kurátorairól szól, hanem sokkal általánosabb kérdésről. Arról, hogy egészen elemi szinten miként is viszonyuljunk az efféle időigényes médiaművészeti alkotásokhoz. A válaszban nem, hanem csak abban vagyok biztos, hogy médiaművészeti kiállításról én még soha nem jöttem ki nyugodt lelkiismerettel: sem akkor, amikor megpróbáltam mindent lelkiismeretesen megnézni, sem pedig akkor, amikor ezt elmulasztottam megtenni.
Frusztrált vagyok tehát, de e tekintetben szerencsére nem vagyok egyedül. Boris Groys, Németországban élő orosz filozófus egy interjúban nemrég kijelentette, hogy őt is frusztrálják a médiaművészeti kiállítások. Olyannyira, hogy terjedelmes esszét írt a jelenségről, mintegy saját magát is megnyugtatandó.  
Groys abból a történelmi tényből indul ki, hogy a mozgókép, nevezetesen a film kialakulása arra az időre esik, amikor drasztikusan leértékelődött a szemlélődő, kontemplatív életmód, ugyanakkor felértékelődött az akció, a cselekvés, a változtatás igénye. Ha itt csupán a két korabeli vezető értelmiségire, Nietzschére és Marxra utalunk, nem is kell sokat magyarázkodni. Marx például nyíltan kimondta, hogy a világot nem nézegetni, értelmezgetni, hanem megváltoztatni kell, amihez a dolog természeténél fogva meg kell mozdulni. Az emberek viszont épp ekkoriban váltak mozdulatlanná, hiszen a normális mozi-szituációban nem nagyon lehet szaladgálni, hanem egy sötét teremben kell ülni. A kép tehát megmozdult, nagyon aktív lett, a néző pedig belekerült abba a szerepbe, amely minden hagyományos kultúrában nagyon fontos volt: a kontemplatív, azaz szemlélődő szituációba. Ez korábban kevesek előjoga volt: papoké, aszkétáké, filozófusoké, tudósoké. Minden kultúrában voltak ilyen privilegizált emberek, akiknek nem kellett túlságosan szaladgálniuk, a világot megváltoztatniuk, hanem csendesen nézelődhettek. A film lehetővé tette a tömegek számára, hogy ehhez nagyon hasonló helyzetbe kerüljenek a moziban, a társadalom viszont közben drasztikusan leértékelte a kontemplatív létmódot, ami mind a mai napig érvényben maradt. Gondoljunk csak a filozófus és a tudós már-már kötelezően szánalmas alakjára a filmekben, vagy arra, hogy a huszadik században a tömeget rendszerint nem azért bírálták, mert ezt vagy azt akar, hanem sokkal inkább azért, mert passzív: ahelyett, hogy a cselekvés mezejére lépne, s végre megváltoztatná ezt a nyomorult, igazságtalan világot, „csak ül és néz, mint a moziban”.  
A múzeumi szituációban viszont, ahol a mozgókép újabban mind gyakrabban megjelenik, egészen más a helyzet, mint a moziban. A múzeumban nem lehetünk fizikailag passzívak, hanem rutinszerűen sétafikálni kezdünk, hiszen ott hagyományosan állóképek és nyugodalmas szobrok vannak kirakva,  tehát a nézőnek járkálnia kell ahhoz, hogy megtekinthesse őket. Ha viszont médiaművészeti kiállításra kerülünk, alaphelyzetben azt tapasztalja, hogy valami mozog a képernyőn vagy kivetítve a falon, ami már korábban elkezdődött, következésképpen valószínűleg teljesen érthetetlen, amit épp látunk. Mit tegyünk ilyen szituációban? Várjuk meg, míg újra kezdődik? De mikor lesz egyáltalán vége? És mit csináljunk addig? Ha pár lépést teszünk valamilyen irányba, bizonyára ott is hasonló szituációba ütközünk. Ráadásul ezek a művek adott esetben borzalmasan sokáig is eltarthatnak.
Míg korábban a festő, a szobrász hosszan tartó, kemény munkával hozott létre műalkotást, amit aztán a néző akár néhány pillanat alatt be tudott fogadni, ez most kezd megfordulni, méghozzá adott esetben radikálisan: az új képalkotó eszközök segítségével igen könnyen és különösebb technikai hozzáértés nélkül is lehet műveket létrehozni, mely művek puszta megtekintése egyre több időt vesz igénybe. Korábban a művész dolgozott sokat, s produktumát a néző gyorsan befogadta, most a művész egyre kevesebbet dolgozik, a nézőnek pedig mind több dolga akad, amit vagy elvégez, vagy sem. Frusztrációja onnan ered, hogy ha megfutamodik, akár élete végéig azon tépelődhet, hogy esetleg valami lényegeset mulasztott el, ugyanakkor könnyen érheti az a vád is, hogy visszasírja a régi szép kényelmes időket, s képtelen alkalmazkodni a legújabb művészeti törekvésekhez. Ha pedig elvégzi a rá kirótt, mind keményebb munkát, nemcsak hogy aránytalanul sok időt pazarol el az életéből, hanem főleg azért kaphat komoly bírálatot, mert ő még a kiállításon, dinamikus korunk egyik legdinamikusabb helyén is csak ül és néz, mint a moziban. 
Valamiféle kompromisszumra lenne tehát szükség, amit az emberek a maguk módján meg is találnak. Tapasztalataim szerint a nézők többsége az ilyen munkák előtt mindössze pár percet tölt el, ami azzal jár, hogy semmiből nem ért, mert így nem is érthet meg semmit. Élménye roppantul hasonlít annak az embernek az élményéhez, aki kaotikusan nyomkodja a tévé távirányítójának gombjait, s ha elalvás előtt netán felteszi magának a kérdést, hogy mit is látott, bizony nem tud értelmes választ adni. 
Ami engem illet, a Műcsarnoki kiállításon az utóbbi hibába estem. Ezért nem mondhatom, hogy megnéztem a kiállítást. De aztán megtaláltam a magam kompromisszumát: a büfét, ahol jót beszélgettünk ismerőseimmel. Más kérdés, hogy ehhez nem feltétlenül múzeumba kell menni. 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret