stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Fatou Diome
Az ember a Barbésről
 
 

Este, miután a tévében végetért a meccs, az ember a Barb?sről kiült a háza elé a holdfénybe, körülötte ámuló hallgatósága, és csak pörgette a mesét; közben egyik felesége rendszeres időközönként felszolgált neki egy-egy újabb csésze teát.
- Nahát, bácsikám, milyen volt ott, Párizsban? – tette föl az egyik fiatal a kérdést.
Ez volt a rituális mondat, az ige, amelyre Istennek szüksége volt, hogy újrateremtse a világot Niodior csillagos ege alatt:
- Olyan volt, hogy azt te soha el nem tudnád képzelni. Mint a tévében, csak jobb, mert mindent igaziból látsz. Ha elmesélem, hogy tényleg milyen volt, nem fogod elhinni. Mert csodálatos volt, és ez a szó nem elég erős a leírására. Még a japánok is fényképezik a város minden zugát, azt mondják, a világ legszebb városa. Éjszaka érkeztem Párizsba: az ember azt hinné, hogy a Jóisten sokmilliárdnyi vörös, sárga és kék csillagot adott ezeknek az embereknek, hogy világítsanak maguknak, úgy csillogott-villogott mindenütt a város. A repülőgépből leszállás közben el lehetett képzelni az embereket a lakásukban. Itt laktam én, a hatalmas Párizs városban. Már a repülőterük önmagában is nagyobb, mint a mi egész falunk. El nem tudtam volna képzelni azelőtt, hogy létezik a világon egy ennyire szép város. De ott magam láttam, a saját két szememmel. Az Eiffel torony és az Obeliszk, azok az eget verik. A Champs-Elysée-hez legalább egy teljes nap kell, hogy végigjárjuk, annyira rogyadoznak a kirakatai a legelképesztőbb árucikkektől, amiket muszáj alaposan megcsodálni. Aztán vannak gyönyörű történelmi emlékművek, például az Arc de Triomphe, mert tudnivaló, hogy a fehérek gőgösek, és minthogy gazdagok, a legkisebb sikerükre is mindjárt emelnek egy emlékművet. Így aztán emlékezni tudnak a történelmük nagyjaira. Azoknak egyébként van saját luxus-temetőjük, a Panthéon: olyan, hogy egy herceg is ellakhatna benne, ők meg a halottaikat költöztetik be oda! Meg aztán, az Istenük olyan hatalmas, hogy mérhetetlen gazdagságot adott nekik, ezért ők a dicsőségére mindenfelé templomokat építettek, meglepően formált, gigantikus épületeket. A leghíresebb közülük a párizsi Notre-Dame, az egész világon ismerik, évente tizenhárom millió látogatója van! Mellette a mi mecsetünk csak egy kunyhónak látszik. Azt mondják, hogy Dakarban és Toubában nagyon szépek a nagy mecsetek. Nem láttam őket. Vicces, hogy ismerem Párizst, amikor még Toubát sem láttam. Párizsiak, akik nyaralni jöttek Szenegálba, mesélték, hogy a toubai mecset az egyik legszebb Afrikában. Egy nap meglátogatom, inch’Allah.
- És az élet? Az milyen volt ott, az élet?
A fiatal hallgatók nem akarták, hogy az ember a Barb?sről eltérjen a tárgytól. Azt akarták, hogy az ottani életről beszéljen nekik: ott, ahol a holtak palotákban nyugosznak, az élők nyilván a paradicsomban táncolnak, ez nem is lehet másképp. Ezért aztán sürgették az elbeszélőt, aki csak arra várt, hogy a hallgatók kíváncsisága további mesére sarkallja. Élvezve az elbeszélése iránt növekvő érdeklődést, az ember a Barb?sről a teáját kortyolgatta, foghíjas mosolyával körülnézett, majd az előbbinél is lelkesebb hangon folytatta :
– Oh, az élet, ott! A török basa sem él jobban! Higgyétek el nekem, azok ott nagyon gazdagok, nagyon! Minden pár luxuslakásban lakik a gyerekeivel, van abban villany és folyóvíz. Nem úgy van az, mint nálunk, hogy négy nemzedék él egy tető alatt. Mindenkinek van kocsija, azzal megy munkába és viszi a gyerekeit iskolába, van televíziója, azzal az egész világ csatornáit fogja, van hűtőszekrénye és mélyhűtője, azok tele jófajta ennivalóval. Nagyon pihentető az életük. Az asszonyaik nem végeznek házimunkát, mert vannak gépeik a ruhaneműk kimosására meg az edények mosogatására. Hogy kisöpörjék a házat, csak körbe kell sétálniuk egy masinával, amelyik elnyel minden koszt, úgy hívják, hogy porszívó: egyet szippant, és minden eltűnik. Bzzzz, és patyolat tisztaság lesz! Így aztán a nők szépítkezéssel töltik az idejüket. Szoknyát húznak, rövid ruhát, nadrágot, magassarkú cipőt, a nap minden szakában. Szép ékszereket hordanak, amilyeneket a feleségeimnek hoztam. Meg aztán ők maguk is gazdagok, nincs rá szükségük, hogy egy férfi gondoskodjon a szállásukról, ellátásukról. Ha házasodsz, nem kell az asszonyért fizetni, nem az van ám, hogy lerongyolódsz, csak hogy megnősülhess. Mindent megcsinálnak, amit akarsz, és képzelőerejük, az van, higgyétek el nekem. És azok a szemek, a szívárvány minden színében, hát a lélegzeted is eláll! Ott úgy van, hogy szombaton az ember kocsival elmegy bevásárolni, gyönyörű, fedett piacokra, úgy hívják őket, hogy nagyáruház, ott minden megtalálható, amit csak el lehet képzelni, még megfőzött étel is, nincs vele más dolgod, csak hogy megegyed. És a vendéglők, hát az aztán hihetetlen! A konyhájukat dicsérik az egész világon, annyira kifinomult. Vannak olyan vendéglők is, ahol annyit eszel, amennyit csak bírsz, mindig újra vehetsz magadnak! Otthon is ugyanolyan jól esznek az emberek, hús van, amennyit csak akarsz. Kevés gabonafélét esznek, nem úgy mint minálunk, hogy rizs minden étkezésre. Sok disznóhúst is fogyasztanak, de hát az nem nekünk való, így aztán én csirkét ettem, bárányhúst vagy marhát. Persze mindenféle italuk is van az étkezések mellé. És mindenki jól él. Nincsenek szegények, mert még akinek nincs munkája, annak is ad az állam fizetést, ezt munkanélküli segélynek hívják. A tévé előtt ásítozva töltöd a napodat, és annyi pénzt keresel, mint nálunk a legjobban fizetett mérnök! És hogy a családoknak megmaradjon a jó életszínvonaluk, az állam a gyerekek után is ad nekik pénzt. Így aztán minél jobban szaporodnak, annál több pénzt begyűjtenek. Minden szerelmes éjszaka egy befektetés! Volt egy szomszédom, aki nem dolgozott, a két felesége sem, de a tíz gyerekével – mindegyik az első asszony nevére bejelentve –, többet keresett, mint én, aki dolgoztam. A fehéreknek nem kellene dolgozniuk, ha sok gyereket csinálnának, de ők nem szeretik úgy, mint mi, ha jó sok gyerekük van. Ott mindenkiből lehet gazdag ember, nézzétek csak, nekem is mi mindenem lett. Ott mindenki sok pénzt keres, még akik a kutyapiszkot összeszedik az utcán, azok is fizetést kapnak ezért Párizs városától. Folytathatnám én ezt egész éjszaka, de most már találjátok ki a többit. Minden, amiről álmodtok, lehetséges. Tényleg hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember onnan szegényen jöjjön haza.
A hold lassan haladt át Niodior egén, delejezve a kókuszpálmákat, lenyugtatva a túlélés erőfeszítéseivel töltött nap után elcsigázott emberek szuszogását. Cipősarkak kopogása visszhangzott a Barb?sről jött ember nagy házának folyosóján. Olcsó bizsuk csörrenése jelezte a negyedik feleség érkezését, európai ruhába öltözve hozta az utolsó teát és egy tál kimagozott mangót. Megvetően végignézett a nála alig fiatalabb hallgatóságon. Az ifjak nem nagyon merték a férj szeme láttára alaposabban megszemlélni, de a puszta jelenléte is megborzongatta a bőrüket a vágytól. Bőséges keblével és formás hátuljával titkos suttogásaik tárgya volt. Percnyi csönd telepedett rájuk. A ház ura törte meg a jeget :
– Nahát! Mondd csak, mit tettél a teádba ma este? Egészen kitűnő!
A fiatalasszony válasz helyett csak billegette magát és elmosolyodott. Talán valamilyen talizmán segítségével keverte ki a teát, hogy az urát függővé tegye, ahogy jólértesült öregasszonyok tanácsolták. 
– Nesze – mondta az ember a Barb?sről, miközben visszaadta neki a csészét –. Eridj be, jövök én is, azt hiszem, ma este szükségem lesz egy jó masszázsra.
Mélységes éjszaka volt, amikor Madické és társai szétszéledtek az alvó falu utcáin. Az ember a Barb?sről beharapta az arcát, az ágyára vetette magát, megkönnyebbülten, hogy megint sikerült megőriznie, sőt, megerősítenie rangját. Párizsban néger volt, de miután hazatért, nekilátott ápolgatni a délibábot, amely a tekintély dicsfényével övezte. Előadói tehetségével lepipálva mindazokat, akik valaha írtak erről a városról, Franciaország legjobb nagykövete lett. Az asszony masszírozására nem azért volt szüksége, hogy férfikedvét serkentse – örököseinek nagy száma kellőképpen bizonyította, hogy, a milliókat kivéve, semmi irigyelnivalója Roccótól –, hanem hogy késleltesse a lidércnyomásos pillanatot, amelyben menthetetlenül érzi, amint kinő a Pinocchio-orra. Udvartartása bevette a meséket, de lelkiismerete nem hagyta békén, mert nem volt könnyű a sót cukorként eladnia, még akkor sem, ha a holdvilágnál mindkettő egyformán csillog. Mégis elnyomta magában a lelkifurdalást, mert végülis mi rossz van abban, ha válogat az emlékei között, módszeresen azokat választja ki, amelyek megmutathatók, és a többit hagyja a feledés csapóajtaja mögé temetve? Frenetikus elbeszélései mögül soha nem engedte előbukkanni azt a szánalmas életet, amelyben része volt Franciaországban.
Jogarral a kezében hogyan is vallhatta volna be, hogy eleinte a metró kijáratok langymelegében aludt, csórta az ennivalót, hogy ne kelljen éheznie, a telet az Üdvhadseregnek köszönhetően vészelte át, végül házfoglaló lett egy lebontásra ítélt házban, néhány hasonló sorsú társával együtt. Hogyan is írhatta volna le azt a rengeteg piacot, ahol, miközben zabszem nem fért a fenekébe, valahányszor arra ment egy zsaru, gyümölcsös és zöldséges rekeszeket emelgetett, rezzenéstelenül engedelmeskedve a fölényeskedő piactakarítónak, aki éhbérért dolgoztatta, feketén. Örökösen törvényen kívül,  végül beszerzett egy hamis tartózkodási engedélyt, egy cinkos jóbarát igazolványának a fénymásolatát, azzal aztán keresztül-kasul vándorolt az országban, kiszolgáltatva a kevéssé aggályos munkáltatók kényének-kedvének. Azután aszfaltfúró géppel dolgozott, télen-nyáron, egyik útmunkáról a másikra, mindig ideiglenes szerződéssel. Izmai megkeményedtek, de idegei kis híján felmondták a szolgálatot. Minthogy árnyalatok kifejezésére franciául képtelen volt, és ez használaton kívül helyezte az agysejtjeit, rájött, hogy egyetlen tőkéje a teste, és a gyúrásba fektette energiáit. Nagy behemót ember, megfeszítette az izmait és ráhajtott a megfelelő állásokra. Szelíd volt, mint egy bárány, de szögletes állkapcsával nemsokára úgy nézett ki, mint egy őrző-védő. Éjszakánként tekintetét a csillogó autók karosszériáján élesítette, amelyek egy gazdag lakópark alagsorában szundikáltak. A póráz egyik végén egy harci kutya, a másikon ő – nem világos, ki sétáltatta a másikat –, föl-alá járt a kocsik közötti sötét és olajfoltos betonon az első « Jóreggelt, Mamadou »-ig, ami a szolgálata végét jelentette. Nem Mamadou volt a neve, de minden lakó így hívta.
Akkor bukkant föl a mélységekből, amikor kutyakisérőből  szimatoló kutya lett:  biztonsági őr egy nagyáruházban. Sétált a polcok között, és csurgott a nyála a számára elérhetetlen árucikkek láttán. Ezt a sérelmet meg kellett bosszulni: a tolvajt sorstársai között kereste, akik voltak olyan pökhendiek, hogy úgy vásároljanak, ahogyan a fehérek, vagy akik túlságosan szegények voltak ahhoz, hogy becsületesek lehessenek. Többször is megragadott héja-karmaival egy magrebi vagy fekete-afrikai zsákmányt, hogy főnöke jóindulatába ajánlja. Áldozatai végül felfogták, hogy nemcsak a rasszista őslakos az idegenek legrosszabb ellensége, és hogy a hasonlóság nem garancia a szolidaritásra. Az ember a Barb?sről már éppen kezdte jobban érezni magát a bőrében, amikor a háztömbben, ahol lakott, egy banda elhatározta, hogy megfizetteti vele a burzsujok iránti odaadását: két fogát hagyta ott a járdán. Azóta is hiába várja, hogy kinőjenek az újak, és ha valaki megjegyzi, hogy két gyöngyszem hiányzik a mosolyához, csak annyit válaszol : « Kis munkáköri báleset volt ». Csak a magányos vadász tudja, mibe került neki az elejtett vad. Ha mosolyogva megy haza, a falu elismeri ügyességét és bátorságát. Ha túléli, az oroszlán is fényes szőre alatt rejti sérüléseit. Ugyanígy tett az ember a Barb?sről, biztos volt benne, hogy semmilyen karcolás nem éri kifényesített történetét: a felnőttek túlságosan is irigyelték ahhoz, hogy belekössenek, a fiataloknak pedig nem nőtt ki még eléggé a karmuk, hogy veszélyesek legyenek. Azúrkék égre vágyó ifjú pelikánok, kellett nekik ez a csipetnyi szín, hogy kifessék az egüket. Az ilyen mesélős esték után mindig hálásan és tisztelettudóan búcsúztak tőle. 
Másnap a világért sem mulasztotta volna el egyikük sem az edzést. Számukra nyilvánvaló volt: nincs mese, Franciaországba kell menni. De az olyan írástudatlan proletárok előtt, mint ők, nem sok lehetőség nyílott. Az egyetlen odavezető út, gondolták, tagadhatatlanul a focipályán kezdődik; futballcipővel kell kitaposni.
 

                  Lángh Júlia fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret