Fatou Diome
Az ember a Barbésről
Este, miután a tévében végetért a meccs, az ember a Barb?sről kiült
a háza elé a holdfénybe, körülötte ámuló hallgatósága, és csak pörgette
a mesét; közben egyik felesége rendszeres időközönként felszolgált neki
egy-egy újabb csésze teát.
- Nahát, bácsikám, milyen volt ott, Párizsban? – tette föl az egyik
fiatal a kérdést.
Ez volt a rituális mondat, az ige, amelyre Istennek szüksége volt,
hogy újrateremtse a világot Niodior csillagos ege alatt:
- Olyan volt, hogy azt te soha el nem tudnád képzelni. Mint a tévében,
csak jobb, mert mindent igaziból látsz. Ha elmesélem, hogy tényleg milyen
volt, nem fogod elhinni. Mert csodálatos volt, és ez a szó nem elég erős
a leírására. Még a japánok is fényképezik a város minden zugát, azt mondják,
a világ legszebb városa. Éjszaka érkeztem Párizsba: az ember azt hinné,
hogy a Jóisten sokmilliárdnyi vörös, sárga és kék csillagot adott ezeknek
az embereknek, hogy világítsanak maguknak, úgy csillogott-villogott mindenütt
a város. A repülőgépből leszállás közben el lehetett képzelni az embereket
a lakásukban. Itt laktam én, a hatalmas Párizs városban. Már a repülőterük
önmagában is nagyobb, mint a mi egész falunk. El nem tudtam volna képzelni
azelőtt, hogy létezik a világon egy ennyire szép város. De ott magam láttam,
a saját két szememmel. Az Eiffel torony és az Obeliszk, azok az eget verik.
A Champs-Elysée-hez legalább egy teljes nap kell, hogy végigjárjuk, annyira
rogyadoznak a kirakatai a legelképesztőbb árucikkektől, amiket muszáj alaposan
megcsodálni. Aztán vannak gyönyörű történelmi emlékművek, például az Arc
de Triomphe, mert tudnivaló, hogy a fehérek gőgösek, és minthogy gazdagok,
a legkisebb sikerükre is mindjárt emelnek egy emlékművet. Így aztán emlékezni
tudnak a történelmük nagyjaira. Azoknak egyébként van saját luxus-temetőjük,
a Panthéon: olyan, hogy egy herceg is ellakhatna benne, ők meg a halottaikat
költöztetik be oda! Meg aztán, az Istenük olyan hatalmas, hogy mérhetetlen
gazdagságot adott nekik, ezért ők a dicsőségére mindenfelé templomokat
építettek, meglepően formált, gigantikus épületeket. A leghíresebb közülük
a párizsi Notre-Dame, az egész világon ismerik, évente tizenhárom millió
látogatója van! Mellette a mi mecsetünk csak egy kunyhónak látszik. Azt
mondják, hogy Dakarban és Toubában nagyon szépek a nagy mecsetek. Nem láttam
őket. Vicces, hogy ismerem Párizst, amikor még Toubát sem láttam. Párizsiak,
akik nyaralni jöttek Szenegálba, mesélték, hogy a toubai mecset az egyik
legszebb Afrikában. Egy nap meglátogatom, inch’Allah.
- És az élet? Az milyen volt ott, az élet?
A fiatal hallgatók nem akarták, hogy az ember a Barb?sről eltérjen
a tárgytól. Azt akarták, hogy az ottani életről beszéljen nekik: ott, ahol
a holtak palotákban nyugosznak, az élők nyilván a paradicsomban táncolnak,
ez nem is lehet másképp. Ezért aztán sürgették az elbeszélőt, aki csak
arra várt, hogy a hallgatók kíváncsisága további mesére sarkallja. Élvezve
az elbeszélése iránt növekvő érdeklődést, az ember a Barb?sről a teáját
kortyolgatta, foghíjas mosolyával körülnézett, majd az előbbinél is lelkesebb
hangon folytatta :
– Oh, az élet, ott! A török basa sem él jobban! Higgyétek el nekem,
azok ott nagyon gazdagok, nagyon! Minden pár luxuslakásban lakik a gyerekeivel,
van abban villany és folyóvíz. Nem úgy van az, mint nálunk, hogy négy nemzedék
él egy tető alatt. Mindenkinek van kocsija, azzal megy munkába és viszi
a gyerekeit iskolába, van televíziója, azzal az egész világ csatornáit
fogja, van hűtőszekrénye és mélyhűtője, azok tele jófajta ennivalóval.
Nagyon pihentető az életük. Az asszonyaik nem végeznek házimunkát, mert
vannak gépeik a ruhaneműk kimosására meg az edények mosogatására. Hogy
kisöpörjék a házat, csak körbe kell sétálniuk egy masinával, amelyik elnyel
minden koszt, úgy hívják, hogy porszívó: egyet szippant, és minden eltűnik.
Bzzzz, és patyolat tisztaság lesz! Így aztán a nők szépítkezéssel töltik
az idejüket. Szoknyát húznak, rövid ruhát, nadrágot, magassarkú cipőt,
a nap minden szakában. Szép ékszereket hordanak, amilyeneket a feleségeimnek
hoztam. Meg aztán ők maguk is gazdagok, nincs rá szükségük, hogy egy férfi
gondoskodjon a szállásukról, ellátásukról. Ha házasodsz, nem kell az asszonyért
fizetni, nem az van ám, hogy lerongyolódsz, csak hogy megnősülhess. Mindent
megcsinálnak, amit akarsz, és képzelőerejük, az van, higgyétek el nekem.
És azok a szemek, a szívárvány minden színében, hát a lélegzeted is eláll!
Ott úgy van, hogy szombaton az ember kocsival elmegy bevásárolni, gyönyörű,
fedett piacokra, úgy hívják őket, hogy nagyáruház, ott minden megtalálható,
amit csak el lehet képzelni, még megfőzött étel is, nincs vele más dolgod,
csak hogy megegyed. És a vendéglők, hát az aztán hihetetlen! A konyhájukat
dicsérik az egész világon, annyira kifinomult. Vannak olyan vendéglők is,
ahol annyit eszel, amennyit csak bírsz, mindig újra vehetsz magadnak! Otthon
is ugyanolyan jól esznek az emberek, hús van, amennyit csak akarsz. Kevés
gabonafélét esznek, nem úgy mint minálunk, hogy rizs minden étkezésre.
Sok disznóhúst is fogyasztanak, de hát az nem nekünk való, így aztán én
csirkét ettem, bárányhúst vagy marhát. Persze mindenféle italuk is van
az étkezések mellé. És mindenki jól él. Nincsenek szegények, mert még akinek
nincs munkája, annak is ad az állam fizetést, ezt munkanélküli segélynek
hívják. A tévé előtt ásítozva töltöd a napodat, és annyi pénzt keresel,
mint nálunk a legjobban fizetett mérnök! És hogy a családoknak megmaradjon
a jó életszínvonaluk, az állam a gyerekek után is ad nekik pénzt. Így aztán
minél jobban szaporodnak, annál több pénzt begyűjtenek. Minden szerelmes
éjszaka egy befektetés! Volt egy szomszédom, aki nem dolgozott, a két felesége
sem, de a tíz gyerekével – mindegyik az első asszony nevére bejelentve
–, többet keresett, mint én, aki dolgoztam. A fehéreknek nem kellene dolgozniuk,
ha sok gyereket csinálnának, de ők nem szeretik úgy, mint mi, ha jó sok
gyerekük van. Ott mindenkiből lehet gazdag ember, nézzétek csak, nekem
is mi mindenem lett. Ott mindenki sok pénzt keres, még akik a kutyapiszkot
összeszedik az utcán, azok is fizetést kapnak ezért Párizs városától. Folytathatnám
én ezt egész éjszaka, de most már találjátok ki a többit. Minden, amiről
álmodtok, lehetséges. Tényleg hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember
onnan szegényen jöjjön haza.
A hold lassan haladt át Niodior egén, delejezve a kókuszpálmákat, lenyugtatva
a túlélés erőfeszítéseivel töltött nap után elcsigázott emberek szuszogását.
Cipősarkak kopogása visszhangzott a Barb?sről jött ember nagy házának folyosóján.
Olcsó bizsuk csörrenése jelezte a negyedik feleség érkezését, európai ruhába
öltözve hozta az utolsó teát és egy tál kimagozott mangót. Megvetően végignézett
a nála alig fiatalabb hallgatóságon. Az ifjak nem nagyon merték a férj
szeme láttára alaposabban megszemlélni, de a puszta jelenléte is megborzongatta
a bőrüket a vágytól. Bőséges keblével és formás hátuljával titkos suttogásaik
tárgya volt. Percnyi csönd telepedett rájuk. A ház ura törte meg a jeget
:
– Nahát! Mondd csak, mit tettél a teádba ma este? Egészen kitűnő!
A fiatalasszony válasz helyett csak billegette magát és elmosolyodott.
Talán valamilyen talizmán segítségével keverte ki a teát, hogy az urát
függővé tegye, ahogy jólértesült öregasszonyok tanácsolták.
– Nesze – mondta az ember a Barb?sről, miközben visszaadta neki a csészét
–. Eridj be, jövök én is, azt hiszem, ma este szükségem lesz egy jó masszázsra.
Mélységes éjszaka volt, amikor Madické és társai szétszéledtek az alvó
falu utcáin. Az ember a Barb?sről beharapta az arcát, az ágyára vetette
magát, megkönnyebbülten, hogy megint sikerült megőriznie, sőt, megerősítenie
rangját. Párizsban néger volt, de miután hazatért, nekilátott ápolgatni
a délibábot, amely a tekintély dicsfényével övezte. Előadói tehetségével
lepipálva mindazokat, akik valaha írtak erről a városról, Franciaország
legjobb nagykövete lett. Az asszony masszírozására nem azért volt szüksége,
hogy férfikedvét serkentse – örököseinek nagy száma kellőképpen bizonyította,
hogy, a milliókat kivéve, semmi irigyelnivalója Roccótól –, hanem hogy
késleltesse a lidércnyomásos pillanatot, amelyben menthetetlenül érzi,
amint kinő a Pinocchio-orra. Udvartartása bevette a meséket, de lelkiismerete
nem hagyta békén, mert nem volt könnyű a sót cukorként eladnia, még akkor
sem, ha a holdvilágnál mindkettő egyformán csillog. Mégis elnyomta magában
a lelkifurdalást, mert végülis mi rossz van abban, ha válogat az emlékei
között, módszeresen azokat választja ki, amelyek megmutathatók, és a többit
hagyja a feledés csapóajtaja mögé temetve? Frenetikus elbeszélései mögül
soha nem engedte előbukkanni azt a szánalmas életet, amelyben része volt
Franciaországban.
Jogarral a kezében hogyan is vallhatta volna be, hogy eleinte a metró
kijáratok langymelegében aludt, csórta az ennivalót, hogy ne kelljen éheznie,
a telet az Üdvhadseregnek köszönhetően vészelte át, végül házfoglaló lett
egy lebontásra ítélt házban, néhány hasonló sorsú társával együtt. Hogyan
is írhatta volna le azt a rengeteg piacot, ahol, miközben zabszem nem fért
a fenekébe, valahányszor arra ment egy zsaru, gyümölcsös és zöldséges rekeszeket
emelgetett, rezzenéstelenül engedelmeskedve a fölényeskedő piactakarítónak,
aki éhbérért dolgoztatta, feketén. Örökösen törvényen kívül, végül
beszerzett egy hamis tartózkodási engedélyt, egy cinkos jóbarát igazolványának
a fénymásolatát, azzal aztán keresztül-kasul vándorolt az országban, kiszolgáltatva
a kevéssé aggályos munkáltatók kényének-kedvének. Azután aszfaltfúró géppel
dolgozott, télen-nyáron, egyik útmunkáról a másikra, mindig ideiglenes
szerződéssel. Izmai megkeményedtek, de idegei kis híján felmondták a szolgálatot.
Minthogy árnyalatok kifejezésére franciául képtelen volt, és ez használaton
kívül helyezte az agysejtjeit, rájött, hogy egyetlen tőkéje a teste, és
a gyúrásba fektette energiáit. Nagy behemót ember, megfeszítette az izmait
és ráhajtott a megfelelő állásokra. Szelíd volt, mint egy bárány, de szögletes
állkapcsával nemsokára úgy nézett ki, mint egy őrző-védő. Éjszakánként
tekintetét a csillogó autók karosszériáján élesítette, amelyek egy gazdag
lakópark alagsorában szundikáltak. A póráz egyik végén egy harci kutya,
a másikon ő – nem világos, ki sétáltatta a másikat –, föl-alá járt a kocsik
közötti sötét és olajfoltos betonon az első « Jóreggelt, Mamadou »-ig,
ami a szolgálata végét jelentette. Nem Mamadou volt a neve, de minden lakó
így hívta.
Akkor bukkant föl a mélységekből, amikor kutyakisérőből szimatoló
kutya lett: biztonsági őr egy nagyáruházban. Sétált a polcok között,
és csurgott a nyála a számára elérhetetlen árucikkek láttán. Ezt a sérelmet
meg kellett bosszulni: a tolvajt sorstársai között kereste, akik voltak
olyan pökhendiek, hogy úgy vásároljanak, ahogyan a fehérek, vagy akik túlságosan
szegények voltak ahhoz, hogy becsületesek lehessenek. Többször is megragadott
héja-karmaival egy magrebi vagy fekete-afrikai zsákmányt, hogy főnöke jóindulatába
ajánlja. Áldozatai végül felfogták, hogy nemcsak a rasszista őslakos az
idegenek legrosszabb ellensége, és hogy a hasonlóság nem garancia a szolidaritásra.
Az ember a Barb?sről már éppen kezdte jobban érezni magát a bőrében, amikor
a háztömbben, ahol lakott, egy banda elhatározta, hogy megfizetteti vele
a burzsujok iránti odaadását: két fogát hagyta ott a járdán. Azóta is hiába
várja, hogy kinőjenek az újak, és ha valaki megjegyzi, hogy két gyöngyszem
hiányzik a mosolyához, csak annyit válaszol : « Kis munkáköri báleset volt
». Csak a magányos vadász tudja, mibe került neki az elejtett vad. Ha mosolyogva
megy haza, a falu elismeri ügyességét és bátorságát. Ha túléli, az oroszlán
is fényes szőre alatt rejti sérüléseit. Ugyanígy tett az ember a Barb?sről,
biztos volt benne, hogy semmilyen karcolás nem éri kifényesített történetét:
a felnőttek túlságosan is irigyelték ahhoz, hogy belekössenek, a fiataloknak
pedig nem nőtt ki még eléggé a karmuk, hogy veszélyesek legyenek. Azúrkék
égre vágyó ifjú pelikánok, kellett nekik ez a csipetnyi szín, hogy kifessék
az egüket. Az ilyen mesélős esték után mindig hálásan és tisztelettudóan
búcsúztak tőle.
Másnap a világért sem mulasztotta volna el egyikük sem az edzést. Számukra
nyilvánvaló volt: nincs mese, Franciaországba kell menni. De az olyan írástudatlan
proletárok előtt, mint ők, nem sok lehetőség nyílott. Az egyetlen odavezető
út, gondolták, tagadhatatlanul a focipályán kezdődik; futballcipővel kell
kitaposni.
Lángh Júlia fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|