stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Jorge Semprún
Húsz év, egy nap
 
Amikor kitört a köztársaság-ellenes katonai puccs, Benigno Perales már a kommunista párt tagja volt. Az elsők között jelentkezett a párt által szervezett félkatonai egységekbe, amelyek azután az Ötödik Ezredet alkották. 
 Az 1936-os év augusztusának elején Benigno, aki addigra már éles eszének és harci szellemének köszönhetően felelős posztot töltött be az Alcázar de Moscardót – szervezetlenül és eléggé eredménytelenül – gyűrűbe záró félkatonai egységekből álló hadoszlopokban, egy gépkocsit rekvirált, és Toledóból Quismondóba ment egy fegyveres csoport élén, hogy felderítse, mi is történhetett a La Maestranza birtokon.
 Így szerzett tudomást a legfiatalabb Avenda?o-testvér, José María haláláról. Akit egyébként a legjobban szeretett. Nemcsak ezért mert általa ismerte meg Mercedest, mindörökre elérhetetlen szerelmét. (Mit tegyünk: így mondják minden tangóban és kupléban: néha a tangók szövegében is találhatunk örök igazságokat.)
 Áprilisban ugyanis, néhány héttel José Maríával kötendő házassága előtt, Mercedes néhány napot töltött a La Maestranzában; természetesen nem egyedül ment, ilyet még feltételezni is sértő volna, hanem az édesanyjával, do?a Constanciával mint gardedámmal, és a nagyobb biztonság kedvéért jelen volt a menyasszony gyóntatója, Rupérez atya is, aki a jegyesség utolsó heteiben egyre növekvő aktivitással készítette fel lelkigyakorlataival Mercedest szüzessége elvesztésének sajnálatos ámde szükséges áldozathozatalára. 
 Benigno ekkor látta először Pombo kisasszonyt. A kétségbeesett szerelem nyila ekkor járta át, hozzászegezve őt az eljövendő idő homályos falához. 

   La dulce boca que a gustar convida
   un humor entre perlas destilado
   y yo a no invidiar aque licor sagrado
   que a Júpiter ministra el garzón de Ida
 

   amantes, no toqueéis, si quereis vida
   porque entre un labio y otro colorado 
   Amor está, de su veneno armado,
   cual entre flor y flor fierpe escondida…

 Ahogy látható, Benigno Perales, ez a zseniális autodidakta, Luis de Góngora szonettjeiben találta meg a legmegfelelőbb szavakat szenvedélyes és keserű kétségbeesésének kifejezésére.
 Az Avenda?o-testvérek közül Benigno José Maríát kedvelte a legjobban, már jóval Mercedes ragyogó feltűnése előtt is. Mert mindenki másnál nyitottabb volt a párbeszédre, könyveket adott neki kölcsön, és vitatkozott vele Alberti és Miguel Hernández az Az angyalok és az Örökös mennydörgés című kötetének verseiről, és mert még Keynesről és az elméletéről is beszélt neki, amikor a brit közgazdász a Revista de Occidente meghívására 1930-ban előadást tartott Madridban. Lényegében azért, mert nem nézte és nem kezelte le, hanem magával egyenrangúnak tekintette. 
 Éppen ezért a legfiatalabb Avenda?o halálát Benigno képtelen és igazságtalan dolgonak tartotta. Nemcsak elszomorította, hanem fel is dühítette őt.
 A Bőség Kosarába, Estradáék kereskedésébe ment – még élt Eloy apja, és ő vezette az üzletet –, hogy beszéljen vele és Chemával, a Féloldalassal. Ott ültek, kártyáztak és iszogattak.
 Kirobbant belőle a düh.
 – Itt vannak a nagylegények – üvöltötte – a hátország hősei. A francba is, miért nem a fronton vitézkedtek, és a fasisztákat lövitek?
 Eloy Estrada és a Féloldalas szívesen visszaszólt volna valami csúnyát, vállalva annak a kockázatát is, hogy ölre mennek. De Benigno kék kezeslábasba öltözve jelent meg a kereskedésben, ez volt a milícisták egyenruhája a polgárháború első időszakában. Kék kezeslábas, vállszíj, őrmesteri rangjelzés és az Ötödik Ezred veres csillaga („Az ötödik, az ötödik, az ötödik, / az Ötödik Ezreddel, / Modestóval és Lísterrel, / meg Carlos ezredessel, / elbírunk mi akárkivel…”) az övéről egy nagy, kilencmilliméteres pisztoly lógott. S ha ez még nem lett volna elég, a Benigno kíséretében lévő három milicista is föl volt fegyverkezve egy-egy meggymagköpködő-vel. 
 Ezért azután Eloy és a Féloldalas kénytelen volt lenyelni Benigno szemrehányásait és szidalmait.
 – Elégedettek vagytok, mi? Ezt nevezitek ti osztályharcnak: megölni az Avenda?o család egyetlen szabadelvűen gondolkodó tagját, aki ráadásul védekezni sem tudott… Ha már ilyen tökös legények vagytok, akkor besorozlak benneteket… Az Ötödik Ezred egyik rohamosztagába kerültök, hogy megmutassátok, mire vagytok képesek.
 Eloy Estrada berezelt ugyan, de nagy ravaszan meglépett ebből a helyzetből. Azzal az ürüggyel, hogy el akar búcsúzni a ház emeletén lévő anyjától, fogta magát és kiugrott egy ablakon át a nyílt mezőre. Benigno nem indult az üldözésére: majdcsak seggbelövi valaki ezt a köcsögöt! Chema, a Féloldalas ellenben nemcsak belépett az Ötödik Hadosztály soraiba, hanem igen hamar kitűnt jó harckészségével, olyannyira, hogy a következő évben besorozták az Ungría parancsnoksága alatt álló Köztársasági Hadsereg XIV. Hadtestének elit alakulatába, abba a híres partizánegységbe, amelynek tagjait arra képezték ki, hogy a francóista hátországban, ellenséges területen hajtsanak végre harci cselekményeket: ezeknek a veszélyes megbizatásoknak a során nagy veszteségeket szenvedtek.
 Nos, Benigno a legapróbb részletekig megtudott mindent arról, ami azon a július 28-án történt a La Maestranzában; megtudta, miképpen halt meg José María Avenda?o, de arról semmi bizonyosat nem tudott, mi történt Mercedessel és Raquellal. Mintha a föld nyelte volna el a két nőt.
 Valamiféle ösztönzésnek, később világosan beigazolódó parancsoló megérzésnek engedelmeskedve, Benigno hűséges kísérőivel együtt elment a La Maestranza birtokra.
 A ház nem szenvedett sok kárt.
 A benne található gazdagság nem szította fel hosszú időre a béresek dühét: a szegényparasztokból verbuválódott tömeg hamar kiélte pusztító kedvét, azután elvonult. Attól fogva a ház jó darabig elhagyatottan állt. Csak Satur, akit előrehaladott kora nem akadályozott ebben, Mayoral felesége, az intéző vagy a tiszttartó, akik Madridban húzódtak meg, jelentek meg olykor néhány napra, hogy nagyjából kitakarítsanak, és kijavítsák a természetes romlásból vagy rosszindulatú rongálásból eredő károkat.
 Benigno biztos volt abban, hogy Mercedes és Raquel valahol a házban rejtőzik. Senki sem, a szemtanúk közül, akiket néhány héttel a végzetes nap után kikérdezett, egyetlen egy sem látta, hogy az a lehajtható tetejű Oldsmobil, amelyen Mayoral elindult a két nővel, elhagyta volna a birtokot.
 Sehol sem, sem Quismondóban, sem másutt a környéken nem bukkant föl az az egyébként feltűnő gépkocsi, amelyet már rikító, égővörös színe miatt is nehéz lett volna elrejteni.
 Azonkívül Benigno tudta, mert gyermekkori játszótársaitól, az Avenda?o-fivérektől hallotta, hogy a házban vannak titkos járatok – a falubeli legénykék futkározás és bujócska közben néhányat fel is fedeztek –, valamint egy titkos menedékhely, ahol a házban keringő legendák szerint az alapító nagyapa, az Indián elrejtette a szeretőit, akiket nemegyszer azért kvártélyozott be a maga lakrészébe, hogy nyugodtan szerelmeskedhessen velük, s törvényes felesége, a családi ágyban elfoglalt helyét kizárólagosnak és megrendíthetetlennek tudva, ne is sejtse a jelenlétüket, ne tomboljon és ne sírjon miattuk.  
 Beningno biztos volt abban, hogy Raquel és Mercedes, föltehetően némi külső együttműködéssel – Satur és Josefina, Mayoral felesége nyilvánvalóan a segítségükre volt – megbújt a La Maestranza valamelyik zugában.
 Így is volt.
 Benigno nemsokára megtalálta őket, és velük együtt rátalált arra a bizonyos titkos menedékhelyre is, mert ott rejtőztek – rémültek, soványak, fésületlenek, mi több elhanyagoltak voltak, de éltek, és Mercedes szebb volt, mint valaha, futott át Benigno fején, bár Raquelen is megakadt a szeme. Kiszabadította őket önkéntes rabságukból, hagyott nekik egy kis időt, hogy megmosakodjanak, rendbe hozzák magukat, és valami szolid ruhát vegyenek magukra, mert nem lett volna jó, ha feltűnést keltenek a madridi utcákon, ahol azokban a hónapokban mindenre ellenségesen néztek, ami a férfiakon és a nőkön valamiféle polgári öltözékre emlékeztetett, azután milicistáinak oltalma alatt a fővárosba kísérte őket, ahol könnyen menedékre leltek. Benigno Perales a végtelenségig lovagias volt, nem kérdezte meg tőlük, hová mennek, nehogy azt gondolják, ha valami baj történik, hogy esetleg az ő keze is benne van.
 Az igazat megvallva azon az 1956-os júliusi estén, a hagyományos vezeklő szertartás előestéjén Benignónak eszébe sem jutottak ezek a múltbéli események, amelyek húsz évvel azelőtt történtek. Mindezt csak a tisztelt olvasó iránti megbecsülésből meséltük el most és itt, hogy beavatott olvasóként olvashassa ezt az elbeszélést. Noha az olvasó némi előnyben van az amerikaival szemben – pontosabban szólva, inkább csak volt: mindabból, amit Mercedes az imént elmesélt az elképedt Leidsonnak, a férfi már majdnem annyira tisztában van Szent Ágoston értekezéseinek szerepével és a menyasszony érintetlenségével, mint az olvasó –, és noha értelmes olvasó éppen eleget tud ebből a történetből ahhoz, hogy ne veszítse el a fonalat, az Elbeszélő részéről nem volt puszta szeszély, sem pusztán öncélú élvezet, hogy felidézett egy olyan epizódot Benigno Perales életéből, amely bizonyosan segít jobb megismerésében, és talán még némi rokonszenvet is ébreszt iránta.
 Egyszóval, az az igazság, hogy Benignónak eszébe sem jutott aznap este az a kiruccanás, amelyet 1936 augusztusában tett Quismondóba. Túlságosan felzaklatták a friss események ahhoz, hogy ilyesfajta emlékekbe merüljön, ehhez nyugalmas tűnődésre lett volna szükség.
 Már Roberto Sabuesa puszta jelenléte is – aki biztosan felismerte, ha azonosítani nem is tudta – megzavarta, nem szólva mindarról, amit ez a keménytökű hispán hím, a barbár és elvakult ostobaság ritka félszigeti mintaképe összehordott.
 Ezen kívül Benignót aggasztotta a béresek zendülésének a híre is, amelyről Mayoral nem sokkal vacsora előtt tudósította José Manuel Avenda?ót és Mercedest, ők pedig beszámoltak róla a vacsoravendégeknek.
 Magától értetődően nem a bejelentett zendülés nyugtalanította Benignót. Ez a hír inkább örömmel töltötte el, Sabuesának az a kijelentése viszont annál kevésbé, hogy ilyen esetben mindig van egy vezető, és Beningno most sejtette is, hogy ki az. Leginkább amiatt nyugtalankodott, hogy a rendőr kihasználva, hogy itt van a birtokon, utánajár a dolgoknak, és a végén kideríti, kik a másnapi zendülés felbujtói.
 Benigno lelkében ez a zavart nyugtalanság és a belőle következő kényelmetlen érzés összekeveredett azzal az izgalommal, amelyet José Ignacio, a művelt jezsuita Avenda?o Németországból hozott ajándékai váltottak ki. Hruscsov titkos beszámolója, amelyet az orosz kommunista párt nemrégen megrendezett kongresszusára készített! És mintha ez még nem volna elég, egy vastag, kék kartonfedelű kötet, amely Marx 1857 és 1858 között született kéziratait tartalmazta a Grundrisse der Kritik der Politischen Ökonomie címen; ez a cím nem a szerzőtől, hanem a közreadótól származott, de találóan kifejezte a tartalmát: A politikai gazdaságtan kritikájának alapvonalai. Marxnak ezek az írásai, amelyeket eltérő sajátosságaik ellenére néhányan A tőke első fogalmazványának tartanak, egyetemesebb érvényűek és messzebbre jutnak, mint egyébiránt befejezetlen, mert befejezhetetlen fő műve, a levéltárakban hányódtak egészen 1939-es, illetve 1941-es moszkvai kiadásukig, ami a háborús körülmények következtében nem igazán kedvezett annak, hogy ez a kiadás a megfelelő visszhangot kapjon a művelt és a szélesebb olvasóközönség köreiben.
 Az a könyv, amelyet José Ignacio Avenda?o hozott Benignónak, egy 1953-as újranyomás volt, és a kelet-berlini Dietz Verlag, Marx műveinek kiadója jelentette meg.
 Benigno vacsora után, amint José Ignacio odaadta neki az ajándékait, bezárkózott a szobájába, és együltében, remegve, izgatottan, elképedve végigolvasta Hruscsov titkos beszámolóját a sztálini személyi kultuszról és az elkövetett bűnökről. Első reakciója, miután lecsillapodott benne az olvasás során feltámadt fojtogató érzés és düh, látszólag ellentmondásos volt. Az járt a fejében, hogy azok a képtelen bűntettek, az a józan ésszel érthetetlen  stratégia, amelyet Sztálin folytatott a nép feltételezett „ellenségei” ellen,               azzal hogy kiderültek és mindenki számára ismertté lettek – mégha ilyen elemi módon, ennyire a despotikus túlkapások társadalmi okait fel nem vázoló összefüggő elméleti feldolgozás nélkül is –, sajátos módon helyreállították a forradalom történetének lehetséges ésszerűségét.
 Igazából az volt történelmileg ésszerűtlen, ténylegesen elgondolhatatlan, bár mindannyian elhittük, legalábbis részlegesen, gondolta Benigno, hogy Trockij vagy Buharin „az ellenség ügynöke”-ként működött, mert megvásárolták őket az imperialista kémszervezetek. Azzal, hogy ennek a roppant hazugságnak hamis valódiságát szétrombolta, Hruscsov beszámolója – amely igazából sokkal inkább arra törekedett, hogy érzelmeket keltsen, nem pedig arra, hogy önkritikus gondolkodásra ösztönözzön – mindazonáltal lehetővé tette, hogy más szemmel nézzük a kommunizmus történetét. Ezt a minden bizonnyal tragikus történetet, amelyben a tragédia hősei szerepet cseréltek. Nemcsak azért, mert a tömérdek tisztogatás, per, tömeges deportálás és rágalmazás áldozatai visszakapták a bűntelenségüket, hanem azért is, mert újra felcsillant a lehetősége annak – mint egy gyönge, védtelen virágszál a korlátlan önkényuralom jeges sivatagában –, hogy az egész világ kommunista pártjaiban újjászülessen a kezdeményezés, a demokratikus autonómia lehetősége.
 Benignót teljesen maguk alá gyűrték az érzelmek, és a fejében ide-oda cikáztak a gondolatok – eszébe jutott például, mert eszébe kellett, hogy jusson, Heriberto Qui?ones, akit a francóisták győzelmét követő időszakban ismert meg, amikor Qui?ones Spanyolországban újjászervezte a párt földalatti szervezetét; eszébe jutott Qui?ones, akit olyan kegyetlenül megkínzott a Sabuesák és a hasonszőrűek rendőrsége, hogy hordágyon vitték a kivégzőosztag elé, mert már mozdulni sem tudott; eszébe jutottak a párt, leginkább a pártvezetőség, a Carrillók és a La Pasionariák rágalmai, amelyeket arra a hősi halottra zúdítottak,  megvádolva azzal, hogy kalandor volt, az angol kémszervezet ügynöke, te jó Isten!, és ezeket a vádakat a legutóbbi időkig, még a Kommunista Párt 1954-ben megrendezett V. Kongresszusán is felemlegették, de ezen az estén, Nyikita Hruscsov  titkos beszámolójának elolvasása után már mindent a maga helyére tudott tenni abban a globális összefüggésrendszerben, amely a kommunizmus eszméinek és gyakorlatának elkerülhetetlenül bekövetkező elfajulásával kialakult –, ennek ellenére, miután végigolvasta a híressé vált beszámoló német fordítását tartalmazó füzetkét, sietve valami rejtekhelyet keresett neki, amire igencsak szükség volt most, hogy Sabuesa itt tartózkodott a La Maestranzában.

De a biztos rejtekhely keresésére már csak éjfél után került sor, valamivel azután, hogy a ház kerengőjén meghallotta a léptek és a csendes susogás neszét, amely felfedte a  Mercedes Pombo hálószobája felé haladó Raquel és Leidson jelenlétét. 
 Abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy Raquel és az amerikai eltűnik a kerengő egy fordulójában, azonnal elfeledkezett a titkos beszámolóról, Heribierto Qui?onesről, sőt még arról a számtalan és felejthetetlen verésről is, amelyet akkor kapott, amikor a Qui?ones lebukását követő letartóztatási hullám során ő is horogra került.
 Elfeledkezett Sabuesa vizsgálóbiztosról, arról a megvetéssel – vagy gyűlölettel?, talán félelemmel? – teli görcsös mosolyról, amellyel a Társadalombiztonsági Főhivatal Puerta del Solon lévő helyiségében várta őt. Számos dologról kellett elfeledkeznie, az biztos, de hasogató fájdalom járta át a mellét, összegörnyedt, bizonyos értelemben beletemetkezett abba a fájdalomba, amelyet a kerengő fordulójában eltűnő éjszakai árny támasztott föl benne.
 Benigno, miután kijött a börtönből, visszatért Quismondóba, ahol még élt apjának egy nővére, aki naponta járt misére, és odaadó áhitattal imádta a Szeplőtelen Szűzet – aki „bűn nélkül fogant” –, ezt a keresztény áhitatot a családi tragédiák még inkább elmélyítették benne. A fivérét, Benigno apját a reguláris katonák végezték ki, amikor októberben, Madrid felé tartva megálltak a faluban. Azt beszélik, hogy Franco hadseregének, a Yagüe hadosztálynak ugyanaz a tisztje adott parancsot a kivégzésre, aki egy marokkói reguláris egységből és a légió egy osztagából álló hadoszlopot vezetett, és Quismondóba érkezésük előtt, vagy valamivel utána, Aza?áról Numanciára változtatta a nevét – a de la Sagra vezetéknév változatlan maradt –, abban a hitben, hogy az Aza?a nevet a gyűlölt köztársasági elnök iránti zavaros tiszteletből adták neki.
 Benigno apját tehát gyorsított eljárással halálra ítélték és agyonlőtték korábbi tettei, de még inkább közismerten kommunista fia miatt. Nem sokkal később az anyja is meghalt, de nem betegség vitte el, hanem a vigasztalan magány. A családi végelszámoláshoz hozzátartozik – bár ez a tény nincs semmiféle összefüggésben a történetünkkel, s nem is következik belőle semmi, csupán a tájékoztatást szolgálja –, hogy Benigno egy unokafivére viszont a madridi fronton, a város ostroma során, az Egyetemi Városban folytatott kézitusában halt meg, de a másik oldalon, a Falange zászlaja alatt harcolva. 
 Beköszöntöttek az ötvenes évek, a La Maestranzában rögtön tudomást szereztek arról, hogy Benigno kijött a börtönből, és visszatért Quismondóba. Egy nap José Manuel és Mercedes megjelent Benigno nagynénjének, Purificación Peralesnek a házában, aki feltételek és időbeli megkötések nélkül befogadta és ellátta unokaöccsét, bár a fia a Falange soraiban harcolva halt meg.
 Vagy ki tudja, talán éppen ezért.
 A börtönből nemrég kiengedett Benignónak szerződést – vagy még inkább egyezséget, valamiféle erkölcsi kiegyezést – ajánlott fel az elsőszülött Avenda?o, aki pénzemberként jelentősen gyarapította a család amúgysem kis vagyonát, befolyásos férfiúként pedig jól megvetette a lábát a Rendszer legfelsőbb köreiben.
 – Te is meg én is jól tudjuk, kik vagyunk, Benigno – kezdett bele a mondandójába. – Tudjuk, mi választ el bennünket végzetesen, feloldhatatlanul. De azt is tudjuk, mennyi minden közös van a gyermekkori emlékeinkben, amelyek mindig szentek maradnak előttem. Fölajánlom neked, hogy gyere el a La Maestranzába, amely valamennyire a te othonod is, és intézd, mint Mercedes titkára, a birtok ügyeit, és mint könyvtáros, tegyél rendet, és állíts fel egy katalógust, mert egy könyvet sem találunk már abban a felfordulásban! A munkáért és az érte járó fizetségért (amelyben majd megegyezünk, ha elfogadod az ajánlatomat) cserébe nem kérem, hogy megváltoztasd a véleményed, sem azt, hogy hűtlen légy az eszményeidhez, csak annyit kérek, hogy ne tegyél semmi olyat, ami visszahathatna a családomra, ami csorbítaná vagy megnehezítené a társadalmi helyzetemet ebben a rendszerben…
 Benigno Perales elfogadta az egyezséget, mert őszintén szólva úgy gondolta, hogy addig nem végez semmiféle pártmunkát, amíg ugyanazok a legfelső vezetők, akik a száműzetés kényelmes biztonságából megrágalmazták Qui?onest, vagy akik nem sokkal korábban meggyilkoltatták León Gabriel Trillát.
 Így Benigno mintegy két éve, amióta beköltözött a La Maestranzába és nap mint nap látta Mercedes Pombót, némán szenvedett a reménytelen szerelem gyönyörűséges, tantaluszi kínjaitól.

Éjfélkor, ahogyan erről már szó volt, Perales a résnyire nyitott ajtót becsukva meglátja, hogy a kerengőn végigsuhan Raquel és az amerikai, a „jóképű jenki” árnya. Így emlegette őt Domingo Dominguín, mesélte Mercedes, amikor néhány héttel azelőtt közölte vele, hogy Leidson eljön az utolsó vezeklő szertartásra. „Rokonszenves, értelmes, és még jóképű is”, mondta Dominguín Leidsonról, mesélte tovább Mercedes. „Élhetsz az alkalommal, elteheted láb alól a sógorodat José Manuelt, és megszökhetsz a jenkivel, ha már nekem soha nem engedted meg, hogy elszöktesselek.”
 Mind a ketten nevettek: Mercedes azért, mert eszébe jutott Domingo megjegyzése. Benigno pedig, mert felrémlett előtte Dominguín. Mindig szívesen gondolt Dominguínra, mert valahányszor átment a La Campanzába, mindig szívélyes fogadtatásban volt része, a tartomány másik nagy birtokán a dinasztia alapítója, don Domingo ifjúkorában béresként dolgozott, és a birtokot később azon a pénzen vásárolta meg, amelyet bikaviadorként és viadalok szervezőjeként keresett.
 Domingo a La Companzában töltött egyik délután során adott neki egy példányt a kommunista párt újságjából, a Mundo Obreró-ból, mert természetesen ismerte Benigno politikai előéletét. 
 – Tudom, hogy most éppen csak tengsz-lengsz a világban – mondta Domingo aznap délután a La Companza tágas nappalijában, amelynek a falait nagyszarvú bikafejek díszítették, azoknak a nemes és bátor állatoknak a  fejei, amelyeket a két Dominguín, az apa és a fia ölt meg –, bár nem tudom miért van így, és nem is kérdezem az okaidat, mindenesetre azt mondom én neked, tartsunk itt Quismondóban egy kis illegális kongresszust, hogy megválaszthassunk belügyi titkárnak. Te leszel a mi politikai tanácsadónk: tudod mennyi hasznunk származna abból, hogy nem kellene várnunk, amíg kintről, Párizsból vagy Prágából megjönnek a jelszavak, csak idejönnénk Quismondóba, megbeszélni veled a dolgokat, az elméleti irányvonalunkat pedig marxizmus-peralizmusnak neveznénk marxizmus-leninizmus helyett, mert ez azért nem cseng olyan jól a fülünkben. 
 Benigno jókedvűen nevetett, de közben a hideg futkározott a hátán. Vajon az itthon tevékenykedő kommunista vezetők közül hányat távolítottak el, rágalmaztak sőt gyilkoltak meg éppen azért, mert megpróbáltak a létrehozni egy önálló központot az illegális vezetésen belül?
 De Domingóval nem osztotta meg ezeket a baljós gondolatait. Csak annyit mondott neki, folytatva a tréfálkozást, hogy Quismondóban a marxizmus két szárnya vagy irányvonala is elképzelhető: a marxista-peralista és a marxista-dominguinista szárny.
 A párt két szárnyával kapcsolatban Domingónak eszébe jutott egy vicc, amit nemrég hallott valakitől: a párt nem tyúk és nem is fecske, hogy két szárnya legyen, fejtegette egy illető, akivel valahol együtt volt. 
 De ki is mondta neki ezt a viccet, mi okból és milyen kerülmények között? Miután a sokadik pohárka törkölypálinkát eresztették le a torkukon a La Companza nappalijában, Domingónak hirtelen eszébe jutott. Agustín Larrea, más néven Federico Sánchez mesélte el neki Ferrazban valamelyik este, azzal hogy ez a bölcsesség egy fürge, púpos cseh kommunistától származik. Hogy hol ismerte meg ezt a cseh elvtársat? Ez nem derült ki.
 

         PÁL FERENC FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret