stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
PÁLYI ANDRÁS
Égi Asszony

 Állok a szépasszonyvölgyi ház csúf konyhájában a töredezett fekete-fehér kövön, hálóingben, mezítláb, fejkendő és kötény nélkül, amiért rendesen szidás jár anyukától, ő tudniillik egész életében gondosan ügyelt rá, hogy az ételszag ne ivódjon a hajába, ráadásul tisztes háziasszonyt akar belőlem is nevelni, mit mondjak, elég baj az nekem, de még alszik, magam készítek reggelit, úgy megyek a gimibe. Hét óra múlt, most kezd pirkadni, tél van, sötét és nyirok, gyűlölöm ezt az egész lepusztult ólat, a koszos, szürke falakat, az omló vakolatot, a leszakadt kredencajtót, a gondozatlan, elvadult kertet, kész dzsungel, ami egykor mesés, romantikus liget volt, idehallatszott a patak csobogása, az erdőből a madarak éneke, most meg nyáron egy nyugágyat se lehet felállítani benne, jövőre leérettségizem és biztosan Pesten tanulok tovább, mit tudom én, minek, kulturális menedzsernek vagy akár angol tanárnak, máshová nem is jelentkezem. El, el innen, el ebből a macsó városból, ahol minden ismerősnek édeském meg csillagom vagyok, és még mosolyognom is kell rájuk, hisz kedvesek hozzám. Kakaót akarok, mint kislánykoromban, amikor apa is velünk élt, ma reggel egyszerűen megkívántam, hosszú évek után, veszettül, belehalok, ha úgy kell suliba mennem, hogy nem ittam. Van dobozos tej a kamrában, kinyitom, keresem a Nesquik zacsit, lelki szemeim előtt már látom, ahogy a szemcsés, cukrozott kakaóport belehintem a bögre forró tejbe, és feloldódik, akár a barna tempera az ecsetöblítő tégelyben, csak hát nincs, sehol sincs, legfeljebb valami maradék tapadós, világosbronz por, „aranykakaó”, ez áll a dobozán. Az összes polcot és fiókot átkutattam, semmi, semmi, lefagy a lábam a jeges kövön, mindig elhagyom a bundás papucsomat, amit tavaly karácsonyra kaptam, egyébként rojtosodik is a varrása, tüsszögök, kapar a torkom, annál jobban kívánom a megálmodott forró italt. Már csipog a mikró, abban melegítettem meg a tejet, gőzölög a bögre, mit tegyek, beleszórom az aranykakaónak nevezett port, összeragad, csomósodik, hiába kavarom, csupa fekete bög, ihatatlan katyvasz, cukor sincs benne, szét akarom nyomni a csomókat, de kisiklanak a kiskanál alól, hosszan tökölök vele, kihűl, kiöntöm a lefolyóba. Béna vagyok a konyhai tennivalókhoz, elkések az iskolából.
Más bennem a különleges, azt hiszem. A házimunkától borsózik a hátam, nem tagadom, a kötéstől-horgolástól, a gombfelvarrástól pláne. A piperészkedésben se vagyok király, összetévesztem a legjobb márkaneveket, az osztályban persze akad egy-két igazi parfőmbuzi, szenvedélyes szájtépésüktől én egyszerűen kiakadok, kikapcsol az agyam, nem beszélve a talányos illatfelhőről, ami körüllengi őket és amit illene felismernem. Az én nőiségem mindössze egy pár fülbevaló, amit apától kaptam a tizennegyedik születésnapomra, akkor láttam őt utoljára, három éve, ha én nem keresem, ő sem kíváncsi rám. Lefekvéskor azóta is elfelejtem kivenni a fülemből, ha egyáltalán benne van, éjjel szúr, kiesik, reggel nem találom, fel kell túrjam az ágyam. Ahogy viszont az élet sarkalatos kérdéseit elemzem, ezt nem csak én állítom, abban nem ér utol senki, arra nyugodtan mondhatom, hogy a különösségem.
Az Égi Asszony szerelmetes kincsem nekem. Bárki nőhöz hasonlítom, bárhol a világon, ő nagyon más. Nem az a lényeg, hogy áttetsző türkiz fátyol hull a vállára, hogy sejtelmes, mindentudó mosoly ül az arcán, hogy karcsú dereka, telt melle és formás feneke van. Egyébként is, a templomi szobrok általában rém prűdek és giccsesek, nem szeretem őket. Már nem járok ilyen helyekre, anyuka most is cipelne magával, néha elkísérem, és ásítok az unalomtól. Bámulom az ájtatos gipszfigurákat, rosszul leszek tőlük. Nem ezekről beszélek, az én Égi Asszonyom nem ilyen. Nem is beszélek, hét pecsétes titok ez, maximum befelé mondom. Kislánykoromban még minden másképp volt. Szerettem a csendes, titokzatos homályt, ami a templomban várt. Mindenféle illatmaradékok kavarogtak a nappali derengésben a korábban ott járt naftalinos öregasszonyok és áporodott szagú bácsikák után, ami egybefolyt a lassan poshadó virágok, a pislákoló gyertyák és a tömjénes füstölők orgiájával. Akkoriban nagy lelkem volt, tele nosztalgiával, az is lehet, hogy a babakor tovaillanó mámoros örömeitől búcsúztam, anélkül persze, hogy tudtam volna róla. Emlékszem, óvodába jártam már, de reggelente még cumisüvegből ittam a kakaót, félálomban, kéjesen, ma is elönt a forróság, ha felidézem. A megismerkedésünk, igen, az édes történet. Nyolc esztendős lehettem, mentem át a téren, korábban sosem jártam arra, a tér közepén kőcsipkés, szürke templom, megakadt rajta a szemem, nem is tudtam, hogy ott áll, körötte napsütötte gyep, odébb játszótér üres, himbálózó hintával, most mégsem a hintát kívántam meg, hanem az ájtatos, kőcsipkés barlangot. Mélyről jövő, furcsa, elemi szomjúság volt ez bennem, mint kánikulában a hűs patak vagy influenzásan a mézes hársfatea után vágyakozni. Beléptem hát. Odabenn néma csönd, templomszag, virágok, ahogy általában. Tisztán éreztem azonban, hogy nem vagyok egyedül. A lépteim visszhangzottak a tágas, boltíves hajóban. Valaki figyelt. Megálltam, körbenéztem. A lélegzetem is elakadt. Megpillantottam az Égi Asszonyt oldalsó kis kuckójában, a feje fölött sápadt fény, a lábánál tengernyi gyertya, megszámlálhatatlan apró láng, egyik-másik pislog, pisszent, serceg. Úristen, micsoda jelenés! Engem néz, odahív magához. Egy meseszerű, barátságos, csupa érzékiség nő. Akinek odatartom a tarkómat a tenyere alá, simogasd meg a buksim. Érzem, ahogy eltölt az a szédítő, benső nyugalom, amire mindig is vágytam. Rátaláltam, ő az, itt van, létezik, fogalmam sincs, hogy történt ez az egész.
 Anyuka nem sokkal az után kezdett templomba járni, hogy megszülettem, akkoriban volt a rendszerváltás, egyszerre sok mindent megengedhetett magának az ember, amit előtte hivatalból tiltottak. De ő nem annyira divatból tette, inkább kíváncsiságból. Azt állítja, rájött, hogy olyan világ következik, amelyben csak erős lélekkel marad talpon az ember, s arra gondolt, a természetfeletti hatalmak pártfogása majd őt is erőssé teszi. Ráadásul szörnyen bosszantotta az a tudálékosság és lekezelés, ahogy egyesek akkoriban ezekről a dolgokról beszéltek, főleg az apa társaságában található urak, illetve elvtársak. Apa ugyanis főmérnök volt és párttag a régi érában, jó kapcsolatokat ápolt az akkori városi elit több prominens tagjával, ő használt folyton ilyen kifejezéseket, összejárt velük, eleinte anyuka is élvezte a sok protokolláris ceremóniát, később egyre ritkábban kísérte el apát. A drágalátos apám meg egy szép napon felrúgott mindent, otthagyta a gyárat, a politikát, a családot, átvette a legnagyobb itteni autógumis műhelyét, miután az váratlanul elpatkolt, s mint kiderült, az asszony, bizonyos Vali néni, aki örökölte a műhelyt és nem tudott vele mit kezdeni, évek óta apa szeretője volt. Odaköltözött hozzá, irdatlanul meggazdagodott, fizeti anyukának a gyerektartást, de csak a minimálbér után, mert papíron ma is Vali nénié a műhely, aki minimálbérért foglalkoztatja az apámat. Jó, mi? Anyuka meg egyre buzgóbban jár a templomba, azt várja, vele is valami csoda történik, de ő pénzt akar, sok pénzt, nem benső javakat, így vele soha nem történhet csoda. Én is picinyke, naiv gyermek voltam, amikor megesett velem az a bizonyos jelenés, habár azóta is abból élek. Benne viszont semmi fogékonyság sincs a rendkívüli dolgok iránt. Ebben a városban amúgy mindenki katolikus, aki vallásos, szerintem más felekezetnek itt nincs is temploma. Az a vicces, hogy anyuka eleinte még abban sem volt biztos, hogy annak idején megkeresztelték-e, s ha igen, milyen rítus szerint, annyira nem érdekelte azelőtt az ilyesmi. Szerencséje volt, kiderült, hogy minden oké, eleve katolikus ő is, a nagyanyám is, akire jól emlékszem, pár évvel a halála előtt is varázsos, bölcs asszony volt, neki aztán eszébe sem jutott a vallását gyakorolni. Mi viszont anyukával afféle gyakorló katolikusok lettünk, főleg, miután apa lelépett, hittanra jártam, elsőáldozni mentem, hosszú évekig kedvemet leltem a dologban, otthonos, barátságos helynek tartottam a templomot, a titkom is odafűzött, a drága hölgy, aki rabul ejtette a szívem és akit eszem ágában sem volt nénizni, ő, igen, ő, az Égi Asszony, rejtett kincsem, benső énem, bizalmasom, barátnőm, hogyan másképp is szólíthattam volna, így hívtam, első szavamra ott volt velem, nem hagyott cserben. Anyukának soha egy árva kukkot se szóltam róla, másnak még kevésbé, se lányoknak, se fiúknak. De mind érzik rajtam a titkot, sandán figyelnek, lesik, mikor árulom el magam, én meg egyáltalán nem játszom az eszem, csak biztonságban tudom magam, mint aki ismeri a varázsigét, és bármikor hívhatja a jó tündért, hogy segítsen. Ez a megfejthetetlen bennem, nyilván.
Éjjel anyuka sír, imádkozik, szipog, édes istenem, ismételgeti meghitten, édes istenem, és ő tényleg olyan, hogy elképzel egy jóistent a mennyekben, ahogy az ima is mondja, aki odafönn az ő anyagi gondjaival foglalkozik, fölébredek a szipogására, a két szoba közt nyitva az ajtó, kínos érzés, de nem szólok, soha nem voltam rá képes, hogy bármi istenhez imádkozzam, hiába prédikáltak róla a papok, úgysem segít, meddő igyekezet. Ráadásul ez a magakellető, savanyú nyávogás, ami a betevő falatról meg a gázszámláról szól, vegyél fel egy pulóvert, ha fázol, nem kell huszonöt fokra felfűteni az egész házat, még ma is azt rója fel a sorsnak, hogy a férfi, akihez ő hű volt és akit kiszolgált, nemcsak megcsalta és elhagyta, de még most is álnokul hazudik neki, letagadja a jövedelmét, hagyja, hogy éhezzünk, hogy csöpögjön a radiátor, beázzon a tető, hulljon a vakolat, leszarja a saját édes kislányát, mármint engem, miből fog ez a gyerek továbbtanulni, miből, úristen, érettségi után családi pótlék sincs. Eszembe jut a párzó macskák éjszakai koncertje a kertben, tavasszal, amikor már nyitott ablaknál alszunk, ilyenkor a macskanyávogás is tele van hasonló, szörnyű magakelletéssel, az mégis tisztább és természetesebb világ, hisz aki ott hoppon marad, az előbb-utóbb elkotródik és kussol, nem imádkozik reggelig és nem szipog. Mégsem mozdulok, fekszem a sötétben, merő görcs a testem, ez a mélypont, tehetetlenség és depresszió, nem akarok azonosulni az anyámmal, mégis azt teszem. Felkattintani az olvasólámpát! Az kijózanítana, engem is, őt is, de se merszem, se erőm hozzá. Az Égi Asszony most sehol, sehol, még gondolni sem gondolok rá, ha emlegetném, az legfeljebb üres szólam lenne, csúf árulás. Nagyon távol kerültünk egymástól anyukával. Ő verseket ír, infantilis, vallásos rigmusokat, katolikus költőnek hiszi magát, sikerről és népszerűségről álmodik, de a legájtatosabb lapok se állnak szóba vele, nekem olvassa fel a műveit a konyhában, hallgatok, mosolygok, biztató szavakra nemigen telik tőlem, ő mégis egyfolytában azt fejtegeti, hogy meglátom, jobbra fordul a sorunk, ha megtörik a jég és végre elkezdik őt közölni. Észre se veszi, hogy okádhatnékom van a korlátoltságától, látom, minden erejével azon dolgozik, hogy a kudarcait rózsaszín bájfelhőbe burkolja, egyfolytában az Úr kifürkészhetetlen útjait emlegeti, a szíve csordultig tele hálával, amiért az isten, az ő különbejáratú istene görbe sorokkal is egyenes sorsot írt neki, s ott áll most az igazság kapujában. A végső igazság kapujában, így mondja.
Csak közben engem magamra hagyott. Mondom neki, anyuka, cseppet sem érdekel a végső igazság, nem érdekel, milyen az út végén megpillantani a nagy isteni terv beteljesülését, ami az életed volt. Különben is, alig múltál ötven, mit beszélsz itt végről?! Vagy talán azért kellett megfognod az isten lábát, hogy engem eleressz? Miért nem rólam beszélsz? Miért nem az én utamról, amelyre csak most készülök rálépni? Miért nem az ifjúságodról, amikor hasonló problémákkal küszködtél, mint én? Az első szerelmedről? Az első menstruációdról! Habár azt már lekésted, kösz, megvagyok vele. De akkor is! Az én életem még el se kezdődött, nem érted?! Az Égi Asszonyban az a jó, hogy ő aztán nem isten, nem is istenanya, még csak nem is menedék, azt mondom, nem képzelgés, nem valóság; egyszerűen felszabadulás és önszeretet. Nem tudok rá jobb kifejezést. Ezt úgysem értené senki, te aztán pláne nem. 
Milyen jó, hogy ő megvan nekem.
Valóban, ott leltem rá, a templomban, egy kőcsipkés monstrum szürke boltíve alatt, de ez ma már mellékes. Akkoriban imádtam a magam bódult, romantikus fantáziáit, tehát vonzódtam az ilyen helyekhez. De már jó ideje nem szorulok rá, hogy keressem, lessem, megvan-e még az én szerelmetes jelenésem, nem kell sehová betérnem, ha látni akarom, nem kell a sejtelmes félhomályban várakoznom rá, amíg megérkezik, nem kell érzékeny állapotba ringatnom magam, hogy megnyíljak előtte. Itt van velem, érzem, beszélek hozzá, válaszol, folytatom, mondom a magamét, persze hogy az élet sarkalatos kérdéseire lyukadunk ki, a szomjúságra, ami bennem, a legmélyebb valómban ébred és amiről anyuka véletlenül se akar hallani. Úgy is mondhatnám, hogy érzéki vágy, de ennek a vágynak nincs köze a parfőmmániás, masztizó csajok nap mint nap elcsicsergett érzékiségéhez. Holott nekem is a testem a legfontosabb, mi egyébbel foglalkoznék, én is egy emberi test vagyok, nem léphetek ki magamból. Az Égi Asszony okosan, gyöngéden mosolyog a háborgásomon, és biztat, nógat, rábeszél. Nem először egyébként, csak sokáig nem akartam a szavát meghallani. Szerezz édes gyönyört magadnak, ne félj. Hogyne tehetnéd meg, hogyne értenél hozzá! Ott a forgatókönyv benned, beleírva a zsigereidbe. Pontosan tudod, mit kell tenned, csak figyelj magadra. Most végre feloldódom, jó, megteszem. Jön a tavasz, jön a nyár, alig várom az első forró hétvégét, kifekszem meztelenül napozni a kerti dzsungelbe, nem lát senki, csak heverek, tűz a nap, megfeledkezem magamról, enyhe szellő támad, végigfut a pórusaimon, játszik, csikland, forog rajtam, különösen ott, azon a kéjes ponton, vissza-visszatér, oda, épp oda, fel akarja ébreszteni, felvillanyozni, az meg kívánós lesz, duzzad, a kezem után kiált, nincs választásom, cselekednem kell, muszáj, a gyönyört akarom, az édes gyönyört, amire ő is biztatott a maga asszonyi mindentudásával, jár az ujjam magamon, mintha mindig is ezt csináltam volna, úristen, tényleg a hetedik mennyország, jaj, nem hittem, hogy ilyen, jaj, imádom a testem, imádom a mélységes mélyről jövő szomjam, úrrá lesz rajtam, úrrá mindenen, az egész valómon, elveszítem a józanságom, az önkontrollt, az elvárásaimat, levegő után kapok, lüktetek, szédülök, kigyúlok, megdicsőülök, igen, megdicsőülök, én magam vagyok az Égi Asszony, vagy csak azt hiszem, hogy én, de mindegy, minden tudás ott van már bennem, ott, ott, ebben az imádnivaló testi dicsőségben, ott a jövendő élet minden titkos tudása. Mert ezzel az ártatlan mozdulattal, ahogy a kerti dzsungelben a tűző napon megsimítottam magam, elkezdődött az életem.
Ó, anyuka, ha így látnál, elakadna a lélegzeted.
 De nem láthatsz, te nem. Csak ő. Ő most büszke rám, hogy megtettem. Annyira, hogy a legszívesebben világgá kürtölném, ami velem történt. De látom, felemeli a mutatóujját, szorosan összezárt ajka elé helyezi, figyelmeztet. Pszt, ez titok, súgja. Lám, ő is azt mondja, hogy ne áruljam el neked a történteket. Hány átforgolódott éjszaka, hány lidérces, szürke hajnal, hány meddő ábrándozás, hogy egyszer, hogy valamikor, hogy talán… Ez mind te vagy, édes jó anyám. Magamra hagytál az ébredő testemmel, a fantáziámmal, a gyönyörszomjammal. Most arra gondolok, lesz egy fiú, akivel járok, és lefekszem vele. Lefekszem? Hol? Itt? Szóba se hozom, ugyan. Már semmit sem hozok szóba, nem is beszélünk. Három hónapja elvitted javíttatni a mikrohullámú sütőt, és soha nem hoztad vissza. Pár szem savanykás nyári alma a reggelink, feltét nélkül esszük a lencsefőzeléket, nem baj. Te meg csak ülsz a fotelben, bámulsz magad elé, nem is imádkozol, az ujjadon számolod az adósságot, vagy ki tudja, a verseid honoráriumát, ha majd kiadják. Az ablak nyitva, odakünn méhek, darazsak, böglyök, perzselő forróság, nem törődsz vele. A fürdőszobában elmállott a fregoli kötele, leszakadt, beviszem a létrát, felmászok, megpróbálom összecsomózni, én, a háztartási antitalentum, persze nem sikerül, csak az ujjam sebesedik ki. Leeresztem, a kötél pörögve kifut a csigából, lehuppan a kőre a ruhaszárító, nekitámasztom a falnak. Napok óta be se kapcsolod a mosógépet, nincs itthon mosószer.
 Apa, ó, apa, miért teszed ezt velünk, miért nem adsz egy kis pénzt?!
 Vali néni leszólít az utcán, meg se ismerem, csak amikor közli, hogy az apám beszélni szeretne velem. Ülünk apával a Dugonics téri cukrászda teraszán, két krémest rendel nekem, egy franciát meg egy simát, plusz cappuccinót ásványvízzel, rég volt ilyen jó dolgom, szégyellem is magam, a legszívesebben azt mondanám, elég az ásványvíz, a többi pénzt csúsztasd a zsebembe, hazaviszem anyukának. De apa túl merev és túl fontoskodó ahhoz, hogy ilyesmi elhagyhassa a számat. Amióta nem találkoztunk, kis szakállt növesztett, frissen vasalt, ropogós fehér inget visel, ad magára, látom, talán megint a politikusok barátságát keresi. Bozontos a szemöldöke, azt nem ritkítja, a szemgolyója fel-alá szaladgál, nem akar vagy nem mer rám nézni. Ha idegen lenne, csepp bizalmat se éreznék iránta. Úgy tesz, mint akinek fő munkaköri elfoglaltsága a téren zajló forgalom figyelemmel kísérése, s csak mellékesen, mert épp összefutottunk, társalog velem. A jövő héten elárverezik a szépasszonyvölgyi házat, mondja, s mivel ugyancsak lepusztult állapotban van, nem várható, hogy bárki komoly summát adna érte. Jó, ha a kapott összeg a jelzálogot fedezi. Azt se tudom, mi az a jelzálog. Hát az adósság, amivel anyuka az ingatlant megterhelte. Így végül fedél nélkül maradhatunk, ő tehát felajánlja, hogy magához vesz, érettségiig mindenképp, esetleg tovább is, ha akarom. Micsoda?! Nem értem. Te hagyod, hogy elárverezzék az otthonunkat? És anyukával mi lesz? Mit tehetne, és jelentőségteljesen széttárja a kezét. Azt hittem, arra céloz, hogy bagót ér a ház, megveszi nekünk, köszönjem meg szépen. Felháborodik. Milyen pénzből, mit gondolsz, milyen pénzből?! Hát amiből ezt a harminc milliót érő Volvót vetted – mutatok az autójára, ott parkol a cukrászda előtt. Minden a Valié, a kocsi is a Valié, én csak sofőr vagyok. Úristen, apa, van képed a szemembe hazudni?! Kikéri magának ezt a hangot, üvölt, a gyereknek az a dolga, hogy tisztelje az apját, nem pedig, hogy felelősségre vonja, ráadásul ő a segítségemre siet, mert szeretné, hogy leérettségizzek, én meg így hálálom meg. Én viszont anyuka sorsán vagyok kiakadva. Öt évvel ezelőtt, amikor beadtad a válópert, mondom, anyuka kifizette a részedet, akkor vett fel először kölcsönt a házra. Azzal a pénzzel mi van? Hogyhogy mi van? Az az enyém. Hova tetted! Nyilván bankba tetted, hova máshova. Vedd ki a bankból, és váltsd ki anyuka adósságát. Elképed az ötleteimen. Semmi közünk egymáshoz az anyáddal, már régesrég semmi közünk! Tudod, mit tett ő velem? Dúl-fúl, sistereg, kicsordul a nyála, elborul az arca, megijedek tőle. Naponta megalázott, gúnyt űzött belőlem, az ambícióimból, a férfiasságomból, impotenssé tett! Ez utóbbi szavakat rekedten a fülembe súgja. És fennhangon hozzáfűzi, hogy ő már soha az életben nem mert volna belenézni a tükörbe, ha nincs a Vali, ha nem vállalja őt fel, ha nem lesz a szeretője és nem adja vissza az önbecsülését. Tátva marad a szám, most én kezdek üvölteni. És most rajtunk készülsz leverni az impotenciádat, te szemét, te genny, te hiéna! Elvesztettem a fejem, nem bírom tovább, felpattanok, ki a cukrászdából, el, el a macsó újgazdag apa halálos öleléséből, otthagyom, még utánam szól, kislányom, elcsuklik a hangja, kislányom, nem tudok meghatódni, nem tudok visszafordulni, menekülök. Szédülten kóválygok a meleg, jázminillatú alkonyban, a város békés polgárai pólóban, ingben, miniben korzóznak, engem meg ráz a hideg. Két osztálytársammal is találkozom, pont azokkal, akik folyton együtt masztiznak, legalábbis ezt terjesztik magukról, kirúzsozták az ajkukat és hatalmas érzéki nyelvcsapásokkal fogyasztják öt-hat gombócos, kívánatosan tornyosuló fagylaltjukat. Jókat vihognak, rám bámulnak, én is rájuk bámulok, nem köszönünk egymásnak, idegenek vagyunk.
 Mit is mondhatnék?
 Volt egy szerelmetes kincsem nekem, az Égi Asszony. Áttetsző türkiz fátyol hullt a vállára, sejtelmes, mindentudó mosoly az arcán, karcsú dereka, telt melle és formás feneke volt. De nem ez számított, hanem ahogy rám pillantott. Bárki nőhöz hasonlítottam, bárhol a világon, ő nagyon más volt. Egy meseszerű, barátságos, csupa érzékiség lény. Odatartottam a tarkómat a tenyere alá, megsimogatta a buksim, s egyszerre eltöltött az a benső nyugalom, amire mindig vágytam. Hová lett? Miért nem merem most szólítani? Miért beszélek róla múlt időben? Eszembe jut, hogy egyszer már elveszítettem őt. Azon a nyomasztó téli éjszakán, amikor anyuka sírt, imádkozott, nyávogott, én meg ott lapítottam a szomszéd szobában a sötétben, míg lassan átragadt rám az ő depressziója. De reggel feljött a nap, s eltűnt belőlem az egész lidércnyomás. Most viszont hamisítatlan illatos nyári este van, a megkönnyebbülés órája, az utca tele derűs emberekkel, mintha az egész város ünnepelne. Nemrég még én is édeském meg csillagom voltam nekik, de már nem szólít meg senki, csupa idegen arc. A titkom, a titkom! Az se érdekli őket. Nincs is titkom. Kiszárad a torkom, nyelni se tudok. Meg kellene keresnem azt a kőcsipkés monstrumot, a boltívet, ami alatt megpillantottam őt, az én szerelmetes kincsemet. Hátha, hátha. De nem merem. Nem hiszek már benne. Vacog a fogam, fázom. Mi lelt? Belázasodtam?
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret