stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Láng Zsolt
Bolyai utca

Ezerkilencszázhatvankilencben, amikor Ádám Amerikába utazott, Miklós még csak műanyagpoharas fagylaltot kanalazgató kisiskolás volt. Pontosabban a műanyagpoharas fagylaltot az amerikai küldöttség hozta magával, akárcsak a két Pave Hawk márkájú államfői helikoptert vagy a hatmilliárdos kölcsönt. Ádám legalább annyira örült ennek az utazásnak, mint Miklós a boltokban megjelenő olcsó fagyinak, amely, szó, ami szó, mégsem volt annyira olcsó, hiszen egy műanyagpoharas árából két ostyásat lehetett venni. 
   Ádámnak irodalmi sikerei is szép számmal voltak már, politikai karrierje is kedvezően alakult, igazából azonban ez az amerikai út lendítette a csúcsra. Mindennél többet nyomott a latba, hogy az országos pártújságban egyazon hírbe, sőt, ugyanabba a bekezdésbe szedték a nevét Ceauşescuval, az ország első emberével. Miután hazatért, a fellegekben járt, magasabbnak tűnt még Jánosnál is, aki pedig legalább tizenöt centit rávert. 
   Ádám elégedetten nyugtázta, hogy János semmit nem képes önmagával kezdeni, sikerei nincsenek, ha ő nem karolja fel, nemhogy állást nem kap, de egyetlen verse nem jelenik meg. Imádta Jánost „kalapálgatni”. A szombat délelőtt tízkor kezdődő szerkesztőségi gyűlés harmadik, és egyben legterjedelmesebb napirendjének kezdőmondata a következőképpen hangzott: „Elvtársak, János elvtársról kell ma beszélnünk!” János, meg sem várva a folytatást, felpattant, és kezét tördelve bevallotta, hogy megint elhajolt, nem lát tisztán, holdkórosan mászkál a világban, nem veszi észre a legnagyobb bűnöket, ezért elvtársai segítségét kéri. Közben zakója zsebéből egy listát kotort elő, és verseiből felolvasta azokat a sorokat, amelyeket így utóbb, az önkritika szándékával magába szállva, mérhetetlenül veszélyesnek tart. „Én nem akarok vétkezni, üzenetem tiszta szándékú, de mihelyt megfogalmazom, beszennyeződik, mint az eső, amelyből, mire patakba gyűlve beáll a többi patak mellé a folyamot duzzasztani, sáros lé lesz.” Mindenki hümmögött, hajlamosan és hajlandóan a megbocsátásra, mindenki az óráját nézte, abban reménykedve, hogy még zárás előtt eljuthat a pártkantin büféjébe, ahol olcsón lehetett albán konyakot kapni. Ádám ekkor kiemelt egy köteg papírt a táskájából, és felolvasta a János verseit kiveséző tizennyolc flekkes tanulmányát. 
   Ha a pártkantin büféje bezárt is, az ivászatra a Fácános nevű vendéglőben mégis sor került. Belső termét kizárólag pártcélokra tartották fent, és az egész városban csupán hárman voltak, akik szavára kinyílt párnázott ajtaja. Ádám ebbe a terembe hozta fel kollégáit. A heti perlekedések, gyűlölködések buckái között idáig elvergődő férfiak úgy tapadtak a pálinkásüveg szájára, mintha duzzadt csecsekből szopnák a feledés italát. Ádámnak kisvártatva az az ötlete támadt, hogy beállítja Jánost a sarokba, mi több, kukoricára térdepelteti. Csakhogy a városszéli vendéglőben, de még a környékén sem akadt kukorica, viszont került szerecsendió. Amikor a konyhafőnök behozta, büszkén megjegyezte, hogy azóta van szerecsendiója, amióta nála ebédelt Lumumba elvtárs, a Kongói Népköztársaságból, és Pindurka elvtárs kiadta, hogy „olyasmivel köll várni, amit még a négerek is mögesznek”. Ezen aztán mindenki jót mulatott…
   Természetesen János is. Hosszú, művésziesen vágott haja csatakosan hullott a homlokába. Részeg volt, de a sarokban, a salétromos fal felé állítva, hamar józanodott, és amikor vasárnap reggel hazament, mindenre emlékezett. Emlékezett Balla Piroskára, a város üdvöskéjére, akit a fekete Volga hozott fel, meg sem várva az előadás végi tapsot, így Piroskán még mindig a My Fair Lady Elisájának azsúrozott nagyestélyije suhogott, amikor felpattant az asztalra. A kitekert nyakkal leselkedő János végképp kijózanodott. A hófehér combok úgy lobogtak a sötét szoknya boltozata alatt, mint ősi jelenések apokaliptikus lángjai. Kelemen, a cigányprímás alig bírta követni a ritmust. Ádám is beleremegett a látványba, feje búbjától a talpáig kétszer is megrázkódott, majd ácsit kiáltott, és elhúzatta az „Akácos út” kezdetű nótát. Üvöltve énekelt, végül széttaposta a prímás hegedűjét, talán hogy ezt a nótát soha többé másnak el ne játszhassa, vagy keserűségből, amiért felforrósodott vérét nem hűtheti le a kívánatos Balla Piroskával, ugyanis időközben Éva asszony üzenete érkezett Ádám füléhez, hogy amennyiben nem megy haza azonnal, világra szóló botrányt csap. Így hát Ádám összetörte a hegedűt, aztán odalépett Jánoshoz, letérdelt elé, és ráüvöltött: „csókolj meg!”. János csókra csücsörítette száját, és lehunyta szemét. 
   „Nem vitás”, kezdte olvasni a hétfői röpgyűlésen, „elhajló vagyok, teljesen igazatok van elvtársak, mint mindig, megérdemlem a dorgálást, de én megjavulok, higgyétek el, és tudom, támogattok, ezért hálával tartozom nektek, hálával a jóságotokért, különösen, Ádám elvtárs, neked!” Tíz percig tartott, bár a lényeget fél percben is elmondhatta volna. Persze, nem volt újdonság, hogy János hadilábon áll a prózával, túlírja szövegeit. Most is tovább nyúzta volna, ám Ádám odalépett hozzá, megölelte, és hosszan keblére szorította a fejét. Megtehette, a nyurga János hajlott háttal állt asztala mellett, a papírlapot szinte a földig leeresztve. 
   Ádám persze nem volt igazán nyugodt. Gyanította, sőt, biztos volt abban, hogy János előrenyargalt, és megszerzett valamit, olyan tudást, amivel ő nem bír. A térdepeltetéssel nemhogy növelte volna az előnyt, hanem öngólt lőtt. Nem kell Jánost tovább kalapálgatni, mert attól megacélosodik, és akkor aztán kalapálgathatja. Ugyanakkor a legnagyobb félreértés volna a kalapálgatást abbahagyni.
   János feleségének még nem volt állása, otthon ücsörgött egész nap. Kedd délelőtt is. Ezért szokásos fogadóóráját elodázva, Ádám elindult Jánosékhoz, fölfelé a Bolyai utcán. Tudta, hogy János sohasem lógna a szerkesztőségből, ezért nem kétséges, hogy egyedül találja a „hölgyikét”. 
   Talán azzal lehetne Ádámot felmenteni, hogy az igazán nagy művészek, félretéve az illúziókat, megmerítkeznek a bűnök poklában, majd maradék életükön át hámozva a bűntudat hagymahéját, a lélek mélyére hatolnak. Ádám azonban másféle művész volt. Hazugság, árulás, bajkeverés gonosz kísérteteit marionettfigurákként ráncigálta, és amikor ezt megunta, egyszerűen visszazárta őket ládájukba. Infantilizmusa úgy elkápráztatta, mint valami megvilágosodás. Képes volt befutott íróként is telefonbetyárkodni. Miután egyik éjszaka levágta alvó felesége haját, a hasát fogta az asszony reggeli riadalmát látva. A hangzás primitív költőisége rabul ejtette, akár az őrmestereket. Mellesleg talán épp a hangzás eredetiségének hajszolása óvta meg a túlzott parlagiasságtól. Holott az életben igen közönségesen viselkedett. A kritika mindenképpen leseperte volna műveit, mert a kritika nemigen szereti az ornamentikát, csakhogy akkoriban nem volt kritika. Egy bizonyos Panduru elvtárs mondta meg, milyen mértékben kell Ádámot dicsérni, ám ő nem tudott magyarul, ezért szinopszisokat olvasott, amelyekben nem volt ornamentika, így azonnal átlátta, hogy Ádám műveiből hiányzik az élet. Ádámnál az Úristen nem azt parancsolta, hogy legyen világosság, illetve a világosságot reflektorként magára irányította, a körülötte elterülő Édent papagájok népesítették be, a csőrök pedig a dicséret káprázatos litániáit csattogtatták. 
   Ádám szerette önmagát hímoroszlánhoz hasonlítani. A Bolyai és a Kővágó utca sarkán naponta megbámulta a Teleki grófék egykori vendégházából idehozatott kerékfogó oroszlánpárt. Most azonban pillantást sem vetett rájuk, egyenesen belépett a nyitott kapun, és felszaladt a falépcsőkön. Legfelül, jobbra, homályos, szűk előszobából három lakás nyílt, azok közül a legkisebbikben laktak Jánosék. Ádám szerezte Jánosnak ezt a lakást, de még soha nem járt benne. 
   Egykor a Bolyaiak éltek itt, róluk kapta az utca is a nevét. Az emléktábla valójában egy másik házon díszeleg, ami nem jelent semmit, pusztán az ott lakó újságíró ügyességét dicséri. A hátsó részben, ahol Ádám a fodrászok szövetkezetének raktárait láthatta, annak idején Bolyai Farkas műhelye állt, itt szegecselte össze híres vaskályháit; sokszor éjfélig dolgozott, nem gyertyával, hanem tükrös olajlámpákkal világítva, aztán kitett az asztalra egy kancsó dolmándi bort, és hegedülni kezdett. Nagyobbik fia, János, mióta hazamenekült Temesvárról, a manzárdban körmölte irományait; leginkább azonban csak feküdt az ágyon, és a gerendákat bámulta. Legalábbis így képzelte János, aki több versébe és egy hosszabb elbeszélésbe is beleírta tompa tűnődéseiben fogant alakjait.
   A tűzifa vásárlását, sőt, behordását Farkas maga végezte, egyrészt szerette a fizikai munkát, másrészt gyönyörűséggel töltötte el a fa tapintása. A tűzifával együtt a fatelep illata is beköltözött Farkas fáskamrájába, telente a konyha is megtelt vele. Ilma, a cselédlány is ezt árasztotta magából. Miközben a kenyeret dagasztotta, lerakta magáról vastag szvetterét, amelyet a legnagyobb nyárban is magán viselt, csak a fehér, ujjatlan vászoning maradt rajta; feketéllett bozontos hónalja, ám az édeskésen fanyar illat nem onnan, hanem bőréből áradt. János kicsi kora óta rajongott ezért a lapos arcú lányért. Egyszer a fáskamrából belekotort egy üvegtégelybe maroknyi fűrészport, esténként azt szagolgatta. Aztán egyik éjjel bement a konyhába, fél, rettenetesen fél, dadogta, és Ilma beengedte az ágyába. Szégyenteljes hazaköltözése után a rossz álmok megint bekergették a cselédlányhoz, aki csontosabb, szilajabb lett, de ugyanolyan néma maradt; semmit nem mondott, csak széttárta magát, és beölelte magába a nyüszítő férfit. János soha nem fedezte fel, hogy Ilma túloldalán olykor az apja alszik. Az apja is csak egyszer vette észre fiát, amikor az már szedelőzködött, mire akkorát nevetett, hogy zengett belé a ház. E gúnyos nevetés vészjósló égboltja alatt menekült manzárdjába János, akinek görnyedtségében ez a mai János magára ismert, mint ahogy, ha Ádám meghallja Farkas harsány nevetését, a sajátjára gondolhatott volna.
   Ádám lepillantott a körfolyosóról a jázminbokrokkal körbefuttatott udvarra, ahol feketerigók kapirgáltak e délelőtti órán. Idilli volt a hangulat, a látványt csupán a szomszédos börtön rontotta, bár a magas téglakerítés csupa előnnyel járt: védett tövében átvészelte a fagyokat még a gránátalma is. Belülről a ház még egy meglepetést tartogatott, ugyanis körbefutó pluszemelet bélelte, amelyet az utca felől nem mutatott semmi. 
   „Most jövök a városi pártbizottság értekezletéről, és van egy szárnyaló hírem, megvan az állása, kedves Ilona! Hétfőtől jelentkezhet a könyvtárban. Milyen remek dolga lesz ott!”
   Ilonát először is a látogatás rémítette meg, másodszor a hír. Amikor János két éve bemutatta a szerkesztőségben, megfagyott benne a szó, Ádámot faragatlan, durva férfinak tartotta, iszonyodott tőle. Magában minden reggel megszánta Jánost, hogy neki hova kell bemennie. Aztán meg a hírnek sem tudott örülni, tanítani szeretett volna világ életében, neki a könyvtár ugyanolyan börtön, akár ez a szoba.
   „Nyugodt, kényelmes, egy ilyen törékeny nő számára, ha már feltétlenül dolgozni akar, elképzelni sem lehet jobbat”, mondta, és közben már Ilona apró melleit fogdosta. Be nem állt a szája, beszélt a családról, a gyerekekről, a gyerektervezésről, pajzánul felnevetett, nem máson, hanem azon a szellemességen, amellyel a szavak zászlaja alatt becsempészi a témába magát. Ilona nem ellenkezett, Ádám erőszak nélkül erőszakolta meg. Viaszbábuként feküdt alatta, nem is viaszbábúként, hanem fehér hasú halként, és azt figyelte, ahogy körülötte, a délelőtti napsütésben, csendesen örvénylik az ázalék.  
   Ádám a szerkesztőségbe visszaérve, Jánosnak is említette a látogatását, persze, neki ne adta volna elő?! Szavakkal nem mondta ki, de ahogy végigvonult a kopott és poros perzsaszőnyegen, János tudta, hogy valami végzetes történt. A fájdalom csontjáig hatolt, és ez a rettenetes kín jól esett neki.  
   Ádám másnap országos körútra indult, és még a Miklós iskolájába is eljutott. A díszteremben tartotta meg beszédét, és ebben gyermekeimnek nevezte a beterelt diákokat, mintha mindenki az ő ágyékának teremtménye volna. Miklós elképzelte, mennyire másképp nézne ki, ha a nagy író vonásait örökölte volna. „Az egy csirkefogó faszinger”, mondta néhány nap múlva Ádámról Miklós apja. Apja egyik barátja apjának temetésén voltak, a halotti torban csattant fel így, szidva azt a „főmuftit”, aki elütötte a barátja apját, feltehetőleg ittasan, „egy kikent pipivel az ölében”. Feszélyezett hangulatban beszélgettek a torozók, csak a konyakozás végén oldódtak fel némiképp, és tudták magukból kiönteni szorongásaik évek alatt lerakódott iszapját.      
   Ilona nem mondta el Jánosnak, mi történt. Hétfőn reggel telefonáltak a könyvtárból, hogy várják, vigye magával az iratait, és máris munkába állhat. Kedves nő volt a leendő főnöke, megszerette első pillantásra, és bár nemet mondani ment, maradt. A könyvek között rátalált arra a csendre, amire máshol nem. Aztán megszületett a fia, akit gyűlöletre és bosszúra nevelt. Azt akarta, hogy megbosszulja azt, ami épp az ő fogantatásával zuhant rájuk. Egy nevet görgetett gyűlölete, ám amikor fia tudomására hozta volna, sápadtan meghőkölt, tekintete előbb rémekkel telt meg, aztán a rémülettől elfátyolozódott, ő pedig csendesen sírni kezdett, és könnyeivel együtt a nevet is visszanyelte. „Kiről beszélsz?”, kiáltott rá egyszer a fiú, mert elege lett a homályos célzásokból. Az anyja ebben a pillanatban járt a legközelebb a kimondáshoz, megnyalta ajkát, kortyolt egy kis vizet, levegőt vett, s már fújta volna vissza a névvel együtt, ekkor azonban a vizespohár, mintha rettenetes jel teljesülne be rajta, éles pattanással megrepedt, kettévált, ott az asztalon. Soha többé sem a pohárról, sem a névről nem esett köztük szó. 
   A fiú megutálta a világot, tizenhét évesen nyugatra szökött, és nem írt, nem jelentkezett többé. Ilona belerokkant a várakozásba. Amikor a fiú hazatért, már csak anyja és apja sírját láthatta. Kiment a temetőbe, elidőzött a sírnál, inkább csak azért, hogy pihenjen egy órányit, aztán fordult is vissza. A ház padlására felhordott papírdobozokból egyetlen tárgyat emelt ki, kis üvegtégelyt, és berakta bőröndjébe. Kockázatos volt a tégely tetejét lecsavarozni, mert elillanhatott volna belsejéből az a különös, szappanbuborékhoz hasonlatos ruganyos gömböcske, amely könnyedén lökődött ide-oda. Olykor, akárha élőlény volna, külső beavatkozás nélkül, magától is ugrálni kezdett. Örült a fiú, hogy régi játékát megtalálta, és magával viheti. Amikor Miklóssal egyetemben a Troll nevű norvég fúrótornyon dolgozott, neki is megmutatta. Miklós bólintva igazolta, valóban olyan, mintha fintorokat vágna. Ekkor mesélt a fiú Ádámról is, aki annak idején elintézte nekik, hogy várakozás nélkül kapjanak Skoda-kiutalást. Viszonzásul éjjel-nappal fuvaroztatta magát. Az apja bólogatva letette a telefonkagylót, majd szótlanul szedelőzködött, mire az anyja fojtott hangon szidni kezdte, „ne légy ilyen pipogya, állj egyszer a sarkadra!”. Igen, sokat veszekedtek a szülei, a maguk rettenetes szívósságával gyötörték egymást, ő ilyenkor elvonult a szobájába, és az üvegtégelyt nézegette. Magában anyjának adott igazat, miért is megy el az apja, ne menjen. Többnyire csak hajnalban ért haza, büdösen és ziláltan, öklendezésére mindig felébredt. Nem szólt napokig hozzá, akárcsak az anyja, magában pedig azt ismételgette, hogy nem akar erre a férfira hasonlítani. Egy időben elérte, hogy el-elmenjenek ide-oda, kettesben. Az járt a fejében, hogy apja olyankor nem iszik, és az jót tesz neki. Egyik kiránduláson, mert aznap szokatlanul közel érezte magához, megkérte, hogy este kísérje el őt meg az anyját a koncertre, valami kedvükre való lesz, mire apja azt felelte, hogy Ádámot kell elvinnie; ő kifakadt, „jobban szereted a családodnál”, erre apja, a kezében tartott gombáról rápillantva, azt felelte, hogy „jobban kellene őt szeretned”. „Mi a francnak?” “Mert te is pontosan olyan vagy, mint ő.” Később a mogyoróbokrok között járva, meg akarta kérdezni, hogy miért mondja ezt, de rábukkantak egy gazdag vargánya-telepre, később meg nem lehetett, és akkor napokig azon rágódott, hogy az apja vajon azért mondta ezt róla, mert kihasználja ő is, akárcsak gyűlölt főnöke. Aztán apja elütött valakit, és bár felmentették, mert Ádám közbenjárt érte, attól kezdve nem ült volánhoz, és nem is ment el otthonról, csak a szerkesztőségig. Az erdőket sem járták. 
   Miklósnak beugrott, hogy a temetés utáni torban, ahol apja lecsirkefogózta a tragédia okozóját, hiába nevezte nevén, valójában mégsem Ádámról volt szó, hanem a fiú, vagyis a Troll kocsmájában vele szemben ülő „segéd-darukezelő” apjáról. Ő volt a tettes. Az is eszébe jutott, hogy az volt életének első halotti tora, egy nő konyakot nyomott a kezébe, addig azt sem ivott, nem lehet csodálkozni, ha egyetlen kortytól megszédült, a nő ázottan ránevetett, szájából elővillant foghíja, amelynek sötét foltja párba állt az állán feketéllő anyajeggyel. A nő barna csizmájára is emlékezett. És még mi mindenre… Oly gyorsasággal repült vissza a múltba, mintha vonaton suhanna az éjszakában, ahol csupán az állomások környékén szel ki fénykörnyit egy-egy lámpa az áthatolhatatlan sötétségből. De nem ezek a körök az érdekesek, hanem a vonat, amelynek folyosóján maga is rohan előre, miközben be-bekukkant a fülkékbe, ahol idegen emberek ücsörögnek, és úgy fintorognak, akárcsak a tégelyben ugráló buborék.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret