stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Santiago Pajares 
A légcsavar útja

A Barranquillas nevű telepen bádoglemezből, kidobott hulladékból összetákolt viskók álltak, és innen-onnan kidobott emberek lakták. A Mercamadrid bevásárlóközpont tőszomszédságában található, és köztudottan a főváros egyik legnagyobb kábítószer-bevásárlóközpontja. A két szupermarket egyetlen nap alatt több pénzt megmozgat, mint sok település egy álló év alatt. Az egyik élelmiszerrel, a másik emberélettel kereskedik: nap mint nap efféléket hallani, hogy „odaadnám az életemet is egy adag heroinért”, mellette pedig megszólalt valaki, hogy „én is odaadnám az életedet egy adag heroinért”.
A rendőrség folyton a környéken ólálkodik, de nem avatkozik bele a viskólakók dolgaiba. A főnökség időnként elrendel egy-két razziát, a közvélemény megnyugtatása végett, de igazából ezzel is több bajt okoznak, mint amit megoldanak. Ha az összes drogot lefoglalják a telepen, azzal csak annyit érnek el, hogy a soron következő szállítmánykor a duplájára szökik a barnás ára, a drogosok körében megszaporodik a rablások, a csencselések száma, így próbálják beszerezni a szokásosnak legalább a töredékét.
Minden létező anyaggal keverik a barnást, ami a kezük ügyébe akad: porcukorral, liszttel, fehértégla-porral, kakaóval vagy gyógyszerrel. Megvesznek egy adagot, a felével belövik magukat, a másik felét meg összekeverik valamivel az előbbiek közül, aztán eladják az első lúzernek, aki kétségbeesetten rója az utcákat. Ő is belővi magát a felével, a másikat meg feltölti, és keres egy másik lúzert.
Ha nem vigyázol, közönséges bolti cuccot vagy építőanyagot lősz be magadnak, Madridban van esélyed rá. Akinek akad némi elszámolnivalója, és droggal szeretné elintézni, a teljes adagot feltölti szerecsendióval, és az intravénásan halálos. Ezzel ki van egyenlítve a számla.
Ezért szokás kisujjal megkóstolni a drogot, mielőtt belövi magát az ember. Ha édes vagy sós, akkor jobb, ha kideríted, pontosan mi van benne. De a drogosok között igazi profi is akad, és a retrovir, a koffein, a paracetamol, a piracetam, a metakvalon, a fenobarbital, a lidokain vagy a benzokain egyre gyakrabban kerül az adagba, hiszen a keserű íze miatt szinte észre se lehet venni benne.
Mivel a barnás tisztasága egyre több kívánnivalót hagy maga után, sokan kétszer, vagy akár háromszor annyival is szúrnak, mint rendesen, hogy ugyanazt a hatást elérjék. Aztán ha elmúlnak az ínséges idők, és megint normálisan tiszta az adag, parkokban, lakatlan területeken egyre több a halott, a túladagolás miatt (a városokban a hernyósok húsz-negyven százaléka, bár egy-két helyen, Mallorcán például, a hatvan százalékuk is akár). Nem plakátolják ki, hogy a kábítószer megint tiszta, egyetlen újság sem ad hírt róla. Ha belősz magadnak három normál tisztaságú adagot, és rosszul sült el az utazás, akkor van rá esélyed, hogy nem térsz vissza.
A kábítószer-elkobzásra részben azért is figyelnek oda annyira, mert általában sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold.
A terjesztők és a dílerek persze sohasem veszítenek. A cég mindig nyereséges. A kereslet és a kínálat törvénye szerint minél kisebb a kereslet egy termék iránt, annál jobban lemegy az ára. De amikor az ártól függetlenül is veszi boldog-boldogtalan, akkor a csillagos egekbe szöknek az árak. Mindenkinek szüksége van benzinre, az olajtársaságok meg nem vállalják be az árcsökkenést, a kormány sem éri be a kisebb adóbevétellel. Minden drogfüggőnek naponta több adagra van szüksége, a terjesztőket meg nem érdekli, mi lesz velük. Ilyen baromságok miatt ők nem hajlandók lemondani a haszonról.

Fran háromnapos szakállal, karikás szemmel támolygott be a viskóba. Éjszaka esett, bokáig sáros lett a lába, amíg keresztülvágott a lakatlan pusztaságon. A lépcsőfordulóban egy fiatal, tizenhét éves cigányfiú -- aki legalább huszonötnek látszott --, a kempingszéken ülve bámult valami pletykaműsort a plazmatévé képernyőjén. Lekezelő fintorral fogadta, amiért megzavarta foglalatosságában, és kelletlenül megkérdezte, hogy mit akar. Fran azt felelte, hogy „derest”, meg a terjesztője, Tone nevét. A fiú ismét a képernyőre meredt,  majd intett neki, hogy kerüljön beljebb. De még mielőtt lépett volna, rászólt, hogy vegye le a sáros cipőjét. Fran lehúzta, és a hóna alá kapta. Nem ez lehetett az első alkalom, hogy visszafelé mezítláb volt kénytelen távozni.
A másik szobában egymás hegyén-hátán voltak a szőnyegek. Oldalt tornyokban álltak a tévékészülékek, a DVD-k, hátrébb pedig egy bádoghordó, tele mindenféle címletű euró-bankjeggyel. Egy normál méretű bankjegykiadó automatában biztosan nem fért volna el az a pénz, ami ott megfordult. Megszokott látványnak számított, hogy ezekben a nyomorúságos viskókban ipari mennyiségű luxuscikk található, de azt senki sem tudta egész pontosan, hogy Barranquillas cigányai ennyi pénzzel miért élnek még mindig ilyen lepukkant helyen. 
A szobában egy idősebb cigány férfi ült a bőrfotelban botjára támaszkodva, és közönyös pillantással végigmérte Frant. A férfi mellett ott állt Tone, egyike a kevés nem romáknak, akik árulhattak a telepen, de egy szépséghibával, hogy csak benn a viskóban. Tone gumival fogta össze rasztás haját a tarkóján, arcán folyamatosan bárgyú vigyor ült.
– Mi lesz, Fran? – kérdezte Tone, a cigányember elővigyázatos pillantásának kereszttüzében.
– Fél gramm barnás.
-- Kicsit szarabb a helyzet, a deres paci nagyon megugrott.
– Mennyivel? – kérdezte Fran.
– Fél grammja ötven euró.
Fran eleresztett egy szitkot a foga között. Majdnem a kétszeresére fölment az ára.
– Paci vagy szamár?
Szamárnak nevezték az erősen kevert heroint.
– Paci, haver. Én adhatom olcsóbban, adhatom drágábban, de nálam mindig tudod, mivel szúrsz. De ahogy gondolod. Világos, hogy odakint megkapod grammját harmincöt-negyvenért. Kakaót reggelire szokás inni, nem belövésre való.
Fran tudta, hogy Tone igazat mond. Carlos is ilyenkor szokta a rablásból visszatartott adagokat aranyárban továbbadni.
– Adj egy negyedet.
Átnyújtotta a huszonöt euróst, Tone meg a cigányembernek, az meg beleejtette a mellette álló hordóba. Fran sokszor érezte, hogy legszívesebben belemarkolna, és futásnak eredne, ám a közszájon forgó történetekből nagyon jól tudta, hogy az előszobán túl úgysem juthatna.
Tone odatérdelt a hordó mögé, és a nylon zacskóból kimert egy kávéskanál heroint. Fran odafordította a fejét, és a nyakát nyújtogatva jól látta a zacskón a rendőrségi szalagot. Tone egy digitális mérlegen lemérte a kávéskanálnyi mennyiséget. Aztán elégedetten átnyújtotta Frannak.
– Tudod, hol találsz meg – szólt Fran után.
– Igen, tudom – felelte Fran.
A viskó ajtajában fölhúzta a cipőjét, és elindult, hogy keres egy nyugodt helyet, ahol belőheti magát. Körbejárta a telepet, árnyékos hely után nézett. Elhaladt egy nyitott ajtajú viskó előtt, melyre az volt kiírva, hogy „Derű bódé”. Hordókra és kiselejtezett bárszékekre állított deszkatáblán virított a felirat.  Egy póznán pedig az alábbi szöveg állt: „Ing nélkül belépni tilos”.
A telep szélén talált egy nyugalmas helyet, egy csupasz tengelyű teherautót, mely türelmesen várta, hogy szétszereljék. Fran kinyitotta az ajtaját, beült az anyósülésre, és előszedte a cuccait.
 

                  Pávai Patak Márta fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret