Szerda

Olykor csak egy távoli sóhaj, és a nyáladzó gép
rögtön kidobja a cédulát, sorszámmal, mindennel,
biztonsági papír, én voltam, önkívületben valós erőm
többszörösével hajlítottam meg az ágat
vagy nyitva hagytam a csapot, és elárasztottam
az egész pincét, másnak a térdéhez nem nyúlhatok,
nem is hozhatom szóba, legfeljebb az örökös
kályhaezüst könyökcsövet, és azzal mindig a szomszéd,
aki egy ponton megjelenik, válla fölött erdő,
hegyek, felhők, vakító ég.

Vagy beleszületni egyenesen egy csiga szemébe,
és akkor az a szegény állat utána következetesen
egyfelé kanyarodik, csak kérdés, hogy amerre lát
vagy amerre az ismeretlenség fenyegeti,
de mindenképp más az idő, velem nő,
illetve fogy a közepe.

És végül elképzelhetem saját ujjaim végét,
ahány csak van, ahogy összerendezetten tartják
a kapcsolatot valamivel, s hogy az nemcsak véletlen
egybeesés azzal, ami világszerte létezik, mert vannak ilyenek,
például különböző természetű hónapok között.

Elég, ha a flitteres függönyök nehézkedése miatt
átfordulsz a szívedről az oldaladra, miközben engem
apró habszivacs golyócskák gyanánt táplál magába
a hiábavaló zakatolás.
 
 

Kenyércédulák / Péntek

A szűk, ferde báltermekben néha egy függöny
egyetlen lebbenésére összeomlik minden,
a pepita zongora a padlón csúszva-mászva harapja le
a csőszékek lábait, a hullámgép atavisztikus sikollyal
borítja egymásra a kongó szekrényeket, a lendkerekes síp
a tükröknek ugrik, ám az esti felügyelők hiába pisszegnek,
integetnek, mi befelé menekülünk, mert az mégis
nagyobb bizonyosság, ha van olyan, ami távolabbra is hat,
ahol láthatatlan testvéreink akarják már régóta
legurítani a völgybe a zenélő kábeldobot.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu