stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Agneta Pleijel
Átlépni a határokat
Agnieszka Drotkiewicz és Anna Dziewit beszélget Agneta Pleijellel

Azt mondta egyszer, hogy az írás lehetőséget ad a határátlépésre, ez az egyik legnagyobb erénye. Nagyon sok határt lép át a könyveiben, ilyen a művészet és a tudomány, a próza és a költészet, a férfi- és a női elem közti határ. Sokféle kultúra és nemzetiség találkozik az életében és a családja történetében.

Így van. Nemrég tudtam meg, hogy a családom egy része Németországból, egy másik része pedig Belgiumból származik. A XVII. században sokan jöttek Svédországba munkát keresni. A nagyapám, akit az első regényemben írtam le, tizenkilenc éves korában elutazott Svédországból Holland-Indiába, és ott maradt harminc évig, megismerte a nagymamámat, aki félig jávai, félig holland volt. A mamám tizenhárom éves korában jött Svédországba, és egy szót sem tudott svédül. Tehát nem volt idegen a családomtól az emigránsok élettapasztalata. Azt hiszem, ez valamiképp hatott rám. Én pedig Amerikában töltöttem a gyermekkorom egy részét, mert apám matematikus volt, és a háború után tudósokat hívtak az Egyesült Államokba.

Akkor találkozott Albert Einsteinnel?

(nevet) Igen, még Albert Einsteinnel is találkoztam. Visszatérve a határátlépésre, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem annyira a génjeimben, mint inkább a családom történetében keresendő az oka annak, hogy miért törekedtem erre, miért szeretnék annyi mindent látni a világból. Meg hát, azt hiszem, nem éreztem magam teljesen jól, amikor visszamentünk Amerikából Svédországba. Nyolcéves voltam, és eléggé feszélyezve éreztem magam. Svédország a háború után eléggé zárt ország volt, én viszont ismertem egy másik világot, voltam Amerikában, tudtam angolul.

A határátlépés a könyveire is jellemző. A Lord Nevermore-ban például (a mű Stanisław Witkiewicz és Bronisław Malinowski barátságáról szól) eltörli a művészet és a tudomány közti határt, pedig ezt rendszerint szigorúan őrzik, s így új minőséget hoz létre.

Ennek is vannak életrajzi alapjai: apám, mint már mondtam, matematikus volt, nagyon absztrakt módon gondolkodott, anyám viszont zenével foglalkozott – nehezen értették meg egymást, később szakítottak is. Apám például azt mondta: „Lerajzolhatom neked a hang sematikus ábráját.” Mire anyám, aki zongorista volt, azt felelte: „Megőrültél? A hang az, amit belül érzünk, az művészet, nem foglalhatod matematikai képletbe.” Így hát gyerekkoromban tanúja lehettem két teljesen más világ küzdelmének; tapasztalhattam, hogy ugyanazt a dolgot egész másféleképpen is le lehet írni, mintha különböző nyelveket használnánk.

Mi késztette arra, hogy bekapcsolódjon a baloldali mozgalomba?

Azt hiszem, többek között azért csatlakoztam, mert Amerikában faji, majd Svédországban osztályalapú szegregációt tapasztalhattam. Az Egyesült Államokban akkor voltam első osztályos, amikor megnyitották az iskolánkat a feketék előtt. Az én osztályomba is járt egy kislány, akivel senki sem akart játszani, csak én, mert és is másnak éreztem magam. Amikor visszamentünk Svédországba, a lakáshiány miatt egy munkáskerületbe költöztünk. Nem voltunk gazdagok, de mivel apám egyetemen tanított, bármilyen kis lakásban éltünk is, volt benne zongora. Bizonyos értelemben idegennek, ugyanakkor bűnösnek is éreztem magam. Megismertem munkáscsaládból való barátnőm környezetét, ahol gyakori volt a válás, az alkoholizmus stb. Korán megéreztem, milyen fontosak a társadalmi különbségek, tudtam, hogy konfliktusban állnak egymással az osztályok. Később, amikor Nyugat-Európában kezdetét vette a vietnami háború ellen indított mozgalom, magától értetődő volt számomra, hogy tiltakozni kell a bombázások ellen, ebben a kérdésben feltétlen állást kell foglalnom.

És arra nem gondolt, mi történik a Szovjetunióban?

Nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam, mi történik Kelet-Európában. De amikor napalmot szórnak védtelen gyerekekre, nem lehet nem tiltakozni. Azt hiszem, már 1965-ben elmentem Moszkvába. Egy finn fiúval jártam, náluk pedig olcsón lehetett jegyet venni Oroszországba. Megnéztem hát Moszkvát, aztán Prágát, ahol interjút készítettem Václav Havellel.

Akkor már újságíró volt?

Még egyetemre jártam, de már foglalkoztam irodalomkritikával. Mindenesetre valaki bemutatott minket egymásnak. Emlékszem, később azt írta nekem: „Ne felejtsd el, hogy sosem voltam marxista.” Találkoztam Leszek Kołakowskival, ez mély nyomot hagyott a világnézetemen.

Mikor, milyen körülmények között kezdett érdeklődni Lengyelország iránt?

Nem a legrövidebb úton jutottam el ide. Előbb a Szovjetunióban néztem körül, aztán Berlinben, Prágában, Budapesten. A férjemmel* jöttem először Lengyelországba, 1981 nyarán. Egy hónapot töltöttünk ott, szédületes volt. Maciej riportokat készített a Szolidaritásról, én újságíróként dolgoztam, megjelentek a verseim, darabokat írtam, végigjártam hát a skandinavisztikai intézeteket, előadásokat tartottam, jártam Gdańskban, Varsóban, Krakkóban, Poznańban. Zakopanéban is voltunk, egy éjszakát töltöttünk ott.

Csak egyet? Nagyon részletes leírást adott Zakopanéról a Lord Nevermore-ban.

Csak egy éjszakát töltöttem ott, de sokat olvastam róla, albumokat böngésztem. Amikor három éve elmentem oda, nagyon ismerősnek tűnt a város.

Nem járt minden helyen, amelyet leírt a könyveiben?

Sosem jártam Ausztráliában. Tanulmányoztam a róla szóló irodalmat, s mivel annak idején antropológiát akartam tanulni, antropológus akartam lenni, Malinowskit is olvastam. De nem jártam arra. Viszont utazgattam az indonéz szigeteken, így belekóstolhattam ebbe a hangulatba. Van egy barátom, aki elment Ausztráliába, és vitte magával a Lord Nevermore-t. Azt írta az e-mailjeiben, „itt minden pont olyan, amilyennek leírtad”.

Beszélne arról, hogyan dolgozott ezen a könyvön? A mű bizonyos fokig életrajzi – hatalmas munka lehetett felkészülni a megírására.

Húszéves lehettem, amikor először kerültek a kezembe Malinowski könyvei, de aztán irodalommal, tanítással, újságírással foglalkoztam, drámákat is írtam, például Kollontajról, Szovjet-Oroszország nagykövetéről, egy nagyon izgalmas, hihetetlenül ellentmondásos nőről, aki elsőként töltött be ilyen posztot. Ezzel a darabbal búcsúztam a baloldaltól. Legnagyobb meglepetésemre és szerencsémre felfigyelt rá a kiváló rendező, Alf Sjöberg, akit csodáltam Gombrowicz-előadásaiért. Egyáltalán nem dolgozott svéd szerzőkkel, az én darabomat mégis színpadra állította, mert őt is érdekelte a téma, a búcsú a baloldaltól. És ő beszélt nekem először Witkiewiczről. Amikor 1981-ben eljutottam Lengyelországba, szerettem volna többet megtudni Witkacyról, de nem sok mindent sikerült elolvasnom, mert keveset fordítottak tőle. Egy évvel később Londonban megtaláltam egy könyvesboltban a drámáit, rögtön meg is vettem, és Jan Kott előszavában olvastam Stanisław Witkiewicz és Bronisław Malinowski barátságáról. Ez fölkavart. 1982-ben egész évben ezen járt az eszem, darabot akartam írni e két argonautáról. Aztán prózában kezdtem gondolkodni. Őrült ötletnek tűnt: svéd létemre Lengyelországról írok! A férjem kinevetett, azt mondta: „Jó, ha ki tudsz hozni ebből egy novellát.” Francia értelmiségiek ekkoriban a nagy elbeszélések kimúlásáról írtak, én meg arra gondoltam: kuss legyen, pont most akarok írni egy nagy elbeszélést! Szóval az nem úgy volt, hogy sokat dolgoztam rajta egyvégtében, ehelyett inkább sorra vettem, milyen kérdések érdekelnek: a művészet és a tudomány, a nő és a férfi dialektikája.

Ami a nő és a férfi közti különbségeket illeti, egyetért azzal a kijelentéssel, hogy van tipikus férfi vagy tipikus női életfelfogás, a két nem érzékenysége, fogékonysága nagyon különböző? És ha együtt akarnak élni, nagy utat kell megtenniük, hogy eljuthassanak egymáshoz.

A mai feminizmus egyik legfontosabb problémáját vetették föl. Igen, véleményem szerint vannak különbségek. Tudom, hogy a feminisiták semmiképpen sem értenek egyet velem, mégis úgy gondolom, hogy a nők és a férfiak különböznek egymástól. Véleményem szerint ennek semmi köze az intelligenciához vagy a művészi készségekhez, inkább biológiai természetű. Emlékszem, volt egy időszak az életemben, amikor nagyon szerettem volna anya lenni, az akkori partneremnek viszont nem volt semmi kedve a gyerekneveléshez. Úgy gondolom, hogy a férfi és női tulajdonságok bármiféle értékelése a hatalmi struktúrából, vagyis abból következik, hogy kultúránkban egyértelműen a férfielem az uralkodó. Én mindig hadakoztam az ilyen értékelés ellen, azt akartam, hogy egymást kölcsönösen kiegészítve mutatkozzanak meg a különbségek, mint a jin és a jang.

Ha már szóba került a feminizmus, beszéljünk a radikális svéd feministákról. Mivel magyarázható, hogy Svédországban, ahol a feminizmus létjogosultsága magától értetődő, ahol a kormányfő, Göran Persson azt mondja, „feminista vagyok”, abban az országban Gudrun Schyman azt kiáltja: „halál a családra”, „adóztassák meg nemükért a férfiakat!”?

A világon minden nőnek nagy szüksége van a feminizmusra, de meg kell mondanom, nem kísérem figyelemmel a svéd feministák kezdeményezéseit. Lehet, hogy azért állnak elő ilyen követelésekkel, mert túl kevés problémánk van Svédországban? 

A Lord Nevermore-ban igen emlékezetes leírást ad a XX. század eleji nehéz helyzetről, világosan értésünkre adja, hogy a nők felszabadítása és emancipációja elengedhetetlen feltétele annak, hogy jobbra fordulhasson a nők sorsa, emberhez méltó életet élhessenek.

Igen, ez a nemzedék, a harcias nők nemzedéke borzasztó nehéz helyzetben volt, az ápolónőknek gyakran nem is fizettek, mert úgy gondolták, ez a tevékenység amúgy is megfelel a természetüknek. Innen már nincs visszatérés azokba a régi időkbe, mint ahogy a rabszolgaság sem állítható vissza. De ettől még nem vezet egyenes út egy jobb világba. Még mindig az agresszív, úgynevezett férfias értékek dominálnak, még Svédországban is sokkal rosszabbul fizetik az ápolónőket, mint, mondjuk, az építőiparban dolgozó munkásokat, talán azért, mert az olyan tevékenység, mint a gyerekek vagy az idősek gondozása, nem hoz azonnali bevételt. De talán majd eljön az az idő, amikor végre kiderül, hogy igen fontosak az úgynevezett női értékek.

De Svédországban azért alapjában véve jó a nők helyzete, igaz?

Jó. Azt hiszem, ez részben azzal magyarázható, hogy Svédországban nincsenek drasztikus társadalmi különbségek. Itt sosem volt erős az arisztokrácia, nem úgy, mint Lengyelországban, ahol nagy volt a polarizáció, szakadék választotta el az elitet a plebstől, a közép pedig csak egy vékony réteg volt, ezen még a kommunizmus sem változtatott. Vitatkoztunk is erről Maciejjel, ő azt állította, hogy Lengyelországban a nők egyenrangúak a férfiakkal, én viszont, mint e kulturális kontextuson kívül álló személy, láttam bizonyos különbségeket Svédország és Lengyelország között. Lengyelországban tapasztalhattam donjuanizmust és más efféléket, bár ezt is kedvesnek találtam. Meg kell mondanom, magam is sokat köszönhetek a feminizmusnak, és tudom, hogy néha a szélsőséges nézetekre is szükség van. De e pillanatban ez nem nagyon foglalkoztat.

Beszélgessünk a Szolidaritásról, tagja lett a mozgalomnak?

Nem, sosem voltam a tagja, de 1981 nyara az egyik legfantasztikusabb időszak volt az életemben, tele érdekes találkozásokkal. Emlékszem, Adam Michnikkel akkor nem találkoztunk, de megismertem Kazimierz Brandyst, Jan Józef Lipskit, Henryk Wujecet, Zbigniew Herbertet, akit Maciejjel együtt fordítottunk svédre. Csodaszép nyár volt. Bámulatosnak találtam a bátorságukat, meg voltak győződve arról, hogy övék lesz a győzelem. Azt teszik, amit kell. Aztán eljött 1981 decembere, rettenetes volt, mindenki azt hitte, megint ugyanaz lesz, vagy talán még rosszabb. De nem így történt, ez pedig kész csoda, majdnem könny szökik a szemembe, ha erre gondolok. Szóval esélyt kaptam, szemtanúként figyelhettem azt, hogy valami jól alakul a történelemben, ez pedig nem túl gyakran fordul elő.
Emlékszem, korábban, ’77-ben vagy ’78-ban, amikor az Aftonbladet  újságírója voltam, egy lengyel könyvtáros megkérdezte, akarok-e interjút készíteni Leszek Kołakowskival. Persze hogy akartam, együtt ebédeltünk, vagy öt-hat órán át tartott, alighanem az volt életem legfontosabb ebédje. Leszek Kołakowski mentes volt minden dogmatizmustól, tökéletesen, ráadásul tapasztalatból ismerte a kommunizmust, és akkor, a hetvenes évek vége felé azt mondta nekem: „A kommunizmus halott Kelet-Európában” – és ezt a címet adtam a vele készített interjúnak.
A Szolidaritásban az volt igazán rendkívüli, hogy egymásra találtak az elitek és a tömegek, pedig az nagyon ritka, az értelmiség rendszerint másfelé tart, mint a többiek. Václav Havel, akinek csodálom a politikáját, sok cikket írt a szabadságról és arról, hogy a szabadságnak, a felszabadulásnak az egyéntől kell kiindulnia, mert a szabadság mindenekelőtt egyéni tapasztalat, bármelyikünktől kiindulhat, mindannyian rendelkezhetünk magunkkal, nem kell vezérektől függnünk, mert azok előbb vagy utóbb úgyis tévednek.

Hasonlóan írt Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyvében, szerinte a tétlenség és a passzivitás az első lépés a rabság, a totalitarizmus felé.

Igen, fontos könyv számomra a Menekülés a szabadság elől.

Azt mondta a Gazeta Wyborczának adott interjújában: „Fordulat vagy a múlttal való szakítás nélkül nem juthatunk el sehová.”

Igen, de ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni.

De azt is írta, hogy az ember azokban a dolgokban talál rá önmagára, amelyeket egész életében gyűjt. Egy adott pillanatban mégis meg kell kezdeni a lomtalanítást. Képes bármit is kidobni? Metaforikusan, meg persze a valóságban is.

Nem tudom, képes vagyok-e erre, de mindig úgy éreztem, hogy nem lehetünk a tárgyak rabjai, nem függhetünk a luxustól. Amikor először jutottam rendszeres keresethez, elhatároztam, hogy minden hónapban megtakarítok egy bizonyos összeget. Nem vettem házat, nem adósodtam el. És ez nagyon hasznosnak bizonyult, mert amikor összevesztem a lappal, ahol dolgoztam, egyszerűen otthagyhattam a céget. Ez nem ment volna, ha korábban hitelt veszek fel.

Egyetért azzal, hogy ha a természet közelében élünk, akkor szorosabban kötődünk a valósághoz, mint ha a városban telepedünk le?

A civilizáció gyengíti bennünk a túlélés képességét. Megfeledkezünk arról, hogy vannak az életben bizonyos korlátozások, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. A bölcs ember tudja, hol a határ, és belenyugszik ebbe.

Amikor megbeszéltük ezt az interjút, azt írta, mostanában legtöbb idejét a szigeten tölti, új könyvén dolgozik. Hallhatnánk erről valamit?

A svédeket általában nem nagyon érdekli a történelem, nem keresik a gyökereiket. Ezért elhatároztam, hogy megpróbálok megtudni valamit a családom történetéről, nagyon érdekes személyiségeket találtam, pedig korábban azt sem tudtam, hogy léteztek. Még nem vagyok biztos abban, hogy elkészülök ezzel a regénnyel, de egyelőre ezen, egy XVIII. századi orvos történetén dolgozom. A családunkból való, tagja volt egy tudományos társaságnak, megmaradtak az utókornak az előadásai. Nagyon érdekes, hogy nők gyógyítására specializálta magát, szülész volt.

Vagyis megint utazás – születés. És újabb határátlépés.
 


Yxlan, Stockholmi-szigetek, 2005. július 23–24.


                               PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret