stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Mircea Cartarescu
LEVANTE*
 

Egy gyönyörű völgy ölében, valahol Napkeleten,
Mint egy óriás fajanszkád fürdőszoba-szegleten,
Csillog egy tó, s közepében a Vers porfír otthona:
Egy ragyogó, árnyéka-nincs, zafírlépcsős palota.
Délceg tornya égre törve szürke végtelent kutat,
Óráján az arany-mánus sosem-volt időt mutat,
Körötte a szobor-népség azt a percet lesi, várja,
Amikor majd véget ér a Vers hulla-zöld moha-álma, 
S bent a porfírpalotában az Ige megtestesül:
Csípejük ráng, kezük csápol, combjuk izma megfeszül –
Mindhiába: átok üli vastagon a falakat…
S mégis… Mintha szárny legyezné az opálszín ég alatt,
Lágyan ring a tó vizén egy csónak, könnyű, mint az álom,
Tán egy bolygó lelket ringat átrepülve héthatáron…
Manoil az, aki most az aranyfalhoz látogat,
Lépte nyomán, lenn, a vízben fátyolos hal tátogat,
S úgy köszönti Manoilt, mint egy régóta várt királyt…
Manoil meztelen hág föl a lépcsőre, s fölkiált
– Ám a hang nem az ő hangja, nem ő szól, nem ő beszél,
Nem az elme szól belőle, nem az ész, hanem a vér –:
„Hatalmas Dóm, ahol szobrok sírnak-rínak, mondd el szépen,
Mi a Vers, mikor született, s meg fog-e jelenni nékem,
Beszélj hát, és a próféta hangja szóljon általad,
Mutasd meg nékem az utat, amin a Vers áthalad,
Mutasd meg, ki hordja vállán a Vers fájó, drága kínját,
Hogy örömmel ékesítsem a Bolintineanu  sírját.”
S íme, lassan, mint ahogy a hold a tiszta égre feljő,
Egy szobor lép Maniolhoz, olyan könnyű, mint a felhő,
Lapockája, mellecsontja, a gerince szürke szikla,
Mégis úgy lebeg a légben, mint a láng fölött a szikra.
Kezet nyújt a poétának, akit még nyomaszt a gond,
S úgy áll a kapu előtt, mint nagybetű mellett a pont:
– Ne kutass a végtelenben választ, inkább jer velem,
Jöjj utánam, be a várba, vár ezer türkíz-terem,
Mintha milljom ásványoknak lenne itt a vágóhídja,
Ide kerül végül minden, ami a Teremtést szidja,
Folyosódísz lesz belőle, oda be, a főhajó
Falaira már csak az jut, ami ablaknak való:
Ólomráma tartja fogva a sok színes üveget,
Padlókőre tékozolva a cifra fényjeleket,
Olyan szépen, amilyen egy kiadatlan katekizmus;
Szedd a lábad, mert vár ott a fantasztikus mechanizmus:
Maga a Vers… A külseje semmi más, csupán dugattyú,
Ám ott van a Szűzanya is, olyan fehér, mint a hattyú,
Karján ül a kisded Jézus: leborotvált koponyája
Nem fő még világnyi gondtól: merre széledt szét a nyája,
Tetovált a fejebőre, szikrák szöknek ki belőle;
Egy vérszívó szúnyog repdes a hófehér lepedőkbe
Csavart szeretők fölött; és van még ottan lendkerék,
Kámea-tengely és csavar, emelőkar is elég,
Alig látni tőlük azt a férfit, akinek a melle
Még egy szoptatós dajkának is háromszor elég lenne,
Testén gennyes kelések és fekélyek és ótvarok,
S mindegyik seb mélyén egy-egy aprócska csillag ragyog;
A pöfögő kazán mellett egy fehérnép álldogál,
Teste agyag, de ruhája bíbor, ahogy az dukál,
Lábai közt fölfakadt seb, simogatja potrohát,
Szemei közt színes prizma világítja a szobát,
Majd leül a varrógéphez, és elnyom egy ásítást,
Míg a szúnyog fölfedezi a magányos Messiást…
– Maniol, tudd hát: ahol most állsz, az épp az elme éje,
A lényeg mélye mélyének a legeslegmélyebb mélye,
Láthatod, hogy a költői mechanizmus éppen hol tart,
Másik felén egy pennás kéz telefirkál ezer oldalt,
S azt hiszed, hogy te írod, ám kész van az már nagyon régen,
Kész volt már az özönvíz s a sejtek előtt is egészen,
Még mielőtt nékünk adta volna a Nap a világot,
És a milljom csillag-rügyet és a galaxis-virágot,
Minket kilökött az elme éje ide a tetőre,
Míg elnyel a fantasztikus mechanizmus etetője,
S el a világok világát is, akár egy gyöngyfüzért,
Ezért jöttél ide, ugye?

   S mondja Manoil: ezért…

A Szűzanya bokájánál kitárul egy nagykapu,
Egy üreg nyílik mögötte, sötét barlangalakú,
Aztán Manoil s a nimfa egy gyémánt-terembe lép;
Lassan vezeti a nimfa Manoilt elébb s elébb,
Míg egy szobor állja útját, muszáj azt megnézni kétszer:
Talpa és a fejebúbja közt ezer s még annyi méter.
– Ez az első korifeus, a hét példakép között,
Fiatal volt még, amikor múzsaágyba költözött.
Szólalj meg, te nemes lélek, szóljon éteri zene.
S életre is kél a versek és az éjek hercege: 

„Elhagyád árnyas otthonom,
 Szíved hiába hívám…
…Most kél a sóhaj ajkamon:
 Egy percre légy a bírám.

Tudom, a könnyek árja fáj
 A szívednek, te árva.
Az álmok birodalma vár,
 A kapuja kitárva.

Nem hagylak ott sem egyedül,
 Szemed hiába zárva.
A lombjaimra csillag ül,
 Mint álmos kismadárka.

S az álmok útvesztői közt
 Egy tündér lép elébed.
A drága arc fátyol mögött,
 És mégis majd’ eléget.

És jő, mint árnyék, könnyedén,
 És épp ez lesz a veszte,
Halvány kezét nyújtja feléd
 A kezedet keresve.

Kutatja szemed a szemét,
 Tüzét, mi benne lángolt,
És mozdítja is már kezét,
 Föllebbenti a fátyolt,

És látod őt, és megremegsz,
 Kővé válik a szíved:
Magányosabb már nem lehetsz,
 Halott az a tekintet.

És fölriadsz és vádolón
 Tekintesz föl az égre…
Jer hát, te légy parancsolóm,
 Pihenj ölembe végre…”

Így kérlelt engem egykoron,
 Csábíta illatával
Erdőistennő rokonom…
 S megvert sok látomással.

És véget ért az álom-út,
 Megérkezém a földre.
Az álom-út most vízbe fut,
 S elmerül mindörökre.

Itt végre már otthon vagyok,
Koporsón ringatózva.
Fejemnél egy csillag ragyog
 Bús fáklyaként lobogva.

S néma lesz, akár a kő, a mesés álmú angyal.
– Hagyjuk álmodozni őt az erdei malaszttal,
Vár reánk egy más terem ott túl a kőgalériákon,
Zakatol, akár a gépház, véget ér ott minden álom,
Nyirkos csőterem, ahol a versek titkos csillogása,
Mint a gyöngyházfényű nedű folyik az aranykupákba…
S íme, a terem kitárul, és belépve csendesen,
Négy darab szobor fogadja Manoilt türelmesen,
És e jégfalak tövében száz és százezernyi ábra…
Próteuszkodik az első, egyszer agyag, másszor ámbra,
Egyszer fáklyaként lobogva, másszor csak parázs-halom,
Filtert szül néki a méreg, gyöngyöt a penész-alom: 

Csak az boldog, ki magányos lehet…

Hogy csillogott a tornyon a kereszt,
Mikor kolostort építél reám,
Bűnös tetememre, Atyám.
Mint pópa az oltár előtt
Miséztem néhány délelőtt,
Magányos csillag csillagok között,
S lábadhoz raktam ezt az örömöt.
Talán mert nálam ekkora Úr székelt,
Az én ajtóm előtt nem jajveszékelt
Senki, talán nem is hallotta, véltem,
Mikor a köd-harangot félrevertem.
És a Szűzanya szent kezét
Nem illették a parasztcsemeték
Maszatos, forró ajkai.
Csak én voltam veled, aki
Tudtam, nem kell madárnak szállni rám,
Hogy szívednek kedves legyek, Atyám.
Uram, te jó, te mindig-örök szellem,
Én mégis bűnözővé lettem.
Zaciba csaptam csillagfényedet,
Loptam, s amit lehet,
Minden bűnt elkövettem,
Szentelt ikonjaidat szembeköptem,
Sáros patával hágtam trónusodra,
Mikor benyelt az élvek földi sodra,
Aranystólád sem úszta meg,
Sem az az ötvös-műremek
Szentségtartó, és elittam a gyöngyöt,
A csillogó göröngyöt,
Mit tőrrel szedtem ki a foglalatból.
De még nem volt elég a jóból,
Asszonnyal háltam, és beállt a bál,
Ott volt a bálvány Astarte s a Baál,
Ömlött a pokol is a zsúrra,
S nem untunk rá a rúzsra,
Én még bírtam erővel
Oltárodat mocskolni be a nővel.
A kolostorod most csupa virág,
És odajár a fél világ,
De nem láthatom nyájas arcodat.

Uram, sújtsd le reám villámodat.

S megkövül a szobor ismét. Mellette a második
Vetülettel, heptagonnal, fénygyűrűkkel álmodik,
Jobbkezébe a Bohémek, a baljába Poe került,
Ám hogy a mértani helye mi lehet, ki nem derült.
Megmozdul és zöld szemét a szűz háromszögekre nyitja,
Mégse tudja meg, hogy mi a cifra törökvilág nyitja,
Ő álmodja-e vagy őtet álmodja Naszreddin Hodzsa…
– Tiszteltetem jámborságod, íme, hódolatát hozza
Egy költő az Antillákról, mint Isarlik szigetéről
Te a verset... Hogyha fogad egyszer majd üveget őröl,
Mondj valamit... Csikorogni fog, de jobbat úgyse tudsz,
Megadhatom én a hangot: egy-két-há-és: pricc-pracc-prucc: 

Nem nevezetes, csak egy furcsa land,
Pontifikálisan a Napra néz.
Oda készíti fiát Helgoland,
Jó Körzőfiát, s véle egy ekét.

Szereti a meddő, de tiszta formát,
A sík az istene, metsz hát, szöget túr.
Szenzáció! A Napba nézett, s nem lát:
Az árapály oka mától a Merkúr.

Szellemi síkon fiúnk triumfála,
Csak a Közhely Völgyben csorbula ki.
Fonák Győző! A földkörüli pálya,
Recesszió, de mégis mennyei.

S jéggé dermed minden, mint az a repedt üvegharang,
Mint az imént jégverésként kopogó költői hang,
Aztán a harmadik szobor szólal meg, a csontsovány,
Bőrén át is megolvasható a csontja mindahány.
Szakadt flanelltóga ránca rejti, ahogy álldogál,
Állkapcsából drótkefeként sercen a szürke szakáll,
És a szeme... Mintha néki soha nem lett volna vágya,
Sovány ábrázata körül a tüdővész aurája,
Elég ránézni, hogy érezd, az élet sovány vigasz,
Ha a künti valóságból csak az eső az igaz,
No meg ahogy künn az utcán sárban vonszolja a lábát.
Nehezen rikácsolja el magányos melódiáját: 

Bealkonyult, s havazik egyre.
Belep a hó, és nő a lázam.
Még nem tudom, hogy hova, merre…
És nem tudom, hogy hol a házam.

Kutyaugatás. Éjszaka.
Már minden remény elhagyott.
Szivarra gyújtva egy baka
Támaszt egy lámpaoszlopot.

Sötét van, és havazik egyre,
Ma már úttalan utam sincsen.
Ó, élet, te másik, te messze!
Annyira egyszerű ma minden!

Sátáni kacaj verődik a dermedt falakon végig.
– Manoil, te gyere vélem a negyedik remetéig,
Aki amott földreszegett tekintettel álldogál,
Kezében egy virágkehely, illetve virág-pohár,
Mert a nehéz szirmok tüzét poétánk a szélbe szórta,
Mivel az csak úgy ád termést, s e nyájas dalnok azóta
Folyton várja, várja régen, hogy születne meg az alma,
És szülessen új mag benne, s ne sírhely legyen a halma,
Érezze a mag-mocorgást még egyszer a tenyerében...
S szól a szellem, moccan árnya az ibolyaszínű fényben: 

Itt ülök barlangom bejáratánál,
S a hullócsillagokat számolom.
Uram, hol vagy?
Üres nélküled az ég,
Meddő a kő, néma a tücsök, száraz a malomárok,
Mint az öregek bőre a ravatalon.
S mint egy angyal, árnyékot vet a malom,
Vörös, reménytelen árnyékot odakint.
Takard ki a sebedet, Elohim.

A román erdők szarvasa 
Agancsokat és könnyet hullat az avarlepte vadcsapásra.
Hamuval teli a szám.
Ha meg sem születek, talán
Könnyebben viselném hiányodat,
S imádhatnám minden éjszakám.

De mire jó így a kakastoll,
Hogy csókolom meg így a virágkelyhet?
Vergődöm, mint a kígyó alkonyatkor
A kutak mellett,
Melyekből mintha a föld, a mítosz szeme nézne rám.

S amikor csillagporos hajjal
Elbolyongok az álom ösvényein,
Csak tégedet kereslek, Elohim.
Hallom lépteidet, minden lépésed számolom,
És azt hiszem,
Vakító fénybe vész minden köröttem,
S egy pompás madár alszik el vállamon.

Elhallgat a bárd, s kizöldül rögtön a zordon terem,
Napfényes lankáin eper és harangvirág terem,
S szól az angyal:
      – Kell a tanács, hogyne, hogyha atyai,
S ezek négyen a múlt század, a XX. nagyjai,
Node hátra van még kettő, századvégi követek,
Más világot, másik verset hirdetnek a kötetek,
Úgy bukkantak föl az árból, mint atoll a tengeren,
Túlléptek ők tanítókon, elődökön, mesteren,
Ám előbb még kifosztották, mint a kalózok a gályát.
Nézd meg jobban még egyszer az első szobor-költő lábát:
Van egy ajtó ott, lépjünk be a kátrányszín járatokba,
Összevissza tekerednek, de mégsem futnak hurokra,
Jobbra-balra kell majd mászni odabent a vaksötétben.
Enigmatikus kimérák lapulnak a fal tövében...
Egy piedesztálon székel, mattszínű a glóriája,
A kolosszus, véresre van harapva mindig a szája.
Csodálkozva néz körül, mint aki nem ismer magára,
Egy pulóver, mint a rendjel, tapad széles mellkasára.
Homlokába hull a deres hajtincs, mint az ékezet.
– Ah, öregem, megadatott szorítanom e kezet,
Beszéltünk is erről-arról, s én még kétkedém is néha,
Méricskéltem: a versében mi a lényeg s mi a léha,
Akkor én még nem értettem, hogyha bár egy rög arany
Van a hegyben, akkor már az egész hegygerinc arany.
Röstellem is magam nagyon, de hát semmit nem tehet
Már az ember, legfönnebb most megszorítom e kezet.
S íme, úgy szól most, mint akkor, mintha csak beszélne vélem,
A szavában ott küzd a mély érzelem s a magas szellem,
Mint a sárkány űzi tova valamennyi gondomat,
Sűrű vérben üti fel a fejét súlyos gondolat: 

Egyszer csak rámtört a halál,
ahogy másokra tör az álom.
Pillájuk nehéz lesz akkor,
de nehezebb lett az én szívem.
Olyan nehéz, a szívem olyan nehéz lett,
hogy nem bírtam bordáim közt tartani –
így rándulnak görcsbe a kéz ujjai.

És éppen akkor jelent meg az angyal.
– Mit csináltál a szíveddel?
Mit csináltál a szíveddel, szerencsétlen?

Jégcsap volt a szárnya, 
jég volt a szemöldöke is, 
jégből, jégcsapból szőttek palástot vállaira.

– Disznók elé dobtad,
nyulak rágcsálják szívedet,
vakondok váj belé alagutat.
Tele a véred vakondokkal, te szerencsétlen,
nem látod, hogy tele a véred vakondokkal?

Ott álltam előtte szétnyílt mellkasommal,
ő meg csapdosott, egyre csapdosott jégcsap-szárnyaival.
Csapdosott, csapdosott, amíg
szárnya lesöpörte
az égről a holdat,
és lábaival széttaposta,
amíg
szétzúzta a napot és a bolygókat,
amíg
lerombolta az érzelmeket.

– Nem, nem, válaszoltam én,
és mellkasom két szárnya idétlenül verdesett.

De ő már lesodorta szárnyaival
a szavakat is, s mindent széttaposott.

– Ősz van, mondta végül az angyal,
és csapdosott,
és csapdosott…

Manoil a nyakát nyújtja, mint kit sírás fojtogat,
S mégsem látja azokat a türkízszínű ajkakat,
Mint a kerék, tovadördült hangja, s itt maradt a ráfja,
Alig tudja elvonszolni Maniolt sápadt szeráfja.
– Jöszte, fogj karon, repüljünk el az utolsó terembe,
Ám ne hidd, hogy az a szobor ki van nyomva a peremre,
Ő az utolsó kolosszus, ő fog hozzád szólani,
Nem láthatod őt, de annál jobban fogod hallani.
Nem láthatod azt, aki a lelket lehelte beléd,
S majd’ eposznyi vakvilágot kínált tálcáján feléd,
Épp ezért szemedre teszem kő- és szellő-kezemet,
Ám te figyelmezz reája, minden szó fontos lehet,
Mert ő az utolsó költő, kit a múlt század adott,
Vele fogjuk elérni a legmagasabb hegyfokot.
Hogy tovább mi lesz az újabb évezredek küszöbén,
Isten tudja, vagy még ő sem, sem egy zseni, se nem én.
Íme, itt vagyunk, az üvegszobor szemét nyitja rád.
Szólj, barátom, hallgatunk, csak nyisd szóra végre a szád: 

„Világok virága, üde völgy, vakító csillogás,
Vizek földje, ahol bárka ring, fahéjas, paprikás,
Mintha fésű szelné lágyan parfümös haj habjait,
Harmatcsepp, melyben az ég csókolja a föld ajkait,
Ó, Levante, te zafírral kikövezett isten-arc,
Eszembe jutsz, s kebelemben kiújulni kész a harc!
Ó, boldog, boldog Levante, nem látod, hogy szenvedek,
Borostyántüzű szemeddel nem látod, hogy epedek,
Nem látod a vihart, amely az én kebelemben támadt,
Midőn ide megszülettem, s felöltém román ruhámat!
Mért nincs ezer Argosz-szemem, hogy ezer és ezer könnyel
Sírva menjek ölre az én népemet rontó közönnyel,
Midőn látom, hogy a farkas s párducfalka ellepi,
S hosszú karmuk Valachia drága szívét átüti…”

– Ezt mintha csak én mondanám!... – dünnyög Manoil magában,
Ám a géniusz röpíti eszeveszett szárnyalásban,
Föl az azúrkék egekbe, amíg szilánkokra robban,
És a fekete, halott ég végül durván összeroppan,
S ezer csillag gyúl nyomában… Majd a porfírpalota
Omlik össze szobraival, bedűl giccses potroha,
Várja már a káosz, mint a föld a romló porhüvelyt,
Manoil az angyal trotil-szárnyán mindent elfelejt,
Szállnak, szállnak egyre, amíg lét és nemlét fölviláglik:
A homályos evilágig, az álmatlan más-világig...

   (részlet a lírai eposzból)

                        Lövétei Lázár László fordítása
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret