Dubravka Ugreąić
A jugó mitológia lexikona
(A nosztalgia az agy szubverzív tevékenysége)
Jugoszlavisztikát kellett előadnom egy hollandiai egyetemen, egy olyan
tárgyat, amely annak idején magában foglalta a szlovén, horvát, bosnyák,
szerb, Crna Gora-i és makedon nyelvet és irodalmat, s amely hivatalosan
nincsen többé. A jugoszlavisztika mint tantárgy Jugoszláviával együtt megszűnt
létezni. Hallgatóim elősorban holland papírjaik, és nem az irodalom tanulmányaik
miatt aggódtak. Azért voltam itt, hogy annak az országnak (az új módi szerint:
országoknak) az irodalmáról tartsak előadásokat, ahonnan a hallgatóim elmenekültek,
vagy ahonnan elűzték őket. Röviden: az abszurd terebélyesedett, az otthon
romokban hevert. Azt várták tőlem, hogy a romok közt egy olyan átjárót
találjak, amelyen el tudok indulni.
A nyelv volt ez az átjáró, a horvát-szerb, a servo-croatisch.
A nyelv, amelyet köztársaságainkban a horvátok, szerbek, bosnyákok és Crna
Gora-iak beszéltek – akárcsak magát az országot – három hivatalos nyelvre
osztották: a horvátra, szerbre, és a bosnyákra. A horvát és a szerb hivatalos
szétválasztása már korábban is megvolt, újdonságot csak a nyelvi check-pointok
felállítása jelentett. Mindent egybevetve nem nagyon foglalkoztam az „új“
nyelvekkel, eszembe sem jutott, hogy a mintegy ötven szó jelentésbeli különbsége
miatt külön nyelveknek tekintsem őket. Az viszont erős aggodalommal töltött
el, hogy magában a nyelvben fedeztem fel valami általános ridegséget: diákjaim
ódzkodtak tőle, s szinte képtelenek voltak használni. „Gyanús“ anyanyelvünkhöz,
a miénkhez, a fél-angolon kívül most még a fél-holland is hozzákapcsolódott.
Abból indultam ki, hogy a horvát, a szerb és a bosnyák egyazon nyelv
változatai – s ebből nem engedek.
– Minden nyelv egy dialektus, amely mögött a hadsereg áll. A horvát,
a szerb és a bosnyák mögött paramilitáris bandák állnak– mondtam. De bízom
benne, hogy maguk nem fogják hagyni, hogy nyelvi tanácsadóik félanalfabéta
bűnözők legyenek!? Mindvégig tudatában voltam, hogy egy olyan generációhoz
tartozom, amely nemzedék olvasókönyveit latin és cirill betűkkel nyomtatott
szlovén, makedon, szerb és horvát nyelvű szövegek tették színessé – s azzal
is, hogy erre tíz év múlva már senki nem fog emlékezni.
Persze nem volt azért minden ilyen egyszerű. A diákjaim jól tudták,
hogy nem csupán metaforáról van szó, hanem, hogy nyelveink mögött valós
hadsereg áll. Nyelveinken ténylegesen mészároltak, megaláztak, öltek, erőszakoskodtak
és embereket űztek el. Ezek a nyelvek háborút robbantottak ki: úgy gondolták,
hogy nem illeszthetők egymáshoz – talán épp azért, mert szétválaszthatatlanok.
Muzealizálás
A múlt dolgai egyáltalán nem egyszerűek. Különösen akkor, amikor tanúi
és részesei vagyunk annak az általános tendenciának, amely a stabil és
„masszív“ históriát a változó és képlékeny (etnikai, szociális, csoport,
osztály, faji, nemi, személyes stb.) memória, valamint egy új kulturális
jelenség – amely, ahogy azt Andreas Huyssen mondja, a muzealizáció nem
túl kellemes elnevezést viseli – érdekében használja fel. „A múzeumi szenzibilitás,
úgy tűnik, a mindennapok kultúrájának és tapasztalatának egyre nagyobb
részét sajátítja ki. Ha visszaemlékezünk a régi urbánus központok historizáló
restaurációjára, egész falvakra és vidékekre, amelyek ma múzeumok; a bolhapiacok
„boom“-jára; a retro-divatra, a nosztalgiahullámokra, a megszállott videós
ön-muzealizációra, a konfesszió-irodalomra, s ha mindezekhez hozzáadjuk
a világ elektromos adatbank-totalizációját – a múzeumot többé már nem lehet
stabil, jól behatárolható intézményként leírni. A múzeum tág és amorf jelentésével
a kortárs kulturális tevékenységek kulcsparadigmájává vált.“
Ha a múzeumra mint a temporalitás modern érzékelésének paradigmájára
tekintünk, akkor – legalábbis ami az európai-amerikai kultúrát illeti –
a múzeumban elfoglalt helyeink és múzeumhoz fűződő viszonyaink nem esnek
egybe. (…) Mert amíg Warhol Campbell-leveskonzervjeit továbbra is meg lehet
vásárolni bármely amerikai önkiszolgálóban, a szovjet mindennapok ikonjai
eltűnőben vannak. (…) Ezért érthető teljes mértékben napjaink orosz értelmiségének
a kollektív emlékezet vizsgálatához kötődő nagyon erőteljes intellektuális
aktivitása. A filozófusok, kultúrtörténészek, szociológusok és antropológusok
ma a „szovjet“ kulturális emlékezet – és mindenféle restelkedés (és szégyenkezés)
nélkül a kollektív és a személyes nosztalgia – különféle rétegeinek kutatásával
foglalkoznak.
A nosztalgia az agy szubverzív tevékenysége; a nosztalgiát nem
lehet kontrollálni. A nosztalgia fragmentumokkal, illatokkal, érintésekkel,
hangokkal, dallamokkal és színekkel dolgozik. Az alkalmazkodó emlékezet
szeszélyes korrektora, felségterülete a hiány.
Pontosan a nosztalgia megfoghatatlan természete miatt találták ki a
volt Jugoszlávia új államainak kormányai a jugonosztalgia fogalmát – s
tették a jelentését azonnal egyértelművé. A jugonosztalgikus elnevezés
politikai és morális alapokból kiindulva diszkvalifikácós célokat szolgál;
a jugonosztalgikus személy gyanús, „a nemzet ellensége“, „áruló“, olyan,
aki a jugoszláv múltat siratja (azaz a kommunizmus szétesését, a kommunizmus
pedig „szerbbolsevizmus“ volt), a jugonosztalgikus a demokrácia ellensége.
A „jugonosztalgia“ az új, háborús terminológia eleme.
A konfiskált emlékezet egy olyan rokkant testhez hasonlóan viselkedik,
amely időnként a „fantomvégtag“ szindrómájától szenved. Belgrádban az emberek
a popénekes Oliver Dragojević, Arsen Dedić és Gabi Novak régi slágereit
hallgatva jugonosztalgiáznak. A zágrábi külvárosi kocsmák gyakran a már
illuminált emberek Lepa Brena-dalaitól hangosak, akik majd a másnapos reggeleken
felteszik maguknak a kérdést: „mi történt velünk”? Skopljében szétválasztott
családok és régi barátok találkoznak (Skoplje az összejövetelek „legtermészetesebb”
színhelye: a boltokban még kaphatók a „jugoszláv” termékek, a zsíros és
bekoszolódott Tito-képeket még nem vették le mindenhol a falakról). A vajdasági
pop-énekes Đorđe Balaąević ljubljanai és maribori koncertjeire tömegével
utaztak a zágrábiak. Zágrábban, Belgrádban és Ljubljanában feketén árusítják
a régi „jugoszláv” filmek videokazettáit. Skopljében, mondják, a hatvanas
évek „jugó”-slágereinek kazettáit viszik, mint a cukrot.
A jugoszláviána (hívjuk így a mindennapi élet mitológiáját), amit ötven
éven keresztül építettek, és amin ötven évig osztoztak a volt Jugoszlávia
lakói – ma saját árnyképét rajzolja a levegőbe. Amikor a két élettel és
egy életrajzzal rendelkező emberek véletlenül összetalálkoznak, hirtelen
felfedezik a kollektív emlékezet varázsát. Sokan elképedtek, mikor felismerték,
hogy „mindaz” valóban létezett, s ez a „mindaz” egyszercsak eltűnt, és
tessék, még csak észre sem vettük. Némelyeknek eszébe jut, hogy a keletnémet
„trabant” már a múzeumban van, míg a juszláv „zaszti”, nézd már, eltűnt,
és senki sem gondolt arra, hogy múzeumba állítsa. Egyébként pedig miféle
múzeumba? Ki lenne hajlandó a saját nemzeti egójának kialakításával elfoglalt
új, nemzeti alapokon szerveződő országokban arra, hogy egy „idegen” elhajított
szemetét, az ötvenéves „jugoszláv” kulturális emlékezetet befogadja? De
még ha befogadnák is, ki tudná azt ma, a teljesen megváltozott kódok segítségével
megfelelően értelmezni? Lévén, hogy az emlékezet számtalan lefordíthatatlan
apróságból áll, amelyek számtalan értelmező lábjegyzetet kívánnak meg,
s még e lábjegyzetek mellett is ki ért meg amúgy istenigazából valamit,
amit az ötven közös év keresztül-kasul szőtt, ami ez idő alatt fejlődött
ki és kezdett működni? Mert, gondoljunk csak bele, ki vállalná, hogy elbíbelődjön
az eltűnt kulturális mindennapok artikulációjával (a viccekkel, tárgyakkal,
TV-sorozatokkal, újságokkal, a pop-zenével, a nyelvekkel, a humorral, a
kollektív emlékezetnek ezekkel a legmelegebb, mindenki számára jól ismert
helyeivel), és ki tenne erőfeszítéseket, hogy legalább részben „muzealizáljon”,
amikor az igazi múzeumokat és ódon könyvtárakat a felbőszült balkániak
a föld színével tették egyenlővé?
*
A Jugoszláv mitológia lexikonának ötlete még a háború előtt, a volt
Jugoszláviában merült fel először. Elképzelésünk akkor – nem tudhattuk,
hogy meg fog történni, ami időközben megtörtént: Jugoszlávia szétesése,
a háború kitörése és új államok létrehozása – nem vált valóra, de előrevetítette
annak a területnek az eltűnését, amellyel a lexikon foglalkozni szándékozott.
Tervünk koncepciója most, a háború után is ugyanaz maradt: minél
több „szócikk“ összegyűjtése azokról a területekről, amelyekről úgy gondolják,
hogy mind kollektív, mind egyéni szempontból értékesek; mindazok összegyűjtése,
ami a volt Jugoszlávia kulturális mindennapjainak részeként látszott megjelenni.
Mindaz, ami eltűnt vagy tűnőben van, de érdemes az emlékezésre, be fog
kerülni a lexikonba. Mihelyt anyagi eszközeink lehetővé teszik, web-oldalunkat
(www.leksikon-yu-mitologije.net) kibővítjük, helyet biztosítunk az illusztrációknak,
képeknek, fotóknak.
Hogy „lexikonunk“ CD-ROM-ként – a jugoszláv mindennapok kultúrájának
egyfajta virtuális múzeumaként – fog-e végül megjelenni vagy könyvként,
esetleg mindkét formában, egyelőre nem tudjuk. (…) Legyen ez a mi virtuális
lexikonunk mindazok közös munkája, akik nem értenek egyet azzal, amit a
poszt-jugoszláv államok kormányai keményen végigvittek; akik nem értenek
egyet az emlékezet elkobzásával. Egyszóval: együttműködésre hívjuk önöket…
Mivel lexikonunk „alternatív“ projekt, a közreműködőktől nem várunk
„lexikonízű“, „száraz“, áttudományos nyelvhasználatot – épp ellenkezőleg:
egyénit és személyeset, amely tudja, hogyan lehet megfogalmazni egy olyan
szócikket, mint például az „ajvar“.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|