stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Láng Zsolt
Kenyérillatú halak
(Sokat mesélhetne, de kinek…)
 

Kurta Kláráról az a hír járta, hogy a párttitkár spiclije. Mégsem Informátor vagy Tégla Klárinak becézték, hanem Kurva Klárinak, ugyanis információit a munkahelyi bulikon szerezte, pontosabban a bulit követő éjszakán, amikor a kiszemelt és leitatott kollégát, arra hivatkozva, hogy ilyen állapotban nem állhat családja elé, felcipelte lakására, kimosta és kivasalta lerókázott ingét, nyakkendőjét. Arról, hogy a tisztogatás után egyéb is történt-e, mindenki hallgatott, mint a sír. Tény azonban, hogy a kenyérgyár párttitkárához Klári bármikor bemehetett, míg mások ezt csakis hívásra tehették. És ha a részegség mentsége is lehetett a hirtelen fellobbanó vágyak ragacsán elcsúszó férfinak, Klári gondoskodott róla, hogy az emlékezet ködéből előlépő árnyalakok továbbra is kísértsenek. Ha mondjuk Hadady Gábor, a frissen kihelyezett fiatal mérnök az „avató” utáni napok egyikén estig bent maradt, hogy az akkoriban államérdekként hangoztatott takarékosság jegyében kidolgozzon egy élesztőt helyettesítő eljárást, akkor aznap Klári is „elfelejtett” hazamenni. Aztán sötétedés után egyszer csak odalopózott Gábor háta mögé, és ügyelve, hogy kissé már elnyűtt arca látatlan maradjon, hátból támadva tehát, fejét vette a felejtés szándékának. 
   Mint ahogy ez a félresikerült metafora is jelzi, hiányzik a bizonyosság, ami felsrófolhatná a feltételezések gyenge fényű lámpáját. Meglehet, Kurva Klára teljesen indokolatlanul kapta a becenevét. A feltételezések pedig csak tovább halványultak 1989 decemberétől kezdve, miután a régi rendszernek szó szerint is lőttek, és az új világban mindenkinek fejére olvasták bűneit, a legbűnösebbeket pedig elkergették – Klári szemére senki semmit nem vetett. Vagy tisztogató mentőangyal volt valóban, vagy elhallgatni való bűnök tudója. Mindenesetre nyugdíjba küldték, és ha megjelent régi irodájában, kelletlenül fogadták.
   Minden évben, mégpedig karácsony előtti szombaton a kenyérgyár, amely a rendszerváltás után a PANEU nevet vette fel, megtartotta zárszámadását, amely nagyszabású disznótoros vacsorában kulminált. A vacsorára meghívták a gyár nyugdíjasait is, jóllehet kevesen jöttek el, aminek sokféle okát itt felesleges részletezni (az elmaradtak között volt az egykori párttitkár is, aki egyébként visszaköltözött szülőfalujába, és a helyi Trianon Emlékbizottság elnöke lett). Egyedül Klárinak nem küldtek meghívót, ő azonban hívás nélkül is megjelent, sőt, az igazgató balján foglalt helyet. Azt is felesleges mondani, hogy a PANEU igazgatóját Hadady Gábornak hívták. Arra viszont érdemes emlékeztetni, hogy ennek miféle politikai üzenete volt akkoriban, amikor megválasztották a gyár dolgozói. Egy igen ellenséges szlogen járta az országban, arra vonatkozóan, hogy aki román kenyeret eszik, az nem érezheti magát magyarnak. Nem kis elégtételt jelentett a városban lakó magyaroknak, hogy épp a kenyérgyár igazgatója az ő emberük. És bár hamar kiderült, hogy egy zsarnokot keltettek életre, elviselték lehetetlen modorát, sőt, tovább kelesztették gőgjét, és a következő évben bejuttatták a parlamentbe is. Volt tehát egy felemelt mutatóujjas, nyekergős igazgatói szónoklat, azt követően egy rövidke zenei műsor a hegedülni tanuló Hadady Ákoska jóvoltából, végül kinyílt a konyhaajtó, bevonultak a pincérek, karjukon a megpakolt tálakkal, és a gyár dolgozóit eltöltötte a jókedv. Az ember az élet kenyeréből szel, és boldogan a szájába gyűri.  
   Hanem aztán minden elromlott, és az ünnepély lehangoló perpatvarba, sőt, kocsmai pofozkodásba torkollt. A rendszerváltás utáni harmadik zárszámadáson töményt már egyáltalán nem engedélyezett az igazgató, sőt, borból is keveset, ennek ellenére Széplaki Ilona azt üvöltözte Kenéz Ágnesnek, hogy hiába fingasz fennebb a seggednél, anyád piaci kofa volt, Sigmond Mária pedig addig szorongatta Nagy Gabriella nyakát, amíg annak feje egészen elkékült (leszámítva a haját, amely égővörös árnyalatú hajfestékkel volt már előzőleg befestve). 
   Az újabbnál újabb magyarázatok nem maradtak el. Valaki azzal jött, hogy a régi időkben elfojtott indulatok törnek a felszínre. Régente, akinek veszekedhetnékje támadt, kiment a vendéglő mögé, és belerúgott egy kóbor kutyába, vagy ha az ebek éppenséggel az állatkerti kerítésnél marakodtak a kidobott dögökön, akkor a falba. Az új időkben már nem a falat, hanem inkább egymást döngetik. A nők jártak elöl a verekedésben, a férfiak legtöbbje némán asszisztált.
   Ezek miatt a kushadó férfiak miatt terelődött a gyanú Kurva Klárira: ő áll a jelenség hátterében, magyarázta valaki, inkább csak magának. 
   A magyarázat gyártója Klári szomszédjában lakott (blokkszomszédok voltak, ahogy abban a városszéli lakónegyedben mondták), így számtalanszor tanúja lehetett, mi történik, amikor Klári a boltban megjelenik. Hogy mi? Először is, a magyarázat gyártója magán észlelt valamilyen ismeretlen eredetű sokkhatást. Felnézett, és megpillantotta Klárit, akit szinte észre sem lehetett venni, olyan halkan járt, viszont a patália pillanatokon belül kitört. Mint amikor fejekbe száll a rosszféle bor. A Nova nevűt nagyon jól ismeri a blokkszomszéd megfigyelő: amikor szüleit meglátogatja, apja is azt issza, neki is tölt, és öt perc sem telik el, máris kötekedni kezd az öreggel. Amennyiben nem issza meg a bort, olyankor is, mert elegendő, ha ott van az asztalon a teletöltött pohár, vagyis, vonta le a következtetést a magyarázat gyártója, a bor illatában keresendő az ingerlékenység előidézője. Ő kifejezetten érzékeny az illatokra. Mivel nem anatómus, pontosan nem tudja a folyamatokat leírni. Tudni kell, munkahelyet is az illat alapján választott. Először asztalos akart lenni, viszont akkoriban csak egy koporsókészítő kisiparosnál tudott volna elhelyezkedni, azt meg nem akarta. A koporsókészítőtől egyenesen a kenyérgyárba vette az irányt, és mivel a káderes ismerte az apját, simán felvették. A kenyérillatot azóta sem unta meg, jóllehet a gyártól elment a kedve százszor is. De mindig erőt merít az illatból, amelyről nem árt megjegyezni, hogy mígnem a világ összes illatát mesterségesen elő tudják állítani, addig a frissen sült kenyérét még senkinek sem sikerült. Pedig sokan megpróbálkoztak vele. Mi tagadás, a magyarázat gyártója is, bár amúgy bumfordi ürgének néz ki, komoly szaktudományos kutatásokat folytatott a siker érdekében. Úgy gondolta, ha megjelennének a kenyérillatú szappanok, parfümök, vécéöblítők, mosószerek, ha a kocsmáktól kezdve a repülőgépekig, a buszok belsejétől a kiállítótermekig, sőt, a gyárkéményektől a kipufogókig minden ezt az illatot árasztaná, feloldódnának a világ görcsei, még az is lehet, hogy a háborúskodások is megszűnnének. 
   A magyarázat gyártója tehát a faforgács illatáról lemondva, Klári kollégája lett. Ez azonban nem befolyásolta lényegesen a magyarázatot. Semmilyen viszonyba nem került Klárival. Amikor alkalmazták, Klári szokásos gyógyfürdői beutalóval áztatta fájós hátát a neves szovátai sóstóban, aztán viszont őt írták ki egy bedagadt foggyökér miatt. A forradalom karácsonya után átviharzott fölötte néhány zavaros hét, és hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen vonul el a gyár laboratóriumába, ahol egy számítógép vezérelte műszerrel mérte a liszt sikér tartalmát, és mivel ez az adományként érkezett készülék rajta kívül senkit nem érdekelt, kinevezték laboránsnak. Apró, jól fűtött irodája volt, ritkán találkozott emberekkel.  
   Ekkoriban kapott rá a liszttel való festésre is. Lisztet szórt az asztallapra, nagy fehér hómezőket simogatott szét; néhány napig megőrizte a képet, aztán felszórt egy másikat. Nagyjából mindegyik ugyanúgy nézett ki: fehér táj, egy-egy árkocskával kettészántva, mintha patakmeder futna ott keresztül, el-elbújva a hó alá. Szerette a semmit benépesíteni, nem képzeletbeli lényekkel, hanem egyszerű gondolatokkal. Sokat mesélhetne, de kinek…
   Volt egy régi osztálytársa, aki kitelepedett Németországba, neki írt néha egy-egy levelet. Elég összefüggéstelenül számolt be megfigyeléseiről, soha nem magyarázva, kiről-miről van szó, miféle előzményekről. Azokban a napokban az alábbi levelet postázta:
   Egyszer véletlenül bedobtam az akvárium vizébe egy morzsányi Antinevralgic nevű gyógyszert. Ott kallódott az asztalomon, azt hittem, halvitamin. A halak megbolondultak. A máskor szelíd guppik egymásra rontottak, forrt a víz. Rögtön eszembe jutott az a csetepaté, ahol két nő összeverekedett. Felkavaró látvány volt, legalábbis engem felkavart. Békés nap békés délutánján minden nyugodalmasan hevert a nyári, elcsendesedett városvégen, és akkor megjelent Klári, te jóságos ég, kiáltott fel, nem ő, hanem az alattunk lakó  filigrán kicsi nő, otthon felejtettem a pénzemet, hát persze, nem vagyunk már fiatalok, hiába festjük a hajunkat, felelte ekkor a pult mögött álló lány, mire emez visszaválaszolt, hogy majd megnézlek, hogyan fogsz kinézni, amikor annyi idős leszel mint én, na hogyan?, a béka szebb lesz, mint te, és így tovább, néhány pillanat, és következett a hajráncigálás. A halak enni kezdték egymást, és miután egyikük annyira megsebesült, hogy már menekülni sem volt ereje, rárohantak mind, lecsipegették róla a húst, és pillanatokon belül csak csontváza lebegett a vízben, mint valami törpéknek való fésű.
   A magyarázat gyártója úgy képzelte, hogy Kláriban is van valamilyen anyag, amit kipárologtat magából. Vagy csak belelehel a levegőbe. És itt jön az az álom, ami összesodorja a történet szálait, legalábbis a két legvastagabbat, a társadalmit a személyessel. Ebben az álomban ugyanis Kláriból csak a feje jelent meg: lenyugvó napkorongként bukott a horizont mögé. Ám mielőtt eltűnt volna, szája nagyra tárult, és a száj sötét üregéből örvénylő gomolyag áradt ki a földgolyóra. Az álom lelassult, így jól megfigyelhető volt, ahogy a lehelet fokozatosan megerjeszti a kásásan széthulló levegőt, és ez a cseppfolyós méreg elönti az emberek szívét. De nemcsak az élőket bolydította fel, hanem a természet erőit is: földrengés és szökőár támadt a mélyből, így amit a vérontás nem pusztított el, azt megtették a járványok. Olyan iszonyatos képek peregtek az álmodó előtt, amilyeneket még a legvadabb híradókban sem láthatott. 
   Ez volt az álom, és hát el kell mondani, hogy néha efféle irreális epizód képes kikerekíteni egy hétköznapi történetet. Bár a magyarázat gyártója, ahogy azt a gondolatokkal benépesített képeiből sejteni, nemigen kedvelte a kerek történeteket. Túl egyszerűnek és erőszakosnak érezte őket, a csattanónál pedig önkéntelenül is arcához kapta kezét, mintha pofontól félne. De a magyarázat gyártóját éppen a magyarázat gyártása vezette abba a boltba, ahol kerek, univerzálisan beilleszthető elemek gazdag kínálata várta. A társadalom sorsa sokszor egyetlen emberen múlik, egyetlen ember rossz reggelének rossz kávéján. Sőt van úgy, hogy nem emberen, hanem állaton. A titok magvában sokszor semmi más nincs, csak egy kölykeit féltő kutya mérges vakkantása. 
   Az álom reggelének bevásárlása során a magyarázat gyártója békaügetéssel Klári elé lopakodott, majd hirtelen felemelkedett, és beleszagolt az arcába. Az utolsó három méteren kezét is segítségül hívta, letenyerelt, mert el-elvesztette egyensúlyát. Eszébe villant, mennyi betegség kórokozója tapad most tenyerére, de nem rettent vissza. Azzal sem törődött, hogy amikor kiegyenesedik, a frászt hozza a sorban állókra, elsősorban Klárira, akinek szvettergombjait szinte leszántotta fölfelé húzó orrával. Klári valóban felsikoltott, ami persze kifejezetten kedvezett a magyarázat gyártójának, ugyanis elég volt beleszippantani a kis, vibráló levegőpamacsba, megtudta, amit tudni akart.
   A magyarázat és a magyarázat gyártója furcsa, ellentmondásos viszonyba került egymással. A Klári arca közelről egészen rémes volt. Fiatalkorában sem lehetett szép, öregségére azonban felpuffadt, aszimmetrikus lett, a fogai is elromlottak, a bőre megpuhult, megkopott. Az archoz, sőt, az egész emberhez a kénköves pokol társult. A valóságban azonban a magyarázat gyártójának orra egészen másféle szagokat érzett: Klári leheletének friss kenyérillata volt.
 

Bibliográfia
 
LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989

Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993

Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994

Bestiárium Transylvaniae. 
Az ég madarai
Jelenkor, 1997

A tűz és a víz állatai
Jelenkor, 2003

A szomszéd nő
Koinónia, 2004

Berlinév
Koinónia, 2004

„A kripta”
Magyar Lettre Internationale, 27.

„Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg”
Magyar Lettre Internationale, 33

„Az időlátó”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Bestiárium Transylvaniae. 
Az asszonyszemű varangy”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Bestiárium Transylvaniae. 
A lavisz”
Magyar Lettre Internationale, 45

 „Berlini játszóterünk”
Magyar Lettre Internationale, 50

„Orpheo”
Magyar Lettre Internationale, 51

„Berlinévi utóhangok”
Magyar Lettre Internationale, 53

„Bukaresti tévés vita”
Magyar Lettre Internationale, 54
 

(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
„A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret