Láng Zsolt
Kenyérillatú halak
(Sokat mesélhetne, de kinek…)
Kurta Kláráról az a hír járta, hogy a párttitkár spiclije. Mégsem Informátor
vagy Tégla Klárinak becézték, hanem Kurva Klárinak, ugyanis információit
a munkahelyi bulikon szerezte, pontosabban a bulit követő éjszakán, amikor
a kiszemelt és leitatott kollégát, arra hivatkozva, hogy ilyen állapotban
nem állhat családja elé, felcipelte lakására, kimosta és kivasalta lerókázott
ingét, nyakkendőjét. Arról, hogy a tisztogatás után egyéb is történt-e,
mindenki hallgatott, mint a sír. Tény azonban, hogy a kenyérgyár párttitkárához
Klári bármikor bemehetett, míg mások ezt csakis hívásra tehették. És ha
a részegség mentsége is lehetett a hirtelen fellobbanó vágyak ragacsán
elcsúszó férfinak, Klári gondoskodott róla, hogy az emlékezet ködéből előlépő
árnyalakok továbbra is kísértsenek. Ha mondjuk Hadady Gábor, a frissen
kihelyezett fiatal mérnök az „avató” utáni napok egyikén estig bent maradt,
hogy az akkoriban államérdekként hangoztatott takarékosság jegyében kidolgozzon
egy élesztőt helyettesítő eljárást, akkor aznap Klári is „elfelejtett”
hazamenni. Aztán sötétedés után egyszer csak odalopózott Gábor háta mögé,
és ügyelve, hogy kissé már elnyűtt arca látatlan maradjon, hátból támadva
tehát, fejét vette a felejtés szándékának.
Mint ahogy ez a félresikerült metafora is jelzi, hiányzik
a bizonyosság, ami felsrófolhatná a feltételezések gyenge fényű lámpáját.
Meglehet, Kurva Klára teljesen indokolatlanul kapta a becenevét. A feltételezések
pedig csak tovább halványultak 1989 decemberétől kezdve, miután a régi
rendszernek szó szerint is lőttek, és az új világban mindenkinek fejére
olvasták bűneit, a legbűnösebbeket pedig elkergették – Klári szemére senki
semmit nem vetett. Vagy tisztogató mentőangyal volt valóban, vagy elhallgatni
való bűnök tudója. Mindenesetre nyugdíjba küldték, és ha megjelent régi
irodájában, kelletlenül fogadták.
Minden évben, mégpedig karácsony előtti szombaton a kenyérgyár,
amely a rendszerváltás után a PANEU nevet vette fel, megtartotta zárszámadását,
amely nagyszabású disznótoros vacsorában kulminált. A vacsorára meghívták
a gyár nyugdíjasait is, jóllehet kevesen jöttek el, aminek sokféle okát
itt felesleges részletezni (az elmaradtak között volt az egykori párttitkár
is, aki egyébként visszaköltözött szülőfalujába, és a helyi Trianon Emlékbizottság
elnöke lett). Egyedül Klárinak nem küldtek meghívót, ő azonban hívás nélkül
is megjelent, sőt, az igazgató balján foglalt helyet. Azt is felesleges
mondani, hogy a PANEU igazgatóját Hadady Gábornak hívták. Arra viszont
érdemes emlékeztetni, hogy ennek miféle politikai üzenete volt akkoriban,
amikor megválasztották a gyár dolgozói. Egy igen ellenséges szlogen járta
az országban, arra vonatkozóan, hogy aki román kenyeret eszik, az nem érezheti
magát magyarnak. Nem kis elégtételt jelentett a városban lakó magyaroknak,
hogy épp a kenyérgyár igazgatója az ő emberük. És bár hamar kiderült, hogy
egy zsarnokot keltettek életre, elviselték lehetetlen modorát, sőt, tovább
kelesztették gőgjét, és a következő évben bejuttatták a parlamentbe is.
Volt tehát egy felemelt mutatóujjas, nyekergős igazgatói szónoklat, azt
követően egy rövidke zenei műsor a hegedülni tanuló Hadady Ákoska jóvoltából,
végül kinyílt a konyhaajtó, bevonultak a pincérek, karjukon a megpakolt
tálakkal, és a gyár dolgozóit eltöltötte a jókedv. Az ember az élet kenyeréből
szel, és boldogan a szájába gyűri.
Hanem aztán minden elromlott, és az ünnepély lehangoló
perpatvarba, sőt, kocsmai pofozkodásba torkollt. A rendszerváltás utáni
harmadik zárszámadáson töményt már egyáltalán nem engedélyezett az igazgató,
sőt, borból is keveset, ennek ellenére Széplaki Ilona azt üvöltözte Kenéz
Ágnesnek, hogy hiába fingasz fennebb a seggednél, anyád piaci kofa volt,
Sigmond Mária pedig addig szorongatta Nagy Gabriella nyakát, amíg annak
feje egészen elkékült (leszámítva a haját, amely égővörös árnyalatú hajfestékkel
volt már előzőleg befestve).
Az újabbnál újabb magyarázatok nem maradtak el. Valaki
azzal jött, hogy a régi időkben elfojtott indulatok törnek a felszínre.
Régente, akinek veszekedhetnékje támadt, kiment a vendéglő mögé, és belerúgott
egy kóbor kutyába, vagy ha az ebek éppenséggel az állatkerti kerítésnél
marakodtak a kidobott dögökön, akkor a falba. Az új időkben már nem a falat,
hanem inkább egymást döngetik. A nők jártak elöl a verekedésben, a férfiak
legtöbbje némán asszisztált.
Ezek miatt a kushadó férfiak miatt terelődött a gyanú
Kurva Klárira: ő áll a jelenség hátterében, magyarázta valaki, inkább csak
magának.
A magyarázat gyártója Klári szomszédjában lakott (blokkszomszédok
voltak, ahogy abban a városszéli lakónegyedben mondták), így számtalanszor
tanúja lehetett, mi történik, amikor Klári a boltban megjelenik. Hogy mi?
Először is, a magyarázat gyártója magán észlelt valamilyen ismeretlen eredetű
sokkhatást. Felnézett, és megpillantotta Klárit, akit szinte észre sem
lehetett venni, olyan halkan járt, viszont a patália pillanatokon belül
kitört. Mint amikor fejekbe száll a rosszféle bor. A Nova nevűt nagyon
jól ismeri a blokkszomszéd megfigyelő: amikor szüleit meglátogatja, apja
is azt issza, neki is tölt, és öt perc sem telik el, máris kötekedni kezd
az öreggel. Amennyiben nem issza meg a bort, olyankor is, mert elegendő,
ha ott van az asztalon a teletöltött pohár, vagyis, vonta le a következtetést
a magyarázat gyártója, a bor illatában keresendő az ingerlékenység előidézője.
Ő kifejezetten érzékeny az illatokra. Mivel nem anatómus, pontosan nem
tudja a folyamatokat leírni. Tudni kell, munkahelyet is az illat alapján
választott. Először asztalos akart lenni, viszont akkoriban csak egy koporsókészítő
kisiparosnál tudott volna elhelyezkedni, azt meg nem akarta. A koporsókészítőtől
egyenesen a kenyérgyárba vette az irányt, és mivel a káderes ismerte az
apját, simán felvették. A kenyérillatot azóta sem unta meg, jóllehet a
gyártól elment a kedve százszor is. De mindig erőt merít az illatból, amelyről
nem árt megjegyezni, hogy mígnem a világ összes illatát mesterségesen elő
tudják állítani, addig a frissen sült kenyérét még senkinek sem sikerült.
Pedig sokan megpróbálkoztak vele. Mi tagadás, a magyarázat gyártója is,
bár amúgy bumfordi ürgének néz ki, komoly szaktudományos kutatásokat folytatott
a siker érdekében. Úgy gondolta, ha megjelennének a kenyérillatú szappanok,
parfümök, vécéöblítők, mosószerek, ha a kocsmáktól kezdve a repülőgépekig,
a buszok belsejétől a kiállítótermekig, sőt, a gyárkéményektől a kipufogókig
minden ezt az illatot árasztaná, feloldódnának a világ görcsei, még az
is lehet, hogy a háborúskodások is megszűnnének.
A magyarázat gyártója tehát a faforgács illatáról lemondva,
Klári kollégája lett. Ez azonban nem befolyásolta lényegesen a magyarázatot.
Semmilyen viszonyba nem került Klárival. Amikor alkalmazták, Klári szokásos
gyógyfürdői beutalóval áztatta fájós hátát a neves szovátai sóstóban, aztán
viszont őt írták ki egy bedagadt foggyökér miatt. A forradalom karácsonya
után átviharzott fölötte néhány zavaros hét, és hirtelen azon kapta magát,
hogy szívesen vonul el a gyár laboratóriumába, ahol egy számítógép vezérelte
műszerrel mérte a liszt sikér tartalmát, és mivel ez az adományként érkezett
készülék rajta kívül senkit nem érdekelt, kinevezték laboránsnak. Apró,
jól fűtött irodája volt, ritkán találkozott emberekkel.
Ekkoriban kapott rá a liszttel való festésre is. Lisztet
szórt az asztallapra, nagy fehér hómezőket simogatott szét; néhány napig
megőrizte a képet, aztán felszórt egy másikat. Nagyjából mindegyik ugyanúgy
nézett ki: fehér táj, egy-egy árkocskával kettészántva, mintha patakmeder
futna ott keresztül, el-elbújva a hó alá. Szerette a semmit benépesíteni,
nem képzeletbeli lényekkel, hanem egyszerű gondolatokkal. Sokat mesélhetne,
de kinek…
Volt egy régi osztálytársa, aki kitelepedett Németországba,
neki írt néha egy-egy levelet. Elég összefüggéstelenül számolt be megfigyeléseiről,
soha nem magyarázva, kiről-miről van szó, miféle előzményekről. Azokban
a napokban az alábbi levelet postázta:
Egyszer véletlenül bedobtam az akvárium vizébe egy morzsányi
Antinevralgic nevű gyógyszert. Ott kallódott az asztalomon, azt hittem,
halvitamin. A halak megbolondultak. A máskor szelíd guppik egymásra rontottak,
forrt a víz. Rögtön eszembe jutott az a csetepaté, ahol két nő összeverekedett.
Felkavaró látvány volt, legalábbis engem felkavart. Békés nap békés délutánján
minden nyugodalmasan hevert a nyári, elcsendesedett városvégen, és akkor
megjelent Klári, te jóságos ég, kiáltott fel, nem ő, hanem az alattunk
lakó filigrán kicsi nő, otthon felejtettem a pénzemet, hát persze,
nem vagyunk már fiatalok, hiába festjük a hajunkat, felelte ekkor a pult
mögött álló lány, mire emez visszaválaszolt, hogy majd megnézlek, hogyan
fogsz kinézni, amikor annyi idős leszel mint én, na hogyan?, a béka szebb
lesz, mint te, és így tovább, néhány pillanat, és következett a hajráncigálás.
A halak enni kezdték egymást, és miután egyikük annyira megsebesült, hogy
már menekülni sem volt ereje, rárohantak mind, lecsipegették róla a húst,
és pillanatokon belül csak csontváza lebegett a vízben, mint valami törpéknek
való fésű.
A magyarázat gyártója úgy képzelte, hogy Kláriban is van
valamilyen anyag, amit kipárologtat magából. Vagy csak belelehel a levegőbe.
És itt jön az az álom, ami összesodorja a történet szálait, legalábbis
a két legvastagabbat, a társadalmit a személyessel. Ebben az álomban ugyanis
Kláriból csak a feje jelent meg: lenyugvó napkorongként bukott a horizont
mögé. Ám mielőtt eltűnt volna, szája nagyra tárult, és a száj sötét üregéből
örvénylő gomolyag áradt ki a földgolyóra. Az álom lelassult, így jól megfigyelhető
volt, ahogy a lehelet fokozatosan megerjeszti a kásásan széthulló levegőt,
és ez a cseppfolyós méreg elönti az emberek szívét. De nemcsak az élőket
bolydította fel, hanem a természet erőit is: földrengés és szökőár támadt
a mélyből, így amit a vérontás nem pusztított el, azt megtették a járványok.
Olyan iszonyatos képek peregtek az álmodó előtt, amilyeneket még a legvadabb
híradókban sem láthatott.
Ez volt az álom, és hát el kell mondani, hogy néha efféle
irreális epizód képes kikerekíteni egy hétköznapi történetet. Bár a magyarázat
gyártója, ahogy azt a gondolatokkal benépesített képeiből sejteni, nemigen
kedvelte a kerek történeteket. Túl egyszerűnek és erőszakosnak érezte őket,
a csattanónál pedig önkéntelenül is arcához kapta kezét, mintha pofontól
félne. De a magyarázat gyártóját éppen a magyarázat gyártása vezette abba
a boltba, ahol kerek, univerzálisan beilleszthető elemek gazdag kínálata
várta. A társadalom sorsa sokszor egyetlen emberen múlik, egyetlen ember
rossz reggelének rossz kávéján. Sőt van úgy, hogy nem emberen, hanem állaton.
A titok magvában sokszor semmi más nincs, csak egy kölykeit féltő kutya
mérges vakkantása.
Az álom reggelének bevásárlása során a magyarázat gyártója
békaügetéssel Klári elé lopakodott, majd hirtelen felemelkedett, és beleszagolt
az arcába. Az utolsó három méteren kezét is segítségül hívta, letenyerelt,
mert el-elvesztette egyensúlyát. Eszébe villant, mennyi betegség kórokozója
tapad most tenyerére, de nem rettent vissza. Azzal sem törődött, hogy amikor
kiegyenesedik, a frászt hozza a sorban állókra, elsősorban Klárira, akinek
szvettergombjait szinte leszántotta fölfelé húzó orrával. Klári valóban
felsikoltott, ami persze kifejezetten kedvezett a magyarázat gyártójának,
ugyanis elég volt beleszippantani a kis, vibráló levegőpamacsba, megtudta,
amit tudni akart.
A magyarázat és a magyarázat gyártója furcsa, ellentmondásos
viszonyba került egymással. A Klári arca közelről egészen rémes volt. Fiatalkorában
sem lehetett szép, öregségére azonban felpuffadt, aszimmetrikus lett, a
fogai is elromlottak, a bőre megpuhult, megkopott. Az archoz, sőt, az egész
emberhez a kénköves pokol társult. A valóságban azonban a magyarázat gyártójának
orra egészen másféle szagokat érzett: Klári leheletének friss kenyérillata
volt.
Bibliográfia
LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989
Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993
Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994
Bestiárium Transylvaniae.
Az ég madarai
Jelenkor, 1997
A tűz és a víz állatai
Jelenkor, 2003
A szomszéd nő
Koinónia, 2004
Berlinév
Koinónia, 2004
„A kripta”
Magyar Lettre Internationale, 27.
„Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg”
Magyar Lettre Internationale, 33
„Az időlátó”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Bestiárium Transylvaniae.
Az asszonyszemű varangy”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Bestiárium Transylvaniae.
A lavisz”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Berlini játszóterünk”
Magyar Lettre Internationale, 50
„Orpheo”
Magyar Lettre Internationale, 51
„Berlinévi utóhangok”
Magyar Lettre Internationale, 53
„Bukaresti tévés vita”
Magyar Lettre Internationale, 54
(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
„A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32
|