stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Jánossy Lajos
Hamu és ecet
(„Na, srácok, próbáljuk meg”)
 
„Atyai ház: hamuból és ecetből.
Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”
(Pilinszky János: Két arckép, Rembrandt)


Apám megbízott a balatoni környezetben, közelebbről a nyaralóban, az „öreg” házban. A dédanyja, a Mili néni építtette villa ugyanúgy volt gyerekkori nyarainak helyszíne, ahogyan az én vakációimnak is, azzal az arasznyi különbséggel, hogy ? a háború utáni éveket a kertben, a Mili néni ültette fák árnyékában töltötte. A háborús évek alatt a Sándor bácsi által kiásott légvédelmi árokban bújócskázott, a német csapatok bejövetelekor a megszálló tankharcosok körében hasznosította anyanyelvi német tudását. Apám egy időben, párhuzamosan tanult meg németül és magyarul, a nagyanyja csecsemőkorától kezdve németül, az anyja magyarul beszélt hozzá, az anyanyelv mellé egy nagyanyanyelvet is kapott, az egykori nagy anyának, a Monarchiának a nyelvét és a magára hagyott anyának, a csonka Magyarországnak a nyelvét örökölte egyszerre. Nem tudhatta, hogy a nyelv, amelyen készségesen válaszolgat az új, diadalittasságukban végsőkig részeg, visszavonulásukban is győzelmet remélő hódítóknak, amivel leveszi őket a lábukról, szabályaiban és szavaiban ugyanaz, ám mégis gyökeresen más nyelv, nem a Schlaraffenland nyelve, ahol kolbászból van a kerítés. ? csak a csillogó páncélt, a rohamsisakokat és az olajosan fénylő géppisztolyokat látta, gyerekszobája katonásdiájának a megelevenedését, élvezte az életre kelt gipszfigurákat, „mert akkor még gyerek voltam”. Az „ostrom” elől a család ingóságai a Balatonon landoltak, szőnyegeknek és ékszereknek nyújtott menedéket a balatoni ház, apám, anyja és nagyanyja a pesti lakás füstölgő, hűlt helyét hagyták maguk mögött és húzódtak meg ugyanitt. Míg a pesti légó-pincében apám egyik nagybátyja a bolsevikoktól rettegett, fülét a rádióra tapasztotta, Londont hallgatta és a Szövetségesekben, mindenekelőtt az angol csapatokban bízott, a másik nagybátyja szintén a bolsevikoktól rettegett, fülét a rokon füle mellé tapasztotta, és a V-2-ben bízott, a csodafegyverben, a Tengely-hatalmak győzelmi reményeit életben tartó utolsó esélyben, addig apám az indián ólomkatonáival vívta az apacsok és a komancsok örök háborúját, a kertben derékig beásva figyelte a tó fölött a légi ütközeteket, és a páncélosokkal „diskurált”. A betolakodók válasza egy kézfogás volt, a kézfogásban egy kocka lekvár, az úgynevezett Hitler-szalonna, lekvár és egy lendületes mozdulat, apámat a németek a tank mellvédjére emelték. A háború után viszont a kertben nyaralt, mert az államosításoknak, másképpen, az államilag levezényelt  „zabrálásoknak” a villa is áldozatul esett. A sorsfordító években a győztesek ismeretlen szabályokat vezettek be a „ki nevet a végén” című történelmi társasjátékba, mások nevettek mint korábban, például a Bagó nevű villanyszerelő és családja, illetve Zsuzsi néni és Ödön nevű fia az egykor Kittenberger Kálmán birtokában lévő hegy oldalában, konkrétabban apámék balatoni házában, annak alsó és felső szintjén nevetett legott, és mások, így apámék, a kert aljában, a diófa mellett nem nevettek. Bagóék az új szabályok szerint megkapták a Mili néni féle házat, apáméktól az új szabályok szerint elvették a Mili néni féle házat. Amellett, hogy apámék így jártak, mondhatni pórul, pontosabban; így járt el velük szemben a rendszer, így lépett át rajtuk a Bagó család, más néven a történelem, a szerencsés tulajdonosok nagylelkűen tettek eleget a kárvallottak kérésének, miszerint nyaranta ők, apámék, a kertben szeretnének, amennyiben és ha lehetne, néhanapján sátorozni, ígérik, nem zavarnak majd. A negyvenes és az ötvenes évek nyarait ekképp a kert végében sátrazták át, bírták Bagóék bizalmát és szerényen éltek a vendégjoggal is, hogy olykor a lehullott sárgabarackot összeszedegethetik. A kertet velük megosztó kecskékkel is összemelegedtek, egykedvűen figyelhették, amint a Mili néni ültette gyümölcsfák a házi állatok táplálkozási szokásainak szép fokozatosan áldozatul esnek. Fogynak a fák, gyarapodnak a kecskék. Apám soha nem indulatosan idézte fel a kempingezés éveit, „mert közben élveztük, hogy fiatalok vagyunk”. A nyarak nem kesergéssel teltek a diófa tövében; Bagóékkal szemben sem őrzött ellenséges érzelmeket, a kecskék sem a megbocsátó emlékezetben nyerték el legendás helyüket, hanem, hogy „nem törődtünk vele, mert fiatalok voltunk.” Az egyik Bagó-gyerekkel, az úgynevezett Kisbagóval apám a friss társadalmi ellentétekkel mit sem törődve összebarátkozott, együtt fejeltek a kert végében. 
A labdát, amely az osztályharcok frontvonalai fölött, a magasban hidalta át az alsóbb néposztályok, immáron az apámék, és a felsőbb néposztályok, immáron a Bagóék közötti távolságot, én is a kezembe vehettem. Sokat kezdeni vele már nem lehetett, nem pattogtatni és fejelni a legkevésbé, csak nézegetni, mert levegőjét vesztett labda volt, kiment belőle a szusz, ám félreismerhetetlenül labda, ráadásul nem egy a sok közül, nem repedező és ráncosodó, piros-pöttyös, hanem, mintha egy Van Gogh-kép egéből pottyant volna le egyenesen, sötétkék, fekete és sárga színek kavarogtak az oldalán, „öreg”, tehát megőrzésre jogosult labda, benne a negyvenes és ötvenes évek levegője; egykor az apám és a Kisbagó homloka között táncoló, mára azonban elfáradt, nyugdíjas labda. Apám és barátja, az örvénylő és baljós ég alatt fejeltek a kert végében, képzeltem el a kaszinó előtt, és a labda csak ugrált, forgott a vihar előtti csendben, összemaszatolva a holland festő ecsetjével, minden feldobáskor megmártózva a Balaton fölött egyre lejjebb húzódó égbolt sötétjében. Nem olyan volt, nem, vágtam közbe a Duna-parton, épp ellenkezőleg; világos színű labda volt, mintha halvány sárga, akverell-kék és alig-piros krétaporban pattogtatták volna, terjedelmes pasztell foltok mintázták a műanyagot, mert tapintásra simulékony darab volt, nem repedt, nem tört; Van Gogh helyett Cézanne, vihar helyett pirkadat. Apám körül a színek, apám gyerekkorának színei – elgondolhatatlanok. Minden fekete-fehér. Az albumbeli fényképek mozdulnak meg, a fekete-fehér felvételek, és hiába a tárgyak, az „öreg” darabok, a nagy túlélők, a pokrócok, a kések, a tányérok, a bútorok, a játékok, ők sem színezik át a képekbe párolt időt, a látható emlékezetet, apám apasága előtti világát, az előttem, inkább mögöttem lévő világot. Minden fekete-fehér, igen és nem; a háború előtt a balatoni ház igen, a háború után nem, ha káprázik a szemem, ha apámra emlékezem, a kisfiúra, a kamaszra, az egyetemistára, ha megpróbálom összeállítani őt, elképzelni a hozzám vezető utat, apává válásának útját, akkor fekete-fehér szemcsékből sejlik fel a homályos karrier. Fekete-fehér kertben röpül a tarka labda a fekete-fehér apámtól a fekete-fehér Kisbagó felé. 
Kisbagóval én is találkoztam, megismerkedtem apám gyerekkori pajtásával. Az egyik nyári napon döntött úgy apám, hogy a búvárszivattyút, a potom ötszáz forintért beszerzett, rafinált szovjet készüléket, miután a kútba eresztéstől, az üzembe helyezéstől számított három napon belül lefulladt, tehát közel két hónapja nem működött, eljött az idő, hogy a felszínre hozzuk, kihúzzuk a kútból. Barátommal, részéről egy elhalasztott külkerfőiskolás félév, részemről egy sikertelen egyetemi felvételi után szakítottuk meg balatoni körutunkat a villában, fogadtuk el és használtuk ki a szülői kényeztetés néhány napos luxusát. Ettünk, ittunk, heverésztünk, esténként a „gombáknál” szórakoztunk, a falusiakkal poharaztunk, később discókban ténferegtünk, félig teli palackokat lopkodtunk, amíg a beengedők le nem lepleztek és ki nem penderítettek bennünket. Csajokról szó sem lehetett, a csajozás végtére kiváló apropóul szolgált csupán a mértéktelen italozás mindennapos elfoglaltságához. A csajozási program első fázisában rendre megrekedt, a lámpaláz-csillapító folyadékok mértéktelen elfogyasztásával a lerészegedés ki nem mondott, ám annál inkább elérni kívánt programját valósítottuk meg. Nem így volt, mondtam magamban a kaszinó előtt. Bátorrá akartuk inni magunkat, ezért bátran, sőt, vakmerően ittunk és megkönnyebbültünk, amikor átbillentünk a ponton, ahonnan csajozni már nem lehetett. Csajozni kellett, ezt, azt hiszem, időben megtudtam, de hogy pontosan miért is kell csajozni, azt nem. Hogy cigizni és inni és olvasni kell, erről ugyanúgy időben értesültem, mint a csajozásról, de hogy pontosan miért kell cigizni és inni és olvasni, azt értettem, azt az iskolát többekkel kijártam, az Ifi parktól, a Fradi meccseken át, a gimnázium vécéjéig. Azért kell cigizni; elszívni lehetőleg napi egy doboz Symphoniát vagy Fecskét, meg inni; tanítás után behúzni minél több Kadarkát vagy barna címkés barackpálinkát, és olvasni; Rimbaud-t, Thomas Mannt és Lukács Györgyöt forgatni bízvást pirkadatig, mert kevesen cigiznek és isznak és olvasnak. Ők, akik nem cigiznek és nem isznak és nem olvasnak, ők tanulnak, előmenetelükkel foglalkoznak, előre akarnak menni oda, ahova én nem akarok menni. Ahogyan a fizika és földrajz órákra sietnek, képzeletükben már munkahelyekre, hivatalokba, gyárakba és üzemekbe igyekeznek, értekezletekre készülnek. Táguló koponyájukra hol félre fésült, enyhén korpásodó haj tapad, hol csinosan fodrászolt frizura jeleskedik tudással bélelt fejükön, és ezekben a fejekben családanyai és családalapítói tervek szövődnek; akkurátusan fésült választékaik és dauerolt hullámaik alatt szövik tovább a szüleik szőtte hálót, és én nem kívánok a pókok társaságába tartozni. Aki cigizik és iszik és olvas, azzal nem számolnak, kívül esek a számításukon. Nem számolnak velem, mint családalapítóval, én nem számolok velük, mint családalapító, mert a családalapítók valójában csalásalapítók; idegen emberek kötnek mások, leendő gyerekeik bőrére szerződéseket, hogy ne csak ketten, hanem lehetőleg hárman-négyen legyenek egy rakáson idegenek. Építenek egy világot, egy eleve lerombolásra ítélt, álságos, hazugságokkal, becsapásokkal és cserbenhagyásokkal teli világot, egy szétfecsegett, de a mélyben néma világot, míg fecsegésük ki nem fullad. Azután szavak híján ülnek a szétfecsegett nyelv csendbe fagyott darabjain, a koloniál- és beépített szekrényeik, vagy a biedermeier szekrényeik között, egyre megy, a vitrinben a Kiváló dolgozó plecsnijeikkel, vagy a falra szögezett családi címereikkel, egyre megy, ujjukon a karikagyűrűikkel, meg a vállalati elismerést vagy a családi hovatartozást bizonyító pecsétgyűrűikkel, egyre megy, a gyerekszoba falának támasztott, apró terítőkkel díszített Colorstar televízió előtt, és azon morfondíroznak, kié lesz a beépített szekrény, kié a koloniál, kié a biedermeier, a tévé, a terítő, és kié a gyerekek. Ha cigizek, kicigizem magam ebből a világból, ha iszom, kiiszom magam belőle, ha olvasok, kiolvasom magam belőle, gondoltam. De a csajozás hátra volt. 
Ahogyan hátra, pontosabban előre volt a Balatonnál is, a hátunk mögött tudhattunk egy újabb csajozás nélküli csajozást, pompásan éreztük magunkat a mandulafa árnyékába támasztott nyugágyakon. Azzal a másnapos két centivel lebegtünk a föld fölött, ringatóztunk a nyugágyakban, amiért inni egyáltalán érdemes, gondoltam a kaszinó előtt. Az ivásnak a következményei többnyire kiszámíthatatlanok; amennyire az okokról a legtöbbször sejthető, kapizsgálható, sőt, gyakran tudható egysmás, addig a következményekről, az ébredést követő pillanatok sem tájékoztatnak, el kell jutni az első felülésig, akkor dől el, hogy mi lesz, mi is lesz a nappal; ruganyos léptű, fütyörésző délelőtt, vagy cikkázó egérjárás a lukak körül, amelyek ez esetben mindközönségesen kocsmáknak nevezhetők, és ahova a betérés csupán elodázható, ám semmi esetre sem elkerülhető. Kegyelem vagy kárhozat. Apám a kegyelmet törte meg, amikor a búvárszivattyúért állított csatasorba bennünket. „Na, srácok, próbáljuk meg”, mondta apám úgy déli két órakor, a legnagyobb, alig se tűrhető hőségben, és apellátát nem ismerve kilépett a saját, ringlófa vetette árnyékából és elindult a kút irányába. Követtük. A barátom előzékeny vendégillemből csatlakozott, tudta jól, hogy az előző éjszaka alaposan előkészített, mára időzített mámor kínokba fordul hamarosan, de előérzeteit nagyvonalúan palástolta, a sokadszorra bukott ember pedig, én magam, aki megint elmulasztotta a mozdulatot, újfent „nem tett le semmit az asztalra”, inkább széttártam üres kezeim, nem éreztem erőt, hogy apámmal szemben a képtelen körülményekre hivatkozzam, fellépjek a terve ellen. Úgy álltunk a búvárszivattyúban végződő zsinór végén, mint az orosz mesében a család a répába kapaszkodva. Másképpen, mintha egy hosszú pórázon sétáltatott és hirtelen elszabadult, ismeretlen rémületében magát a kútba vető, hatalmas eb gazdái lettünk volna, akik az állat nagyságához méltó, gigászi póráznak feszülnek, próbálják menteni a menthetetlent. A répa, a kutya, a búvárszivattyú nem mozdult, következésképp mi sem. Lábunkat keményen megvetettük, végeláthatatlan percekig küzdöttünk, amíg apám azt nem mondta, „na jó, elég, pihenjünk”. Ekkor visszaballagtunk a fa alá, a nyugágyakba roskadtunk, a gravitációnak ellentartó két centis fölényünktől a csökönyös búvárszivattyú megfosztott minket nyomban. Szakadt rólunk a víz, a lábunk remegett, torkunk kiszáradt. Elszívtunk egy cigarettát. Tíz perc múlva apám ismét megszólalt, „na jó, srácok, akkor próbáljuk meg újra”, és elindult a kút irányába. A barátom előzékeny vendégillemből tápászkodott fel, én a bukott ember vert helyzetéből, és húztuk a zsinórt, a kút szelleme azonban nem engedett, nem eresztette a búvárszivattyút. „Na jó, elég, pihenjünk”, mondta a sikertelenségbe bele nem törődőn, ám a diadalhoz vezető utat az erőbeosztásban látva apám. Úgy járt el, mint akik valamilyen készülék, elektromos-apparát engedetlenkedésekor, hozzá nem értésük tehetetlenségében, a tanácstalanság kelepcéjében az ismeretlenre hagyatkoznak, magasabb erőket sejtenek a műanyag borítás mögött, bizalmukat vakon beléjük helyezik, és időről időre bekapcsolják a szolgálatát felmondott hajszárítót, magnót, lemezjátszót, aztán csalódottan, de a reményt fel nem adva kikapcsolják, várnak egy keveset, közben meg izgulnak rendesen, mi történhet a fekete dobozban, majd megismétlik a benyomás, a felkattintás, az elhúzás mozdulatát. Ahogyan a rulettben, elég egyetlen egyszer, hogy nyerj, eltaláld a számot, elég egyetlen egyszer, hogy felzúgjon a hajszárító, elinduljon a tű a lemezen, megszólaljon a magnó, azt soha nem felejted el, gondoltam a kaszinónál. Apám is ennek szellemében cselekedett. A jelenet négyszer zajlott le, minden izében ugyanolyan körülmények között; a tikkasztó meleg és apám eltökéltsége nem csillapodott, a mondat egyre csak ismétlődött, „na jó srácok, próbáljuk meg újra”, aztán „na jó, elég, pihenjünk”. Engedelmesen követtük apám utasításait. Nem adtunk hangot testünk vészjelzéseinek, a nagyüzem alegységeiben, a gyomorban, a fejben felzúgó szirénákat nem hangosítottuk ki, hiányzott a merszünk, amikor apám hirtelen, nem lebecsülve odaadásunkat és kitartásunkat, erősítésért folyamodott. „Na jó”-val kezdődő mondatán egy váratlan fordulattal egy jottányit korrigált, „na jó”, mondta, de a folytatás már szokatlanul csengett, „akkor lemegyek a Kisbagóért”, fejezte be, és megkönnyebbülésünkre megindult ezúttal nem a kút, hanem a kertkapu felé, le az utcán a Bagóékhoz, és kisvártatva valóban megérkezett a Kisbagóval. Apró, fekete ember lépett a kertünkbe, a román hegyi pásztorokra emlékeztető móc külsővel. Szótlanul ragadta meg a zsinórt, állt be egykori játszótársa, az apám mögé a makacs búvárszivattyúért és ellen folytatott küzdelembe. Két rántás után a szovjet ipar terméke a lábunk előtt hevert. Kisbagó a legszélesebb körű elismerést kiváltó, önzetlen cselekedetét ellentételező kínálást csöndesen visszautasította, a sört, a fröccsöt és a limonádét, még a pohár vizet is elhárította. Ugyanolyan szűkszavúan távozott, ahogyan végrehajtotta a feladatot, mintha a lelke mélyén tudta volna, ennyivel tartozik nekünk az ötvenes évekért és a kecskékért. Apám elégedetten foglalta el helyét a ringlófa árnyékában, mi visszahúzódtunk a mandulafa árnyékába, és már az előttünk álló éjszaka koreográfiáján töprengtünk; fogadkoztunk az italozást és a csajokat illetően, miszerint ma egészen másképp lesz, mint tegnap, ma a gombákat ugyan útba ejtjük, de legfeljebb három törkölyt iszunk két-két sörrel, azután a bokánkat összecsapva búcsúzunk a szabadtéri ivótól, katonás léptekkel az Aranyhíd vagy a Panoráma club felé vesszük az irányt, ahol táncolni és beszélgetni fogunk, majd egy-egy hölgyszeméllyel urasan távozunk.
Kicsajozni magam a világból, ez nehezen illet a nagyszabású életterv egymáshoz remekül illeszkedő elemei közé. A cigizéshez Fecske kell, megveszem a trafikban, az iváshoz kadarka, kifizetem a közértben, az olvasáshoz könyv, a zsebpénzemből minden napra jut két-három darab, de a csajozáshoz állítólag csaj kell, azt nem osztogatják sehol, holott ingyen van, ingyen vannak, bármerre nézek csajok jönnek-mennek, észre veszem őket, utánuk sandítok, olykor visszanéznek, akkor elkapom a fejem, és közben érzem, hogy ez még nem csajozás. Eszköztelen vagyok rendre, ahogyan azon a nyáron is, amikor ismétlődően egy félig magyar, félig német család törülközője mellé vezérel bennünket az üdülővendégek mindennapjaiba kanyarokat hajlító sors szeszélye. Apámmal és anyámmal strandolunk azon a nyáron rendületlenül, több ezer nyaralóval vállvetve. A nyaralás az olyan, ez már egy ideje kiderült, hogy reggeltől hosszú sorok kígyóznak a pénztárak előtt, cekkerekkel, felfújható csónakokkal, úszógumikkal és matracokkal megrakodva araszolnak a nyaralók a víz felé. Az ínyencek felfújt traktorgumi-belsőkkel lökdösődnek. A sikeres partot érés után törülközőkön és pokrócokon vetik hanyatt magukat, óraszámra perzselődnek a napon, a nők orrán zöldellő falevelek, mintha hatalmas sáskák, rákvörösen mártóznak meg a vízben, az izzasztó tétlenséget a fürdésen kívül csak a lángossütők és a lacipecsenyés bódék ciklikus látogatása bontja meg olykor. Ekkor a strandolók feltápászkodnak, mondhatni felülnek, nyögések közepette kapnak lábra, majd a gyerekeket hónuk alá csapva, cigarettájukat a fürdőnadrágjuk gumírozása és a hasuk alá préselve indulnak el lusta, imbolygó léptekkel a népszerű etetők felé. Itt hatalmas, sült tésztadarabokat tuszkolnak magukba, gőzölgő hurkákba feledkeznek, sört, bort és pálinkát hörpölnek, miközben az elveszett gyerekekről tudósító hírdömping szüneteiben a hangszórókból Komjáthy György tartja szóval és zenével őket. Így nyaralunk mi is, igaz traktorgumik nélkül, de matraccal, csónakkal és úszógumival álldogálunk a strandon, míg a férfiak, általában a nagyapám vagy a nagybátyám, dülledő szemekkel és liluló fejjel fújják az úszógumit kifulladásig és adagolják váltott lábakkal a levegőt a félbevágott gumilabdához hasonló Taurus pumpával a Taurus matracba a görcsölésig. Először a nagybátyám tapossa a pumpát és a nagyapám rágja az úszógumi szelepét, aztán cserélnek; a nagybátyám lábikrái ellazulnak, ellenben most az ? feje kezd lilulni, nagyapám szemei visszahúzódnak, viszont most az ? lábizmai kapnak görcsöt felváltva. Miközben a strandolás nélkülözhetetlen kellékeit a nyaralás első napján üzemkész állapotba hozzák, már túl is esnek a nehezén; anélkül, hogy észre vennék, elfoglaltságuk alatt nyomban leégnek, onnan kezdve napokon át gubbaszthatnak a fák árnyékában, strandolhatnak önfeledten a Balaton partján. A félig német, félig magyar család közvetlen közelsége nem érintette a nagybátyámat és a nagyapámat, csak apámat, anyámat és engem érintett, akik nem hordtunk sem matracot, sem csónakot, mert apám sem nem fújt, sem nem pumpált, a strandolás komfortját biztosító szettből, ha tehette, a törülközőt sem vette igénybe, inkább melléje telepedett a kiégett fűre, ezzel is edzettségét és vagányságát bizonyította. 
Anyám a törülközőn feküdt, de a napozás nem az ő formája volt. A tétlenség fárasztotta, az idegeire ment. A semmittevés, a mozdulatlanság, az „állóvíz”, a cselekvés hiánya nyugtalansággal töltötte el, ahogyan az élet más helyszínein, úgy a strandon is képtelennek bizonyult „lógatni a lábát”, „ülni a babérokon”, a törülközőn. Valószínűleg az állóvíz, a tó, a Balaton lehetett anyám nyugtalanságának az oka. Ezt nem tudta megszokni, nem tudja a mai napig. Nem itt nőtt föl, nem ezt tanulta, a szórakozásnak és a kikapcsolódásnak ezeket a felelőtlen, punnyadt formáit nem értette, nem, hogy mi ebben a jó. Tiszai lány volt, gyors sodrású folyónál nevelkedett, ahol sebesebben zajlott az élet; az úszás eleve föl-le járkálást jelentett, felmenni valameddig, onnan leúszni, aztán elölről az egészet megint. Strand nem is volt, Tisza-part volt, ahogyan mindig emlegette. Homok és víz. Anyám ugyanúgy nem nyughatott a a házban, mint a strandon. Amikor megérkezett, ha csak egy délutánra jött, akkor is perceken belül munkához látott; mosogatott, ágyat húzott, takarított és csupán idő kérdése volt, hogy a kertben teremjen és az egymásba csúszott parcellák leejtős és göröngyös talaját elborító gaztengerben kezdjen beláthatatlan küzdelembe az aljnövényzettel,  gyomláljon vadul és  engesztelhetetlenül, szaggassa a földben makacsul gyökerező dzsungelt utolsó leheletéig, amikor végre egyszerre legyinthetett lemondón, „á, ez reménytelen”, és ülhetett le elégedetten elszívni egy cigarettát, „azért valami csak látszik belőle”, mint aki mindent elkövetett, de ezzel a táv- és tévirányított kerttel birokra kelni ő sem tud. Amikor hosszabb időt töltött a balatoni házban, az évi rendes szabadságukat apámmal közösen, a gyomlálást hadműveletként vitte véghez, addig, amíg a nyaka és a válla bírta küzdött a gyomtengerrel és bár tudta előre pontosan, hogy a nyaka és a válla előbb utóbb felmondja a szolgálatot, mindig elment a végsőkig, ahonnan már napokig csak vizes törülközővel a nyakán és a vállán üldögélhetett tétlenségre kárhoztatva. Apám tudta, elfogadta, mit lehet a strandon csinálnia; úszni, fejelni, cigarettázni. Betartotta egyszerű játékszabályait, betartotta és teljesítette, majd pontosan jelezte a távozás eljöttének elodázhatatlan idejét. Ahogyan anyám, apám sem lazsált, ezt nem mondhatnám. Hogyan is lazsált volna, gondoltam a kaszinó előtt. Nem fagylaltozott, nem napozott, nem fröccsözött, nem lángosozott és nem sörözött. Nem palacsintázott. Idejébe mindez nem fért volna bele; az olyan idő, aminek nem látni a végét, a pontot, amikor felállni és valamit abbahagyni kell, értelmezhetetlen volt számára. Ilyen idő nem állt rendelkezésére, ő pedig kizárólag a rendelkezésére álló idővel foglalkozott és törődött. Apám szakadatlanul vágta a rendet az időben; negyedórákra és félórákra és órákra osztotta fel, tagolta, felmérte, parcellázta, osztotta és szorozta. A sörözésnek és a fröccsözésnek nem tudott volna határt szabni, nem tudta volna meghatározni az időtöltések hosszát, nem nézegethette volna az óráját, ahogyan más esetekben tette, gondoltam a kaszinó előtt. Amikor lehetőség nyílt volna a ráérős üldögélésre, ad abszurdum a sörözésre vagy fröccsözésre, a közös ebédek alkalmával, otthon, miután sietősen végzett a fogásokkal, kését és villáját letette, nyomban felpattant, „hát ez nagyszerű volt”, mondta közben, majd vizet töltött magának, állva megitta és a szobába ment. Ha vendéglőben ettünk, a desszert után azonnal kérte a számlát, fizetett, ujjvégeit az abrosz fölött koppantva kétszer egymáshoz ütötte, majd kézfejét nyomban széttárta, hüvelykujjai szimmetrikusan ellentétes irányba mutattak, nincs mit tenni, tolmácsolták az üres tenyerek, „akkor szinte mehetünk is”, mondta a mozdulattal egyszerre apám, és felemelkedett az asztal mellől. Ha készült valahova, indulás előtt tízpercenként csuklóján hátrahúzta az inget vagy a pulóvert, hogy lássa óráján a hátralevő időt. Temetéseken ugyanúgy pislogott órájára, mint az istentiszteleteken. A prédikáció maximum húsz perc lehet, ismételgette az apjától tanultakat, és ha a beszéd ideje túlment a húsz percen, a szerinte fölösleges időben már percenként húzogatta ingét és pulóverét. Előre tudta, hogy bizonyos eseményeket mennyi idő illet meg, s ez különös módon, pontosan egyezett azzal az idővel, amit ezekre az eseményekre szánt. A strandon a fejelésnél mondhatta, még egy labdamenet, az úszásnál, még egy úszás. A fröccsözésnél, a sörözésnél nem, itt beláthatatlan helyzetbe került volna. Kizárólag a saját rendjében érezte otthon és biztonságban magát. Esténként, könyvvel az ölében a televízió előtt ugyan gyakran poharazott, de ekkor kortyolgatásának ritmusáról, a kitöltött fröccsök vagy töményitalok mennyiségéről ő intézkedett, ő tartotta kézben iszogatását, a tíz órai lefekvést senki nem veszélyeztethette. Minden esetben meghúzta a határt és idejében véget vetett az estének.
Anyám a változások rabja, a mozgás megszállottja, amíg tehette, szenvedélyesen tologatta az indián kenut, a gumicsónakot, benne engem, miután pedig a csónakot kinőttem, szorgalmasan úszott fel-alá. Szárazföldi életében pedig, a strandon a család étkeztetésével foglalta el magát; lángost, fagylaltot és üdítőket vásárolt, izgett-mozgott, ha már mindenkit jóllakatott, végiglátogatta a pavilonokat, szalmakalapokkal és háncsszőnyegekkel tért vissza körútjairól, de mindezeket összességében sem szerette annyira, mint a tollaslabdát. A tollaslabdázás nyarakon át a legkedveltebb foglalatosságaink közé tartozott. Anyámat valószínűleg egykori röplabdás múltjára emlékeztette, a „röpire”, amihez a balatoni strandon nem talált partnert. A tollaslabdában mégis szállt valami, valami, amit ugyanúgy ütögetni kell, mint a „röpiben”, igaz, tollaslabda szállt és ütővel kellett ütögetni, anyám ennek ellenére mégis beleélhette magát, végre tehette megint, amit a leginkább szeretett, azaz lelkesedhetett, nagy elánnal püfölhette a tollast. A tollaslabdában anyám mellett a nagyapám járt az élen. Ki tudja mit szólított meg benne a tollaslabda, benne, aki amúgy, korát meghazudtoló kondíciójával, semmilyen labdajátékban nem vett részt, a tollaslabdázásban elnyűhetetlennek mutatkozott, órákig állt velem szemben a balatoni ház előtti meredek úton lent és minden labdamenet előtt feltette a kérdést „pléj”, mire én fentről „redivel” válaszoltam. Az első angol nyelvleckét vettem nagyapámtól, gondoltam a kaszinó előtt és a kaszinóban, a belépésem pillanatában gyakran eszembe jut, „pléj”, kérdezem magamtól, „redi” vágom rá azonnal.
A félig német, félig magyar családtól karnyújtásnyira helyezkedtünk el. Mindig mi érkeztünk később, ők már ott voltak, mellettük az épp három törülközőnyi terület, az épp nekünk való placc. Egy héten keresztül, miután beléptünk a strandra és megálltunk, hogy felmérjük a terepet, anyám elindult, apámmal kisvártatva követtük és hamarosan ugyanott találtuk magunkat – a mind ismerősebb félig német, félig magyar család mellett. Hallótávolságon belül voltunk mindannyiszor, tehát már az első alkalommal a német és a magyar mondatok szokatlan keveredésére lettünk figyelmesek, lett figyelmes apám, akinek szívét a német beszéd, a német újságok, a német futball, a német rádió, a német rendmánia, a német vasfegyelem és Németh László mindig megdobogtatta. Öten voltak. Két felnőtt, egy kisgyerek, egy tizenév forma lány és egy rádiós magnó. A lány németül beszélt folyékonyan és törve magyarul, a kisgyerek csak magyarul, a két felnőtt össze-vissza, jól-rosszul németül és jól magyarul, nem lehetett eligazodni a viszonyokban. Bár az kétség kívül állt, hogy a lány német, valamilyen német, kelet vagy nyugat, ez nem látszott, illetve mégis, mert a rádiós magnó látszani sejtette a nyugatot. Nem tudom, mi keltette fel a kíváncsiságom. Hülye kérdés, mondtam a kaszinó előtt. Igen, nyilván a lány, de hogy miért ő, arról fogalmam sem volt. Miért ez a lány? Fekszik a pokrócon egy lány, zöldes kék szeme van, hosszú, barna haja, mellette rádiós magnó szól, a kétrészes fürdőruhában egy bakfis, majdnem női test bújik, bújik és mutatkozik, lábakat, bokákat és combokat lehet látni, hasat és köldököt, hátul egy két darabból összerakott feneket, a mellek közét, nyakat, hónaljt, karokat, kezeket, csak a textil háromszögek mögé nem lehet látni. Ott fekszik egy idegen a többi ezer idegen között. Nem tudom, miért nézem, nézem így, a szemem sarkából, miközben félek és rettegek, mi lesz, ha visszanéz, akkor mit csinálok, mit mondok majd neki és mit az anyámnak és az apámnak. Nem tudom miért ezt a lányt nézem, nézegetem, ráadásul a hátammal, ami elég nehéz feladat, a hátamat mutatom neki, meg az oldalamat, próbálok úgy helyezkedni, hogy ? lásson engem, anélkül nézni őt, hogy nézném, vegyen ő észre, nézegessen kedvére, lássa a daliát, aki vagyok. Felállok, leülök, megfordulok. Úszni megyek, pár perc múlva visszatérek, dekázok, pörgetem az ujjamon a labdát, visszafekszem, a kezemmel megtámasztom a fejem, előttem nyaralók százai statisztálnak a saját nyaralásukhoz, engem azonban egyetlen jelenet sem ragad magával. Lányok ülnek fürtökben a padokon, csapatostul lófrálnak a törülközők között - nem érdekel. A fejtartásom érdekel, a csípőre tett kézzel kifejezett vagányságom, a pontosan beállított profilom. Nem látni, hanem látszani akarok. Ahogyan később is, akkor már sörökkel felszerelkezve, vagy a borkimérések pultjánál akarok látszani, látszani, amíg ki nem ürül a strand, hogy félrészegen boronghassak a nyár mulandósága fölött, kapatosan révülhessek bele az alkonyatba, mint A halál kilovagolt Perzsiából hőse, a fiú, miközben barátnőjét várja, tizenháromszor merítkezik meg az Velencei-tóban, és minden úszás után megiszik egy sört, azaz tizenhármat fogyaszt el tempósan, mígnem hazafelé tartva a restiben két konyakot is bevág, a vonatra, hasított b?r táskájába egy üveg bort spájzol, végül valami házibuliban landol, ahol folytatja a vedelést, a másnapot pedig a hármasban maradt társaság tagjaival hetven üveg, hetven üveg szigorúan a kijózanodást elősegítő sör mellett fejezi be, idéztem fel a kaszinó előtt sokadjára a regényt. Innentől más lett a strand. A balatoni vízparton, mintha az gárdonyi vízparton lettem volna. Gőg és szesz, szalonspicc és enyhe undor. Várakozás a „fiú barátnőjére”, aki majd megérti a bor- és cigaretta szagot, eljön és hazavisz. Hány arcélből, hány könyöklésből, hány sercenő gyufaszálból, hány felparázsló cigarettából, hány üveg sörből rakja össze magát az ember? Már aki. Amikor a nyugat-német magnós kelet-német lánnyal találkoztam, még nem ittam, gondoltam a kaszinó előtt. A pozícióváltoztatásokat, a fekvésből ülésbe, az ülésből állásba, az állásból elindulásba vezető átmeneteket a lány irányában hajtom végre; amikor megfordulok, tengelyem körül a fordulatot rafináltan úgy követem el, hogy a tekintetünk találkozhasson. Testem mozgását követi rezzenéstelen pókerarcom, a perspektíva a testtel vált horizontot, végigsúrolva a lány alakját szemünk egy pillanatra összevillan. Izgalmam fokozódik, mert a lány nem kapja el a fejét, sőt abban a szikrányi időben, amennyit hagytam neki, hagyok magunknak, merészen visszanéz. Jó magnója van, mi, azt nézed, mondja egyszer csak, váratlanul apám. Igen, tényleg jó, válaszolom zavartan és megkönnyebbülve. Rádiómagnó, ilyet nem lehet nálunk kapni, folytatom, lehet, hogy nyugat-német, jól néz ki, az biztos. Nem vették észre, gondolom magamban, nem vették észre, hogy a lányt figyelem.  Elmegyek úszni, és mire visszaérek apámat hallom újra, ezúttal már németül, a lánnyal beszélget, úgy tűnik a magnójáról, onnan indíthatta a beszélgetést. Néhány tétova perc és már én beszélgetek a lánnyal, apám pedig, jól végezvén dolgát, visszavonul. Azon kapom magam, hogy a rádiós magnót dicsérem, kérdezgetem a lányt, honnan van a cucc, nyomkodjuk a gombokat, hallgatunk valami lehetetlen zenét, német popot, kelet-németet, kiderül ugyanis, hogy a lány kelet-német, drezdai egyenesen, az anyukája magyar, ez itt az ő testvére, vagyis a lány nagynénje, az meg a keresztgyereke, a rádiós magnó persze nyugat-német, az ottani rokonoktól való. Grundig. Ez most a csajom, vagy nem a csajom, kérdeztem magamban a kaszinó előtt. Ez már csajozás volt? Igen csajozás volt, de nem én csajoztam, az apám csajozott, helyesebben udvarolt, leszólított nekem egy nőt, séróból beszólt egy tinédzsernek, fitogtatva német tudását nyert egy törülközőnyi helyet, lépett helyettem. Látta a töketlenkedésem, és azt gondolta, megoldja ő. Nem azt mondta, hogy jó kis csaj, mi, gyerünk fiú, tedd a dolgod. Ezt nem mondhatta, nem voltunk bizalmas viszonyban, nem is tudhattam volna, mire céloz, hogyan kéne végrehajtanom a dolgom, hanem a rádiómagnóra startolt, onnan indult el, szépen befűzte nekem a kelet-németet. A rádiómagnó volt a kályha, mintha nem is csajozásról lett volna szó, hanem csak egy távoli és fejlett civilizáció h?n áhított termékéről, a testet öltött szabadságról. Apám egérutat mutatott és nyert egyszerre, bekapcsolta, ahogyan a magnót, a lányt a játékba, megnyomta a megfelelő gombot, ugyanakkor nyelvi fedezéket is biztosított; nem kellett, nem is tudtam volna a lányról beszélni, nem kellett szeméről, karjáról, bokájáról, hanem kapaszkodhattam a magnóba, amint tettem is. Bár a későbbiekben apám, anyám lelkes helyeslése mellett, egy odavetett félmondatában megemlítette, hogy a lány csinos, pontosabban, „egész csinos”, de tovább nem ment, nem mentem vele, a magnós lányból a magnóban maradtunk, a Grundigban. Nem vitatkoztam apámmal, nem ezen a n?n, ezen az „egész csinos” lányon és később sem másokon. Mindenen igen, a nőkön nem. 
A nőkre vonatkozóan apámmal álomszerű kapcsolatban álltam; nem vonta kérdőre viszonyaimat, nem marasztalt el, nem vont felelősségre, legfeljebb néha megjegyezte, hogy „egész csinos” vagy „egész helyes”. Csupán azt nem értette, nem érhette fel ésszel, ha rendre megfeneklő kapcsolataim után „jammeroltam”, másképpen esedeztem az akkorra már végérvényesen megvont kegyekért. Nem érthette, mert nem láthatta, hogy kizökkenthetetlen és engesztelhetetlen elszántsággal a szakítás felé terelt játszmáim után, amikor a megszámlálhatatlan haladékok megszámláltnak ítéltettek, tehát az éppen aktuális lányt eljuttattam abba a helyzetbe, amiben több engedményt tenni már nem lehetett; a kocsmák, a pókerjátszmák és egyéb nők hálójából kikeveredni nem tudtam és nem akartam, kiszabadítani magam pedig végképp nem hagytam, következésképp megszületett a várva várt végső és immáron nem sikoltott, ordított, hanem csendes és határozott szó: az „elég”, a „nem”, a „vége”, szóval ezek után hosszú hetek, mi több, hónapok teltek „jammerolással” és a búcsút intett hölgy utáni vágyakozással vagyis „svermolással”. Mintha megannyiszor egy végzetes lehetőséget szalasztottam volna el; haldokoltam a saját magam felégette tájban és jajveszékeltem villámsújtottan, szántam-bántam bűneim, ruhámat megtéptem, fejemre hamut szórtam, torkomon pokoli italok garmadáját engedtem le, gyűlöltem az elkövetőt és szántam a leterítettet, magam-magam. Nem kéne „svermolni” ennyit a lányok után, mondta apám és megveregette a vállam. „Lányok jönnek-mennek”, tette hozzá könnyedén, „nem kell izgatni magad, majd jön a következő.” Veregetését nyomban leráztam magamról, és tovább „svermoltam”, egészen a következő alanyig, akinek távozását ugyanígy készítettem elő és vittem véghez, hogy utóbb megint én lehessek az áldozat, „svermolhassak” tovább és újra, ebben a végtelen, ismétlődő szereposztásban. A „közjátékban” azonban, a bemutatás és az olykori találkozások ideje alatt apám gáláns és nagyvonalú volt mindenkivel. Álmaimban viszont épp ellenkezőleg; azokban apámmal vesződtem és veszekedtem a nőkön. Legutoljára is, idéztem fel a kaszinó előtt, a legutóbbi álmomban, amikor egy hol fekete, és akkor kívánatos, hol fehér, akkor meg közömbös n? miatt ordibálunk egymással, részemről egészen alpárian, mintha magát az apámat, ütöm meg a veszekedés alaphangját, és folytatom ezen tovább, majd menekülőre fogom, el az apámtól, ráhagyva a nőket, a feketét és a fehéret, a színe váltó nőt, és kabátokkal a nyakamban rohanok eszemet vesztve, jobb kezemben egy babakocsi robog, rázkódik előttem, a Ferencvárosban iszkolok, a kisgyerekkor helyszínein, az Üllői út mögötti vékony utcákban, aztán megállok, leguggolok és szorongva nézek vissza, miközben zuhog a könny a szememből. Ezen a vízfüggönyön át látom, hogy anyai nagyanyám és apai dédanyám közelednek felém egy hajlott hátú, magas és csontos, ám ismeretlen, szintén idős valakivel, de aztán elfordulnak jobbra, én meg valamilyen drótkerítésen áthámozva a babakocsit és a kabátokat, menekülök tovább, talán épp a Czuczor utca felé, a játszótér felé nyerek egérutat, ki tudja ki elől, a játszótér felé, ahol most is azt a hörcsögöt látom kifüggesztve. Lóg a hörcsög egy spárgán, lábánál fogva himbálózik a bokor ágáról, amikor megérkezünk azonnal észreveszem, szinte kilógok sorból, amint a szemem megakad a jeleneten, megakad és onnan képtelen vagyok elmozdítani, elfelejtek mindent, el a Csilla suttógó beszámolóját a gangon lakó szomszédjukról, épp az imént mentünk el a házuk előtt, aki az utcára csak parókában lép, tehát álcázza magát, tehát bűnöző és el a játékot, a focit, ami kialakulóban van. Csak a hörcsögöt figyelem és az előtte álló fiúkat, elég nagydarab cigánynak látszanak, akik úgy tíz méterről céloznak és találják el újra és újra a levegőben vergődő apró, szőrös testet. Kaviccsal dobálnak, néha valamelyik odamegy, megnézi, él-e még, aztán szinte ujjongva jön a hírrel, hogy él. Lehet folytatni tovább a célozgatást. Nem tudom meddig tartott, nem tudom, közben mi történt és hogy utána mi, azt se. Amikor elmentünk, véget ért az óra, élt-e még. Csak a fel-alá lengő, szótlan szőrcsomóra emlékszem; árnyéka, mint magányos harangnyelv ingott a Czuczor utcai nap tüzében. 
 A balatoni nyáron sem volt vita a lány körül, a német lány körül, mert magnója mellett ez a körülmény is a vonzó szempontok közé emelkedett, hogy német; nyelvtudásomat tehát segítségével tovább pallérozhatom. Német lány magyar ecsettel, gondoltam a kaszinó előtt. 
 
 

Bibliográfia

JÁNOSSY Lajos
Nulladik óra
JAK – Kijárat, 2000

„Egy szigligeti filmvita”
Magyar Lettre Internationale, 43
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret