Jánossy Lajos
Hamu és ecet
(„Na, srácok, próbáljuk meg”)
„Atyai ház: hamuból és ecetből.
Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”
(Pilinszky János: Két arckép, Rembrandt)
Apám megbízott a balatoni környezetben, közelebbről a nyaralóban,
az „öreg” házban. A dédanyja, a Mili néni építtette villa ugyanúgy volt
gyerekkori nyarainak helyszíne, ahogyan az én vakációimnak is, azzal az
arasznyi különbséggel, hogy ? a háború utáni éveket a kertben, a Mili néni
ültette fák árnyékában töltötte. A háborús évek alatt a Sándor bácsi által
kiásott légvédelmi árokban bújócskázott, a német csapatok bejövetelekor
a megszálló tankharcosok körében hasznosította anyanyelvi német tudását.
Apám egy időben, párhuzamosan tanult meg németül és magyarul, a nagyanyja
csecsemőkorától kezdve németül, az anyja magyarul beszélt hozzá, az anyanyelv
mellé egy nagyanyanyelvet is kapott, az egykori nagy anyának, a Monarchiának
a nyelvét és a magára hagyott anyának, a csonka Magyarországnak a nyelvét
örökölte egyszerre. Nem tudhatta, hogy a nyelv, amelyen készségesen válaszolgat
az új, diadalittasságukban végsőkig részeg, visszavonulásukban is győzelmet
remélő hódítóknak, amivel leveszi őket a lábukról, szabályaiban és szavaiban
ugyanaz, ám mégis gyökeresen más nyelv, nem a Schlaraffenland nyelve, ahol
kolbászból van a kerítés. ? csak a csillogó páncélt, a rohamsisakokat és
az olajosan fénylő géppisztolyokat látta, gyerekszobája katonásdiájának
a megelevenedését, élvezte az életre kelt gipszfigurákat, „mert akkor még
gyerek voltam”. Az „ostrom” elől a család ingóságai a Balatonon landoltak,
szőnyegeknek és ékszereknek nyújtott menedéket a balatoni ház, apám, anyja
és nagyanyja a pesti lakás füstölgő, hűlt helyét hagyták maguk mögött és
húzódtak meg ugyanitt. Míg a pesti légó-pincében apám egyik nagybátyja
a bolsevikoktól rettegett, fülét a rádióra tapasztotta, Londont hallgatta
és a Szövetségesekben, mindenekelőtt az angol csapatokban bízott, a másik
nagybátyja szintén a bolsevikoktól rettegett, fülét a rokon füle mellé
tapasztotta, és a V-2-ben bízott, a csodafegyverben, a Tengely-hatalmak
győzelmi reményeit életben tartó utolsó esélyben, addig apám az indián
ólomkatonáival vívta az apacsok és a komancsok örök háborúját, a kertben
derékig beásva figyelte a tó fölött a légi ütközeteket, és a páncélosokkal
„diskurált”. A betolakodók válasza egy kézfogás volt, a kézfogásban egy
kocka lekvár, az úgynevezett Hitler-szalonna, lekvár és egy lendületes
mozdulat, apámat a németek a tank mellvédjére emelték. A háború után viszont
a kertben nyaralt, mert az államosításoknak, másképpen, az államilag levezényelt
„zabrálásoknak” a villa is áldozatul esett. A sorsfordító években a győztesek
ismeretlen szabályokat vezettek be a „ki nevet a végén” című történelmi
társasjátékba, mások nevettek mint korábban, például a Bagó nevű villanyszerelő
és családja, illetve Zsuzsi néni és Ödön nevű fia az egykor Kittenberger
Kálmán birtokában lévő hegy oldalában, konkrétabban apámék balatoni házában,
annak alsó és felső szintjén nevetett legott, és mások, így apámék, a kert
aljában, a diófa mellett nem nevettek. Bagóék az új szabályok szerint megkapták
a Mili néni féle házat, apáméktól az új szabályok szerint elvették a Mili
néni féle házat. Amellett, hogy apámék így jártak, mondhatni pórul, pontosabban;
így járt el velük szemben a rendszer, így lépett át rajtuk a Bagó család,
más néven a történelem, a szerencsés tulajdonosok nagylelkűen tettek eleget
a kárvallottak kérésének, miszerint nyaranta ők, apámék, a kertben szeretnének,
amennyiben és ha lehetne, néhanapján sátorozni, ígérik, nem zavarnak majd.
A negyvenes és az ötvenes évek nyarait ekképp a kert végében sátrazták
át, bírták Bagóék bizalmát és szerényen éltek a vendégjoggal is, hogy olykor
a lehullott sárgabarackot összeszedegethetik. A kertet velük megosztó kecskékkel
is összemelegedtek, egykedvűen figyelhették, amint a Mili néni ültette
gyümölcsfák a házi állatok táplálkozási szokásainak szép fokozatosan áldozatul
esnek. Fogynak a fák, gyarapodnak a kecskék. Apám soha nem indulatosan
idézte fel a kempingezés éveit, „mert közben élveztük, hogy fiatalok vagyunk”.
A nyarak nem kesergéssel teltek a diófa tövében; Bagóékkal szemben sem
őrzött ellenséges érzelmeket, a kecskék sem a megbocsátó emlékezetben nyerték
el legendás helyüket, hanem, hogy „nem törődtünk vele, mert fiatalok voltunk.”
Az egyik Bagó-gyerekkel, az úgynevezett Kisbagóval apám a friss társadalmi
ellentétekkel mit sem törődve összebarátkozott, együtt fejeltek a kert
végében.
A labdát, amely az osztályharcok frontvonalai fölött, a magasban hidalta
át az alsóbb néposztályok, immáron az apámék, és a felsőbb néposztályok,
immáron a Bagóék közötti távolságot, én is a kezembe vehettem. Sokat kezdeni
vele már nem lehetett, nem pattogtatni és fejelni a legkevésbé, csak nézegetni,
mert levegőjét vesztett labda volt, kiment belőle a szusz, ám félreismerhetetlenül
labda, ráadásul nem egy a sok közül, nem repedező és ráncosodó, piros-pöttyös,
hanem, mintha egy Van Gogh-kép egéből pottyant volna le egyenesen, sötétkék,
fekete és sárga színek kavarogtak az oldalán, „öreg”, tehát megőrzésre
jogosult labda, benne a negyvenes és ötvenes évek levegője; egykor az apám
és a Kisbagó homloka között táncoló, mára azonban elfáradt, nyugdíjas labda.
Apám és barátja, az örvénylő és baljós ég alatt fejeltek a kert végében,
képzeltem el a kaszinó előtt, és a labda csak ugrált, forgott a vihar előtti
csendben, összemaszatolva a holland festő ecsetjével, minden feldobáskor
megmártózva a Balaton fölött egyre lejjebb húzódó égbolt sötétjében. Nem
olyan volt, nem, vágtam közbe a Duna-parton, épp ellenkezőleg; világos
színű labda volt, mintha halvány sárga, akverell-kék és alig-piros krétaporban
pattogtatták volna, terjedelmes pasztell foltok mintázták a műanyagot,
mert tapintásra simulékony darab volt, nem repedt, nem tört; Van Gogh helyett
Cézanne, vihar helyett pirkadat. Apám körül a színek, apám gyerekkorának
színei – elgondolhatatlanok. Minden fekete-fehér. Az albumbeli fényképek
mozdulnak meg, a fekete-fehér felvételek, és hiába a tárgyak, az „öreg”
darabok, a nagy túlélők, a pokrócok, a kések, a tányérok, a bútorok, a
játékok, ők sem színezik át a képekbe párolt időt, a látható emlékezetet,
apám apasága előtti világát, az előttem, inkább mögöttem lévő világot.
Minden fekete-fehér, igen és nem; a háború előtt a balatoni ház igen, a
háború után nem, ha káprázik a szemem, ha apámra emlékezem, a kisfiúra,
a kamaszra, az egyetemistára, ha megpróbálom összeállítani őt, elképzelni
a hozzám vezető utat, apává válásának útját, akkor fekete-fehér szemcsékből
sejlik fel a homályos karrier. Fekete-fehér kertben röpül a tarka labda
a fekete-fehér apámtól a fekete-fehér Kisbagó felé.
Kisbagóval én is találkoztam, megismerkedtem apám gyerekkori pajtásával.
Az egyik nyári napon döntött úgy apám, hogy a búvárszivattyút, a potom
ötszáz forintért beszerzett, rafinált szovjet készüléket, miután a kútba
eresztéstől, az üzembe helyezéstől számított három napon belül lefulladt,
tehát közel két hónapja nem működött, eljött az idő, hogy a felszínre hozzuk,
kihúzzuk a kútból. Barátommal, részéről egy elhalasztott külkerfőiskolás
félév, részemről egy sikertelen egyetemi felvételi után szakítottuk meg
balatoni körutunkat a villában, fogadtuk el és használtuk ki a szülői kényeztetés
néhány napos luxusát. Ettünk, ittunk, heverésztünk, esténként a „gombáknál”
szórakoztunk, a falusiakkal poharaztunk, később discókban ténferegtünk,
félig teli palackokat lopkodtunk, amíg a beengedők le nem lepleztek és
ki nem penderítettek bennünket. Csajokról szó sem lehetett, a csajozás
végtére kiváló apropóul szolgált csupán a mértéktelen italozás mindennapos
elfoglaltságához. A csajozási program első fázisában rendre megrekedt,
a lámpaláz-csillapító folyadékok mértéktelen elfogyasztásával a lerészegedés
ki nem mondott, ám annál inkább elérni kívánt programját valósítottuk meg.
Nem így volt, mondtam magamban a kaszinó előtt. Bátorrá akartuk inni magunkat,
ezért bátran, sőt, vakmerően ittunk és megkönnyebbültünk, amikor átbillentünk
a ponton, ahonnan csajozni már nem lehetett. Csajozni kellett, ezt, azt
hiszem, időben megtudtam, de hogy pontosan miért is kell csajozni, azt
nem. Hogy cigizni és inni és olvasni kell, erről ugyanúgy időben értesültem,
mint a csajozásról, de hogy pontosan miért kell cigizni és inni és olvasni,
azt értettem, azt az iskolát többekkel kijártam, az Ifi parktól, a Fradi
meccseken át, a gimnázium vécéjéig. Azért kell cigizni; elszívni lehetőleg
napi egy doboz Symphoniát vagy Fecskét, meg inni; tanítás után behúzni
minél több Kadarkát vagy barna címkés barackpálinkát, és olvasni; Rimbaud-t,
Thomas Mannt és Lukács Györgyöt forgatni bízvást pirkadatig, mert kevesen
cigiznek és isznak és olvasnak. Ők, akik nem cigiznek és nem isznak és
nem olvasnak, ők tanulnak, előmenetelükkel foglalkoznak, előre akarnak
menni oda, ahova én nem akarok menni. Ahogyan a fizika és földrajz órákra
sietnek, képzeletükben már munkahelyekre, hivatalokba, gyárakba és üzemekbe
igyekeznek, értekezletekre készülnek. Táguló koponyájukra hol félre fésült,
enyhén korpásodó haj tapad, hol csinosan fodrászolt frizura jeleskedik
tudással bélelt fejükön, és ezekben a fejekben családanyai és családalapítói
tervek szövődnek; akkurátusan fésült választékaik és dauerolt hullámaik
alatt szövik tovább a szüleik szőtte hálót, és én nem kívánok a pókok társaságába
tartozni. Aki cigizik és iszik és olvas, azzal nem számolnak, kívül esek
a számításukon. Nem számolnak velem, mint családalapítóval, én nem számolok
velük, mint családalapító, mert a családalapítók valójában csalásalapítók;
idegen emberek kötnek mások, leendő gyerekeik bőrére szerződéseket, hogy
ne csak ketten, hanem lehetőleg hárman-négyen legyenek egy rakáson idegenek.
Építenek egy világot, egy eleve lerombolásra ítélt, álságos, hazugságokkal,
becsapásokkal és cserbenhagyásokkal teli világot, egy szétfecsegett, de
a mélyben néma világot, míg fecsegésük ki nem fullad. Azután szavak híján
ülnek a szétfecsegett nyelv csendbe fagyott darabjain, a koloniál- és beépített
szekrényeik, vagy a biedermeier szekrényeik között, egyre megy, a vitrinben
a Kiváló dolgozó plecsnijeikkel, vagy a falra szögezett családi címereikkel,
egyre megy, ujjukon a karikagyűrűikkel, meg a vállalati elismerést vagy
a családi hovatartozást bizonyító pecsétgyűrűikkel, egyre megy, a gyerekszoba
falának támasztott, apró terítőkkel díszített Colorstar televízió előtt,
és azon morfondíroznak, kié lesz a beépített szekrény, kié a koloniál,
kié a biedermeier, a tévé, a terítő, és kié a gyerekek. Ha cigizek, kicigizem
magam ebből a világból, ha iszom, kiiszom magam belőle, ha olvasok, kiolvasom
magam belőle, gondoltam. De a csajozás hátra volt.
Ahogyan hátra, pontosabban előre volt a Balatonnál is, a hátunk mögött
tudhattunk egy újabb csajozás nélküli csajozást, pompásan éreztük magunkat
a mandulafa árnyékába támasztott nyugágyakon. Azzal a másnapos két centivel
lebegtünk a föld fölött, ringatóztunk a nyugágyakban, amiért inni egyáltalán
érdemes, gondoltam a kaszinó előtt. Az ivásnak a következményei többnyire
kiszámíthatatlanok; amennyire az okokról a legtöbbször sejthető, kapizsgálható,
sőt, gyakran tudható egysmás, addig a következményekről, az ébredést követő
pillanatok sem tájékoztatnak, el kell jutni az első felülésig, akkor dől
el, hogy mi lesz, mi is lesz a nappal; ruganyos léptű, fütyörésző délelőtt,
vagy cikkázó egérjárás a lukak körül, amelyek ez esetben mindközönségesen
kocsmáknak nevezhetők, és ahova a betérés csupán elodázható, ám semmi esetre
sem elkerülhető. Kegyelem vagy kárhozat. Apám a kegyelmet törte meg, amikor
a búvárszivattyúért állított csatasorba bennünket. „Na, srácok, próbáljuk
meg”, mondta apám úgy déli két órakor, a legnagyobb, alig se tűrhető hőségben,
és apellátát nem ismerve kilépett a saját, ringlófa vetette árnyékából
és elindult a kút irányába. Követtük. A barátom előzékeny vendégillemből
csatlakozott, tudta jól, hogy az előző éjszaka alaposan előkészített, mára
időzített mámor kínokba fordul hamarosan, de előérzeteit nagyvonalúan palástolta,
a sokadszorra bukott ember pedig, én magam, aki megint elmulasztotta a
mozdulatot, újfent „nem tett le semmit az asztalra”, inkább széttártam
üres kezeim, nem éreztem erőt, hogy apámmal szemben a képtelen körülményekre
hivatkozzam, fellépjek a terve ellen. Úgy álltunk a búvárszivattyúban végződő
zsinór végén, mint az orosz mesében a család a répába kapaszkodva. Másképpen,
mintha egy hosszú pórázon sétáltatott és hirtelen elszabadult, ismeretlen
rémületében magát a kútba vető, hatalmas eb gazdái lettünk volna, akik
az állat nagyságához méltó, gigászi póráznak feszülnek, próbálják menteni
a menthetetlent. A répa, a kutya, a búvárszivattyú nem mozdult, következésképp
mi sem. Lábunkat keményen megvetettük, végeláthatatlan percekig küzdöttünk,
amíg apám azt nem mondta, „na jó, elég, pihenjünk”. Ekkor visszaballagtunk
a fa alá, a nyugágyakba roskadtunk, a gravitációnak ellentartó két centis
fölényünktől a csökönyös búvárszivattyú megfosztott minket nyomban. Szakadt
rólunk a víz, a lábunk remegett, torkunk kiszáradt. Elszívtunk egy cigarettát.
Tíz perc múlva apám ismét megszólalt, „na jó, srácok, akkor próbáljuk meg
újra”, és elindult a kút irányába. A barátom előzékeny vendégillemből tápászkodott
fel, én a bukott ember vert helyzetéből, és húztuk a zsinórt, a kút szelleme
azonban nem engedett, nem eresztette a búvárszivattyút. „Na jó, elég, pihenjünk”,
mondta a sikertelenségbe bele nem törődőn, ám a diadalhoz vezető utat az
erőbeosztásban látva apám. Úgy járt el, mint akik valamilyen készülék,
elektromos-apparát engedetlenkedésekor, hozzá nem értésük tehetetlenségében,
a tanácstalanság kelepcéjében az ismeretlenre hagyatkoznak, magasabb erőket
sejtenek a műanyag borítás mögött, bizalmukat vakon beléjük helyezik, és
időről időre bekapcsolják a szolgálatát felmondott hajszárítót, magnót,
lemezjátszót, aztán csalódottan, de a reményt fel nem adva kikapcsolják,
várnak egy keveset, közben meg izgulnak rendesen, mi történhet a fekete
dobozban, majd megismétlik a benyomás, a felkattintás, az elhúzás mozdulatát.
Ahogyan a rulettben, elég egyetlen egyszer, hogy nyerj, eltaláld a számot,
elég egyetlen egyszer, hogy felzúgjon a hajszárító, elinduljon a tű a lemezen,
megszólaljon a magnó, azt soha nem felejted el, gondoltam a kaszinónál.
Apám is ennek szellemében cselekedett. A jelenet négyszer zajlott le, minden
izében ugyanolyan körülmények között; a tikkasztó meleg és apám eltökéltsége
nem csillapodott, a mondat egyre csak ismétlődött, „na jó srácok, próbáljuk
meg újra”, aztán „na jó, elég, pihenjünk”. Engedelmesen követtük apám utasításait.
Nem adtunk hangot testünk vészjelzéseinek, a nagyüzem alegységeiben, a
gyomorban, a fejben felzúgó szirénákat nem hangosítottuk ki, hiányzott
a merszünk, amikor apám hirtelen, nem lebecsülve odaadásunkat és kitartásunkat,
erősítésért folyamodott. „Na jó”-val kezdődő mondatán egy váratlan fordulattal
egy jottányit korrigált, „na jó”, mondta, de a folytatás már szokatlanul
csengett, „akkor lemegyek a Kisbagóért”, fejezte be, és megkönnyebbülésünkre
megindult ezúttal nem a kút, hanem a kertkapu felé, le az utcán a Bagóékhoz,
és kisvártatva valóban megérkezett a Kisbagóval. Apró, fekete ember lépett
a kertünkbe, a román hegyi pásztorokra emlékeztető móc külsővel. Szótlanul
ragadta meg a zsinórt, állt be egykori játszótársa, az apám mögé a makacs
búvárszivattyúért és ellen folytatott küzdelembe. Két rántás után a szovjet
ipar terméke a lábunk előtt hevert. Kisbagó a legszélesebb körű elismerést
kiváltó, önzetlen cselekedetét ellentételező kínálást csöndesen visszautasította,
a sört, a fröccsöt és a limonádét, még a pohár vizet is elhárította. Ugyanolyan
szűkszavúan távozott, ahogyan végrehajtotta a feladatot, mintha a lelke
mélyén tudta volna, ennyivel tartozik nekünk az ötvenes évekért és a kecskékért.
Apám elégedetten foglalta el helyét a ringlófa árnyékában, mi visszahúzódtunk
a mandulafa árnyékába, és már az előttünk álló éjszaka koreográfiáján töprengtünk;
fogadkoztunk az italozást és a csajokat illetően, miszerint ma egészen
másképp lesz, mint tegnap, ma a gombákat ugyan útba ejtjük, de legfeljebb
három törkölyt iszunk két-két sörrel, azután a bokánkat összecsapva búcsúzunk
a szabadtéri ivótól, katonás léptekkel az Aranyhíd vagy a Panoráma club
felé vesszük az irányt, ahol táncolni és beszélgetni fogunk, majd egy-egy
hölgyszeméllyel urasan távozunk.
Kicsajozni magam a világból, ez nehezen illet a nagyszabású életterv
egymáshoz remekül illeszkedő elemei közé. A cigizéshez Fecske kell, megveszem
a trafikban, az iváshoz kadarka, kifizetem a közértben, az olvasáshoz könyv,
a zsebpénzemből minden napra jut két-három darab, de a csajozáshoz állítólag
csaj kell, azt nem osztogatják sehol, holott ingyen van, ingyen vannak,
bármerre nézek csajok jönnek-mennek, észre veszem őket, utánuk sandítok,
olykor visszanéznek, akkor elkapom a fejem, és közben érzem, hogy ez még
nem csajozás. Eszköztelen vagyok rendre, ahogyan azon a nyáron is, amikor
ismétlődően egy félig magyar, félig német család törülközője mellé vezérel
bennünket az üdülővendégek mindennapjaiba kanyarokat hajlító sors szeszélye.
Apámmal és anyámmal strandolunk azon a nyáron rendületlenül, több ezer
nyaralóval vállvetve. A nyaralás az olyan, ez már egy ideje kiderült, hogy
reggeltől hosszú sorok kígyóznak a pénztárak előtt, cekkerekkel, felfújható
csónakokkal, úszógumikkal és matracokkal megrakodva araszolnak a nyaralók
a víz felé. Az ínyencek felfújt traktorgumi-belsőkkel lökdösődnek. A sikeres
partot érés után törülközőkön és pokrócokon vetik hanyatt magukat, óraszámra
perzselődnek a napon, a nők orrán zöldellő falevelek, mintha hatalmas sáskák,
rákvörösen mártóznak meg a vízben, az izzasztó tétlenséget a fürdésen kívül
csak a lángossütők és a lacipecsenyés bódék ciklikus látogatása bontja
meg olykor. Ekkor a strandolók feltápászkodnak, mondhatni felülnek, nyögések
közepette kapnak lábra, majd a gyerekeket hónuk alá csapva, cigarettájukat
a fürdőnadrágjuk gumírozása és a hasuk alá préselve indulnak el lusta,
imbolygó léptekkel a népszerű etetők felé. Itt hatalmas, sült tésztadarabokat
tuszkolnak magukba, gőzölgő hurkákba feledkeznek, sört, bort és pálinkát
hörpölnek, miközben az elveszett gyerekekről tudósító hírdömping szüneteiben
a hangszórókból Komjáthy György tartja szóval és zenével őket. Így nyaralunk
mi is, igaz traktorgumik nélkül, de matraccal, csónakkal és úszógumival
álldogálunk a strandon, míg a férfiak, általában a nagyapám vagy a nagybátyám,
dülledő szemekkel és liluló fejjel fújják az úszógumit kifulladásig és
adagolják váltott lábakkal a levegőt a félbevágott gumilabdához hasonló
Taurus pumpával a Taurus matracba a görcsölésig. Először a nagybátyám tapossa
a pumpát és a nagyapám rágja az úszógumi szelepét, aztán cserélnek; a nagybátyám
lábikrái ellazulnak, ellenben most az ? feje kezd lilulni, nagyapám szemei
visszahúzódnak, viszont most az ? lábizmai kapnak görcsöt felváltva. Miközben
a strandolás nélkülözhetetlen kellékeit a nyaralás első napján üzemkész
állapotba hozzák, már túl is esnek a nehezén; anélkül, hogy észre vennék,
elfoglaltságuk alatt nyomban leégnek, onnan kezdve napokon át gubbaszthatnak
a fák árnyékában, strandolhatnak önfeledten a Balaton partján. A félig
német, félig magyar család közvetlen közelsége nem érintette a nagybátyámat
és a nagyapámat, csak apámat, anyámat és engem érintett, akik nem hordtunk
sem matracot, sem csónakot, mert apám sem nem fújt, sem nem pumpált, a
strandolás komfortját biztosító szettből, ha tehette, a törülközőt sem
vette igénybe, inkább melléje telepedett a kiégett fűre, ezzel is edzettségét
és vagányságát bizonyította.
Anyám a törülközőn feküdt, de a napozás nem az ő formája volt. A tétlenség
fárasztotta, az idegeire ment. A semmittevés, a mozdulatlanság, az „állóvíz”,
a cselekvés hiánya nyugtalansággal töltötte el, ahogyan az élet más helyszínein,
úgy a strandon is képtelennek bizonyult „lógatni a lábát”, „ülni a babérokon”,
a törülközőn. Valószínűleg az állóvíz, a tó, a Balaton lehetett anyám nyugtalanságának
az oka. Ezt nem tudta megszokni, nem tudja a mai napig. Nem itt nőtt föl,
nem ezt tanulta, a szórakozásnak és a kikapcsolódásnak ezeket a felelőtlen,
punnyadt formáit nem értette, nem, hogy mi ebben a jó. Tiszai lány volt,
gyors sodrású folyónál nevelkedett, ahol sebesebben zajlott az élet; az
úszás eleve föl-le járkálást jelentett, felmenni valameddig, onnan leúszni,
aztán elölről az egészet megint. Strand nem is volt, Tisza-part volt, ahogyan
mindig emlegette. Homok és víz. Anyám ugyanúgy nem nyughatott a a házban,
mint a strandon. Amikor megérkezett, ha csak egy délutánra jött, akkor
is perceken belül munkához látott; mosogatott, ágyat húzott, takarított
és csupán idő kérdése volt, hogy a kertben teremjen és az egymásba csúszott
parcellák leejtős és göröngyös talaját elborító gaztengerben kezdjen beláthatatlan
küzdelembe az aljnövényzettel, gyomláljon vadul és engesztelhetetlenül,
szaggassa a földben makacsul gyökerező dzsungelt utolsó leheletéig, amikor
végre egyszerre legyinthetett lemondón, „á, ez reménytelen”, és ülhetett
le elégedetten elszívni egy cigarettát, „azért valami csak látszik belőle”,
mint aki mindent elkövetett, de ezzel a táv- és tévirányított kerttel birokra
kelni ő sem tud. Amikor hosszabb időt töltött a balatoni házban, az évi
rendes szabadságukat apámmal közösen, a gyomlálást hadműveletként vitte
véghez, addig, amíg a nyaka és a válla bírta küzdött a gyomtengerrel és
bár tudta előre pontosan, hogy a nyaka és a válla előbb utóbb felmondja
a szolgálatot, mindig elment a végsőkig, ahonnan már napokig csak vizes
törülközővel a nyakán és a vállán üldögélhetett tétlenségre kárhoztatva.
Apám tudta, elfogadta, mit lehet a strandon csinálnia; úszni, fejelni,
cigarettázni. Betartotta egyszerű játékszabályait, betartotta és teljesítette,
majd pontosan jelezte a távozás eljöttének elodázhatatlan idejét. Ahogyan
anyám, apám sem lazsált, ezt nem mondhatnám. Hogyan is lazsált volna, gondoltam
a kaszinó előtt. Nem fagylaltozott, nem napozott, nem fröccsözött, nem
lángosozott és nem sörözött. Nem palacsintázott. Idejébe mindez nem fért
volna bele; az olyan idő, aminek nem látni a végét, a pontot, amikor felállni
és valamit abbahagyni kell, értelmezhetetlen volt számára. Ilyen idő nem
állt rendelkezésére, ő pedig kizárólag a rendelkezésére álló idővel foglalkozott
és törődött. Apám szakadatlanul vágta a rendet az időben; negyedórákra
és félórákra és órákra osztotta fel, tagolta, felmérte, parcellázta, osztotta
és szorozta. A sörözésnek és a fröccsözésnek nem tudott volna határt szabni,
nem tudta volna meghatározni az időtöltések hosszát, nem nézegethette volna
az óráját, ahogyan más esetekben tette, gondoltam a kaszinó előtt. Amikor
lehetőség nyílt volna a ráérős üldögélésre, ad abszurdum a sörözésre vagy
fröccsözésre, a közös ebédek alkalmával, otthon, miután sietősen végzett
a fogásokkal, kését és villáját letette, nyomban felpattant, „hát ez nagyszerű
volt”, mondta közben, majd vizet töltött magának, állva megitta és a szobába
ment. Ha vendéglőben ettünk, a desszert után azonnal kérte a számlát, fizetett,
ujjvégeit az abrosz fölött koppantva kétszer egymáshoz ütötte, majd kézfejét
nyomban széttárta, hüvelykujjai szimmetrikusan ellentétes irányba mutattak,
nincs mit tenni, tolmácsolták az üres tenyerek, „akkor szinte mehetünk
is”, mondta a mozdulattal egyszerre apám, és felemelkedett az asztal mellől.
Ha készült valahova, indulás előtt tízpercenként csuklóján hátrahúzta az
inget vagy a pulóvert, hogy lássa óráján a hátralevő időt. Temetéseken
ugyanúgy pislogott órájára, mint az istentiszteleteken. A prédikáció maximum
húsz perc lehet, ismételgette az apjától tanultakat, és ha a beszéd ideje
túlment a húsz percen, a szerinte fölösleges időben már percenként húzogatta
ingét és pulóverét. Előre tudta, hogy bizonyos eseményeket mennyi idő illet
meg, s ez különös módon, pontosan egyezett azzal az idővel, amit ezekre
az eseményekre szánt. A strandon a fejelésnél mondhatta, még egy labdamenet,
az úszásnál, még egy úszás. A fröccsözésnél, a sörözésnél nem, itt beláthatatlan
helyzetbe került volna. Kizárólag a saját rendjében érezte otthon és biztonságban
magát. Esténként, könyvvel az ölében a televízió előtt ugyan gyakran poharazott,
de ekkor kortyolgatásának ritmusáról, a kitöltött fröccsök vagy töményitalok
mennyiségéről ő intézkedett, ő tartotta kézben iszogatását, a tíz órai
lefekvést senki nem veszélyeztethette. Minden esetben meghúzta a határt
és idejében véget vetett az estének.
Anyám a változások rabja, a mozgás megszállottja, amíg tehette, szenvedélyesen
tologatta az indián kenut, a gumicsónakot, benne engem, miután pedig a
csónakot kinőttem, szorgalmasan úszott fel-alá. Szárazföldi életében pedig,
a strandon a család étkeztetésével foglalta el magát; lángost, fagylaltot
és üdítőket vásárolt, izgett-mozgott, ha már mindenkit jóllakatott, végiglátogatta
a pavilonokat, szalmakalapokkal és háncsszőnyegekkel tért vissza körútjairól,
de mindezeket összességében sem szerette annyira, mint a tollaslabdát.
A tollaslabdázás nyarakon át a legkedveltebb foglalatosságaink közé tartozott.
Anyámat valószínűleg egykori röplabdás múltjára emlékeztette, a „röpire”,
amihez a balatoni strandon nem talált partnert. A tollaslabdában mégis
szállt valami, valami, amit ugyanúgy ütögetni kell, mint a „röpiben”, igaz,
tollaslabda szállt és ütővel kellett ütögetni, anyám ennek ellenére mégis
beleélhette magát, végre tehette megint, amit a leginkább szeretett, azaz
lelkesedhetett, nagy elánnal püfölhette a tollast. A tollaslabdában anyám
mellett a nagyapám járt az élen. Ki tudja mit szólított meg benne a tollaslabda,
benne, aki amúgy, korát meghazudtoló kondíciójával, semmilyen labdajátékban
nem vett részt, a tollaslabdázásban elnyűhetetlennek mutatkozott, órákig
állt velem szemben a balatoni ház előtti meredek úton lent és minden labdamenet
előtt feltette a kérdést „pléj”, mire én fentről „redivel” válaszoltam.
Az első angol nyelvleckét vettem nagyapámtól, gondoltam a kaszinó előtt
és a kaszinóban, a belépésem pillanatában gyakran eszembe jut, „pléj”,
kérdezem magamtól, „redi” vágom rá azonnal.
A félig német, félig magyar családtól karnyújtásnyira helyezkedtünk
el. Mindig mi érkeztünk később, ők már ott voltak, mellettük az épp három
törülközőnyi terület, az épp nekünk való placc. Egy héten keresztül, miután
beléptünk a strandra és megálltunk, hogy felmérjük a terepet, anyám elindult,
apámmal kisvártatva követtük és hamarosan ugyanott találtuk magunkat –
a mind ismerősebb félig német, félig magyar család mellett. Hallótávolságon
belül voltunk mindannyiszor, tehát már az első alkalommal a német és a
magyar mondatok szokatlan keveredésére lettünk figyelmesek, lett figyelmes
apám, akinek szívét a német beszéd, a német újságok, a német futball, a
német rádió, a német rendmánia, a német vasfegyelem és Németh László mindig
megdobogtatta. Öten voltak. Két felnőtt, egy kisgyerek, egy tizenév forma
lány és egy rádiós magnó. A lány németül beszélt folyékonyan és törve magyarul,
a kisgyerek csak magyarul, a két felnőtt össze-vissza, jól-rosszul németül
és jól magyarul, nem lehetett eligazodni a viszonyokban. Bár az kétség
kívül állt, hogy a lány német, valamilyen német, kelet vagy nyugat, ez
nem látszott, illetve mégis, mert a rádiós magnó látszani sejtette a nyugatot.
Nem tudom, mi keltette fel a kíváncsiságom. Hülye kérdés, mondtam a kaszinó
előtt. Igen, nyilván a lány, de hogy miért ő, arról fogalmam sem volt.
Miért ez a lány? Fekszik a pokrócon egy lány, zöldes kék szeme van, hosszú,
barna haja, mellette rádiós magnó szól, a kétrészes fürdőruhában egy bakfis,
majdnem női test bújik, bújik és mutatkozik, lábakat, bokákat és combokat
lehet látni, hasat és köldököt, hátul egy két darabból összerakott feneket,
a mellek közét, nyakat, hónaljt, karokat, kezeket, csak a textil háromszögek
mögé nem lehet látni. Ott fekszik egy idegen a többi ezer idegen között.
Nem tudom, miért nézem, nézem így, a szemem sarkából, miközben félek és
rettegek, mi lesz, ha visszanéz, akkor mit csinálok, mit mondok majd neki
és mit az anyámnak és az apámnak. Nem tudom miért ezt a lányt nézem, nézegetem,
ráadásul a hátammal, ami elég nehéz feladat, a hátamat mutatom neki, meg
az oldalamat, próbálok úgy helyezkedni, hogy ? lásson engem, anélkül nézni
őt, hogy nézném, vegyen ő észre, nézegessen kedvére, lássa a daliát, aki
vagyok. Felállok, leülök, megfordulok. Úszni megyek, pár perc múlva visszatérek,
dekázok, pörgetem az ujjamon a labdát, visszafekszem, a kezemmel megtámasztom
a fejem, előttem nyaralók százai statisztálnak a saját nyaralásukhoz, engem
azonban egyetlen jelenet sem ragad magával. Lányok ülnek fürtökben a padokon,
csapatostul lófrálnak a törülközők között - nem érdekel. A fejtartásom
érdekel, a csípőre tett kézzel kifejezett vagányságom, a pontosan beállított
profilom. Nem látni, hanem látszani akarok. Ahogyan később is, akkor már
sörökkel felszerelkezve, vagy a borkimérések pultjánál akarok látszani,
látszani, amíg ki nem ürül a strand, hogy félrészegen boronghassak a nyár
mulandósága fölött, kapatosan révülhessek bele az alkonyatba, mint A halál
kilovagolt Perzsiából hőse, a fiú, miközben barátnőjét várja, tizenháromszor
merítkezik meg az Velencei-tóban, és minden úszás után megiszik egy sört,
azaz tizenhármat fogyaszt el tempósan, mígnem hazafelé tartva a restiben
két konyakot is bevág, a vonatra, hasított b?r táskájába egy üveg bort
spájzol, végül valami házibuliban landol, ahol folytatja a vedelést, a
másnapot pedig a hármasban maradt társaság tagjaival hetven üveg, hetven
üveg szigorúan a kijózanodást elősegítő sör mellett fejezi be, idéztem
fel a kaszinó előtt sokadjára a regényt. Innentől más lett a strand. A
balatoni vízparton, mintha az gárdonyi vízparton lettem volna. Gőg és szesz,
szalonspicc és enyhe undor. Várakozás a „fiú barátnőjére”, aki majd megérti
a bor- és cigaretta szagot, eljön és hazavisz. Hány arcélből, hány könyöklésből,
hány sercenő gyufaszálból, hány felparázsló cigarettából, hány üveg sörből
rakja össze magát az ember? Már aki. Amikor a nyugat-német magnós kelet-német
lánnyal találkoztam, még nem ittam, gondoltam a kaszinó előtt. A pozícióváltoztatásokat,
a fekvésből ülésbe, az ülésből állásba, az állásból elindulásba vezető
átmeneteket a lány irányában hajtom végre; amikor megfordulok, tengelyem
körül a fordulatot rafináltan úgy követem el, hogy a tekintetünk találkozhasson.
Testem mozgását követi rezzenéstelen pókerarcom, a perspektíva a testtel
vált horizontot, végigsúrolva a lány alakját szemünk egy pillanatra összevillan.
Izgalmam fokozódik, mert a lány nem kapja el a fejét, sőt abban a szikrányi
időben, amennyit hagytam neki, hagyok magunknak, merészen visszanéz. Jó
magnója van, mi, azt nézed, mondja egyszer csak, váratlanul apám. Igen,
tényleg jó, válaszolom zavartan és megkönnyebbülve. Rádiómagnó, ilyet nem
lehet nálunk kapni, folytatom, lehet, hogy nyugat-német, jól néz ki, az
biztos. Nem vették észre, gondolom magamban, nem vették észre, hogy a lányt
figyelem. Elmegyek úszni, és mire visszaérek apámat hallom újra,
ezúttal már németül, a lánnyal beszélget, úgy tűnik a magnójáról, onnan
indíthatta a beszélgetést. Néhány tétova perc és már én beszélgetek a lánnyal,
apám pedig, jól végezvén dolgát, visszavonul. Azon kapom magam, hogy a
rádiós magnót dicsérem, kérdezgetem a lányt, honnan van a cucc, nyomkodjuk
a gombokat, hallgatunk valami lehetetlen zenét, német popot, kelet-németet,
kiderül ugyanis, hogy a lány kelet-német, drezdai egyenesen, az anyukája
magyar, ez itt az ő testvére, vagyis a lány nagynénje, az meg a keresztgyereke,
a rádiós magnó persze nyugat-német, az ottani rokonoktól való. Grundig.
Ez most a csajom, vagy nem a csajom, kérdeztem magamban a kaszinó előtt.
Ez már csajozás volt? Igen csajozás volt, de nem én csajoztam, az apám
csajozott, helyesebben udvarolt, leszólított nekem egy nőt, séróból beszólt
egy tinédzsernek, fitogtatva német tudását nyert egy törülközőnyi helyet,
lépett helyettem. Látta a töketlenkedésem, és azt gondolta, megoldja ő.
Nem azt mondta, hogy jó kis csaj, mi, gyerünk fiú, tedd a dolgod. Ezt nem
mondhatta, nem voltunk bizalmas viszonyban, nem is tudhattam volna, mire
céloz, hogyan kéne végrehajtanom a dolgom, hanem a rádiómagnóra startolt,
onnan indult el, szépen befűzte nekem a kelet-németet. A rádiómagnó volt
a kályha, mintha nem is csajozásról lett volna szó, hanem csak egy távoli
és fejlett civilizáció h?n áhított termékéről, a testet öltött szabadságról.
Apám egérutat mutatott és nyert egyszerre, bekapcsolta, ahogyan a magnót,
a lányt a játékba, megnyomta a megfelelő gombot, ugyanakkor nyelvi fedezéket
is biztosított; nem kellett, nem is tudtam volna a lányról beszélni, nem
kellett szeméről, karjáról, bokájáról, hanem kapaszkodhattam a magnóba,
amint tettem is. Bár a későbbiekben apám, anyám lelkes helyeslése mellett,
egy odavetett félmondatában megemlítette, hogy a lány csinos, pontosabban,
„egész csinos”, de tovább nem ment, nem mentem vele, a magnós lányból a
magnóban maradtunk, a Grundigban. Nem vitatkoztam apámmal, nem ezen a n?n,
ezen az „egész csinos” lányon és később sem másokon. Mindenen igen, a nőkön
nem.
A nőkre vonatkozóan apámmal álomszerű kapcsolatban álltam; nem vonta
kérdőre viszonyaimat, nem marasztalt el, nem vont felelősségre, legfeljebb
néha megjegyezte, hogy „egész csinos” vagy „egész helyes”. Csupán azt nem
értette, nem érhette fel ésszel, ha rendre megfeneklő kapcsolataim után
„jammeroltam”, másképpen esedeztem az akkorra már végérvényesen megvont
kegyekért. Nem érthette, mert nem láthatta, hogy kizökkenthetetlen és engesztelhetetlen
elszántsággal a szakítás felé terelt játszmáim után, amikor a megszámlálhatatlan
haladékok megszámláltnak ítéltettek, tehát az éppen aktuális lányt eljuttattam
abba a helyzetbe, amiben több engedményt tenni már nem lehetett; a kocsmák,
a pókerjátszmák és egyéb nők hálójából kikeveredni nem tudtam és nem akartam,
kiszabadítani magam pedig végképp nem hagytam, következésképp megszületett
a várva várt végső és immáron nem sikoltott, ordított, hanem csendes és
határozott szó: az „elég”, a „nem”, a „vége”, szóval ezek után hosszú hetek,
mi több, hónapok teltek „jammerolással” és a búcsút intett hölgy utáni
vágyakozással vagyis „svermolással”. Mintha megannyiszor egy végzetes lehetőséget
szalasztottam volna el; haldokoltam a saját magam felégette tájban és jajveszékeltem
villámsújtottan, szántam-bántam bűneim, ruhámat megtéptem, fejemre hamut
szórtam, torkomon pokoli italok garmadáját engedtem le, gyűlöltem az elkövetőt
és szántam a leterítettet, magam-magam. Nem kéne „svermolni” ennyit a lányok
után, mondta apám és megveregette a vállam. „Lányok jönnek-mennek”, tette
hozzá könnyedén, „nem kell izgatni magad, majd jön a következő.” Veregetését
nyomban leráztam magamról, és tovább „svermoltam”, egészen a következő
alanyig, akinek távozását ugyanígy készítettem elő és vittem véghez, hogy
utóbb megint én lehessek az áldozat, „svermolhassak” tovább és újra, ebben
a végtelen, ismétlődő szereposztásban. A „közjátékban” azonban, a bemutatás
és az olykori találkozások ideje alatt apám gáláns és nagyvonalú volt mindenkivel.
Álmaimban viszont épp ellenkezőleg; azokban apámmal vesződtem és veszekedtem
a nőkön. Legutoljára is, idéztem fel a kaszinó előtt, a legutóbbi álmomban,
amikor egy hol fekete, és akkor kívánatos, hol fehér, akkor meg közömbös
n? miatt ordibálunk egymással, részemről egészen alpárian, mintha magát
az apámat, ütöm meg a veszekedés alaphangját, és folytatom ezen tovább,
majd menekülőre fogom, el az apámtól, ráhagyva a nőket, a feketét és a
fehéret, a színe váltó nőt, és kabátokkal a nyakamban rohanok eszemet vesztve,
jobb kezemben egy babakocsi robog, rázkódik előttem, a Ferencvárosban iszkolok,
a kisgyerekkor helyszínein, az Üllői út mögötti vékony utcákban, aztán
megállok, leguggolok és szorongva nézek vissza, miközben zuhog a könny
a szememből. Ezen a vízfüggönyön át látom, hogy anyai nagyanyám és apai
dédanyám közelednek felém egy hajlott hátú, magas és csontos, ám ismeretlen,
szintén idős valakivel, de aztán elfordulnak jobbra, én meg valamilyen
drótkerítésen áthámozva a babakocsit és a kabátokat, menekülök tovább,
talán épp a Czuczor utca felé, a játszótér felé nyerek egérutat, ki tudja
ki elől, a játszótér felé, ahol most is azt a hörcsögöt látom kifüggesztve.
Lóg a hörcsög egy spárgán, lábánál fogva himbálózik a bokor ágáról, amikor
megérkezünk azonnal észreveszem, szinte kilógok sorból, amint a szemem
megakad a jeleneten, megakad és onnan képtelen vagyok elmozdítani, elfelejtek
mindent, el a Csilla suttógó beszámolóját a gangon lakó szomszédjukról,
épp az imént mentünk el a házuk előtt, aki az utcára csak parókában lép,
tehát álcázza magát, tehát bűnöző és el a játékot, a focit, ami kialakulóban
van. Csak a hörcsögöt figyelem és az előtte álló fiúkat, elég nagydarab
cigánynak látszanak, akik úgy tíz méterről céloznak és találják el újra
és újra a levegőben vergődő apró, szőrös testet. Kaviccsal dobálnak, néha
valamelyik odamegy, megnézi, él-e még, aztán szinte ujjongva jön a hírrel,
hogy él. Lehet folytatni tovább a célozgatást. Nem tudom meddig tartott,
nem tudom, közben mi történt és hogy utána mi, azt se. Amikor elmentünk,
véget ért az óra, élt-e még. Csak a fel-alá lengő, szótlan szőrcsomóra
emlékszem; árnyéka, mint magányos harangnyelv ingott a Czuczor utcai nap
tüzében.
A balatoni nyáron sem volt vita a lány körül, a német lány körül,
mert magnója mellett ez a körülmény is a vonzó szempontok közé emelkedett,
hogy német; nyelvtudásomat tehát segítségével tovább pallérozhatom. Német
lány magyar ecsettel, gondoltam a kaszinó előtt.
Bibliográfia
JÁNOSSY Lajos
Nulladik óra
JAK – Kijárat, 2000
„Egy szigligeti filmvita”
Magyar Lettre Internationale, 43
|