stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Karl Schlögel
Brünn, avagy a modernizmus archeológiája
 

Mies van der Rohe 1928 és 1930 között megépített mesterművéhez, a Tugendhat-villához egy cím is tartozik: Brno, černopolní ulica 44. Ha az ember az utca felől jön, nem is tudja igazán elképzelni, hogy itt egy villa lehet, nemhogy „a 20. századi építészettörténet egy mérföldköve”, amely az 1929-es barcelonai kiállítás német pavilonja mellett ennek az építésznek a legjelentősebb munkája európai korszakából.  Ez azért van így, mert az utca annak a hegyoldalnak a peremén húzódik, amelybe a villa bele van építve. Az ember felülről jön, az utca felől, és itt csak a falakat látja, a lapos felső szintet, az átjárót a teraszra és a szárnyépületet a gondnoklakással és a garázzsal. Csak szélesen elnyúló jellege és a lapos tető utal arra, hogy nem közönséges házról lehet szó. Csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Nem engednek be egyszerre 15 embernél többet, hogy ne terheljék túlságosan az épületet és a szobabelsőket. Ez a látogatóknak is jó: csak a terekben eloszolva tudják észlelni az épület tágasságát, a legnagyobb luxust, amit Mies kínál. A mi csoportunkat különös módon nem a folyosón át vezették be, hanem a hálószobán keresztül a terasz felől, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a hatalmas, meredek telken át a völgyben fekvő városra.
 A legfelső szinten, ahol a bejárat van, található a két hálószoba, mindkettő a teraszra és a városra néz. Ott van a szülők fürdőszobája is felső világítással, amely automatikusan kapcsol be. A fürdő rendkívül tágas, a szerelvények és mosdókagylók újabbkeletűek ugyan, de az eredeti pótlásaként a fűtőtesteknél, padlóburkolatoknál és csempéknél nagyon igyekeznek eltalálni az árnyalatot, a tónust. Az előszobából a helységekbe vezető ajtók paliszanderfából készültek, és a padlótól a mennyezetig érnek. A padlózat is folyamatos, küszöb nincs. Ez is a folytonos tér hatását kelti, ahol az ajtók nem választanak el igazán. A kilincsek az ajtókon és az ablakokon egyedileg, külön ennek a háznak a számára készültek. A lépcsőház utca felőli tejüveg fala most nem üvegből van, hanem műanyagból ideiglenesen – az általános renoválásig, amit hamarosan elkezdenek, és akkor legalább két évre zárva is lesz az épület.
 A bejárati részből konzolos lépcső vezet le a középső szintre, ez a háromszintes ház fő szintje. Vezetőnk nem visz minket rögtön a csúcsra, inkább halogatja az élményt. Az étellift mellett vezet el minket a konyhához, amely a mennyezetig csempézett falak krémfehérségével úgy hat, mint egy mészárszék, olyan nagy, olyan tágas, nagy ablakokkal, amelyek azonban nem kirakatok, hanem ablakok, amelyeken át feltárul Brünn város teljes panorámája. Túl pompás kilátás egy konyhának. Egy köztes téren át jutni a gardrobokhoz, személyzeti bejárathoz, tárolóhelyiséghez. Onnan ki lehet lépni egy étkező erkélyre.
 De végül csak bebocsátanak az igazi Mies-féle térbe. Hatalmas, folytonos tér, három-négy egymásba átmenő „modullal” – először valami, aminek étkezőszoba funkciója van, nem ajtóval elválasztva, hanem márványbevonatú, sárga-fekete makazár-ébenfából kialakított félkörrel, középen egy kihúzható mahagóni asztal áll. Onnan már le lehet látni a völgybe, ahonnan Brünn tornyai az ég felé törnek, feltehetőleg minden évszakban más megvilágításban és más hangulatot árasztva, egy állandóan változó óriási panoráma. Ha továbbmegyünk a következő egységbe – a lakó- és társas térbe, az egészen határtalan. Egyik oldalon a városra látni le, a másik oldalon a télikertre, ezen át pedig a hegyoldalra. Olyan, mintha egy balkonról nézne az ember a hegyoldalba épített barlangba. Nincs ablakkeret, csak üveg a padlótól a tetőig. Az üvegtáblákat automatikusan bele lehet süllyeszteni a padlózatba (ehhez a teplicei Weimann-cég adta a technikát). Nincsenek olyan fűtőtestek, amelyek valamiféle zavaró korlátozásként szúrnának szemet, a fűtés és a hűtés a padlóban lévő nyílásokon át ventillációval történik. A fűtő- és klímaberendezések a pincében vannak elhelyezve, a ház legalsó szintjén.
 Ennek a „térnek” az elválasztása egy onixfallal van megoldva, márványburkolattal és megintcsak a padlótól a plafonig, minden fényhatásra másképp csillog. Ez előtt egy üvegasztal és az eredetit követő bútorzat, hintaszék és egy élénkvörös heverő. Ha az ember kikerüli az onixfalat, a tér egy homályosabb, a világtól elforduló részébe, a dolgozószobába jut, amit egy könyvtár és egy zenesarok vesz körül. A könyvesfal melletti sarokba húzódhat be az ember, ha elege lett a kinti képekből, a világból. Az íróasztal hatalmas. Jól szét lehet rakni rajta az embernek a dolgait. Onnan nem látni mást, csak a télikert növényeit és a meredeken lejtő hegyoldalt. Itt lehet magunkra koncentrálni. Itt lehet csak villanyfény mellett ülni és dolgozni. A nagy tér megosztása csak az onixfallal és egy fekete-fehér furnérozott fából készült nagy oldalszárnyú vitrinnel történik. Innen egy ajtó vezet a „vetítőfülkébe”, ahol a fiú a filmjeit előhívta és bemutatta, a mosókonyhához és a vécéhez. Most lehet látni, ha körbejártunk, hogy a lépcső a felső szintről közvetlenül vezet le a fantasztikus térbe, és hogy az utunk a konyhán keresztül múzeumi vezetőnk felesleges ötlete és elterelése volt.
 Az embert magával ragadja a nyitott, folyamatos, szakadatlan térkontinuum nagyszerűsége. Brünn felől az ég, a tágas völgy, a meredek lejtő a pompás fákkal bejön a lakótérbe. Az anyag drága és egyszerű volta. Az egyszínű padló – linóleum? A krómacél burkolatú oszlopok nem osztják meg a teret, inkább tágítják. A paliszanderfából vagy az Atlaszhegységből való mézszínű onixból készült térelválasztók egzotikus és mégis megintcsak nagyon nemes anyagból vannak. Az a tér, amelyben nincsenek ablaknyílások, csak üvegfalak, olyan, mint egy barlang, amelybe visszavonulhat az ember, és ez a legszebb, amit egy hajlék nyújthat.
 A legalsó szintet nem látjuk. Olyan, mint egy hajón, ahol az ember szintén nem ereszkedik le a hajó gyomrába. Ott a gépház a fűtéssel, a szellőzőberendezés, a tároló helyiségek, pincehelyiségek, mosókonyha, többfunkciós helyiségek. Semmit nem érezni a fűtés vibrálásából. Teljesen száraz és meleg a levegő, odakint hó van és nagyon hideg. Kipillantunk a városra, amely dimbes-dombosan terül el alattunk. Honnan ez az áttetszőség, súlytalanság? Hogy lehet megszokni ennyi tökéletesség és szépség mindennapi látványát? Mennyi önbizalom kell ahhoz, hogy az ember magától értetődőként tudjon örülni ennek a felülmúlhatatlan kényelemnek, anélkül hogy az ezzel járó felelősségérzet skrupulusokat ébresztene az emberben. Csak teljesen szabad és kezdettől fogva jómódban élő emberek engedhetik meg maguknak az ilyesmit.
 A Tugendhat házaspár, Grete, Alfred Löw-Beer brünni gyáros lánya és Fritz Tugendhat, egy textilgyár társtulajdonosa 1927-ben, még az esküvője/házasságkötése előtt elhatározta, hogy építtet egy házat. Tugendhat kimondottan félt a kis nippekkel és terítőcskékkel telizsúfolt lakásbelsőktől: „Ha hagyom, hogy ezek a terek és mindaz, ami bennük van, hasson rám, világosan látom: ez a szépség – ez az igazság. Az igazság – erről lehet eltérő a véleményünk, de bárki, aki látja ezeket a tereket, rájön előbb vagy utóbb, hogy ez itt az igazi művészet.” Grete Tugendhat első férjével néhány évig Berlinben élt, ismerte az új építészet házait Zehlendorfban. Tugendhaték ismerték Erich Wolf házát is Gubenban. A megbízó és az építész között ideális lehetett az összhang. A házaspár közreműködött a berendezés kialakításában is – zongoraszék, heverők, krómacél ingák, függönyök, védőtetők, a koppenhágai Luis Poulsen cég által szállított világítótestek. Tugendhaték 1930 novemberében költöztek be a villába, de már 1938-ban el kellett hagyniuk, Sankt Gallenbe emigráltak, aztán meg Caracasba, Venezuelába.
 Először a gondnok, házfelügyelő és sofőr Gustav Lössl lakott a házban. 1939-től már nem is vették bérbe a magas rezsiköltség miatt. 1940-ben „árjásították”, a Gestapo lefoglalta, és órákra felkereste Louis Schober katona, egykori építészhallgató. Aztán egy bizonyos Walter Messerschmidt, a brünni Klöckner-művek igazgatója lakott ott, később mások is: egy ház mint tranzitállomás. Mindenki változtatott rajta valamit, válaszfalakat húzott, a nagy terekből kisebbeket csináltak, az üvegfalakat részben befalazták. A villát a háború utolsó napjaiban még gránáttalálat is érte. Mivel az eredeti háztulajdonos nem jelentkezett a németek alóli felszabadulás után, a házat a csehszlovák állam vette át. A károk súlyosak voltak. Fűtőtestek robbantak fel, bútorok tűntek el, a könyvtárat kitépték a falból, a fürdőszobát összetörték. Az ablak nyitására szolgáló motorszerkezetet ellopták, „mindenütt üvegdarabok, szemét és lócitrom, mert lovakat szállásoltak be a villába.” Rövid időre még egy mozgásművészeti tanfolyam is helyet kapott itt. A Löw-Beer család kárpótlási kérelmét a kommunisták 1948-as hatalomátvételét követően elutasították. A Nemzeti Bizottság rendelkezett vele, az Állami Gyógytornász Intézetnek utalták ki, amely benne is maradt 1969-ig.
 Akadt egy-egy ember, mint Frantiąek Kalivoda brünni építész, aki újra meg újra felhívta a figyelmet az épület rangjára, és küzdött a megmentéséért. A prágai tavasz idején 1968-ban kiállítást rendezett és nemzetközi konferenciát Mies van der Rohe munkásságáról. Óvatos helyreállítás kezdődött, sikerült megakadályozni egy szauna és egy úszómedence beépítését. 1993-ig a csehszlovák kormány vendégházának használták a villát. A történelem iróniája, hogy 1992-ben éppen a Tugendhat-villában került sor a Csehszlovákia felbomlásáról döntő tárgyalásokra.1994 óta múzeum, és ismét látogatható a nagyközönség számára. Az UNESCO védelme alatt áll.

A fehér modernizmus fővárosa
A Tugendhat-villa olyan, mint egy meteorbecsapódás, az ember azt hiszi, hogy már látott minden elképzelhető teret – és akkor, tessék! De ez a villa Brünnben nem egyedülálló, Mies van der Rohe Brünnben nem egzotikus import, hanem kortárs. Ez világos már az első pillanatban, amikor az ember Bécsből érkezve kiszáll a pályaudvaron. Mindjárt az állomáson beleütközik a pályaudvari postahivatalba, amely kívülről alig észrevehető, belülről azonban teljesen megmaradt az enteriőr: réz- és krómveretes ajtók, világos üveg pénztárcsarnokok, minden kifelé, a peron felé irányul a nagyvilághoz való kapcsolódást jelképezve, a kommunikáció és a tempó építészete: az egyik felső pénztárcsarnok még hajlított krómból készült padokat is látni, csak a bézs műbőr bevonat készült utólag. Kiderül, hogy ez Bohuslav Fuchs főműveinek egyike a 20-as évek közepéről. A postával szemben egy hosszan elnyúló, a végén kiöblösödő kioszkot látni ablakpántokkal és egy három emeleten végigvezető üvegezett lépcsőházzal, olyan elegáns, mint Mendelssohn UFA-mozija a Kurfürstendammon, csak kicsiben. Ez a városi fizetővendégszolgálat irodája, 1927-28-ban létesítették Oskar Poriąka tervei alapján, és máig is erre a célra szolgál. Az elegáns építmény a szürke sötét árnyalataiban van tartva, ez a fehér modernizmus másik színe. És ez még csak a bejárat a városba.
 Ha aztán az ember bejárja a városközpontot, s a parkokon és körutakon át kijut a centrumhoz közeli elővárosokba, minden lépten-nyomon szembetalálkozik ezzel a jellegzetes vonalvezetéssel, szegélyekkel, a lekerekített alakú sarokházakkal, az ablakszegélyekkel, a sok üveggel és Brünn fénykorának sajátos anyagaival: a környékbeli vagy Olaszországból való travertinnel, krómmal, üveggel, – szélesen elnyúló sima felületek, visszafogott ornamentika, opalix fehérben és feketében, egy valamikor világhírű teplicei gyárban állították elő, (a lapok pótlását ma Franciaországban kell megrendelni). A legrövidebb szakaszon – a városközpontot a körúton belül átszelve – is szembejön az emberrel a fehér modernizmus e fővárosának valamennyi eleme: szállodák, irodaépületek, bankok, kávéházak, mozik, passzázsok. Mindez az új építészet egy majdnem teljesen érintetlennek tűnő formanyelvén, minden a brünni modernizmus anyagaiból: üveg, króm, fekete és fehér csempék.

Hotel Avion. Kívülről még keskenynek sem mondható homlokzat beszorítva a szomszédos házak közé. Az üveghomlokzat ma tele van ragasztva hirdetésekkel, internetkávézó, pizzéria, stb. Ami valamikor átlátszónak, transzparensnek volt elgondolva, kiállító vitrinnek és kirakatnak, szó szerint láttató ablaknak, az most be van ragasztva. Az enteriőr ma: giccses képek Nápolyról a Vezúvval és az öblökkel, rusztikus fabútorok, rikító színek. Ezek között azonban egy lépcső vezet fölfelé, vörös gránitból króm korláttal. Régi anyag, egy nyom, ami elvezet a csodához: egy olyan térbe, amely három emeletet fog át, konzolos lépcsőkkel, ami alulról mozgólépcsőnek látszik. Biztosan tetővilágítás volt, amit aztán lemeszeltek fehérre. Bohuslav Fuchs, a zseniális brünni építész az elképzelhető legkisebb telken 1926-27-ben egy egész kozmoszt épített ki, amire ma alig lehet ráismerni, úgy elrontották a kocsmapulttal és a monitorokkal.
 Valamivel tovább, a Szabadság téren egy újabb példa értékű épület látható: a morva nemzeti bank magas ablakpántjaival, Bohuslav Fuchs építette Arnoąt Wiesnerrel együtt 1929-ben. A brünni színház épületén egy park közepén transzparensek lógnak a Janaček-fesztivál műsorával. Janačektől, a nagy morva zeneszerzőtől majdnem minden szerepel a programban: Katja Kabanova, a Makropoulosz-ügy, A ravasz kisróka. A színház nagyszabású épület, majdhogynem egy kongresszusi központ, bár a háború után épült (Jan Visek építette), de látszik rajta, hogy a brünni iskola folytatódik benne. Nem messze onnan, még a parkon belül, amit a régi várárok helyére telepítettek, a Josef Zeman kávéház, Bohuslav Fuchs munkája 1925-ből. Kívülről megintcsak olyan, mint egy fehér jacht. Aki belép a kávéházba, annak mozgását könnyedén terelgetik: az ember belép, mintegy magától ott találja magát az alagsori ruhatárban, feljön, és belép egy nagy, hosszan elnyúló terembe, amely mindkét oldalról a mennyezetig érő ablakkal van lehatárolva, nem: megnyitva kifelé. Az üvegtáblákat le lehet húzni és besüllyeszteni a padlózatba. Akkor ki lehet lépni teraszra és a parkba. Úgy ülhet az ember az asztaloknál, mint egy pavilonban vagy egy hajón. Minden szolid és elegáns: a világítótestek, az ablakkeretek, az ajtóveretek és kilincsek, a lépcsőkorlátok, a fotókiállítás a falon. Később megtudjuk, hogy nem Bohuslav Fuchs Cafe Zemanjában ültünk és fogyasztottunk, hanem annak másolatában. Már csodálkoztunk az anyagok tartósságán, a kézműves kivitelezés megbízhatóságán. Nem, ez egy másolat, mert az eredetit, mivel a színházépítésnek útban volt, lebontották. Csak 1994-ben, miután a szocializmusnak vége lett, határozta el a város, hogy újra felépíti Bohuslav Fuchs híres kávéházát.
 Megyünk a körúton, amelyet 1860-ban alakítottak ki a régi fegyverraktárak helyén, és egy olyan negyedbe jutunk, aminél nagyvárosiasabbat már képzelni se lehetne. A domináns épületfajta – bérházak nagy lakásokkal, nyilván hivatalnokok és felső-középosztálybeliek számára, és egy sor már a monumentalitásba hajló épület, amilyen a kerületi betegsegélyező pénztár irodája és lakókomplexuma a Nerudova utcában, amelyet Jindrich Kumpost épített 1932-34-ben, amelynek főbejáratát atlaszok díszítik. Találni ott más középületeket is: ott a katonai akadémia, vannak kórházak, számos sportlétesítmény, a városi fürdő, a Masaryk-egyetem diákotthona, és onnan nem messze egy lakónegyed szellősen, kertvárosszerűen beépítve, családi házak és villák fehér kockái – nem utolsó sorban azok a villák, amelyeket a brünni avantgárd a saját maga számára épített. Egy olyan lakótelep, amely könnyen felveszi a versenyt a stuttgarti Weissenhof-lakóteleppel.
 A két háború közti brünni modernizmus harmadik központja a vásárváros, ahova villamossal könnyen, gyorsan ki lehet jutni, amely kiállítócsarnokok, üvegpavilonok, mozi, színház páratlanul elegáns és erőteljes együttesét foglalja magában. Egy világ terve betonból és üvegből. Ez az új Csehszlovákia, ennek ereje és eleganciája. A brünni kiállítások és vásárok színtere, eredetileg a rendes országos vásár helyszíne 1928-ban készült el. A pályázatról Josef Kalouą prágai építész került ki győztesen. Josef Kalouątól és Jaroslav Valentától származik a gótikus katedrális középső hajójára emlékeztető Ipar- és Kereskedelmi Palota, amely a kortárs kultúra kiállításának adott helyet 1928-ban – a köztársaság 10. évfordulóján. A több mint 60 kiállítópavilon tervezésében részt vett majdnem minden vezető cseh és morva építész, s a modern funkcionalista és konstruktivista építészet diadala volt – nem csak csehszlovák viszonylatban.
 Brünn városának pavilonját Bohuslav Fuchs tervezte, Morvaország mellette álló pavilonját Vlastislav Chroust. A szomszédjukban ott állnak az Emik Kralik-féle mozik és kávéházak, és a Josef Gočar tervezte pavilon: a vásárvároshoz tartozik a Novy dum/Új Ház kiállítás is 15 családi ház mintával. Itt is a legigényesebb modern építészet csak nagyon ritkán megtalálható koncentráltsága – megintcsak mindenekelőtt Jan Visek, Arnost Wiesner, Bohuslav Fuchs. Nem véletlen, hogy a modern építészet nemzetközi kongresszusának (CIAM) két konferenciáját Zlínben és Brünnben tartották 1938-ban. Az sem véletlen, hogy a nemzetközi szcénával szoros kapcsolatban álló cseh építészek között – Lubomir Slapeta Adolf Rading és Hans Scharoun mellett dolgozott, Jaromir Krejčar Mojszej Ginzburg mellett Moszkvában – brünniek is voltak, mint Jiři Kroha, aki Nyikolaj Kolli mellett dolgozott Moszkvában.

Miért éppen Brünn?
Sok mindennek kellett összejönnie, hogy Brünnt a fehér modernizmus centrumává tegye: iskola és tehetség felhalmozódásának, gyáros és vállalkozói rétegnek az építtetésre való lehetőséggel és hajlandósággal, olyan városirányításnak, amely a város javát össze tudta kapcsolni a megbízók különérdekeivel, egy sajátos politikai konstellációnak, ahol a kreatív koponyák egymásra tudtak találni. Ez volt a helyzet a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalapítását követő első évtizedben – ami sok tekintetben zajlott másként, mint Közép- és Kelet-Európa válságoktól és bizonytalanságtól sújtott többi országában. Brünn volt a köztársaság második legnagyobb városa, központi, országos és városi hatóságok székhelye, öt főiskolával, számos szakiskolával, gimnáziummal, magas szintű, fejlett iparral, kiváló kereskedelmi hely, a kultúra centruma – Morvaországon túli kisugárzással.
 Brünn már a Dunai Monarchiában is jelentős és dinamikus város volt. Akár a város történeti múzeumát járjuk végig a Spielberg erődben, akár „a régi Brünnről” készült képeslapsorozatot nézzük, vagy az újabb gazdag Brno-Brünn-irodalmat lapozzuk át a jól elrendezett könyvesboltokban: egy közép-európai nagyváros történelmének minden eleme fölsejlik. Brünn a magyar, lengyel, cseh, német érdekek találkozásánál; Brünn mint németek, flamandok, vallonok, zsidók letelepedésének célpontja; Brünn mint minden elképzelhető szerzetesrend, kongregáció, felekezet gyülekezési helye; a reformáció és az ellenreformáció küzdelmeinek kitéve; erősen sújtotta a harmincéves háború, de mindig újra összeszedte magát. Az erőd magasan a város felett, ma múzeum van benne, hírhedt börtön is volt, ennek kazamatáiban raboskodtak a magyar jakobinusok, az olasz carbonarik, az 1846-os felkelés rebellisei, és a német megszállás idején az ellenállókat zárták ide.
A Spielberg erődből jól áttekinthető a város alaprajza is. A bencések, premontreiek, dominikánusok, minoriták kolostorai és szemináriumai; a régi városháza gótikus kapujával, a zöldségpiac a polgárházakkal, Fischer von Erlach barokk szökőkútja, az 1913-as Cirill és Metod Hitelpénztár monumentális épülete, a Dittrichstern-palota és a Péter-Pál-dóm, amely ma úgy fest, mint egy sziklára futott bárka. Felismerhető a legrégebbi brünni tér, a Szabadság-tér háromszöge századforduló korabeli palotákkal övezve, itt futottak össze valamikor a távolsági utak. A Spielberg tetejéről kivehetők a régi hatalom nagy blokkjai: az Igazságügyi Palota 1909-ből, a Kereskedelmi és Ipari Kamara, a Műszaki Főiskola, a Katonai Parancsnokság és a számos kaszárnya, a Morva Iparművészeti Múzeum 1882-ből, a Német Tornászszövetség Egyesületének Tornacsarnoka, az Egyletek Házának Nagyterme (Theofil E. Hansen tervezte, 1873-ban nyílt meg). Felismerhető a Masaryk-negyed is kényelmes villáival a Brünnbe kirendelt hivatalnokok számára. A távolban látni az 1970-80-as években létesített új lakótelepeket.
Aki olyan jól ismeri Brünnt, mint az onnan származó Peter Demetz, az felismerné az etnikailag és felekezetileg vegye Brünn egymásra rakódott rétegeit is.  Peter Demetz ezt írja: „Brünn annak idején, ’München’ előtt különböző csoportok és társadalmak nemzeti és vallási jegyeit magán viselő város volt. Nem csak egy, hanem mindjárt két vagy három topográfiával, amelynek kontúrjai, mint egy egymásra fényképezett képen ugyanarra az alapra volt kopírozva.  Azon múlt a dolog, hogy cseh, német vagy zsidó volt valaki, vagy éppenséggel olyan, mint én, aki mindenhová és sehova se tartozott, és úgy érezte, hogy az események választásra kényszerítik.” Peter Demetz a 30-as években azt figyelhette meg, ahogy „Brünn topográfiája egyszerre megváltozott”. „Egyik korai tapasztalatom, aminek a kihatását sokkal később értettem meg, a brünni cseh városi egyesület könyvtárában töltött szombat délutánjaim voltak. Ez a könyvtár majdnem pontosan szemben volt a Masaryk-gimnáziummal. Ott tanultam meg, hogy nem egyetlen történelem van, mint ahogy a tanáraim láthatólag hitték, hanem többféle történelem többféle perspektívából.  A cseh könyvek a német könyvek után olvasva váratlan hirtelenséggel azt mutatták meg, hogy olvasmányaim mindenkori nyelve szerint két különböző világban éltem, úgyszólván közös helyek és közös időpontok nélkül, és még a kiválasztott tények is mindig mások voltak.” Brünn magán viselte egy közép-európai város minden jellegzetes vonását: „A városházán és a szalonokban németül beszéltek, a piacokon, az iparos műhelyekben és az istállókban csehül. A tapasztalatok, szokások, nyelvek és tájszólások, amiket Brünn új lakói vidéki szülőhelyükről magukkal hoztak, mindez a vendéglőkben és a kocsmákban toleráns és laza brünnire változott, és az elbűvölően csúf brünni nyelvre, amelyen a csehek és a németek társalogtak egymással.” (Jan Trefulka)
Nem egész egy évtizeddel később szétrobbantják ezt a nehéz, de valahogy mégiscsak működő együttélést. Brünn volt a Monarchia egyik legdinamikusabb és legmodernebb városa, a textil- és gépipar valamint a bőrfeldolgozás központja. A Bécs-Brünn vasútvonal 1839-es megépítése után a város közlekedési csomóponttá fejlődött. Szinte Bécs egyik elővárosává lett. Ehhez járult minden, amire a modern nagyvárossá való átépítéshez kellett: az erőd lebontása és nagyszabású újjáépítés, vízvezeték és csatornázás kiépítése. Omnibuszok és villamosok, városi közvilágítás, gázművek létesítése. 1882-ben jelentek meg a városi német színházban az első villanykörték és 1897-ben az első elektromos művek. 1914-ben volt mintegy 320 gyár, ebből 70 textilgyár, a legtöbb német és zsidó kézben. Ezek voltak azok a jómódú családok, akik lehetővé tették a brünni modernizmust.
A köztársaság kikiáltásával 1918-ban számos szomszédos települést hozzácsatoltak a városhoz. Nagy-Brünn most már nagyváros lett 210 ezer lakossal. Ez a város, amely 1910 körül túlnyomórészt németajkú volt, ettől kezdve többségében cseh nyelvű: a 265 ezer lakosból 200 ezer, tehát mintegy 77% vallotta csehnek magát, és 52 ezre, tehát mintegy 20% németnek. Brünn számára a függetlenség először gazdasági visszaesést jelentett, mivel a brünni textilipar elvesztette a Monarchia nagy piacát. De Brünn a Csehszlovák Köztársaság második legnagyobb városa lett, és újabb feladatokat vállalt magára, például a Masaryk-Egyetem felállítását 1919 januárjában. Brünnben erőteljes építkezési tevékenység kezdett kibontakozni: egyedül 1927-ben ezer ház épült 2500 lakással. A világgazdasági válság erős állami beruházásokat váltott ki, különböző igényeket megcélzó bérházakból álló lakótelepek építését – ami ideális helyzet az építészek számára.
Brünn ebben a tekintetben jól el volt látva. Adolf Loos, a bécsi modernizmus nagy építésze Brünnben jött a világra 1870-ben. Dolgoztak ebben a városban Leopold Bauer és Hubert Gessner, a bécsi szecesszió vezető építészei és a prágai Josef Gočar is. A mérce magas volt, nem lehetett alább adni. A brünni modernizmus hadüzenet is volt a monarchia stílusának, a neobarokk homlokzatok pompájának. Az építés formái a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelem során etnikai konnotációt is kaptak. A fehér modernizmus maga volt a köztársaság öntudatos formája.
Szerencséje volt a városnak, hogy fiatal tehetséges építészeknek egyedülállóan imponáló csoportja jött össze, hogy a két világháború közti két évtizedben átalakítsa a város arculatát. Ez elsősorban talán olyan építészek érdeme, mint Jindřich Kumpost, akinek sikerült összehoznia a fiatal brünni építészeket. 1919-ben hozták létre a Cseh Műszaki Főiskolán Brünnben az építészeti és magasépítészeti tanszéket, ahol két szintén jelentős építész dolgozott – Emil Kralik és Jiři Kroha. Arnost Wiesner, egy másik cseh kiválóság alapította az első építészirodát Brünnben. A legtöbb építész egy szolid és finom funkcionalizmus híve volt, ami döntően a vásárváros kiépítésénél mutatkozott meg 1928-ban.
Fontos szerepük volt a német és a zsidó építészeknek: Arnost Wiesner, Otto Eisler, Heinrich Blum, Rudolf Baumfeld, Norbert Schlesinger. További igen rangos brünni funkcionalisták: Josef Kranz, Mojmir Kyselka, Josef Polasek, Oskar Poriąka, Bedrich Rosehnal, Jan Visek. A vezető szerep azonban Bohuslav Fuchsnak (1895-1972) jutott. Karel Teige és Jaromir Krejčar mellett ő volt a két háború közti csehszlovák avantgárd zászlóvivője. A „morva Wallachei”-ből* való volt, – a szintén brünni születésű – Jan Koteránál tanult építészetet a Prágai Képzőművészeti Akadémián. 1923 tavaszán végleg Brünnben telepedett le, és megkezdte karrierjét Brünn város Építési Hatósága szabályozási és építési osztályának munkatársaként, ahol 1925-ben aztán Jindřich Kumpost váltotta őt fel. 1929 és 1945 között saját tervezőirodát működtetett, később híressé vált munkatársakkal. 1945-ben a Városépítészeti Intézetet vezette a brünni Edvard Beneą Műszaki Főiskolán. Közel 100 városépítészeti tervet és kereken 500 építészeti terv maradt utána, amelyekből több mint 150 meg is valósult. A „heroikus funkcionalizmus” legfontosabb korszaka ez, amely a Cafe Zemannal vette kezdetét. Erre következett Brünn város pavilonja a vásárvárosban, a Dreier-ház a Novy Dum/Új Ház lakótelepen, a Hotel Avion, a Morva Bank, az ő saját lakóháza, a Masaryk-diákotthon, a Vesna női szakiskola és az Eliąka Machova-Otthon, a Német Népiskola, az Állami Fürdőintézet Zabrdovicében. A 30-as évek végén kivitelezte a már monumentálisba átmenő Országos Katonai parancsnokságot. Feltehetőleg nem sok olyan építész van, akinek sokoldalú és kompakt életműve ennyire meghatározó lett volna egyetlen helyen.

Brünn a közép-európai modernizmus sűrűsödési pontja
Brünn, a fehér modernizmusnak ez a városa csak egy pont, bár különösen fényes pont Európa két háború közti térképén. Megtalálhatók ezek, ha nem is ilyen sűrűn és pregnánsan majdnem mindenütt Közép-Európában. Az ablakpántok, a lekerekített szegélyek, a díszítőelemektől való tartózkodás, a részletek gondos kimunkáltsága maga az a formanyelv, amelyen a középső és keleti Európa a két háború között kifejezte és megértette magát a határokon át is. A fehér modernizmus tényleg nemzetközi stílus volt, ezért aztán kezdettől fogva elszánt ellenfele a nemzeti vagy népies formanyelvnek. A feltűnő egybeesés nem divatjelenség volt, hanem azokkal a hajtóerőkkel függött össze, amelyek akkoriban működtek, azokkal a feladatokkal, amelyekkel a széteső birodalmakból létrejött új nemzetállamok szembekerültek, és végül az építészek mesteri tudásával és a közös, még az első világháború előtti korszakból maradt esztétikai örökséggel. Művelői közül sokan, akik aztán saját, addigra függetlenné vált államaikban tevékenykedtek vezető posztokon, Bécs, Szentpétervár, Berlin Párizs vagy Róma művészeti akadémiáin tanultak. Mennyire hasonlóak voltak a feladatok, milyen rokonértelműek voltak a válaszok! A fehér modernizmus formanyelve, amellyel mindenfelé találkozunk, és amely mindmáig konokul elvált a szocialista város szürke hátterétől, mindenütt érthető beszédmód volt. Ma, a megosztottság évtizedei után abban a helyzetben vagyunk, hogy újra tudatosíthatjuk a nyilvánvaló, de elfeledett vagy elhalványult összefüggést. Az eredmény a 20. századi európai építészeti táj újrafeltérképezése lesz.
 A legnyilvánvalóbban ezt a fővárosokról lehet leolvasni. A régi hatalmak és dinasztiák szimbólumait és jeleit lebontották, a nyilvános helyeket, épületeket és utcákat átnevezték, és mindenekelőtt működőképessé és az új nemzetállamokat megfelelően reprezentálóvá kellett a fővárosokat alakítani vagy teljesen újonnan megépíteni. Roppant nagy volt az igény mindenfajta államigazgatási épületre, amelyekről átépítéssel vagy újonnan építéssel kellett gondoskodni. Helsinki és Belgrád, Varsó és Bukarest a nemzet nagy építési területei lettek. Azok a városok azonban, amelyekről a párizsi békeszerződések leválasztottak területeket és embereket – mint Budapest és Bécs –, stagnálni vagy éppen zsugorodni kezdtek. Az új fővárosok stílusa polémikusan szakad el az ancien régime stílusával: Lengyelországban nem akarnak több neo-orosz, neoromán vagy neogót
Épületet, amelyek a Romanovok vagy a Hohenzollernek hatalmát képviselték. A legrosszabb esetben felrobbantották a hatalmi jelképeket (például az Alekszander Nyevszkij katedrálist Varsó központjában).  Még drasztikusabb esetekben egyszerűen áthelyeznek fővárosokat: így Szentpétervár nem főváros többé, de Isztambul se… a kormányzat egy másik, olykor egészen új, még ezután megépítendő városban foglalja el székhelyét (például Ankarában, vagy Litvánia esetében, amely a lengyelek által elfoglalt Vilniusból Kaunasba helyezi át a kormányát). A nemzet mítoszait kezdik el idézgetni. A prágai vár rendbehozásával a Köztársság számára inkább kapcsolódnak IV. Károly örökségéhez, mint a barokkhoz, a végső soron állítólag Habsburg stílushoz.
 Nagy infrastrukturális intézkedések és építési projektek vártak az új államokra. Az újonnan létrejött államokat először homogén gazdasági és közigazgatási térségekké kellett összefogni, mint a II. Lengyel Köztársaság esetében, amely az orosz, német és osztrák parciumokból jött létre. Mindezekben az esetekben egy egységes gazdasági tér kialakítására irányuló vállalkozások – vasút, utak, csatornák, kikötők és repülőterek építése volt a feladat. A 20-as évek – legalábbis a „győztes államokban” – csúcskonjunktúrát hoztak az építészek, mérnökök, formatervezők és kultúrmérnökök számára.
 Világos tehát, miért vésték bele magukat a 20-as évek építményei néhány helyen olyan erősen a városképbe. Bárhova megyünk is, még mindig különösebb fáradság nélkül leolvashatók a fellendülésnek, az állami rend berendezkedésének és modernizálásának a nyomai. Aki otthonossá válik a fehér modernizmus európai térképén, hamarosan egy ismerős kozmoszban jár-kel. Ez a kozmosz Erich Mendelssohn potsdami expresszionista Einstein-tornya és a temesvári Vízmű, Evľen Linhartnak a prágai Baba dombon található villái, a stuttgarti Weissenhof-telep és a Le Corbusier-féle villa között feszül, Zoliborz varsói előváros családi házai és a budapesti Pasaréti út példás házai között. Hatalmas volt az igény a középületekre: így jelentek meg mindenütt új könyvtárak, levéltár- és múzeumépületek, nemzeti akadémiák és tudományos intézetek, mindenekelőtt azonban kórházak, iskolák és diákotthonok.
 Mindenütt találhatók olyan épületek, amelyekben egy új nyilvánosság szilárdulhatott meg túl a régi arisztokratikus vagy polgári szalonokon: Brünn, Bukarest, Varsó átlátszó, üveggel és krómmal kialakított kávéházaiban és passzázsaiban, Budapest, Prága és Berlin új mozgóképszínházaiban. A kor jelszava – fény, levegő, egészséges élet – mindenütt visszhangra talált. Testkultúrát szolgáló minisztériumokban Varsóban, a nemzeti sportszövetségek egyleteinek székházaiban, a stadionokban, sportcsarnokokban és uszodákban. Az üdülés most már nemcsak a kevesek ügye, hanem újabb lakossági rétegeké is, akiket sokan úgy képzelnek el, mint „tömeget”. Így jelennek meg a szanatóriumok munkások, tisztviselők és alkalmazottak részére a Beszkidekben, a Magas Tátrában, PÄrnu és Sopot tengerpartjain még jóval a kommunista időszak előtt.
 Az új állami osztály, a hivatalnokok és a kiszolgált frontharcosok számára lakások kellenek, és mindenütt lakótelepek keletkeznek a kertvárosok stílusában Varsó, Krakkó, Tallinn, Párga, Belgrád elővárosaiban. Új épülettípusok bukkannak fel: áruházak üvegből, acélból és betonból, amelyek az épületek egész felületét kirakatként és reklámfelületként vetik be. És az új építési mód non plus ultrájaként: a magasház, a felhőkarcoló. Toronyház-területnek van kialakítva az új Bukarest egész észak-déli tengelye, magában állóként, a város egész addigi sziluettjét áttörve húzták fel a Prudential Insurance Company 17 emeletes épületét Varsóban vagy a 12 emeletes felhőkarcolót Katowicében, a „lengyel Amerikában”. Az utolérésre törekvő iparosítás megmutatkozik az újfajta ipari épületeken: fehér, funkcionális, nagy üvegfelületeikkel, világos és átlátszó voltukkal válnak ki, mint a Bata-cipőkonszern gyárépülete és telepei Zlínben és más városokban, Brünnben is.
 A függetlenné vált államokban sok addig elnyomott vallási hitvallás is kifejezésre jut, az 1918 utáni korszak új templomok és zsinagógák építésének is virágkora. Az új államok nemzetgazdaságának helyek kellettek, hogy bemutassák teljesítőképességüket, a kiállítási csarnokok és vásárvárosok – mint Brünnben és Poznanban – az építészeti önmegmutatás prototípusaivá és az új formák kipróbálási terepeivé válnak.
 

A közép-európai modernizmus archeológiája
A modernizmus topográfiája majdnem felismerhetetlenné vált Közép-Európában. Csak akkor mutatkozik meg, ha végigbarangoljuk egyik szélétől a másikig: Helsinkitől Tallinnon és Rigán és Kaunason át Bukarestig, Újvidékig, Belgrádig és Ljubljanáig, Gdingentől Brünnön át Triesztig, és Rotterdamtól Berlinen át Varsóig. A modernizmus tájképe hosszú szakaszokon teljesen lepusztult, romba dőlt, helyenként teljesen el is tűnt. A háború és a háború utáni időszak megtette ezen a téren a magáét. Így lett az új varsói Központi Pályaudvar, egy csupa üvegből és betonból épült konstrukció az első német légitámadások áldozata, így vált a tűz martalékává a varsói Prudential Insurance épülete a varsói felkelés harcai során: az európai felhőkarcoló lángokban! A fehér modernizmust messzemenően azonosították a köztársasággal és a demokráciával. Számos kiváló építőmestere – Gropius, Taut, Meyer, May, van Doesburg, Norwerth, Lachert, Syrkus, Kroha, Forbát, Hilbersheimer – weimari köztársaságpárti, ha nem éppen radikálisan baloldali volt. A konzervatív polgárság képrombolással vádolta őket, a két háború közti autoritárius rezsimek számára a stílusuk túl kevéssé volt reprezentatív, és túl kevéssé volt monumentális; ezekkel nem lehetett autoritárius államot csinálni. A nemzeti szocialisták számára a fehér modernizmus nem volt más, mint kultúrbolsevizmus, gyökértelenség, zsidóság (itt megint van egy figyelemreméltó elétérés az olasz fasizmustól, amely a fehér modernizmust sok tekintetben a saját stílusává tette). Sűrűre volt csomózva a nemzetközi modernizmus hálója: El Liszickij úton volt Moszkva és Berlin között, Konsztantyin Melnyikov sokáig volt Párizsban, Le Corbusier és Walter Gropius résztvett szovjet pályázatokon, Mendelssohn épített Leningrádban, Forbát Alfréd Berlinben. Szovjetoroszországban – itt volt a konstruktivizmus legerősebb központja a forradalom utáni évtizedben, és innen sugárzott szét mindenhová – egy neoklasszicista majd eklekticista monumentalizmus kerekei alá került, mely a 40-es években, a sztálinizmus vége felé az ún. cukrász-stílusba ment át. A totalitárius hatalmak alatti Európa éppolyan kevéssé kedvezett a fehér modernizmus építészetének, mint a polgári és a köztársasági életformáknak. „Bauhaus”-osként nem sok esélye volt valakinek a 30-as években, átlagon felül sokan kényszerültek közülük emigrációba. A jómódú zsidó polgárság, amely oly sokat tett a modernizmus fejlődéséért, az „árjásításokkal” elvesztette a tulajdonát, emigrációba kényszerült vagy elpusztították. A szocialista rendszerek, amelyek Európa keleti felében a német uralmat felváltották, nem tudtak mit kezdeni egykori tulajdonukkal. Sok épület felhagyott eredeti funkciójával: minek is kellettek volna a szocialista tervezés és elosztás államában a bankok, hotelek vagy éppen családi házak? Kisajátították őket, másra használták, és ahol nem tudták mire használni, hagyták tönkremenni. Szerencse volt, ha valami értelmes tovább- vagy újrahasznosítás adódott bank- és szállodaépületek, villák számára, amelyeket óvodákká. Kultúrházakká vagy házasságkötő termekké alakítottak át. Ez nagyon megviselte a fehér modernizmus sok helyütt oly kompakt masszivitását, szét is esett elemeire. Néhány szerencsés esetben a háború után újra felvették a konstruktivizmus, az „internacionális modernizmus” fonalát – Brünnben magában ezt Jan Visek Operaházán lehet látni. De a polgárság, amely a modernizmus hordozója volt, azt mintegy a saját stílusának tekintette, lehanyatlott. Amin Brünn 1938 és 1948 között ment keresztül, az egy nemzedékeken át növekvő komplex és kevert városi társadalom felbomlasztása volt. A kirekesztés, üldözés, tisztogatás öngerjesztő, fokozódó egymásutánjában Brünn/Brno kevert társadalmától „megtisztított”, társadalmilag és etnikailag többé-kevésbé homogén város lett. Brünnbe menekültek a 30-as években Németországból és Ausztriából Hitler elől az üldözött szociáldemokraták, kommunisták és zsidók; a Szudéta-vidéknek a III. Birodalomhoz csatolása és a Wehrmacht általi megszállása után tisztogatások színterévé vált, ahonnan eltávolították a zsidókat és a cseheket. A végén ez a tisztogatás a „brünni németeket” magukat is eléri: a hírhedt „Brünni halálmenetben” az ottmaradt mintegy 20 000 németet borzalmas körülmények között kitessékelik a német határon. És ami „polgári” elem még maradt a városban, azt a kommunista hatalomátvétel után a társadalom peremére szorítják.
 A fehér modernizmus újrafelfedezése és újraértékelése alapjában véve csak az 1989-be torkolló civiltársadalmi forrongás összefüggésében indult meg: Nem véletlen, mivel az a városi társadalom, amely annak idején a fehér modernizmus hordozója vagy legalábbis kedvelője volt, visszatért a színre. Az európai modernizmus egy archeológiája fel tudná tárni azokat a domborzati viszonyokat, amelyen egy civil Európa felemelkedése egyszer már megvalósult. Brünn/Brnoban, ahol ehhez a talaj a legsűrűbben volt megmunkálva, mindmáig érezhető valami a modernizmus erejéből és ragyogásából.

         KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Két kelet-európai város”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az Oderáról”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Nagyvárosi korridor, régiók és vidékek Kelet-Közép-Európában”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Nagyvárad, avagy az egyidejűség csodái”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Az orosz Néva-expressz”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Az elűzetések tragédiája”
Magyar Lettre Internationale, 51

FORGÁCS Éva
Bauhaus
Jelenkor, 1991


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret