stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Urbano Tavares Rodrigues
Lisszabon
 

Az augusztusi késõ délutánokon, amikor a fény bevonja az Ajuda lejtõin álló házakat, s a királyi palota ezernyi izzó ablaka veri vissza a nap haldoklását, a Tejo szinte bíborvörös lesz, nosztalgiától és ígéretektõl véresen folyik el a Belem torony, e reneszánsz ékszer közelében, amely eleven húsként remegve hívogatja a hajókat, két lépésre Lisszabontól; a város izzik a lenyugvó napban, s méltóságteljes dicsfényében múlt, jelen és jövõ keveredik.
Kétség sem férhet hozzá, hogy kevés európai város ilyen gazdag emlékekben, miközben - az építészeti stílusok sokaságának és egybeolvadásának, kalandos és véletlenszerû felbukkanásuknak, a hét domb halmait magukba olvasztó reliefjeiknek köszönhetõen - tele van meglepetéssel és titokzatossággal is.
Ez a bájos és laza szabálytalanság a Jeronimos kolostor burjánzó Manuel-stílusától (díszítését a 16. századi felfedezések ihlették, tengeri és keleti motívumok szövik át) az okkersárga vagy élénkrózsaszín barokk szobrokon és a Bairro Alto és a Mandragoa negyed kanyargós, szûk utcáin át az Alfama kiugró házaiig terjed, ahol a balkonokat virágok és madarak tagolják, vagy a modern körutakig, amelyek ugyanolyan stílustalanok és szervetlenek, mint a római vagy az amerikai sugárutak, és fullasztó forgalom szennyezi õket; ám a fény, a mindig varázslatos lisszaboni fény hirtelen kirajzol egy-egy kaput, utcasarkot, egy hirtelen felizzó tetõt, s ebbõl a sokféleségbõl születik az a különleges báj, amely a fõváros sajátja, azé a kicsit leromlott, kicsit viharvert fõvárosé, amely mindig elégedetlen volt önmagával, és mohón vágyott rá, hogy elindulhasson, hiszen egykor õ nyitotta meg Európa elõtt a világ útjait.
Miközben keresztül-kasul bejárta az óceánokat és Afrika, India, Brazília ismeretlen földjeit az aranyat, a dicsõséget vagy a területeket hajszolva (a Dom Henrique infáns vagy még inkább II. Dom Joao király által szigorúan megtervezett vállalkozás keretében), a 15-16. századi Portugáliának - a humaniórákban kétségkívül az itáliai reneszánsznak, a festészetben pedig a flamand iskolának köszönhetõen - megvolt a saját tudományos és empirikus (vagy inkább a tapasztalatból született) kultúrája a navigáció, a matematika, a földrajz vagy a botanika területén, amelyet részben a távoli kultúrákkal való szerencsés és szenvedélyes találkozás hozott létre.
Noha a mai Portugáliát kétségkívül másnak látjuk, mint a régit, megõrizte örök vágyát az indulásra, mintha csak a távolból lenne képes szeretni ezt a szegényes, erdõkkel és fenyõfákkal borított földcsíkot, amelyen türelmetlen lábát megvetette. És maga Lisszabon is, ez a hivatalnok város, ez az üzleti város, amelyet szüntelen mozgásban tartanak a gyalogosok és az autók, és amely igen gazdag számtalan európai szintû kulturális kezdeményezésben (múzeumok, kiállítások, mozik, színházak), bizonyos mértékig egyfajta átmeneti életmódot testesít meg, a távoli földrészek iránti vágyakozást, a megszerezhetõ javak híján kivándorlásra kényszerült kis népek sajátját, amelyek azonban kiállják a próbát, és a világgal folytatott párbeszédben tökéletesítik magukat.
Lisszabon egykor nemtörõdöm nagyváros volt, ahol írók, zenészek, festõk vagy egyetemisták ülték körül az asztalokat az olyan nagyhírû kávéházakban, mint a Brasileira, a Nicola, a Chave de Ouro vagy a Monte Carlo. Ezek a kávéházak - egyik-másik még ma is megvan - egyben a diszkrét politikai kritika központjai is voltak, s a titkosrendõrség megfigyelése alatt álltak a Salazar-fasizmus idején.
Némelyik átengedte a helyét egy-egy banknak - a pénznek ezek a templomai elözönlötték a belvárost, ahonnan szinte teljesen elköltöztek a lakók -, sok pedig gyorsétteremmé alakult át. Az érzékeny, már-már varázslatos város a maga régi, klasszikus stílusú házaival, hatalmas távlataival, mint amilyet az Avenida da Liberdade kínál, amelyet még ma is rokokó épületek, pálmafák és hattyúkkal teleszórt medencék szegélyeznek, óhatatlanul amerikanizálódik.
A bárokban, amelyeket kollégám és barátom, José Cardoso Pires oly jól leírt egyszerre ironikus és tragikus hangon az Alexandra Alfa címû regényében, a diszkókban (mint a Fragil, a Loucuras vagy a Kremlin) éjjelente tolong az ifjúság, amelynek közös nevezõje a rock, közös emblémája a pillanat. Még ha igaz is az, hogy latin szomszédaikkal összevetve a portugálok látszólag tartózkodóak, melankolikusak, sõt szomorúak, a fiatalok attól még számos ponton tökéletes összhangban vannak európai társaikkal (nem véletlenül élünk ,,globális faluban"), azaz végsõ soron az amerikaikkal.
De hát hol van a lisszaboni ember? A 19. századi költõnek, Cesario Verdének, az Egy nyugati ember érzései szerzõjének nosztalgikus soraiban, amelyeket itt mindenki ismer? Alvaro de Campo* híres Tengeri ódájában vagy Fernando Pessoa mûvében, a Nyugalom könyvében? A nagy író, Eça de Queiros karikaturisztikus alakjai között, akik ugyan több mint százévesek, ám még mindig elevenek? Szürrealista költõnk, Alexandre O'Neill hatalmas nevetéseiben vagy ironikus verseiben? Vagy inkább abban az érzékeny fiatalemberben, aki a lenyugvó nap fényénél a mitikus óriás, Adamastor szobrának közelében, a Santa Catarina kis õrtornyából szemléli a Tejo hajóinak meg-megcsillanó árbocait és a tankhajók kéményeit?
Az egyik olyan rítus, amely a leginkább jellemzõ a lisszaboniakra, a vasárnapi autós kirándulás, ez a végeláthatatlan dugók miatt legalább annyira kimerítõ, mint idegesítõ robot, amely azonban megadja híveinek a kötelességteljesítés örömét. A futball és a corrida, amelyek egykor népi látványosságnak számítottak, már régen nem azok, lévén a jegyek igen drágák, de megmaradtak, fõként a foci, állandó beszédtémának, sõt heves viták tárgyának a meccset követõ egész héten. E tekintetben, azt hiszem, nincs különbség az európai fõvárosok közt.
Csakhogy a mi futballfanatikusunk mindentudó és indulatos, és képes tüzet okádni arra, aki ellentmond neki, vagy megsérti kedvenc klubja tekintélyét; ám szent terepén kívül õ is nyugodt és békés állampolgárrá lesz.
A fado? Sokat beszélnek róla, de a fiatalok õszintén szólva nem szeretik már sem énekelni, sem hallgatni, néhány kivételtõl eltekintve, ahogy az lenni szokott. Megmarad nekünk Amalia Rodrigues és Carlos do Carmo ma is eleven, gyönyörû hangja, és szerényebb szinten a tradicionális fado néhány ,,szigorú" énekese, mint Nuno da Câmara Pereira és José da Câmara.
A ,,fado-mulatók" ma már csak egy félhalott múlt romjai, egy olyan életforma maradványai, amely a féltékenységet, a szenvedélyt és a macsóuralmat magasztalta. A város bizonyos részei továbbra is kötõdnek ehhez a kultuszhoz, például Mouraria és Alfama - tipikus lisszaboni negyedek, ahol száradó ruha lóg az ablakokban, a balkonokon vagy a manzárdokban, amelyek olyan közelségbõl néznek szembe egymással, hogy a szomszédok akár hosszú beszélgetésekbe is belebonyolódhatnak.
A régi negyedek közül a legkifinomultabb Lapa: arisztokratikus és népi egyszerre. Számos követség található itt, barokk paloták nagy és nyugalmas kertekkel, ahová odalátszik a Tejo, élettel teli zsákutcák és csendes kis sikátorok hálózatának kellõs közepén, ahol az utolsó kézmûvesek dolgoznak saját mûhelyeikben, és a széles lépcsõkön kamaszfiúk szórakoznak kedvükre. A kapuk elõtt, a nyomasztó hõségben, alkonyatkor összegyûlnek a békés lakók egy kis csevegésre - a férfiak félmeztelenek vagy trikóval takarják el idomaikat, a hölgyek legyezõvel a kezükben tárgyalják meg ezeknek a kedves konklávéknak egyetlen és kizárólagos témáját: szomszédaik életét.
A nap bizonyos óráiban Lapát szinte teljesen valószerûtlen atmoszféra lengi be, mintha a fényûzõ múlt, amely itt túlélte önmagát, még mindig képes lenne pezsgõ életet lehelni a tavirózsákkal borított medencékbe, a gyeppel borított területekbe, a házak homlokzatán csillogó azulejosba, a falak közé zárt kertekbe, a zöldre festett nagy kapukba.
A Santos templomban vecsernyére harangoznak, minden rózsásnak látszik az Abrantes palota körül, amely a francia követségnek ad otthont; kicsit lejjebb, a széles utcán, amely végigfut a Tejo mellett, szünet nélkül zúg a forgalom. A hõség viszont nem szûnik.
Egy újabb földrengés jár a fejekben. Az elsõ nagy szeizmikus rengés a 15. században következett be; a második, a legszörnyûbb, a 18. században (Voltaire egyik híres szövegében idézi fel), egész pontosan 1755-ben, mindenszentek napján, abnormális hõségben - olyan nedves és fullasztó hõség volt, mint ez a mai. Egy harmadik lisszaboni földrengés fenyegetettségében élünk (ami azért inkább a képzelet szüleménye, mint valóságos veszély). Nyomasztó vízió - egész városrészek omlanak össze és válnak romhalmazzá, a Tejo, sõt az óceán támad rá a városra a lelkiismeret-furdalás és a vezeklés nagy fekete hullámaival.
Feljöttem az Estrela árnyas kertjébe, nézem a bazilika kupoláját, amint kirajzolódik Európa legkékebb egére, és gondolkozom. Mit csinál a Portugália nevû karavella az európai térben hajózva?
A nemzeti képzeletben idõnként aranyzuhatag hull alá (ha lehetne, minél elõbb), olykor sötét felhõk gyülekeznek a jövõ horizontján (de majd holnap meglátjuk), apokalipszis-sorozattól visszhangzik a 20. század (a boszorkányok mindig üdvözölték az ilyen ünnepélyes várakozásokat, és még inkább a 20. század teljesítményét).
Már-már ibolyaszínû fény siklik végig a város háztetõin, elönti a jezsuiták templomainak homlokzatait, a hõsi emlékmûveket, amelyeket ebben az órában ellepnek a galambok. Ez a finom fény nem igazán lila, inkább az a bizonyos titokzatos, tiszta éjkék, amelyet csak a mi Nikias Skapinakisunk tud megfesteni.
Az éj lassan leszáll.
Lisszabon tágra nyílt szemmel álmodik.

              MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
 

Jegyzet
*Pessoa egyik álneve.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret