stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Rebecca Ray
Szeretõk 
 

Egy áprilisi kedden azzal állított haza, hogy elköltözik otthonról. Nem így közölte a hírt; azt mondta a szüleinek, hogy a barátjával találtak egy lakást, mintha nem is az volna a lényeg, hogy elköltözik, hanem az, hogy hová; úgy beszélt, ahogyan az esküvõn az örömszülõket vigasztalják: nem a lányukat veszítik el, inkább nyernek egy fiút. Õ is pontosan így fogalmazott. Azt mondta, a lakás gyönyörû. 

- Jaj, de jó - mondta az anyja, és az asztal fölött megszorította a kezét. 
- Remek - mondta az apja. Megkerülve az asztalt odament a feleségéhez, és átkarolta. 

A lány aztán felidézte, mi mindent kapott tõlük karácsonyra meg a születésnapjaira, és azt mondta, remekül mutat majd a sok holmi az új lakásban. Mondataiba igyekezett a szüleit is belefogalmazni - ha majd nálunk ebédeltek, mondta, ha majd átjöttök hozzánk, mondta. Sikerült is elérnie, hogy megölelgessék, hogy rámosolyogjanak, de leginkább csak álltak ott egymás mellett tanácstalanul. Aztán egyszerre szólaltak meg, és ugyanazt mondták, ezen aztán nevettek, aztán elhallgattak. 

Csütörtökön megmutatta nekik a lakást. A szõnyeg borította folyosón a saját lépteiket sem hallották, a hely pedig olyan szûk volt, hogy a falnak kellett préselõdniük. Ablak sem volt a folyosón, amit az anyja, a retiküljét szorongatva, szóvá is tett. 
- Nincs természetes fény - mondta, és rámosolygott a férjére. 
A lány kitárta elõttük az ajtót. 
Bent a lakásban az anyja már mindent csak dicsért. Körbesétált, végigtapogatta és kinyitogatta a szekrényeket, megvizsgálta az ablakokon a zsanért, arrébb tolta az asztalt, bekukkantott alá, megnézte a lábát. Szinte mindent végigtapogatott, de mindent csak dicsért. 

Az apja szinte semmihez sem nyúlt hozzá. Magas volt, majdnem beverte a fejét az ajtófélfába, odabent pedig sem a falhoz, sem a bútorokhoz nem ment közel. Elfogódottnak látszott, minduntalan a zsebébe dugta a kezét, és folyton a torkát köszörülte, noha semmiféle mondanivalója nem volt. 

A lány csak nézte õket szomorúan, és nem tudott megszólalni. Pedig szeretett volna, mindenféle vigasztaló dolgot akart mondani, de valójában csak annyit, hogy szeretlek titeket. Nézte az apját, ahogy a kilátást nézi, és semmi más nem jutott az eszébe. 
Mielõtt elindultak, az anyja meg az apja megállt az ablakban, és kibámult. Jelentéktelen apróságokról beszélgettek; arról, hogy milyen látványt nyújthat onnan az esti város, meg arról, hogy milyen fontos a szép kilátás. Nem pillantottak egymásra, csak néztek ki az ablakon, kéz a kézben. 
Furcsa volt a költözés elõtti két hét. Az apja nekilátott, hogy megjavítson neki mindenféle rég tönkrement apróságot, az anyja pedig ennivalóval traktálta, és egy hosszú írásról mesélt, amit valamikor olvasott, és amely egy családról szólt, ahol az anya rákos volt, és mindenki tudta, hogy nemsokára meg fog halni. A cikk szerint ez a tudat közelebb hozta egymáshoz a családtagokat, minden szabadidejüket együtt töltötték, és többet értek egymáshoz, mint azelõtt. Az anyja úgy gondolta, az õ családjuk helyzete is hasonló. Ugyanakkor azonban azt is gondolta, hiába kerültek egymáshoz közelebb, egyúttal el is távolodtak. A cikkben szó sem volt ilyesmirõl, legalábbis nem emlékezett rá. Ott csak arról volt szó, hogy a családtagok jobban szerették egymást, mint valaha. Tisztában volt vele, hogy a párhuzam sántít: nem haldoklott rákban se más betegségben, és azt sem hitte, hogy jobban szeretnék egymást, mint valaha. A szeretet ugyanis más. A szeretet csupa játék, õk viszont, noha kétségkívül többet ölelkeztek, mint azelõtt, leszoktak róla, hogy csak úgy a vicc kedvéért megpróbálják kipréselni egymásból a szuszt. Csak álltak, bénult ölelésben. 
A barátjának csak egyszer beszélt a dologról. Elmesélte neki, mi állt a cikkben, de azt már nem tudta megfogalmazni, mit érez, a barátja pedig vigasztalásképp csak olyasmit mondott, amit amúgy is tudott. 
- Bármikor meglátogathatnak - mondta. - Kedvelem õket - mondta. - Itt laknak egy köpésre - mondta. 
Meg azt is mondta, hogy szereti. A szemébe nézett, és úgy vallott szerelmet, mintha valami egész mást akarna mondani. Mintha azt akarná mondani, a szerelme mindenre megoldás, és megkönnyíti majd az elszakadást. 
Húsvét vasárnap, a költözés napján zuhogott az esõ és fújt a szél. A szülei a tócsákat kerülgetve segítettek lecipelni a kocsihoz a holmiját. Az apja nemigen tágított mellõle. A szél a lába közé fújta a kabátját, az arcát vörösre csípte a hideg. 
Miután végeztek a pakolással, leültek a meleg konyhában élesztõkrémes kenyeret enni, és hallgatták a fûtõtest duruzsolását. Az utcán már sötétedett. Néha, ha megfordult a szél, az esõ verni kezdte a konyhaablakot. Nézték a cseresznyefa szürke, szél cibálta sziluettjét, és kibontottak egy üveg bort. A konyhában szokatlanul nagy volt a rend, hiszen aznap alig ettek valamit. 
Nagyon szerette volna, ha ez az utolsó együtt töltött óra jól sikerül, de hirtelen minden zavarba hozta. A Blu-tackkel kiragasztott fénykép, amin kanasztázik. Az, ahogyan az anyja bort tölt a poharába. Nem tudta, mit mondjon. 

Így hát apróságokról beszélgettek. - Elraktad a samponodat? - kérdezte az apja. - Ott volt egy flakon a kád mellett. Gondoltam, talán kellhet. - A mosogatónak támaszkodott, két kézzel fogta a poharát, és szórakozottan lötyögtette benne a bort. A lánynak egyre sürgetõbb mehetnékje támadt. 

Az anyja az asztal túloldalán ült, és cigarettázott. A cipõjét lerúgta, a lábát föltette egy székre, és fáradtan hátradõlt. - Holnap húsvét hétfõ - mondta, és rámosolygott a mosogatót támasztó férjére. A keze az asztalon pihent. - Egész nap lustálkodhatunk. - Egy biccentéssel odahívta magához a férjét, és átkarolta a derekát. Úgy nézett föl rá, mint egy kisgyerek. 
A konyhai lámpa lágy, sárga fénybe vonta a nyitott borosüveget, a lány bõrét. A falon, az apja feje fölött észrevett egy kis foltot, ahol lepergett a festék. A barackszín alól fehér kandikált elõ, az apja munkája nyoma. Eszébe jutott a réges-régi festés, a lepedõbe bugyolált bútorok, az apja festékfoltos keze. Azelõtt talán kék volt a fal, legalábbis úgy emlékezett. 

- Emlékeztek arra a húsvéti csokivadászatra? - kérdezte. - A csokitojások mellett üzenetek voltak. Mindegyikhez írtatok egyet. - Meg akarta mutatni a szüleinek, hogy még emlékszik rá, akárcsak õk. - Akkoriban kék volt a konyha - tette hozzá. 

- Minden üzenet egy-egy rejtvény volt - mondta az apja. - Mit tojt még a nyuszi neked? Keresd ott, hol álmod leled! 
- A párnám alatt - mondta. Eszébe jutott, hogy a csokoládé megolvadt a párna alatt, a fólia szétmállott, és beleragadt a masszába. 

Az apja most már fél kézzel fogta a borospoharat. - Mindig nagy gondot fordítottunk a zsúrokra meg az ilyesmire. 

Bólintott, és nézte, ahogy az anyja átnyúl az asztal fölött, és lepöcköli a hamut a cigaretta végérõl. Most már semmi kedve nem volt elindulni. Arra gondolt, talán azt mondhatná, hogy fáradt, és inkább marad még egy éjszakára. Csakhogy a barátjával megbeszélték, hogy fél hétkor érte megy. A fiú ott várja majd a verandán, a holmija dobozokban, az arcán a jól ismert mosoly. 
A szülei egymásra pillantottak, aztán a férfi odament a konyhaszekrényhez. Az asszony, a lába még mindig a széken, nézte, ahogy a férje távolodik, és kinyitja a szekrény ajtaját. Kisimított az arcából egy tincset. - Arra gondoltunk, adunk neked egy kis ajándékot - mondta a férfi, és kivett valamit a szekrénybõl. - Nem nagy szám - folytatta. - Semmibe sem került. Nem egy új kocsi kulcsa vagy hasonló. Nem nagy szám. 
Szabadkozni kezdett, hogy nem kellett volna, meg hogy teljesen fölösleges ajándékot adniuk neki, de aztán a mondat közepén elhallgatott. Valahogy hamisan csengtek a szavai. Soha nem beszélt így a szüleivel. 
Az apja megtorpant egy pillanatra, és szemügyre vette az ajándékot. Olyan nagy volt a keze, hogy a lány nem látta, mi van benne. - Haszontalanság - mondta az apja. - Valószínûleg semmire sem tudod majd használni. 
- Nem igaz - mondta az asszony. - Ne beszélj butaságokat. A lányod biztosan nem fogja így gondolni. 
- Ezt tõlünk kapod - mondta a férfi, és egy kis fadobozt tett az asztalra. A doboz szemlátomást régi volt; a lány nem tudta volna megmondani, milyen fából készült, nem nagyon értett a fákhoz. Egyszerû doboz volt, egészen aprónak tûnt az asztalon, a lámpa sárga fénye lágyan tört meg a fedelén. 
- Üres - mondta az apja. Lehajolt, és újra megérintette a dobozt, de nem tolta közelebb a lányához. - Csak azért mondom, nehogy azt hidd, van benne valami. 
- Egy csomó pénzt akartuk belerakni - mondta az anyja nevetve, aztán vállat vont. Mivel senki nem mondott semmit, így folytatta: - Apád vette, amikor összeköltöztünk. Egy ószeresnél. 
A lány az anyjáról a dobozra pillantott. Megérintette a fát, és érezte, hogy meleg. A konyhaszekrény alatt halogénizzók voltak, átmelegítették a szekrény alját, és felmelegítették a dobozt. 
- Csak húsz pennybe került - mondta az apja. 
- Vannak emberek, mint például a nõvérem - mondta az anyja, - akik azt hiszik, hogy ami olcsó, az nem lehet olyan jó, mint ami több száz fontba kerül. A nõvérem világ életében ilyen volt. Én viszont mindig is úgy gondoltam, hogy ha az ember talál valami szép dolgot, és olcsón meg tudja szerezni, attól az csak még értékesebb lesz. - Figyelte, ahogy a lánya kinyitja a dobozt, és végigfuttatja a tekintetét lágy, sima felületén. 
- Szerettünk volna belerakni valamit - mondta az apja. - Arra gondoltam, egy kis potpourrit vagy ilyesfélét. De aztán... nem is tudom. Így hagytuk. 
- Arra gondoltunk, majd csak kitalálsz valamit. Jobb, ha te döntöd el, mit teszel bele. Tarthatsz benne bármit. 
A lány lenézett a dobozra. Kinyitotta és becsukta. Aztán felpillantott a szüleire. 
- A barátod rendes fiú - mondta az anyja. - Nagyon örülünk, hogy találtál magadnak egy rendes fiút. 
- Tudom. 
- Jóravaló srác - mondta az apja. 
- Szeretlek titeket - mondta a lány. 
Megérintette a dobozt. A két kezébe fogta. Eszébe jutott a barátja, aki nemsokára kiáll a verandára a maga dobozaival, és lesi, mikor bukkan fel az utca végén az autója. 
Miután a lányuk elment, tovább üldögéltek a konyhában. Megitták az üveg bort. A férfi figyelte, ahogy a felesége felegyenesedik a székben, és meztelen lábfejével odahúzza magához a cipõjét. Lábujja körmérõl lepattogzott a vörös lakk. Mindig vörösre lakkozta a lábujja körmét.
A férfi megfogta az üres borosüveget, és elmosolyodott. - Jól bírta a strapát a mi kis dobozkánk - mondta. - És csak húsz penny volt. - A felesége nem pillantott rá, épp a cipõjébe igyekezett belebújni. - Emlékszel? Ott vettem abban a kis boltban a mosószalon mellett. - Ahogy az asszony elõrehajolt a lábfejéhez, az arcába omlott a haja.
Lassan feltápászkodott, és észrevette, hogy a férje figyeli, a borosüveg még mindig a kezében.
- Jaj, te - mondta az asszony. Átölelte a férje derekát, és érezte, hogy a hideg borosüveg a hátához ér. A férfi teste forró volt. - Olyan vagy, mint egy radiátor. - Sokszor mondta már ezt. Tetszett neki a hasonlat.
- Szeretlek - mondta a férfi.
Az asszony kikukucskált a férje válla fölött, és a tiszta pulton megpillantotta a kekszes dobozt és egy régi boríték hátán a másnapra szóló bevásárló listát. Odabújt a férjéhez.
- Én is szeretlek.
A nagylámpa fénye élesen verõdött vissza az új lakás szõnyegérõl, faláról. Itt is, ott is nagy tornyokban álltak a dobozok, alig tudták átpréselni magukat közöttük. Miközben a fiú kicsomagolta a bort, a lány végigjárta a helyiségeket. A hálószobám, gondolta, a fürdõszobám, gondolta. Úgy találta, a legjobb csengése mégis a nappalinak van. Ki is mondta hangosan: - A nappalim.
Visszament a fiúhoz, aki két nagy halom elnyûtt kartondoboz között állt, a kezében két borospohár. 
- Az erkélyünk - mondta a lány, és a kicsiny erkélyre mutatott, ahol már várta õket a két szék, mintha egyedül az övék volna az egész kilátás. A szobában áporodott volt a levegõ, és a lány most vette csak észre, hogy még ki sem bújt a kabátjából.
- Láttad a könyvespolcot? - kérdezte a fiú. A polchoz vezette, és megmutatta neki, hogy a por mintázatán meglátszik az elõzõ lakó könyveinek nyoma. A falakon üres képszegek. Tanakodni kezdtek, mit akasszanak rájuk, és azt is megpróbálták kitalálni, miféle képei lehettek az elõzõ lakónak. A fiú szünet nélkül mosolygott.
- Szerinted is egy pár lakott itt elõttünk? - kérdezte a lány. Mert szerinte biztosan. Õt nem érdekli, felelte a fiú. Megsimogatta a lány combját, és várakozó tekintettel figyelte az arcát.
Nagyon sok bort megittak; a fiú nem hagyta, hogy kiürüljenek a poharaik. A földön ültek, a dobozoknak támaszkodva, néha pedig elheveredtek a parkettán. Arról beszélgettek, vajon meddig fognak ott élni. Egy évig. Vagy talán kettõig. Belegondolni is furcsa.

Késõbb, amikor egy kicsit már becsípett, a lány elõvette a szüleitõl kapott dobozt, és letette maguk közé a szõnyegre. Elmesélte, mit mondtak róla a szülei, aztán pityergett egy sort. 

- Szép kis doboz - mondta a fiú. - Biztos nagyon szeretnek téged.
Felvette a nyitott borosüveg mellõl a parafa dugót, és megmutatta a lánynak.
- Ezt pezsgõsdugóval szokás csinálni - mondta.
A nadrágzsebébõl elõkotort egy maroknyi aprópénzt, és keresgélni kezdett benne. A lány mosolyogva nézte. Azt is szerette a fiúban, hogy a zsebében tartja az apróját. - Be kell metszeni a dugót, és a résbe egy ötvencentest kell dugni - mondta a fiú, és felnézett a lányra. - Így szokás.
A lány figyelte, ahogy a fiú lehajtott fejjel, nagy mûgonddal bemetszi a dugót. A háta mögött szinte szikrázott a fal. Igyekszik megjegyezni ezt a pillanatot.

         ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret