stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Benyovszky Krisztián
Velence, a túlszimbolizált (irodalmi) város 
 

Számos irodalomelméleti és antropológiai tárgyú tanulmány úgy kezeli a várost, mint nyelvek és kódok rétegezett szemiotikai struktúráját vagy mint olyan mentális, imaginatív képzõdményt, mely az emberi tudatállapotok egyfajta kivetüléseként hat, illetve a kulturális emlékezet tárgyiasulásaként funkcionál. Mindkét megközelítésben közös, hogy a város olvasható szövegként jelenik meg, olyan jelek bonyolult szövedékeként, amelyet a többértelmûség jellemez. Az ilyen elõfeltevéseken alapuló értelmezések eredményeként aztán nemcsak bizonyos helyek (kiválasztott városi terek) nyernek többletjelentést, hanem gyakran az egész város is szimbolizálódik. Vannak városok, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy a legkülönbözõbb dolgok jelölõivé váljanak.
E jelenség vizsgálata újabb dimenziót nyer azáltal, ha irodalmi mûvekben megjelenõ, a valóságos városoktól ugyan nem független, de mégiscsak a médium (nyelv) és az irodalmi hagyomány adta kereketeken belül megképzõdõ-felépülõ autonóm irodalmi városokra összpontosítunk. A város és szöveg közt tételezett analógia itt hatványozottan érvényes, hisz a dinamikus, pulzáló hálóként vagy mozgásban lévõ - szûkülõ és táguló mezõként megtapasztalt város (Daniela Hodrová: ,,A város szövege mint háló és mezõ", Èeská literatura 2004/4, 545-553.) egy olyan közegben jelenik meg (textualitás), amely nagyon is hasonló tulajdonságokkal bír. Az alábbiakban is ilyen urbánus szövegekrõl esik szó. Az irodalmi Velence megjelenési formáit vizsgálom két esszé és két regény elemzésén keresztül. Nem törekszem az ,,objektum" kimerítõ jellemzésére, inkább csak néhány markáns vonását igyekszem megragadni. 
Gondolatmenetem kiindulópontját Hévizi Ottó ,,Látáspróba - Velence" címû esszéje képezi (Határ 1994/1, 5-12.). Az írás egy filozófiai meditáció formáját ölti, melyet a város látványa inspirál. Fontos szerepet kap tehát a nézés, a tekintet mozgása, s ezzel egyidõben a megismerés, a értelemképzés és a szimbólumalkotás folyamata. ,,Az értelem kedvét leli Velencében, még ha fanyalog is, mert az szüntelenül jelent neki valamit - mintha állandóan a kezére játszana". A szerzõ szerint Velence egy olyan város, amelyet ,,a jóisten is szimbólumnak teremtett." A kulturális és az irodalmi emlékezet annyiféle értelemösszefüggésben fürösztötte meg, hogy a túldeterminációnak köszönhetõen már-már üres jellé változott. Mint írja, Velence, szegény, ,,agyba-fõbe van szimbolizálva"; egy ,,önnön szimbolikusságával megvert város". E tény azonban - mely az irodalmi Velence elsõ meghatározó vonásának tekinthetõ - nem kell, hogy eltántorítson bennünket konkrét jelentéseinek vizsgálatától. Épp ellenkezõleg: Velence irodalma, illetve az irodalom Velencéje gazdag forrás a városok szemiotikájával vagy antropológiájával foglalkozó kutatók számára. 
Velence mint a titkok városa
A második példám Jeanette Winterson A szenvedély címû regénye (Budapest, Európa 1998, fordította: Lengyel Éva). A mû a kortárs angol próza mágikus realista vonulatához tartozik (G.Swift, S.Rushdie, A. Carter). Olyan írásmód jellemzi tehát, ahol a fantasztikus-csodás elem és a köznapi történés természetes módon járja át egymást, ahol a történetileg hiteles és a fiktív esemény, a szent és a profán szférája, a szószerinti és a figuratív jelentés közti határ viszonylagossá válik.
,,Napóleon olyan szenvedélyesen szerette a csirkét, hogy szakácsainak a nap huszonnégy órájában rendelkezésére kellett állniuk". Ez a nyitómondat rögtön beleránt bennünket abba a sajátos téridõbe, ahol a történelem hagyományosan heroikus módon tárgyalt ,,nagy eseményei" és ,,nagy alakjai" egy (hét)köznapi nézõpont kicsinyítõ, leleplezõ perspektívájából kerülnek elbeszélésre. A császár ,,csirkefelelõs" szakácsa szempontjából kísérhetjük végig a Grande Armée dicsõséges hódító útját és bukását. Henri bálványozza Napóleont, s ez bírja rá arra, hogy kamaszként beálljon Európa-szerte híres seregébe. Naplószerû bejegyzéseibõl egy olyan belsõ átalakulás, szellemi érés folyamatrajza olvasható ki, melyben a szenvedélyes rajongás fokozatosan alakul át megkeseredett gyûlöletté: ,,Õ csak látta, mit mi éreztünk. Veszteségeinkrõl csak papír felett elmélkedett. Neki volt sátra és élelme, de mi meghaltunk". A fagyoskodó újoncokkal kapcsolatban jegyzi meg keserû iróniával: ,,Fehérek vagyunk, piros az orrunk, kék az ujjunk. A trikolór." 
A regény másik fõszereplõje egy velencei csónakos lánya, Villanelle, akinek lábujjai között úszóhártya nõtt, ezért képes járni a vízen. Õt másféle szenvedély fûti. Egyrészt a szerencsejáték szenvedélye (egy kaszinóban dolgozik krupiéként), másrészt egy velencei mûgyûjtõ felesége iránti érzéki szenvedély. A kezdetben egymástól elkülönülten futó két cselekményszál nagyjából a regény közepén, a franciák számára csúfos moszkvai hadjárat egy kiélezett jelenetében váratlanul összeér, s ezek után már szétbogozhatatlanul szövõdik tovább - Velence irányába.
A lagúnák városa a regény harmadik fõszereplõjének tekinthetõ. Velence egy olyan élõ, dinamikus városként mutatkozik meg, ahol ,,mindig minden változik"; leginkább egy mozgó labirintusra emlékeztet, ahol ,,az utcák és az arcok egyformának tûnnek, de nem azok", ahol az ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint nap, de ,,az útvonal sosem lesz ugyanaz". Tünékeny város; az idegen itt nem veszi hasznát térképeknek. ,,Ez a város leplekbe burkolja magát. Csatornák mögött újabb csatornák rejtõznek, sikátorok szelik át az utat, aztán cikcakkban mennek tovább, úgyhogy bármit csinálsz is, életed végéig nem fogod tudni, hol jársz. Lehet, hogy már behunyt szemmel is megtalálod mind a tereket, és el tudsz menni a Rialtótól a Gettóig és ki a lagúnába, még mindig lesznek helyek, amiket soha nem találsz meg, és ha mégis megtalálod õket, lehet, hogy soha nem jutsz vissza a Szent Márkhoz. Ha valahova menni akarsz, mindig bõven hagyj idõt, és készülj fel rá, hogy más úton jutsz oda, vagy hogy valami tervbe nem is vettet csinálsz, ha már úgyis arra jársz" - tanácsolja Villanelle Henrinek (137.). Itt még Napóleonnak sem sikerült rendet teremtenie. A napi meglepetésekre, az újabb és újabb kis kalandokra, a folytonos megújulásra áhítozó kószálók (flâneur) számára viszont ideális terep. 
Velence a bizonytalanságok s legfõként a titkok városa, olyan titkoké, melyek nyitját sokszor ,,csak a halottak tudják" (142.). Jellemzõen egy nyitott, befogadó város, lakosai a legkülönbözõbb náció tagjai, a dúsgazdag itáliai kereskedõktõl a pénztelen közép-európai kalandorokig mindenki megtalálható itt, s mindenki egyaránt maszkot visel. Még az õrültek és a rögeszmés álmodozók is, akikbõl szintén nincs hiány. ,,Ez az álarcok városa. Ami ma vagy, nem zárja ki, hogy holnap más legyél. Itt szabadon felfedezheted magad, és ha gazdag vagy eszes vagy, senki nem fogja utadat állni. Ez a város pénzre és szellemre épült, itt mindkettõt becsülik, s a kettõnek nem kell együtt járnia." (180.) Ha valaki egyszer megérkezett ide, nehezen vagy egyáltalán nem tud szabadulni a város mágikus hatalmától, azúrkék égboltjától, nyirkos falaitól, baljóslatúan sötét és átláthatatlan sikátoraitól, szövevényes csatornajárataitól. Az emberek nagy részét a pénz és a szerelem szenvedélye vonzza ide, s tartja is itt õket nemegyszer örökre. 
És pontosan ez a regény tematikus fókusza. A szenvedély, amely egy sokoldalú, ambivalens érzés, tudatállapot, felemelõ, de egyben végzetes alkati sajátosság. Ez mozgatja a mû szereplõit is, a legyõzhetetlen, sóvár testi vágyból és a lelki vonzódásból összeálló szerelmi szenvedély, a kudarccal, a halállal kacérkodó, de az életbe mégis görcsösen kapaszkodó játékos szenvedélye, a korlátlan hatalom illúziójával csábító tekintély iránti szenvedély, valamint a vallási eksztázis gyakran önkívületi lobogása. A szenvedély önmagában megfoghatatlan, olvassuk, mindig valami között helyezkedik el. A ,,félelem és a nemiség", a ,,szerelem és a kétségbeesés" - valahol az ,,Isten és az Ördög" között bújik meg. A vele való játszadozás veszélyes, mert nem tartható kordában, csakhamar már nem tudunk parancsolni neki, s a rabszolgái leszünk.
A minden-tudás és a közelség városa
Velence visszatérõ tér Szerb Antal esszéiben és szépirodalmi munkáiban. Az a város, amelyet - teljes mértékben meg nem indokolható módon - a legközelebb érez magához. Giovanni Comisso Velencei kémek címû gyûjteményéhez írt elõszavában úgy jellemzi Velencét, mint egy átlátható, az intimitás tereit megszüntetõ várost: ,,...ablakodból pontosan láthatod, mi történik a szemben lévõ lakásban, a velenceiek a szó szoros értelmében kiteregetik a nyilvánosság elõtt fehérnemûjüket, ott lóg a kötélen két ház között, nemcsak fehérnemû, ágynemû, asztalnemû, hanem kabátok, nadrágok is, minden, az egész ruhatár." Winterson Velencéjével ellentétben ez nem a titkok városa: ,,Ebben a városban nincsenek titkok. Mindenki tud mindenkirõl mindent. Ez a minden-tudás és mindenre-kíváncsiság ihleti kémeinket és nyilván megbízóikat is. Ha valakirõl nem tudnak semmit, az már gyanús is." (10.) Ennek az is az oka, hogy a város mérete a XI. századtól kezdve nem igazán változott. Szerb A harmadik torony címû kiváló esszéjében is kitér a változatlan kiterjedés közösségformáló szerepére, s a közelség városának nevezi Velencét; a legbejárhatóbb és ezért a legotthonosabb városnak: ,,A legemberszabásúbb város. (...) Velence nem 'fejlõdhet', nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét õsidõktõl fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok." Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: ,,Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán." 
Egyéni és kozmikus létélmény
Szerb Antalnak a város iránti szeretete azonban mélyebb élményekbõl táplálkozik. Olyan eksztatikus otthonosságérzés fogja el a sikátorok közt, amire nem lel világos magyarázatot. Az olasz vicolók számára az autentikus lét erõtereiként mûködnek. ,,Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb." Ezek a tapasztalatok újrafogalmazódnak az Utas és holdvilág elsõ fejezetében, immáron a fõszereplõ, Mihály szólamába ágyazottan. A fõszereplõ egyedül, szinte alvajáró módján bolyong Velence egyre szûkülõ és egyre sötétebbé váló sikátoraiban. ,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévõ házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka." A már-már elviselhetetlenül szûk terek azonban nem töltik el szorongással vagy félelemmel. Épp ellenkezõleg: úgy érzi magát, ,,mint aki végre hazaérkezett." Ugyanolyan tanácstalan e tapasztalat okát illetõen, mint az elõbb idézett esszé szerzõje volt: ,,Mi volt ez a furcsa bûvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt..." - kérdezi magától Mihály. 
A város másik kivételes helye a Szent Márk tér, mely a gyalogló ott-létét és tetteit kozmikus távlatokba helyezi. A harmadik toronyban úgy beszél róla, mint a kiterjedésében szerény Velence pazarlóan tág centrumáról. Neki köszönheti a város, hogy a világ (egyik) közepének mondhatja magát. Rómának több ilyen helye is van, teszi hozzá, s Párizsban a Place de l' Opera szintén hasonló élményekkel ajándékozza meg a sétálót: ,,Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen."
Velence mint az enyészet városa 
,,Vajon eltörölte-e Velence azt a mocsaras, lápos lagúna-vidéket, amely fölé korhatag cölöp-posztamensei emelik?" - teszi fel a kérdést idézett esszéjében Hévizi Ottó, majd egyértelmûen nemleges választ ad rá. ,,Velence nem törölte el önmaga genealógiáját"- írja, s ez város-mivoltának egyik meghatározó vonása. Pontosabban: ez az, ami a városokat általában jellemzõ tulajdonságok körén kívül helyezi. Hévizi abból indul ki, hogy ,,egy várost talán nem az tesz várossá, hogy kis helyen sok ember lakik sok épületben, hanem egy látszólag mellékes körülmény: a közök mivolta. Az, hogy mi van a házak, háztömbök között. Egy város attól város, hogy megpróbálja eltörölni, vagy legalábbis elvonni szemünk elõl a romlékony altalajt, az emberen túli eróziót viselõ fundamentumot." Ezzel szemben Velence olyan város, ahol szüntelenül kiütköznek a ház-közök, olyan beépített tér, mely nem próbálja palástolni organikus, a természet erõi formálta, s azoknak kiszolgáltatott talapzatát. A város látványa arról gyõzi meg a szemlélõt, hogy ,,egy ennyire elázott, alul-fölül locsolt várost nem lehet lakni". Hiába tudjuk, hogy Velence cölöpökön áll, nehéz elhinnünk. ,,Velence a tengerrel való viszonya miatt hihetetlen."
A víz, a föld és a kõ (épületek) ilyen együttélése Szerb Antalt is töprengésre készteti. A tudás és a látszat nála sincs összhangban: ,,Nem tudom, mi volt elõbb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz: de hogy lehet, hogy a víz éppen ott kezdõdik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy elõbb megépítették az utcát, azután beleeresztették a vizet." (A harmadik torony
A népszerû kortárs spanyol regényíró, Juan Manuel de Prada Vihar (1997) címû regényében Velencének pontosan ez az oldala domborodik ki. A mû a víz, a köd és a hó eróziójának kiszolgáltatott, menthetetlenül az enyészet felé tartó város képével szembesít bennünket. A történet elbeszélõje egy spanyol mûvészettörténész, Alejandro Ballesteros, aki Giorgione híres és talányos jelentésû festményét, a Vihart jön tanulmányozni Velencébe. Megérkezését követõen egy bûnügy kellõs közepébe csöppen: szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, melynek szálai késõbb elvezetik a képhamisítók világába. A képleírás és értelmezés, a nyomozás és a fõszereplõ életvilága egyre szorosabban fonódik össze. A kép, a város és egy fiatal lány titka egymást értelmezõ viszonyba kerül. S miközben Giorgione képén mereng, újabb és újabb magyarázatokat gyártva, egyre inkább hatalmába keríti, magába szippantja õt a város. Érzékei megzavarodnak, tájékozódása térben és idõben radikálisan átalakul. A labirintusban való bolyongás és a megrekedt, álomszerûen szûkülõ és táguló idõ tapasztalata vesz rajta erõt. 
Velencét az õ szemszögébõl, illetve néhány helyi lakos elbeszélésébõl ismerjük meg. Õk alkotják meg a kiszolgáltatott és pusztulásra ítéltetett város képét. Az elbeszélés modalitását a melankólia és a dekadens hangulatok uralják. Velencét senki sem mentheti meg a romlástól, az enyészet árnyéka alapításától fogva ott lebeg felette. Alejandro a zuhogó esõ, a sûrû havazás vagy az átláthatatlan köd függönyén keresztül láttatja a várost. A felülrõl érkezõ ,,égi áldás" és a tenger hullámai együttes erõvel gyalulják gömbölydeddé a város sarkait, az épületek éles kontúrjait, s közben puhítják, mállasztják a köveket. A nyirkosság és a nyomában járó penész és gomba nemcsak az utcák és a házak alapjait foglalja el, hanem beszüremkedik a házakba, múzeumokba is, pusztító zöldes patinával vonva be a felbecsülhetetlen értékû festményeket. Ahogy Alejandro egyik helyi barátnõje mondja: ,,Egyszer megszûnünk városnak lenni, és tenger alatti temetõvé változunk." A konok havazás szintén a végzetet anticipálja. A tejes, sûrû köd, mely mintegy bebalzsamozza a várost, és a csatornák hullámzása keltette túlvilági zöldes fény villódzása a házfalakon kísérteties térré változtatják Velencét. Ehhez járul még az utcák elrendezésének útvesztõszerûsége. Az elágazó, majd újra egymásba torkolló sikátorok gyakran tréfálják meg a turistákat. Az idegent itt könnyen a tehetetlenség szorongató és - freudi értelemben - kísérteties, hátborzongató érzése kerítheti hatalmába, amikor hiábavalóan próbál kijutni az utcák labirintusából: ismételten vissza jut ugyanoda, ahonnan elindult, ugyanazokkal a helyekkel és emberekkel találkozik. Mintha ördögi körben mozogna. (Érdekes, hogy Freud A kísérteties címû tanulmányában épp az ,,itáliai kisvárosok" utcáival kapcsolatos emlékeire hivatkozik. Akárha Velencérõl beszélne...) A regény világáról is elmondható, hogy benne emberek, helyzetek és épületek egymás tükörképeivé válnak. 
,,Velence nagyon endogám város" - mondja egy helyi múzeum igazgatója. Itt mindenki mindenkit ismer, valamilyen szinten mindenki mindenkinek a rokona; mint egy nagy család. Prada regénye a Szerb Antal által is említett familiáris közelségnek inkább az árnyoldalait hangsúlyozza. Az intimitás elvesztését, a kényszerû szomszédi összetartozás ártó hatását, a pletykák, a rosszindulatú híresztelések mérgezõ hatását. A bûn itt nem igazán titkolható el, s ily módon a felelõsség is arányosan oszlik meg az elkövetõ és a többi lakos között, akik akaratlanul is tudóivá válnak olyan titkoknak, amelyekrõl jobb lett volna tudomást sem szerezni. Az árulkodó jelek és rejtegetnivaló dolgok a csatornában végzik; a tenger eltünteti a nyomokat, miként majd egyszer, amint az ittlakók vallják, a várost is. 

Bibliográfia

BENYOVSZKY Krisztián
Rácsmustra
Kalligram, 2001
,,(Kr)imitációk"
Magyar Lettre Internationale, 44
,,A titokzatos város
(Prága irodalma, az irodalom Prágája)"
Magyar Lettre Internationale, 55
HODROVÁ, Daniela
,,A város aurája - Prága"
Magyar Lettre Internationale, 29
,,A káosz poétikája"
Magyar Lettre Internationale, 44
HÉVIZI Ottó 
,,Látáspróba - Velence" 
Határ 1994. 1.
WINTERSON, Jeanette
A szenvedély 
Európa, 1998


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret