Benyovszky Krisztián
Velence, a túlszimbolizált (irodalmi) város
Számos irodalomelméleti és antropológiai
tárgyú tanulmány úgy kezeli a várost,
mint nyelvek és kódok rétegezett szemiotikai struktúráját
vagy mint olyan mentális, imaginatív képzõdményt,
mely az emberi tudatállapotok egyfajta kivetüléseként
hat, illetve a kulturális emlékezet tárgyiasulásaként
funkcionál. Mindkét megközelítésben közös,
hogy a város olvasható szövegként jelenik meg,
olyan jelek bonyolult szövedékeként, amelyet a többértelmûség
jellemez. Az ilyen elõfeltevéseken alapuló értelmezések
eredményeként aztán nemcsak bizonyos helyek (kiválasztott
városi terek) nyernek többletjelentést, hanem gyakran
az egész város is szimbolizálódik. Vannak városok,
amelyek különösen alkalmasak arra, hogy a legkülönbözõbb
dolgok jelölõivé váljanak.
E jelenség vizsgálata újabb dimenziót nyer
azáltal, ha irodalmi mûvekben megjelenõ, a valóságos
városoktól ugyan nem független, de mégiscsak
a médium (nyelv) és az irodalmi hagyomány adta kereketeken
belül megképzõdõ-felépülõ
autonóm
irodalmi városokra összpontosítunk.
A város és szöveg közt tételezett analógia
itt hatványozottan érvényes, hisz a dinamikus, pulzáló
hálóként vagy mozgásban lévõ
- szûkülõ és táguló mezõként
megtapasztalt város (Daniela Hodrová: ,,A város szövege
mint háló és mezõ",
Èeská
literatura 2004/4, 545-553.) egy olyan közegben jelenik meg (textualitás),
amely nagyon is hasonló tulajdonságokkal bír. Az alábbiakban
is ilyen urbánus szövegekrõl esik szó. Az irodalmi
Velence megjelenési formáit vizsgálom két esszé
és két regény elemzésén keresztül.
Nem törekszem az ,,objektum" kimerítõ jellemzésére,
inkább csak néhány markáns vonását
igyekszem megragadni.
Gondolatmenetem kiindulópontját Hévizi Ottó
,,Látáspróba - Velence" címû esszéje
képezi (Határ 1994/1, 5-12.). Az írás
egy filozófiai meditáció formáját ölti,
melyet a város látványa inspirál. Fontos szerepet
kap tehát a nézés, a tekintet mozgása, s ezzel
egyidõben a megismerés, a értelemképzés
és a szimbólumalkotás folyamata. ,,Az értelem
kedvét leli Velencében, még ha fanyalog is, mert az
szüntelenül jelent neki valamit - mintha állandóan
a kezére játszana". A szerzõ szerint Velence egy olyan
város, amelyet ,,a jóisten is szimbólumnak teremtett."
A kulturális és az irodalmi emlékezet annyiféle
értelemösszefüggésben fürösztötte
meg, hogy a túldeterminációnak köszönhetõen
már-már üres jellé változott. Mint írja,
Velence, szegény, ,,agyba-fõbe van szimbolizálva";
egy ,,önnön szimbolikusságával megvert város".
E tény azonban - mely az irodalmi Velence elsõ meghatározó
vonásának tekinthetõ - nem kell, hogy eltántorítson
bennünket konkrét jelentéseinek vizsgálatától.
Épp ellenkezõleg: Velence irodalma, illetve az irodalom Velencéje
gazdag forrás a városok szemiotikájával vagy
antropológiájával foglalkozó kutatók
számára.
Velence mint a titkok városa
A második példám Jeanette Winterson A szenvedély
címû regénye (Budapest, Európa 1998, fordította:
Lengyel Éva). A mû a kortárs angol próza mágikus
realista vonulatához tartozik (G.Swift, S.Rushdie, A. Carter). Olyan
írásmód jellemzi tehát, ahol a fantasztikus-csodás
elem és a köznapi történés természetes
módon járja át egymást, ahol a történetileg
hiteles és a fiktív esemény, a szent és a profán
szférája, a szószerinti és a figuratív
jelentés közti határ viszonylagossá válik.
,,Napóleon olyan szenvedélyesen szerette a csirkét,
hogy szakácsainak a nap huszonnégy órájában
rendelkezésére kellett állniuk". Ez a nyitómondat
rögtön beleránt bennünket abba a sajátos téridõbe,
ahol a történelem hagyományosan heroikus módon
tárgyalt ,,nagy eseményei" és ,,nagy alakjai" egy
(hét)köznapi nézõpont kicsinyítõ,
leleplezõ perspektívájából kerülnek
elbeszélésre. A császár ,,csirkefelelõs"
szakácsa szempontjából kísérhetjük
végig a Grande Armée dicsõséges hódító
útját és bukását. Henri bálványozza
Napóleont, s ez bírja rá arra, hogy kamaszként
beálljon Európa-szerte híres seregébe. Naplószerû
bejegyzéseibõl egy olyan belsõ átalakulás,
szellemi érés folyamatrajza olvasható ki, melyben
a szenvedélyes rajongás fokozatosan alakul át megkeseredett
gyûlöletté: ,,Õ csak látta, mit mi éreztünk.
Veszteségeinkrõl csak papír felett elmélkedett.
Neki volt sátra és élelme, de mi meghaltunk". A fagyoskodó
újoncokkal kapcsolatban jegyzi meg keserû iróniával:
,,Fehérek vagyunk, piros az orrunk, kék az ujjunk. A trikolór."
A regény másik fõszereplõje egy velencei
csónakos lánya, Villanelle, akinek lábujjai között
úszóhártya nõtt, ezért képes
járni a vízen. Õt másféle szenvedély
fûti. Egyrészt a szerencsejáték szenvedélye
(egy kaszinóban dolgozik krupiéként), másrészt
egy velencei mûgyûjtõ felesége iránti
érzéki szenvedély. A kezdetben egymástól
elkülönülten futó két cselekményszál
nagyjából a regény közepén, a franciák
számára csúfos moszkvai hadjárat egy kiélezett
jelenetében váratlanul összeér, s ezek után
már szétbogozhatatlanul szövõdik tovább
- Velence irányába.
A lagúnák városa a regény harmadik fõszereplõjének
tekinthetõ. Velence egy olyan élõ, dinamikus városként
mutatkozik meg, ahol ,,mindig minden változik"; leginkább
egy mozgó labirintusra emlékeztet, ahol ,,az utcák
és az arcok egyformának tûnnek, de nem azok", ahol
az ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint
nap, de ,,az útvonal sosem lesz ugyanaz". Tünékeny város;
az idegen itt nem veszi hasznát térképeknek. ,,Ez
a város leplekbe burkolja magát. Csatornák mögött
újabb csatornák rejtõznek, sikátorok szelik
át az utat, aztán cikcakkban mennek tovább, úgyhogy
bármit csinálsz is, életed végéig nem
fogod tudni, hol jársz. Lehet, hogy már behunyt szemmel is
megtalálod mind a tereket, és el tudsz menni a Rialtótól
a Gettóig és ki a lagúnába, még mindig
lesznek helyek, amiket soha nem találsz meg, és ha mégis
megtalálod õket, lehet, hogy soha nem jutsz vissza a Szent
Márkhoz. Ha valahova menni akarsz, mindig bõven hagyj idõt,
és készülj fel rá, hogy más úton
jutsz oda, vagy hogy valami tervbe nem is vettet csinálsz, ha már
úgyis arra jársz" - tanácsolja Villanelle Henrinek
(137.). Itt még Napóleonnak sem sikerült rendet teremtenie.
A napi meglepetésekre, az újabb és újabb kis
kalandokra, a folytonos megújulásra áhítozó
kószálók (flâneur) számára viszont
ideális terep.
Velence a bizonytalanságok s legfõként a titkok
városa, olyan titkoké, melyek nyitját sokszor ,,csak
a halottak tudják" (142.). Jellemzõen egy nyitott, befogadó
város, lakosai a legkülönbözõbb náció
tagjai, a dúsgazdag itáliai kereskedõktõl a
pénztelen közép-európai kalandorokig mindenki
megtalálható itt, s mindenki egyaránt maszkot visel.
Még az õrültek és a rögeszmés álmodozók
is, akikbõl szintén nincs hiány. ,,Ez az álarcok
városa. Ami ma vagy, nem zárja ki, hogy holnap más
legyél. Itt szabadon felfedezheted magad, és ha gazdag vagy
eszes vagy, senki nem fogja utadat állni. Ez a város pénzre
és szellemre épült, itt mindkettõt becsülik,
s a kettõnek nem kell együtt járnia." (180.) Ha valaki
egyszer megérkezett ide, nehezen vagy egyáltalán nem
tud szabadulni a város mágikus hatalmától,
azúrkék égboltjától, nyirkos falaitól,
baljóslatúan sötét és átláthatatlan
sikátoraitól, szövevényes csatornajárataitól.
Az emberek nagy részét a pénz és a szerelem
szenvedélye vonzza ide, s tartja is itt õket nemegyszer örökre.
És pontosan ez a regény tematikus fókusza. A szenvedély,
amely egy sokoldalú, ambivalens érzés, tudatállapot,
felemelõ, de egyben végzetes alkati sajátosság.
Ez mozgatja a mû szereplõit is, a legyõzhetetlen, sóvár
testi vágyból és a lelki vonzódásból
összeálló szerelmi szenvedély, a kudarccal, a
halállal kacérkodó, de az életbe mégis
görcsösen kapaszkodó játékos szenvedélye,
a korlátlan hatalom illúziójával csábító
tekintély iránti szenvedély, valamint a vallási
eksztázis gyakran önkívületi lobogása. A
szenvedély önmagában megfoghatatlan, olvassuk, mindig
valami
között helyezkedik el. A ,,félelem és
a nemiség", a ,,szerelem és a kétségbeesés"
- valahol az ,,Isten és az Ördög" között bújik
meg. A vele való játszadozás veszélyes, mert
nem tartható kordában, csakhamar már nem tudunk parancsolni
neki, s a rabszolgái leszünk.
A minden-tudás és a közelség városa
Velence visszatérõ tér Szerb Antal esszéiben
és szépirodalmi munkáiban. Az a város, amelyet
- teljes mértékben meg nem indokolható módon
- a legközelebb érez magához. Giovanni Comisso Velencei
kémek címû gyûjteményéhez írt
elõszavában úgy jellemzi Velencét, mint egy
átlátható, az intimitás tereit megszüntetõ
várost: ,,...ablakodból pontosan láthatod, mi történik
a szemben lévõ lakásban, a velenceiek a szó
szoros értelmében kiteregetik a nyilvánosság
elõtt fehérnemûjüket, ott lóg a kötélen
két ház között, nemcsak fehérnemû,
ágynemû, asztalnemû, hanem kabátok, nadrágok
is, minden, az egész ruhatár." Winterson Velencéjével
ellentétben ez nem a titkok városa: ,,Ebben a városban
nincsenek titkok. Mindenki tud mindenkirõl mindent. Ez a minden-tudás
és mindenre-kíváncsiság ihleti kémeinket
és nyilván megbízóikat is. Ha valakirõl
nem tudnak semmit, az már gyanús is." (10.) Ennek az is az
oka, hogy a város mérete a XI. századtól kezdve
nem igazán változott. Szerb A harmadik torony címû
kiváló esszéjében is kitér a változatlan
kiterjedés közösségformáló szerepére,
s a közelség városának nevezi Velencét;
a legbejárhatóbb és ezért a legotthonosabb
városnak: ,,A legemberszabásúbb város. (...)
Velence nem 'fejlõdhet', nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert
a rendelkezésére álló szárazföld
minden izinkjét õsidõktõl fogva betöltötte
már. És ez a szárazföld nem sok." Ezért
is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet
jutni
félóra alatt: ,,Minden közel van, és ami
messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók
ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön
az óceán."
Egyéni és kozmikus létélmény
Szerb Antalnak a város iránti szeretete azonban mélyebb
élményekbõl táplálkozik. Olyan eksztatikus
otthonosságérzés fogja el a sikátorok közt,
amire nem lel világos magyarázatot. Az olasz
vicolók
számára az autentikus lét erõtereiként
mûködnek. ,,Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által
kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom
csupán a történelmi beállítottságú
ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb
és ösztönösebb." Ezek a tapasztalatok újrafogalmazódnak
az Utas és holdvilág elsõ fejezetében,
immáron a fõszereplõ, Mihály szólamába
ágyazottan. A fõszereplõ egyedül, szinte alvajáró
módján bolyong Velence egyre szûkülõ és
egyre sötétebbé váló sikátoraiban.
,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni
a két szemben lévõ házsort, a hallgató,
nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta,
titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel,
hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni
éjszaka." A már-már elviselhetetlenül szûk
terek azonban nem töltik el szorongással vagy félelemmel.
Épp ellenkezõleg: úgy érzi magát, ,,mint
aki végre hazaérkezett." Ugyanolyan tanácstalan e
tapasztalat okát illetõen, mint az elõbb idézett
esszé szerzõje volt: ,,Mi volt ez a furcsa bûvölet
és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt..."
- kérdezi magától Mihály.
A város másik kivételes helye a Szent Márk
tér, mely a gyalogló ott-létét és tetteit
kozmikus távlatokba helyezi. A harmadik toronyban úgy
beszél róla, mint a kiterjedésében szerény
Velence pazarlóan tág centrumáról. Neki köszönheti
a város, hogy a világ (egyik) közepének mondhatja
magát. Rómának több ilyen helye is van, teszi
hozzá, s Párizsban a Place de l' Opera szintén hasonló
élményekkel ajándékozza meg a sétálót:
,,Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy
sétálása által valahogy funkciót tölt
be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén,
és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen."
Velence mint az enyészet városa
,,Vajon eltörölte-e Velence azt a mocsaras, lápos
lagúna-vidéket, amely fölé korhatag cölöp-posztamensei
emelik?" - teszi fel a kérdést idézett esszéjében
Hévizi Ottó, majd egyértelmûen nemleges választ
ad rá. ,,Velence nem törölte el önmaga genealógiáját"-
írja, s ez város-mivoltának egyik meghatározó
vonása. Pontosabban: ez az, ami a városokat általában
jellemzõ tulajdonságok körén kívül
helyezi. Hévizi abból indul ki, hogy ,,egy várost
talán nem az tesz várossá, hogy kis helyen sok ember
lakik sok épületben, hanem egy látszólag mellékes
körülmény: a
közök mivolta. Az, hogy
mi van a házak, háztömbök között. Egy
város attól város, hogy megpróbálja
eltörölni, vagy legalábbis elvonni szemünk elõl
a romlékony altalajt, az emberen túli eróziót
viselõ fundamentumot." Ezzel szemben Velence olyan város,
ahol szüntelenül kiütköznek a ház-közök,
olyan beépített tér, mely nem próbálja
palástolni organikus, a természet erõi formálta,
s azoknak kiszolgáltatott talapzatát. A város látványa
arról gyõzi meg a szemlélõt, hogy ,,egy ennyire
elázott, alul-fölül locsolt várost nem lehet
lakni". Hiába tudjuk, hogy Velence cölöpökön
áll, nehéz elhinnünk. ,,Velence a tengerrel való
viszonya miatt hihetetlen."
A víz, a föld és a kõ (épületek)
ilyen együttélése Szerb Antalt is töprengésre
készteti. A tudás és a látszat nála
sincs összhangban: ,,Nem tudom, mi volt elõbb, a víz
vagy a ház. Gondolom, a víz: de hogy lehet, hogy a víz
éppen ott kezdõdik, ahol a ház véget ér?
A látszat az, hogy elõbb megépítették
az utcát, azután beleeresztették a vizet." (A harmadik
torony)
A népszerû kortárs spanyol regényíró,
Juan Manuel de Prada Vihar (1997) címû regényében
Velencének pontosan ez az oldala domborodik ki. A mû a víz,
a köd és a hó eróziójának kiszolgáltatott,
menthetetlenül az enyészet felé tartó város
képével szembesít bennünket. A történet
elbeszélõje egy spanyol mûvészettörténész,
Alejandro Ballesteros, aki Giorgione híres és talányos
jelentésû festményét, a Vihart jön
tanulmányozni Velencébe. Megérkezését
követõen egy bûnügy kellõs közepébe
csöppen: szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, melynek
szálai késõbb elvezetik a képhamisítók
világába. A képleírás és értelmezés,
a nyomozás és a fõszereplõ életvilága
egyre szorosabban fonódik össze. A kép, a város
és egy fiatal lány titka egymást értelmezõ
viszonyba kerül. S miközben Giorgione képén mereng,
újabb és újabb magyarázatokat gyártva,
egyre inkább hatalmába keríti, magába szippantja
õt a város. Érzékei megzavarodnak, tájékozódása
térben és idõben radikálisan átalakul.
A labirintusban való bolyongás és a megrekedt, álomszerûen
szûkülõ és táguló idõ tapasztalata
vesz rajta erõt.
Velencét az õ szemszögébõl, illetve
néhány helyi lakos elbeszélésébõl
ismerjük meg. Õk alkotják meg a kiszolgáltatott
és pusztulásra ítéltetett város
képét.
Az elbeszélés modalitását a melankólia
és a dekadens hangulatok uralják. Velencét senki sem
mentheti meg a romlástól, az enyészet árnyéka
alapításától fogva ott lebeg felette. Alejandro
a zuhogó esõ, a sûrû havazás vagy az átláthatatlan
köd függönyén keresztül láttatja a várost.
A felülrõl érkezõ ,,égi áldás"
és a tenger hullámai együttes erõvel gyalulják
gömbölydeddé a város sarkait, az épületek
éles kontúrjait, s közben puhítják, mállasztják
a köveket. A nyirkosság és a nyomában járó
penész és gomba nemcsak az utcák és a házak
alapjait foglalja el, hanem beszüremkedik a házakba, múzeumokba
is, pusztító zöldes patinával vonva be a felbecsülhetetlen
értékû festményeket. Ahogy Alejandro egyik helyi
barátnõje mondja: ,,Egyszer megszûnünk városnak
lenni, és tenger alatti temetõvé változunk."
A konok havazás szintén a végzetet anticipálja.
A tejes, sûrû köd, mely mintegy bebalzsamozza a várost,
és a csatornák hullámzása keltette túlvilági
zöldes fény villódzása a házfalakon kísérteties
térré változtatják Velencét. Ehhez járul
még az utcák elrendezésének útvesztõszerûsége.
Az elágazó, majd újra egymásba torkolló
sikátorok gyakran tréfálják meg a turistákat.
Az idegent itt könnyen a tehetetlenség szorongató és
- freudi értelemben - kísérteties, hátborzongató
érzése kerítheti hatalmába, amikor hiábavalóan
próbál kijutni az utcák labirintusából:
ismételten vissza jut ugyanoda, ahonnan elindult, ugyanazokkal a
helyekkel és emberekkel találkozik. Mintha ördögi
körben mozogna. (Érdekes, hogy Freud A kísérteties
címû tanulmányában épp az ,,itáliai
kisvárosok" utcáival kapcsolatos emlékeire hivatkozik.
Akárha Velencérõl beszélne...) A regény
világáról is elmondható, hogy benne emberek,
helyzetek és épületek egymás tükörképeivé
válnak.
,,Velence nagyon endogám város" - mondja egy helyi múzeum
igazgatója. Itt mindenki mindenkit ismer, valamilyen szinten mindenki
mindenkinek a rokona; mint egy nagy család. Prada regénye
a Szerb Antal által is említett familiáris közelségnek
inkább az árnyoldalait hangsúlyozza. Az intimitás
elvesztését, a kényszerû szomszédi összetartozás
ártó hatását, a pletykák, a rosszindulatú
híresztelések mérgezõ hatását.
A bûn itt nem igazán titkolható el, s ily módon
a felelõsség is arányosan oszlik meg az elkövetõ
és a többi lakos között, akik akaratlanul is tudóivá
válnak olyan titkoknak, amelyekrõl jobb lett volna tudomást
sem szerezni. Az árulkodó jelek és rejtegetnivaló
dolgok a csatornában végzik; a tenger eltünteti a nyomokat,
miként majd egyszer, amint az ittlakók vallják, a
várost is.
Bibliográfia
BENYOVSZKY Krisztián
Rácsmustra
Kalligram, 2001
,,(Kr)imitációk"
Magyar Lettre Internationale, 44
,,A titokzatos város
(Prága irodalma, az irodalom Prágája)"
Magyar Lettre Internationale, 55
HODROVÁ, Daniela
,,A város aurája - Prága"
Magyar Lettre Internationale, 29
,,A káosz poétikája"
Magyar Lettre Internationale, 44
HÉVIZI Ottó
,,Látáspróba - Velence"
Határ 1994. 1.
WINTERSON, Jeanette
A szenvedély
Európa, 1998
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|