stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szergej Zavjalov
És a mordvinokkal mi legyen?
(Multikulti Oroszország?)

<<< vissza a tartalomjegyzékhez

Több mint tíz év telt el azóta, hogy a Szovjetunió összeomlott. Oroszország mostanáig képtelen úrrá lenni azon a helyzeten, hogy elveszítette területének negyedét és lakosságának felét. Fantomfájdalmak gyötrik, akár egy olyan embert, aki elveszítette, mondjuk, a lábát, és súlypontja áthelyeződését sehogyan sem tudja megszokni.
Nyilván az itt a lényeg, hogy bár soknemzetiségű volt ez az ország a "szovjet ember" tudatában ez a jellemzője inkább valamiféle deklaratív, sőt dekoratív jelleget öltött, és éppoly látszólagos volt, mint a "választások" és mint a kommunizmus, amelyben, mint ígérték, már "ez a nemzedék" benne él majd. Egyfelől senki sem hitt komolyan ezekben a képzelgésekben, másfelől azonban a túlnyomó többség kényelmetlenül érezte magát nélkülük. De ahhoz nem fér kétség, hogy valamiféle lelki jóérzés, jövőbe vetett hit azért jellemezte a szovjet korszak második felét. Mert bizony az "egyszerű" szovjet embernek hiába mondták volna a katasztrófa előtt akár tíz évvel, hogy azon az üdülőhelyen, ahol éppen nyaral, a lakosság egyik fele majd meggyilkolja a másikat, vagy hogy a gyerekeit az első osztálytól kezdve majd arra kényszerítik, hogy olyan nyelven tanuljon, amelyikről naivan azt hitte, hogy csak népdalok spicces előadására alkalmas, vagy hogy megalázkodva letelepedési engedélyért kell folyamodnia egy olyan tiszta európai kisvárosban, ahol régi tornyocskák és tiszta kávéházak vannak, és ahol hosszú szolgálati idejét töltötte a hadseregben, vagy hogy a mindenki által elfeledett öregek saját légiflottájuk bombázása miatt pusztulnak majd el, amikor éppen a terrorizmus-ellenes ötéves tervét hajtja végre az a légiflotta az egyik külön elfoglalt köztársaságban. Az "egyszerű" szovjet embernek nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy mindezt felfogja: ehhez nem volt elég belső érzelmi hátországa.
Amikor elérkezett a Glasznoszty ideje, a nemzeti téma (még ha utolsóként is) szintén elárasztotta az újságok és a folyóiratok lapjait. Persze ugyanabban a kedélyes pezsgésben, mint a Glasznoszty többi témája (pedig már vér folyt Szumgaitban [1]). Ez megint csak a "szovjet" emberek eszmecseréje volt, a saját nyelvükön. Volt, aki azt mondta, hogy "szép és dallamos" az ő nyelve (mintha ellenkező esetben, ha nem így gondolná, ki kellene tépni), más valaki egyenesen Noéig, nem másig vezette vissza a családtörténetét, és elődei között tartotta számon az egyiptomi piramisok építőit. Csakhogy most, a már új fogalmak szerinti "új" ember, aki már nem "szovjet", hanem "tömeg" ember, és mindent megtagad, ami "privát" szféráján kívül esik, mégiscsak visszatért ugyanezekhez a hazájáról szóló, számára kellemes elképzelésekhez. Na de mit tegyünk, ha sokak számára itt, ebben az országban, mégis hamisnak, megalázónak és végül kibírhatatlannak tűnnek ezek az elképzelések?
Nos, éppen egy ilyen kellemes elképzelésről szeretném elmondani egy olyan ember véleményét, aki úgy gondolja, hogy nem Moszkva, hanem Szaranszk az a központi hely, amely neki valamiképpen megfelel. Annál is inkább, mert nézőpontja független attól, hogy tényszerűen hol lakik.

Erzék és moksák: mordvinok vagy oroszok?  A Mordvin SZSZK
De először egy rövid bevezető következik. Szaranszk, éppúgy, mint Pétervár, pontosan 651 kilométerre van Moszkvától, csak egy másik pályaudvarról, a Kazanyiról kell elindulni (Szamara felé). Szaranszk Mordvinföld fővárosa. Az ország lakói sehogy sem tudnak megállapodni abban, miként is nevezzék el hazájukat és népüket, de abban sem, hogy Mordvinföld egy vagy két ország, minthogy két etnikai csoport lakik ezen a vidéken: az erze és a moksa. De akárhogyan döntenek is a múltjáról ma, ez az ország már a kelet-európai síkságokra érkezett szlávok megérkezése előtt létezett, erről minden érdeklődőt tudósít Jordan, a 6. században élt gót krónikás. A 13. század elejéről (a Nagy Purgaze herceg uralkodásának idejéről) már valamiféle korai állami oktatás meglétének tanújelei lelhetők fel. Először Obranyos volt az ország fővárosa, de miután 1221-ben elfoglalták a vlagyimiri hercegek (és Nyizsnyij Novgorodnak nevezték el), egy délebbre lévő város, Arzamasz lett a főváros. A tatár hódítás következtében csak a folklór hagyomány őrizte meg Purgaza államának emlékét.
A 16. században Mordvinföldet elfoglalták az oroszok, és ez etnikai katasztrófához vezetett: a népesség nagy része a volgántúli területre menekült a hódítók elől, mely akkor még "senki földjének" számított, és immáron négyszáz éve ott él, és fokozatosan, kis szigetenként asszimilálódott. Időről időre Oroszország belső részeiből telepítettek jobbágyokat azok helyére, akik elköltöztek, az itt adományozott nemesi birtokokra.
Így a mai, adminisztratív úton létrehozott "köztársaságnál" területileg sokkal nagyobb történelmi Mordvinföld lakóinak négy-ötöde orosz lett.
Az októberi forradalomig a mordvin nép nagy falvakban élt, írástudatlan volt, és semmiféle professzionális kultúrát nem ismert. Azok az értelmiségiek, csupán egynéhányan, akik véletlenül műveltséget szereztek (Nyikon, Moszkva és egész Oroszország patriarchája, a történész Vaszilij Kljucsevszkij, a politikus Alekszandr Kerenszkij) identitásukat tekintve semmiképpen sem azonosultak népükkel. Ugyanez mondható el a mordvin azorokról (hercegekről), a Mordvinovokról, Jazikovokról, Vegyenjapinokról. A Mordvinföldön élt orosz földbirtokosok vagy orosz klasszikus szerzők egyszerűen tudomást sem vettek erről a népről (Puskin Boldinyban, Lermontov Tarhaniban, Ogarjov  Régi Aksinban élt).
Sztyepan Nyefedov, az első világháború előtt a párizsi művészeti szalonokban hírnevet szerző szobrászművész volt az egyedüli kivétel, ő fel is vette a mordvin etnikumra utaló Erze[2] művésznevet. És még néhány nyelvész (például Sahmatov akadémikus) és folklorista (mindenekelőtt Hejki Paaszonyenu) érdekelődését keltette fel a mordvinok földje.
Az októberi forradalom trockista-internacionalista időszakában sokat tettek az Oroszországban élő nemzetiségek egyenjogúságának megteremtéséért (autonóm területek létrehozásával olyan helyeken, ahol többségben volt a nem orosz népesség), mégsem tudtak a legjobb akarattal sem segíteni a mordvinokon: nem létezett egyetlen olyan megye vagy járás nagyságú terület, ahol a mordvinok meghaladták volna a lakosság 50%-át.
Az 1930-ban létrehozott Mordvin Autonóm Terület, amelyet 1934-ben Autonóm Szocialista Szövetségi Köztársaság rangra emeltek, már egy egészen más kor "eredménye" volt. A mordvin lakosság negyede azért mégis a "saját" autonóm területén találta magát (ahol a népesség harmadát tette ki). Két irodalmi nyelvet hoztak létre, az erzét és a moksát (annak ellenére, hogy az első generációs nemzetiségi értelmiségiek egységes nyelvet követeltek). Ezt a két nyelvet tanítani kezdték a falusi iskolákban, tanárképző főiskolát, 1957-ben pedig egyetemet alapítottak [3], nyelv-, irodalom- és történettudományi  tudományos kutatóintézetet, nemzeti színházat hoztak létre, újságok és folyóiratok kezdtek megjelenni. "Munkahelyeket" kapott a nemzetiségi értelmiség, történészek, filológusok, írók, színészek helyezkedhettek el.
Hetven év alatt sok minden megváltozott Mordvinföldön: az oroszok a városokba költöztek, és a többségükben vidéki körzetekben a mordvinok száma megnövekedett, kezdtek többséget alkotni, a városokban pedig a lakosságnak több, mint a harmada etnikailag vegyessé vált, és végül a társadalom legkülönbözőbb kulturális szinteken lévő rétegei kezdtek érdeklődni az identitás kérdései iránt [4].

Az orosz föderáció nem-orosz tagjai — Geopolitikai és etnikai térkép
No de térjünk vissza a sztereotípiákhoz. Közülük az egyik szerint, ha egy ország központja a lakosság összetétele szempontjából egynemű, akkor a határvidékein élnek a nemzetiségek. Paradox módon Észak-Kaukázus kivételével Oroszországra ennek épp az ellenkezője igaz: a nem csak oroszok által lakott központi részt (a Volga menti, illetve az Urál és a Volga közötti területet) két, főként oroszok lakta periféria veszi körül (a történelmi Oroszországnak  Rettegett Iván uralkodása idején kialakult területei és Szibéria, amelynek őslakói sokkal kevesebben maradtak, mint az Egyesült Államokban élő indiánok).
Nézzünk csak a térképre: a "föderáció" nem orosz tagjai (a Nyenyec és Komi-Permi vidékekből álló Komi-föld, Udmurtföld, Mari-föld, Mordvinföld, Csuvasföld, Tatárföld és Baskíria területek) a Jeges-tengertől a kazah határig egységes hatalmas térségként, néhol (Vjatka és Permi között) már 1200 kilométernél szélesebb sávban osztják ketté Oroszországot. Ez egyfelől eszünkbe juttatja az Arany Horda idején kialakult geopolitikai helyzetet, másfelől pedig arra figyelmeztet, hogy egyetlen babiloni birodalom sem örökkévaló, és a jövőt kell szem előtt tartani.
Még több mindent megfigyelhetünk, ha szemügyre vesszük az említett terület etnikai térképét. Először is (a politikai-adminisztratív térképtől eltérően) nem látjuk rajta az orosz "orenburgi folyosót": Orenburg és Magnyitogorszk között négyszáz kilométer hosszan baskír települések folyamatosan kazah lakóterületekkel keverednek. Másodsorban észrevehetjük, hogy e térség problémái e terület határain túl is érezhetők, a nyizsegorodi, vjatki, permi, jekatyerinburgi, cseljabinszki, orenburgi, szamarai, szimbirszki, penzenszki körzetekre is hatással vannak. Harmadsorban pedig összességében rendkívüli etnikai szóródást láthatunk errefelé (például az alábbi neveken szerepelnek szomszédos falvak a topográfiai térképeken: Mordvin Tarhani, Orosz Tarhani, Tatár Tarhani, Csuvas Tarhani).
Tehát tizenötmilliós népességgel rendelkező központi rész választja el egymástól a több, mint negyvenmillió lakosú keleti területet a nyolcmilliós nyugati területtől (ha az ötmillió lakosú Észak-és Dél-Kaukázust nem számítjuk ide) [5].
Nos hát akkor, a sztereotípiáknak megfelelően, vajon Oroszország lakóinak egy részére asszimiláció vár (ami hívei legnagyobb bosszúságára lényegében semmit sem jelent, miként ezt Írország gyarmatosítása és az ír nemzeti nyelv elvesztése mutatja), másoknak közülünk pedig új szabadságharcokra kell felkészülnünk (amelyeket ellenzőik legnagyobb bosszúságára éppen az ő mércéjükkel mérve jogosnak kell tartanunk)?
Csakhogy az első esetben egy súlyosan tekintélyuralmi gépezet nyom el az emberben mindent, ami eleven; a második esetben pedig sok éves véres szabadságharc után - a maga "basája" által vezetett két tucatnyi kambodzsaivá leszünk.
Vagy talán már eleve azt mondjuk magunknak, hogy ilyen a mi hazánk, pontosan olyan adottság ez, mint az öt hónapig tartó tél? Tanuljunk meg hisztéria nélkül együtt élni mindezzel, előre arra készülve, hogy sok tekintetben megváltoztassuk a nézeteket és a magatartásmódokat. Ellenkező esetben 1991 forgatókönyve ismétlődik majd meg, és megint kamaszos sérelem éri az egész felnőtt világot.
 

Más etnikai világkép az Urál-vidéken és a Volga-menti területeken
Tehát, mi a teendő?
Kezdjük az etnikai sztereotípiákkal, amelyek nagyrészt megrekedtek Európa első világháború előtti szintjén. A nemzetiséggel kapcsolatos felfogás (teljes mértékben Hitler szellemében) elsősorban a vér szerinti öröklés elvén alapul. Ez az etnikai megközelítés mindent elfed, még az éroszt is (nem tudni, mit a teendő a vegyes házasságokkal). Minden a VAGY-VAGY szembeállításából magyarázódik.
Kétségtelenül léteznek olyan konfliktusos vidékek, ahol sajnos aktuális az említett szembeállítás. Főként Észak-Kaukázusban (ahol úgy tűnik, Charles de Gaulle algériai hőstettének megismétlésére van szükség), az Urál vidéke és a Volga-mente türk-török-tatár (és egyidejűleg muzulmán) köztársaságaiban, Tatárföldön és Baskíriában sokkal kisebb mértékben és sajátos módon érvényesül, de ezért mégiscsak megfigyelhető. Ám a négy keleti finnugor köztársaság, a Komi-, az Udmurt-, a Mari- és a Mordvinföld, akárcsak a közöttük elterülő Csuvasföld arra ösztönöz minket, hogy úgy gondoljuk, elviekben egészen más etnikai világképpel van dolgunk, mindenesetre az adott emberek belül egészen másként éreznek.
A fent nevezett köztársaságoknak vagy "tagországoknak" (annak jeleként, hogy elvetjük az egész szovjet és posztszovjet szakramentumot, mégiscsak annak nevezzük őket, amik - országoknak), egy közös jellegzetességük van, mégpedig az, hogy a lakosság etnikai szempontból rendkívül kevert, és ez Latin-Amerika némely országához, Guatemalához, Ecuadorhoz, Peruhoz, Bolíviához, Paraguayhoz teszi hasonlatossá őket. Éppúgy, mint Latin-Amerikában, az Urál-vidék és a Volga-menti területek nyugati részén (használjuk ezt a fogalmat) észrevehetően csökken a bennszülöttek és gyarmatosítók száma, és új, kevert nemzetiségek jönnek létre. Tehát ahogyan a kecsua indiánok és a spanyolok helyébe peruiak lépnek, az erze, a moksa és az orosz lakosokat felváltják a mordvinok[6] . Nagyjából hasonló kép bontakozik ki az őslakosság nyelvéről: katasztrofálisnak nem nevezhető a helyzet, de fokozatosan romlik[7] .
Mindenekelőtt a faji, másodsorban a vallási akadályok jelenléte szolgál egy ilyesfajta kép kialakulásának történeti feltételéül. Endogámia uralkodott, míg falvakban éltek az emberek, de amint a városokba költöztek, inkább személyes választás alapján kezdtek házasodni [8].
A nemzetiségi értelmiség általában hajlamos arra, hogy az endogámia megszűnésében a nyugati Urál-vidéki és Volga-menti népek létét fenyegető jelenséget lásson. És valóban, a régi útlevelekben, ott, ahol a nemzetiséget kellett megjelölni, a vegyes házasságokból született gyerekek esetében megjelent az "orosz" bejegyzés; és ugyanezt kellett beírni népszámlálás esetén is, és a vegyes családokban természetesen oroszul beszéltek. De mint minden, ez sem egyértelmű jelenség: a nemzetiségre vonatkozó bejegyzés megváltozott az útlevélben, de a gyerekek gyakran utaztak falura, ahol oroszul beszélni nem volt elfogadott dolog. Meg aztán Írország tapasztalata is azt mutatja, nem kell abszolutizálni a nyelvi- etnikai alkotóelemet.
Ezért aztán az Oroszország közepén elhelyezkedő öt országban egészen más etnikai elvvel találkozunk, amelyet a konfliktusos VAGY-VAGY analógiájára az EZ IS - AZ IS képlettel lehetne leírni.
 Most az arról szóló kérdést nem tárgyalom, miként lehetséges egy efféle forgatókönyv megvalósítása. Mindenki úgy döntött (talán őszintén, talán konformizmusból), hogy ez lehetetlen. Ugyanakkor a soknemzetiségű államok eresztékei mindenütt a világon egyre csak recsegnek-ropognak, és ez nemcsak botrányos viselkedésre hajlamos szegény országokra (Szerbiára és Montenegróra) igaz, hanem egészséges gazdag államokra is (lásd például Anglia és Skócia, vagy Kanada és Québec viszonyát).
Mindjárt véget ér (egy időre) és elfelejtődik (szintén egy időre) a csecsen háború, tekintélyre tesz majd szert az az új elit, amely a finnugor köztársaságokból Helsinkiben, a török köztársaságokból Isztambulban kapott képzést, és minden újra kezdődik, mint az 1980-as években: hiszen azóta se oldottunk meg az identitással kapcsolatos egyetlen problémát sem.
Az EZ IS - AZ IS elve mentheti meg Oroszországot egy sok százezer áldozattal, millió menekülttel járó újabb súlyos összeomlástól. Meggyőző és vonzó elvvé válhatna a keleti Urál-vidéki és Volga-menti területek (Tatárföld és Baskíria), illetve Szibéria országai (Altaj-hegyvidék, Tuva, Hakaszia, Jakutföld, Burjátföld) számára is, ahol a leírt képletet az első esetben csak az iszlám (a lehető legpuhább formában), a második esetben pedig a faji tényező módosítja [9].
Csakhogy az EZ IS - AZ IS elvének megvalósításához sok lépést kell tennünk egymás felé, miközben le kell mondanunk sok szívünknek kedves dologról. Azoknak, akik orosznak tartják magukat, talán le kell mondaniuk arról, hogy Oroszországnak nevezzék ezt az egész területet. És azoknak az oroszoknak, akik olyan helyen élnek, ahol más nemzetiségek vannak többségben, le kellene mondaniuk az orosz önazonosság tudatáról és az orosz egynyelvűségről. Azoknak pedig, akik nem tartják magukat orosznak, a genetikai identitás helyett a területi identitás és az "örök" kétnyelvűség elvét kell elfogadniuk, ezenközben pedig el kell búcsúzniuk a kicsi, de "büszke és független" állam ábrándjától. Sok határozott döntésre van szükség: ezek közé tartozik a határok megfelelőbb rendezése, és (a 16.-17. században történt) "féktelen" gyarmatosítás korában menekültté vált népcsoportok visszahonosítása [10] . Sőt, évtizedeken át nyugodtan, ám megingathatatlanul törekedni kellene a nyelvek helyzetének reálisabb rendezésére.
Megváltozott a világ, és változnak az államok is, változik az államok szerepe, ideje, hogy megváltozzék a NEMZET fogalma is.

                      VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA
 

Lábjegyzetek

11988. február 28-án kezdődtek az örmény-ellenes pogromok az azerbajdzsán fővárostól, Bakutól 30 kilométerre lévő Szumgait városában. Több tucat örményt égettek el a nyílt utcán vagy gyilkoltak le bestiális módon az otthonaikban, gyereklányokat és asszonyokat erőszakoltak meg és raboltak ki felfegyverzett azerbajdzsán halálbrigádok. A város 250 ezres örmény lakosságát pedig elűzték. Többségük Örményországban lelt menedékre. Február 28-án az örmény állami és egyházi vezetők, a túlélők és örmények százezrei látogatnak el a jereváni Fecske-hegyre, a Cicérnákáberd-i örmény holokauszt emlékműhöz, ahol immár nemcsak az 1915-ös törökországi örmény népirtás, hanem az 1988-as szumgaiti és az 1990-es bakui pogromok áldozataira is emlékeznek.
2Erze: a finnugor mordvin  nyelv egyik fő nyelvjárása, a  Szura folyó  völgyében beszélik ezt a  keleti  nyelvváltozatot, a másik fő nyelvjárás,  a Moksa folyó völgyében használatos  nyugati moksa. ( A ford.)
3Ezen az egyetemen dolgozott Mihail Bahtyin.
4.  Elegendő bizonyos internetes oldalakba, például a www.torama.ru  honlapba belepillantani.
5.  Érdekes, hogy Keleten mindez megismétlődik: az Észak-Kaukázusban, az Altaj-hegyvidék területén, Tuvában és Hakasziában dél-szibériai lakosok élnek (egy millióan), a híres  Bajkál-Amur vasútvonal Csara nevű állomásának körzetében  az egymással mindössze néhány száz kilométer néptelen tajga révén  érintkező Jakut- és Burjátföld  együttesen ( több mint 2 millió lakossal)  elvágják  egymástól a 8 millió lakosú Távol-Keletet a 30 millió lakosú valódi Szibériától. Ám nem egységes a Távol-Kelet sem a Csendes - Óceán tengerei és öblei által szabdalt  részeivel, Szahalinnal, Kamcsatkával, Magadannal-Kolimával.
Ide kívánkozó hasonló láncolat: Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland.
6.  A nemzetiségi  értelmiség  nem tartja megfelelőnek, és megvetéssel kezeli a  "mordvin" kifejezést, és az "erzemoksai" vagy a "moksaerzei" szóval igyekszik  helyettesíteni (a két népcsoport képtelen megállapodni egymás között abban, melyiket is használják).
7.  Hivatalos népszámlálási adatok szerint 1979 és 1989 között a komi nyelven beszélők száma 367ezerről 352 ezerre, az udmurt nyelven beszélőké 546 ezerről 520 ezerre, a csuvas nyelvhasználóké  1431 ezerről 1408 ezerre, a mordvin anyanyelvűeké 865 ezerről 777 ezerre esett vissza.
8. A hivatalos népszámlálási adatok szerint 1989-ben a magukat nemzetiségi származásúnak valló városlakók  közül Komiföldön 42%,  Udmurtföldön 31%,  Mariföldön (a Cseremisz Köztársaságban) 18%, Mordvinföldön pedig 37% élt nemzetiségi szempontból vegyes családban.
9.  Cikkemben nem tárgyalok három, a nemzetiségi témával amúgy szorosan összefüggő kérdést: Karélia, a kisszámú népek és az orosz-kazah határ problémáját.
10.  Az 1989-es népszámlálási adatok  szerint a  mordvinok és a tatárok  73%-a élt  Mordvinföld és Tatárföld határain kívül, a mari és a csuvas népcsoportok 51%-a élt Mariföld  és Csuvasföld határain túl, a baskírok 40%-a élt  Baskíria , az udmurtok 33%-a élt Udmurtföld határain kívül.
 

<<< vissza a tartalomjegyzékhez


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret