stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szilágyi Ákos
Sturm und Drang a legújabb magyar irodalomban
(a moszkvai előadás)
 

Ha jól értem feladatomat, Önök azt várják tőlem, hogy a magyar irodalom legújabb áramlatairól, tendenciáiról, alkotóiról beszéljek, abból a kivételes alkalomból, hogy idén Magyarország lett a moszkvai Non-Fiction Könyvvásár díszvendége, s hogy egyidejűleg ennyi magyar irodalmi alkotás és ennyi jelentős magyar író együttvéve, sőt, talán külön-külön is, aligha fordult meg az utóbbi tíz-tizenöt évben Oroszországban. Természetesen jól tudjuk, hogy nem a semmiből pottyantak alá a művek, és nem a semmiből érkeztek a magyar írók sem nagyhirtelen ide, Moszkvába. Ez az évtizedek óta első valódi találkozása a magyar íróknak az orosz közönséggel nem jöhetett volna létre az orosz műfordítók ragyogó és a szó szoros értelmében önfeláldozó munkája nélkül és azok nélkül a régi és főképpen újonnan létesült baráti szálak, kölcsönös lelkesedések, irodalmi vonzalmak nélkül, amelyek csöndben és lassan készítették elő a magyar és orosz irodalom közeledését és találkozását az elmúlt tíz-tizenöt évben.
Persze, e könyvvásár - reményeink szerint - csupán a kezdet. A mai magyar irodalom Európában - elsődlegesen német közvetítéssel - mondhatni - kissé szerénytelenül, de talán nem túlozva - divatba jött, és azt szeretnénk, ha Oroszországban is divatba jönne, amihez e most megjelent könyvek - ha jól számolom: tizennégy magyar mű kortárs és nem-kortárs szerzőktől - csak az első gyöngéd, de talán döntő lökést adhatják meg a 2005-ös oroszországi magyar kulturális évad keretében elképzelt könyvprogram megvalósításához. Egész sor - európai és világirodalmi mércével mérve is - jelentős magyar regény, dráma, verseskötet, esszé-könyv fordítása áll befejezés előtt, és legalább ennyi mű keresi fordítóját.

1. Nincs magyar irodalom - csak magyar irodalmak vannak
Ha végigtekintek a megjelent és lefordításra váró műveken, úgy érzem, sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint bármikor korábban, amikor magyar irodalomról kellett orosz hallgatóság előtt beszélnem. A magyar irodalom tündökletes teljesítményeiről, nagy íróinkról és igazi remekművekről szólva is mindegyre a gogoli Revizor Bobcsinszkijának szerepében éreztem magam, aki, mint bizonyára emlékeznek rá, csak annyit kér Hlesztakovtól, ettől a szájhőstől, hogy ha majd visszatér Pétervárra, mondja meg ott az összes nagyuraknak és cár őfelségének is, hogy ebben és ebben a városban lakik egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Se többet, se kevesebbet: itt és itt lakik egy bizonyos Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij. Magyarán: ebben és ebben a közepesen nagy vagy kicsi európai országban lakik egy ilyen és ilyen regényíró vagy lírikus, és becsületszavamra mondom, igen nagy regényíró és igen nagy lírikus az illető, amit ezúton is tisztelettel kérnék tudatni orosz olvasó őfelségével. Ebből a szempontból ma - hála az új és a készülő fordításoknak és a magyar művek nemzetközi sikerének - javult és egyre javul a helyzet, egyre könnyebb a művekről és alkotókról beszélni.
Ugyanakkor azonban magyar irodalomról - egyáltalán: bármilyen nemzeti irodalomról - átfogó képet, egységes értelmezést adni nehezebb, mint valaha, mert az irodalom és az író már nem a régi modern világ lakója, s azok az önszemléleti és világszemléleti kategóriák, amelyek segítségével az alkotásokat a nemzeti irodalmak korában értelmezték és elhelyezték, hasznavehetetlenné váltak, bár persze használják még őket bőven mindenfelé. Igaz, mintha csak azért, hogy újra meg újra bebizonyosodjon hasznavehetetlenségük. Lehet, hogy valaki személy szerint hasznát veszi a nemzeti irodalom korábban kialakult és megrögzült szemléleti és értékelő kategóriáinak, de már nem "az" irodalmat, hanem csak magát - saját individuális irodalmát - értelmezheti bennük és érvényesítheti általuk, egy irodalmat az adott nyelven született irodalmak között. Egyszóval a magát nemzeti irodalomként elképzelő, elgondoló és megszervező magyar irodalom mint egységes és egységesítő szemléleti és értelmezési keret, amelyben művek, irányzatok, iskolák, nemzedékek úgy sorakoztak az uralkodó kánonban vagy egymással versengő kánonokban, mint héjban a borsószemek, széthullóban van, s - mint mindenütt Európában - mindinkább individuális irodalmak sokasága, sok-sok szuverén - egymástól független, egymás mellett létező, egymásra süket vagy éppen nagyon is egymásra figyelő - irodalom, értelmezési keret, szemléleti és értékelési rendszer kezdi felváltani az egységes régit.
Így hát a szó bevett értelmében irányzatokról vagy áramlatokról sem igen lehet most már beszélni. Áramlatok a mai magyar irodalomban nincsenek. Mert nincs magyar irodalom, csak magyar irodalmak vannak. Attól tartok, magyar irodalomról már csak többes számban lehet beszélni. Megismétlem: a modern nemzeti irodalom - mint minden egyes műalkotás, irányzat, áramlat, korszak, kánon egységes értelmezési kerete - kiüresedett és szétesőben van: az egységes értelmezési keretet individuális magyar irodalmak értelmezési kereteinek sokasága váltotta föl.

2. A nemzeti irodalmak ideje lejárt - Irányzatok, nemzedékek, korszakok, kánonok nemzeti keretben és anélkül
A nemzeti irodalomnak mint egységes keretnek az értelmezése irányzatonként, nemzedékenként, korszakonként, kánonként korábban is eltérő volt, de maga a keret - a nemzet -  minden alkotó és áramlat számára éppoly evidens és vitathatatlan volt, ahogyan mondjuk a középkor hajnalán Isten léte, akárhányféleképpen értelmezték is, akárhány eretnekség és egyház lépett is föl a keresztény dogma értelmezési keretének kizárólagos igényével. A nemzet a modern - értsd: ideologikusan, egy politikai entitás létrehozása és összetartása céljából elbeszélt - történelem legfontosabb teremtménye, hőse, szereplője volt. Mindent - politikát, gazdaságot, kultúrát - a szuverén nemzet értelmi világa keretezett be. Ámde ahogyan az újkor hajnalán Isten szűnt meg mint világállapot, mint világkeret vagy fundamentum létezni (az intézményesített közösségi hitet a reformáció eredményeként intézményesíthetetlen vagy alig-intézményesült magánhitek, individuális hitek sokasága váltotta föl), úgy most - az egységes isteni világrend kiüresedett értelmezési keretét egykor diadalmasan elfoglaló és magához idomító - szuverén politikai nemzet ("nemzet-isten"), mint az egyének létezését - politikában, gazdaságban, kultúrában egyaránt - megalapozó értelmezési keret van megszűnőben. Nem "a" nemzet, hanem a modern nemzet és nemzetállam, amely a vallási civilizációk egységes vagy darabkáikra hullott birodalmi államát váltotta fel, s amely a szuverén politikai közösség, a nemzetgazdaság, a nemzeti kultúra kategóriáiban értelmezte magát. A társadalmi modernizáció szempontjából funkcionális nemzetről beszélek, amely a lokális világok egykori kulturális tarkaságát egy homogenizált politikai közösség imaginárius világával cserélte föl.
A modern nemzetek nem valamilyen ősi törzsi-közösségi világból, s nem is a vallási civilizációk birodalmi államalakulataiból sereglettek elő, büszkén és szuverénül szegezve szembe a külvilággal kivételességüket, páratlanságukat, egyszóval individualitásukat, miközben - tűzzel és vassal, kényszerrel és indoktrinációval - csiszolták bele a nemzeti szuverentásuk alá vont (politikailag, gazdaságilag és ideológiailag) egységesített locusokat a modern világ egységes jogi, pénzügyi-gazdasági, kulturális rendszerébe. A modern nemzetek egyfelől az egyetemes vallási civilizációk felbomlásának végtermékei voltak, másfelől azonban a - vallási civilizációkat és az alapjukon kiképződő politikai keretet: a birodalmat széttörő és felbomlasztó - polgári fejlődés gazdasági, politikai és kulturális mozgásformái is, amelyekben új alapokon kezdődött el az újraegységesülési folyamat, amely napjainkban a globalizáció szakaszába lépett. A modern nemzetek ideje - meglehet sokkal gyorsabban, mint a törzsi és birodalmi létformák ideje - lejárt: a modern nemzet politikai, kulturális és gazdasági világának régóta megfigyelhető felbomlása persze nem fáklyásmenet, nem kizárt, hogy ebben a folyamatban nyelvek, kultúrák holt nyelvvé és elsüllyedt kultúrákká válnak, a folyamat erőszakos megtörése és feltartóztatása pedig egy-egy nemzetállamban tribalista, etnicista, fundamentalista reakciókhoz, véres katasztrófákhoz, gazdasági megtorpanáshoz és általános hanyatláshoz vezethet. Nem vigasz, hogy évezredekkel korábban a törzsi világállapotból a birodalmi-civilizációs állapotba való átmenet során is mérhetetlenül sok kis törzsi világ, kultúra, nyelv semmisült meg, olvadt bele a nagy birodalmi kohóba, ahogyan az sem vigasz, hogy a birodalmi civilizációk szétesése során egyetemes nyelvek és kultúrák váltak holttá, avagy pusztán élesztő televényévé az új helyi nyelveknek és kultúráknak, már a modern nemzetté válás felé mutatva.
Ez idő szerint nem lehet megmondani, hogy a modern nemzet életvilágának szétesése mely nagy túlélőket - milyen nemzetivé vált nyelveket és nemzeti kultúrákat - temet maga alá, egyáltalán, milyen keretben és milyen szubjektumok egyesíthetik újra a széthulló kulturális elemeket (ahogyan egykor a törzsi kultúra elemeit építette magába és emelte más szintre minden birodalmi civilizáció, különösképp pedig a birodalmi civilizációk egyetemes kultúrájának elemeit a modern nemzeti kultúrák). E pillanatban úgy látszik, hogy ennek a világalkotó - egyesítő és egységesítő - munkának a kiindulópontja, alfája és ómegája csak az egyes ember, a személyes egyén lehet, annak mértékében, ahogyan képes egyetemes individuummá válni. Az individuális irodalmak nem ablaktalanul magukba csukódott monászok világai, hanem - belső igényüket és irányultságukat tekintve - egyetemes individuumok létesítményei, amelyekbe - amennyire csak szellemi erejük és művészi formátumuk engedi - a kultúra egész kidolgozott világát visszaveszik, csak immár nem vallásilag és politikailag, hanem esztétikailag integrálva és alkotva újjá a kulturális elemeket.
Úgy látszik, hogy a nemzet - mint politikai közösség, mint nyelvileg és kulturálisan megalapozott identitás, mint történetileg strukturált hagyomány - csak a személyes életvilágok értelmi keretében maradhat fönn, s újíthatja meg egyetemes irányultságát. Az individuális irodalmak az egyetemes irányultság közös nevezőjén, de teljesen szabadon, mindenféle előírástól, programtól, kánontól, irányzattól, nemzedéki meghatározottságtól függetlenül, szuverén módon vehetik fel a kapcsolatot egymással, ha fel akarják venni, de az irodalom egyetlen értelmezési keretéért folytatott mindenféle harc nélkül, egymás iránt tökéletesen közömbösek is lehetnek. Nem arról van szó, hogy a másikat - a másik irodalmat - nem-létezőnek nyilvánítják, hanem arról, hogy elégségesek önmagukban, választásaikban pedig szabadok: nem kényszerülnek sem elfogadni másokat, sem behódolni nekik, sem harcolni velük. Nem szorulnak rá az egységes keret értelmezésére, nem kell igazolniuk magukat előtte, nincs szükségük a rivális értelmezések tagadására, a rivális értelmezők kiszorítására sem. A kapcsolatfelvétel, az érintkezés, a dialógus, az átvétel, a variáció és ismétlés, a vita és küzdelem formáit nem az eleve adott létezési keret értelmezésének külső kényszere, hanem az individuális építkezés belső logikája és szükséglete határozza meg.
Természetesen ebből az is következik, hogy az individuális irodalmak - az individuálissá, egyben tehát konkréttá és egzisztenciálissá vált egyetemesség közös nevezőjén - bármely individuális irodalommal, kultúraalkotó életvilággal szabadon, mindenféle civilizációs-vallási, nemzeti-kulturális határ és határolás, korlát és korlátozás nélkül kapcsolatba léphetnek. Ad absurdum: egyik vagy másik magyar nyelvű individuális irodalom otthonosabban érezheti magát, több szellemi impulzusra, több szellemi rokonra, több olvasóra lelhet egy másik nyelven született individuális irodalomban, mint abban, amelyhez az anyanyelv elvont közössége kapcsolja. Mert már nem nemzeti irodalmak, hanem különféle nyelveken íródó individuális irodalmak érintkeznek, hatnak, ütköznek és barátkoznak egymással.
Ugyanúgy, ahogyan a korábbi két nagy váltásnál (a törzsi-vallási világállapotból a birodalmi-vallási civilizációba való átmenet során, majd ez utóbbinak a modern nemzetek, vagyis a racionális politikai közösség világállapotába való átalakulásakor), nem semmisült meg minden kivívott kulturális és erkölcsi érték, nem tűnt el sem nyelv, sem kultúra, sem Isten, sem Haza, csak alapvetően más meghatározás alá került (különben fenn sem maradhatott volna), ma sem történik más. A vallási világállapot Istene, a modern világállapot Nemzete csak akkor maradhat fenn és csak annyiban létezhet, ha az egyes ember, a személyes egyén képessé válik (részben persze kénytelenné is!), hogy saját egzisztenciája talaján, saját szellemi erőkifejtésével megalkossa és újraalkossa - mintegy "saját képére és hasonlatosságára" formálja át - mindazt, ami mindmostanáig valamilyen - többé-kevésbé elidegenült - közösség (törzs, vallási civilizáció, politikai nemzet) talaján állt fenn. Újfajta szellemi rend ez, amelynek előfeltevése, közösségi alapja az a közös belátás (és e belátás érvényességének politikai-jogi elismerése és szavatolása), hogy nincs és nem lehetséges többé az egyéneket megelőző, velük szemben önálló hatalomként fellépő, gondolkodásuk és viselkedésük normáit szellemi alapon előíró közösség. E negatívum az alapja az egyének pozitív világalkotó munkájának, noha ez mindaddig nem válhat általánossá - még igénye sem igen jelenhet meg, nemhogy a hozzá elengedhetetlen szellemi erők -, amíg a modernitás egyetemlegesen nem haladja meg az ipari tömegtársadalom fokát. A szellemi kultúra mozgása azonban sohasem egyszerűen a szociológiai mutatók mozgását követi, habár - tegyük hozzá - ezek a mutatók is egy egészen más típusú társadalom képét mutatják ma - legalábbis az úgynevezett fejlett országokban -, mint akár ötven vagy száz évvel ezelőtt.
A szellemi kultúrában, ahogyan az már kiéleződött válság-időszakokban lenni szokott, egyfelől regressziós mozgások, ijedelmet agresszióval váltogató hőkölések, "visszacsinálási", "megmentési", "rendteremtési" furorok - a modern nemzetek tribalizálódásának és a vallási fundamentalizmusnak elszaporodó tünetei -, másfelől vakmerő és esztelen előrefutások, individuális világteremtési kísérletek, a személy szuverenizálódása mutatják, hogy megint egyszer a nagy társadalmi - kulturális és egyben civilizációs - megrázkódtatások korába léptünk. A kérdés már nem az, fölszabadulnak-e a nemzetek más nemzetek vagy birodalmak, egyetemes egyházak vagy zsarnoki ideológiai hatalmak gyámsága alól, hanem az, hogy a nemzetállam védettségéből, óvó és fojtogató magzatburkából kiszakadt egyén mit kezd függetlenségével, önállóságával, szabadságával: képes lesz-e felnőni e szabadság szintjére, képessé válik-e magát szabadon és önerejéből - mint meglett ember - szellemileg meghatározni. De akár képes lesz erre, akár nem, a gyámság korszaka véget ért. A tömegkultúra - a helyzetüknél vagy belső állapotuknál fogva erőtlenek, az önmaguk megalkotására képtelenek számára - nem gyámságot, hanem narkotikumot kínál: a kiskorúság narkotikumát, s ennek a szükséglete mindaddig fennmarad, amíg a modern tömegtársadalmat föl nem számolja a posztindusztriális fejlődés. Ezidő szerint csak egyik - korai és paradox -, a nemzetállamhoz kötődő formája rendült meg: az első megrendülést az állami tömegkultúra válaszolta meg (már ahol), a másodikat a globális piaci tömegkultúra, amelynek újabban egyébként erőteljesebben érvényesül az individualizáló hatása (igaz, a negatív individualizáció értelmében), mint a tömegesítő (az infantizálizáló jelleg ettől még nem szűnik meg, sőt, erősödhet is: az osztályidióta, a faji idióta, az etnikai idióta helyére a privátidióta lép, az állami téboly helyére a priváttéboly).

3. Individuális irodalmak sokasága van keletkezőben
Mindazok az egységesítő és általánosító szemléleti kategóriák, amelyek a legutóbbi évtizedekig az irodalmi művek értelmezésére, értékelésére, elhelyezésére, összekapcsolására, egymáshoz viszonyítására szolgáltak, a nemzeti irodalom értelmezési keretének feleltek meg. Magát a keretet persze az egyes irányzatok, irodalmi nemzedékek, korszakok és esztétikai kánonok képviselői - a köztük befolyásért, nyilvánosságért, elismerésért, támogatásért, olvasói és politikai kegyekért, intézményekért és piacokért folyó küzdelem pillanatnyi állásától függően is - másként-másként határozták meg, töltötték meg irodalomideológiai és esztétikai tartalommal. Nem minden irányzatnak és nemzedéknek volt egyaránt fontos, hogy magát tüntesse fel a nemzeti irodalom egyetlen igazi vagy legfőbb reprezentánsaként, de mindegyiknek fontos volt, hogy az irodalomnak ezt a közös, változtathatatlannak tekintett értelmezési keretét magához idomítsa, feltalálja magát benne, akár magát tekintette a "nemzet Napjának", amely körül minden kering, akár csak helyet követelt magának a Nap alatt. Az értelmezések közötti versengés is részét képezte annak a harcnak, amely különféle irodalmi csoportok között az ízlésközösségek uralásáért folyt.
Nos, egyfelől ez az egységes, irányzatonként másként-másként értelmezhető keret esett szét vagy van szétesőben; másfelől merőben individuális értelmezési keretek, szuverén individuális irodalmak sokasága van összeállóban, keletkezőben, megszilárdulóban. Ezt a múlt század végén felgyorsuló, dinamikus szétesési és összeállási folyamatot nevezem "Sturm und Drang"-nak. Bizonyos értelemben a Vég és nem a Kezdet "Sturm und Drang"-ja ez: a Vég, s nem a Kezdet mozgalmassága adja lendületet, viharzó erejét. A végállapot - egy irodalmi végállapot - dinamikája abban áll, hogy egy nagy irodalmi korszak - történeti távlatban ez a nemzeti irodalom kétszáz-háromszáz éves történetével azonos - bevégződése előtt még egyszer minden erejét összegyűjti és vad és kétségbeesett virágzásnak indul.
A "Sturm und Drang" valaha irányzati fogalom volt: minden irányzat felfújta, felnagyította önmagát, rohamot indított az irodalom megmerevedett uralmi rendje, uralkodó kánona, intézményei, ízlése ellen. Ha nem is akarta minden modern irányzat, minden új nemzedék - a romantika vagy az avantgárd módjára - "pofon ütni a közízést!", azért az uralkodó kánont megdönteni, az irodalmi hierarchiát felforgatni szinte valamennyi akarta és meg is kísérelte. Ámde az anti-kánonhoz kánonra, a lázadáshoz és harchoz pedig ellenfelekre, hatalmakra van szükség, amelyeknek neki lehet feszülni, amelyeket meg lehet dönteni, amelyekkel szemben meg lehet kísérelni az "irodalmi hatalom" átvételét, új kánon elfogadtatását - a kánonfogalom mindhárom közkeletűvé vált értelmében: mérceként (mi a kritériuma az értékes műnek), mintaként (ki a minta? mi a minta, amelyhez igazodnia kell mindenkinek?) és listaként (ki és mi van benne a kánonban?). Ma nincs mivel szembehelyezkedni, mert nincs hierarchia, nincs "középpont"; nincs miért ellen-kánont felállítani, mert okafogyottá vált a nemzeti irodalom értelmezési keretének meghatározásáért folyó küzdelem: "a keret üres - vigye, aki akarja, akinek kedves, akinek nincs mibe megkapaszkodnia!"
Anakronisztikus vállalkozás lenne ma a modern - nemzeti keretben szerveződött - irodalmak önszemléleti formáinak rákényszerítése egy merőben más világállapotra, melynek a szóművészetekben a szuverén, de egyetemességre törő, egymással összemérhetetetlen, formálisan egyenjogú individuális irodalmak sokasága felel meg. A nyelv, az anyanyelv elvont közösségéből önmagában soha nem következett semmiféle egységes értelmi keret, semmiféle nemzeti irodalom. Irodalom az adott nyelven a nemzeti irodalom kora előtt is volt, ahogyan utána is lesz. Ha a nemzeti irodalom egységes értelmi kerete szétesik, marad az elvont anyanyelvi közösség, márpedig ez végtelen számú konkrét nyelvi világot foglal magában, melyek épp annyi individuális irodalom megteremtésére adnak alapot.
A régi Egész szétesése felől ez egyesek szemében hanyatlásnak látszik. A régi keretbe kapaszkodó írók - ha mind enerváltabban is - megpróbálnak ellenállni a változásnak. Az új Egészek - az egyetemes individuális irodalmak - felől nézve viszont a művészi képzelőerő új szintjét, új tudatszintet jelez a szétesés, a szellemi és érzéki felszabadulás új szakaszát nyitja meg: bonyolódást, gazdagodást, finomodást jelent. A magyar irodalom éppen a legutóbbi évtizedben jutott el erre a szintre. Az egyetlen, irányzatosan, nemzedékileg, korszakokban tagolt nemzeti irodalom helyén individuális irodalmak sokasága jelent meg. Ezek sem tagolatlanok, ám a tagolás szempontja merőben és leplezetlenül individuális: érvényessége a szuverén, de nem romantikus alkotón áll és bukik. Az a képzeleti tér és idő, amelyben művei megjelennek, amelyben az izolált kulturális elemek történetté, képpé, világgá állnak össze, lényegileg éppannyira esztétikai természetű, mint maguk a művek.
Különösnek tűnhet, bár talán nem véletlen, hogy a magyar nyelvű irodalom - a jelek szerint - éppen most, hogy a nemzeti irodalom individuális irodalmak sokaságára gurult szét, jutott el a világismertségnek arra a szintjére, amelyre korábban a nemzeti irodalom nem jutott el, jóllehet nagy formátumú tehetségekben és remekművekben nem volt hiány. Sőt, éppen ezekben az individuális magyar irodalmakban - rajtuk keresztül - juthatnak és jutnak is el most már a nemzeti irodalom korszakának nagy alkotásai is a világismertségig. Az individuális irodalom ugyanis nem magánirodalom, s nem is egyszerűen szerzői irodalom: nem csupán a szerző saját műveiből áll, egyetemességre törő képzeleti mű, amelyben ki-ki saját képére és hasonlatosságára alkot egészet a részekből, esztétikai ízlése és szellemi szükséglete szerint emel ki az ismeretlenség vagy feledés homályából műveket és szerzőket, korszakokat és irányzatokat.
Míg a nemzeti irodalomban a szerzők egytől-egyik benne voltak a számukra adott és feladott értelmezési keretben, addig az individuális irodalmakban a szerzőben van benne az egész irodalom, mindaz, amit ő magába - egyetemes egyénként - szellemileg és művészileg képes felvenni és világgá kerekíteni.  A személyes egzisztencia válik értelmezési keretté, ebben áll össze irodalommá az, ami a személy egyetemes létezése szempontjából szellemileg létfontosságú.
Ezen a ponton azonban fölmerülhet a kérdés: rendben van, kinek-kinek megvan a maga irodalma, nincs többé közös értelmezési keret, és igény is egyre kevésbé van rá, ámde akkor mi és hogyan osztható meg másokkal, a világgal, az olvasóközönséggel? Mi közünk lehet egy efféle irodalomhoz? Ha magánirodalom, akkor édeskevés. De ha művészileg megformált világgá válik - márpedig az individuális irodalom nem vallási, nem politikai-ideológiai, hanem merőben esztétikai alkotás -, akkor nagyon is sok közünk lehet hozzá. Azt hiszem, más közösség, mint esztétikai, manapság aligha lehetséges. Az esztétikai minden közösségi érvényesség, minden általános értelem egyetemességének és megoszthatóságának záloga, az egyetemes közösség átélésének manapság szinte egyetlen, még igaznak tekinthető módja.
Ez a megállapítás korántsem csak az irodalomra érvényes. A mindenféle közösségi kötelékből - nem csupán az organikus, patriarchális, vallási közösségekből, de a modernitás legsajátabb politikai és szociális közösségeiből is (olyanokból, mint a nemzet, a társadalmi osztály, a nemzedék, a politikai pártok) - kiszakadt, "egyszemélyes közösséggé" vált egyének (Csányi Vilmos fogalomalkotását idézem), minden más területen is így, vagyis esztétikailag járnak el, amikor például vallást vagy világnézetet, politikai ideológiát, életformát, viselkedési és öltözködési stílust "barkácsolnak" maguknak.
A tradicionális társadalmakban egészen a nagy világbirodalmak bukásáig végső soron a vallási közösség - előbb a lokális törzsi, majd az egyetemes birodalmi vallási közösség - szolgált értelmezési keretül az egyének és társadalmi csoportok számára. A vallási civilizációk szétesésének folyamatában, a szekuláris modern társadalmak kialakulásával az atomizálódott egyének különféle politikai közösségekben - elsődlegesen a szuverénné vált népben: a politikai nemzetben és az azt képviselni hivatott politikai pártokban - találtak rá a létezést világgá rendező értelmezési keretre. Mára a modern politikai közösségek kvázi-vallási, kvázi-szellemi keretéből is alig maradt valami az állam puszta vázán kívül. A világot ez idő szerint - egyszerre lokálisan és globálisan - a nemzetközi pénzközösség és jogközösség formális törvényei és szabályai keretezik be, mindenféle szellemi megalapozás és indoklás nélkül: működtetik a világot, anélkül, hogy értelmeznék vagy értelmezniük kellene. A modernitás világa levált a politikai ideológiákról, mindenféle szellemi megalapozás és értelmezés nélkül áll fenn és működik. Az egyetlen közösség, amelyben a világ szellemileg és érzékileg mint közös világ élhető meg - az esztétikai közösség. Minden korábbi közösség - így a vallási-civilizációs és politikai-ideologikus közösség is - most már csak így, ebben a formában, esztétikailag - az esztétikai élményközösség és ízlésközösség tartalmaként - élhető meg és tartható fenn. Az irodalom csak osztozik a régi és a modern közösségek általános sorsában, amikor a vallási - törzsi-mitologikus és egyetemes vallási - közösség, az ideologikus politikai közösség (nemzet, párt, osztály) értelmezési keretében szemlélt és értelmezett egyetlen irodalmat individuális irodalmak sokasága váltja fel, melyekben az értelmezési keret esztétikai természetű, vagyis éppúgy az alkotó saját művészi képzelőerejének alkotása, mint tulajdonképpeni műalkotásai.
A jelenkori magyar nyelvű irodalom meghatározó alakjainak dinamikus mozgásában ez idő szerint éppen az a közös, az rokonítja őket szellemileg és művészileg, hogy elhagyták a nemzeti irodalom kiüresedett értelmezési keretét, és saját irodalmakat teremtettek. Azok a kortárs írók, akik - érzelmi, esztétikai, netán ideológiai inerciájuk folytán - nem képesek elszakadni a régi értelmezési kerettől, nem képesek saját irodalmat teremteni, hol diadalmas örömmel, hol megrettenve tapasztalják, hogy ez a keret - az üres keret - most már végképpen és osztatlanul az övék: senki nem száll harcba érte, nem követel magának itt helyet, nem vitatja el kizárólagos jogukat a keretre. Mindenki ott van, ahol lenni tud, ahol jól érzi magát. Aki az üres keretben, az ott. De ez esetben osztoznia kell az Egész kiüresedésben: művei is mindinkább kongani fognak az ürességtől. Bizonyos értelemben nincs ma formalistább irodalom a nemzeti irodalom értelmezési keretében megrekedt irodalomnál. Szellemi és esztétikai tekintetben megszűnt minden konfliktus, vita, dialógus a nemzeti irodalom kiüresedett értelmezési keretének diadalittas elfoglalói és az individuális irodalmak alkotói között. Azok a konfliktusok, amelyek olykor szembeállítják őket, nem irodalmiak, nem esztétikaiak, nem szellemiek: ezekben a konfliktusokban és küzdelmekben nem írókként, hanem állampolgárokként (tehát politikailag) és termelőkként (tehát gazdaságilag) kerülnek csupán szembe egymással.

4. A mi szirtfokáról az én szirtfokára
Valaha, a nemzeti irodalmak korában a legnagyobb, legszuverénebb alkotók is elfogadták műveik, minden mű és életmű értelmezési keretéül a nemzeti irodalmat és a világirodalmat mint a nemzeti irodalmak esztétikai és gondolati találkozásának és kölcsönhatásának helyét, elfogadták az értelmezési kerethez tartozó, a művek és szerzők váltakozását egységes történetté sodró szemléleti kategóriákat: a korszakot (kortársak), a nemzedéket (nemzedéktársak, közös indulás), az irányzatot vagy iskolát egy-egy korszakon és nemzedéken belül. Ez az elfogadás nem önfeladás, nem valamiféle beletörődés volt egy kívülről rájuk kényszerített rendbe, hanem aktív és alkotó hozzájárulás a keret fenntartásához. A nemzeti- és a világirodalom értelmi világa belülről határozta meg a műveket létrehozó, formateremtő szerzői aktivitást. Akár valamelyik esztétikai ízlésközösséghez tartozás, akár az irányzati-nemzedéki indulás közössége, akár szellemi, akár politikai egyetértés és összetartozás adott is formát a nemzeti irodalom értelmi világának, így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve, tartalomként vagy formaként mindig a közösség határozta meg az egyes alkotó formateremtő aktivitásának pátoszát.
Ma elmondható, hogy az irodalomban mindenki egyedül indul, alapvetően egyedül van, csak magára hagyatkozhat, egyedül kell megteremtenie a maga irodalmát (a múltban ez a kevesek kiváltsága és egyben büntetése volt), művekkel és irodalmi tettekkel hozva létre azt a történetet, amelybe felveszi az irodalom egész általa szellemileg és művészileg megismert és elismert világát. (Hogy mit ismer el irodalomként, hogy hol húzza meg irodalom és nem-irodalom határát, minden értelmezési keret felállításának ez az alapító mozdulata, immár ugyancsak a magában álló szerző belátásától függ: ő mondja meg, hogy mi irodalom és mi nem az, mire építi irodalmát és mit hagy ki belőle).
Az individuális szerző nem az irodalomban, hanem irodalomként igyekszik meghatározni önmagát. Olvasója nem egy-egy mű, hanem egy egész saját jogán fennálló irodalom világába lép, amikor olvasásába merül. Ennek a folyamatnak legszembeötlőbb, de csak mert leginkább felszíni tünete az író és az irodalmi mű mediatizálása: az írói és irodalmi imidzs megalkotása a piaci kultúrában bevett eszközökkel és módokon: sztárolással, mítosz-teremtéssel, tematizálással. Míg korábban az irodalom intézményesülése alapvetően valamilyen közösség égisze alatt ment végbe, ma ez is az egyénre hárul, és döntően a piac közvetítésével valósul meg.  Épp ezért kissé más megítélés alá is esik. Az intézményesülés nem intézménnyé válást, nem az író alkotói korszakának lezárulását és kihunyását jelenti, hanem saját irodalmának - egynek a sok közül - születését és térfoglalását.
 Az individuális irodalmak korába léptünk, mindinkább ezekből tevődik össze az, amit régiesen világirodalomnak nevezünk, hiszen ez az értelmezési keret - a világirodalomé - a nemzeti irodalmak korában alakult ki, ehhez a kerethez illeszkedett, a nemzeti kánonokat mintegy ellenőrző-jóváhagyó kánonként. Hogy aztán ki minek képzeli el, miként realizálja, viszi színre, demonstrálja a maga irodalmát a nyilvános térben - várként, szigetként, kertként, cellaként, csapdaként, átjáróházként, pályaudvarként, múzeumként - az önmagában még nem sokat árul el egy individuális irodalom művészi erejéről, a művek jelentőségéről, csupán az önértelmezés, önelhelyezés szándékának irányát és pátoszát határozza meg. Egyvalami azonban biztos: mindig az Én, s nem a Mi pátoszformáiban.
Ha egykor az orosz avantgárdisták - irodalmi harcban kötelezve el az anarchikusan lázadó individuumot egy új képzeleti közösség mellett - azt vágták süvöltve a világ képébe, hogy a "mi" szó szirtfokán állanak, akkor ma minden író elmondhatná magáról, hogy az "én" szó szirtfokán áll, az Én nevének mítoszán dolgozik, és az Én irodalmát - az individuuális irodalmat - hozza létre minden művével és gesztusával, egész irodalmi jelenlétével. Az új pátosz - az Én pátosza, ámde nem romantikus és nem is negatív értelemben: nem a "megvert", "elmagányosodott", "kétségbesett", "talajtalan", "boldogtalan", "rossz közérzetű", "számkivetett", magát elégtelennek, fogyatékosnak érző Én pátosza, amelyben az Én a közösség elvesztéseként, lobogó gyászként és gyötrő hiányaként nyert meghatározást, hanem annak az Én-nek a pátosza, amely önmagában - konkrétan: a nyelvben - találja fel a közösség egész elvesztett világát - a vallási civilizáció Istenét és a nemzetet is -, teljesen elegendőnek érzi önmagát önmagában, elég erősnek, elég vitálisnak, elég felnőttnek ahhoz, hogy az egész világot a személyes egzisztenciára - de hisz mi másra? - alapozza.
Ez az új pátosz sugárzik azokból az individuális magyar irodalmakból is, amelyek egyelőre csupán egy-egy prózai művel képviseltetik magukat ezen a könyvvásáron, hogy együttvéve mégis egy új és szokatlan irodalmi helyzetet érzékeltessenek: a közös értelmezési keret felbomlását, amely már negatívan sem képes egységes értelmezési keretet adni az irodalomnak. Egy másik világállapotba kezdünk átcsúszni mindenütt Európában, és ez a világállapot az irodalomban nem a nemzeti irodalmak, hanem az individuális irodalmak nyelvén beszél.
Magam is ezen az egzisztenciális nyelven - egy individuális irodalom nyelvén - próbáltam itt artikulálni azt a gyökeres fordulatot, amelyet a magyar irodalomban íróként és olvasóként közel másfél évtizede tapasztalok. Mást nem tehettem. Ha nincs közös keret, akkor nem lehet többé kívülről és fölülről vizsgálódni. Általánosításaim ezért nem formálhatnak igényt valamely átfogó és általános értelmezési keret felállítására. Arra formálnak csupán igényt, hogy az irodalmi folyamatot egy individuális irodalom határain belül elgondolják és értelmezzék. Nos, innen nézve itt tart most a magyar irodalom, s mivel innen nézve az európai irodalmak is itt tartanak, talán nem véletlen, hogy éppen most, az individuális irodalmakban érte el világismertségének eddigi legmagasabb fokát, amiben persze esztétikai erejének elismerése is benne van. Nem a magyar irodalom, hanem magyar irodalmak reprezentánsai kopogtatnak tehát itt és most az orosz irodalmak ajtaján, ajánlják magukat az orosz olvasónak, aki mindannyiszor magyar irodalmat is választ - egyet a sok közül -, amikor valamelyik magyar író művét leemeli a polcokról.

(A 2004 decemberében a moszkvai non-fiction könyvvásáron elhangzott előadás írott változata)

Bibliográfia

SZILÁGYI Ákos
Nem vagyok kritikus!
Magvető, 1984

Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl
(A negatív utópiák társadalomképe)
Magvető, 1988

Hamu és mamu
(Az orosz irodalmi avantgárd 1917 előtt és után)
Holnap, 1989

A vágy titoktalan tárgya
Liget, 1992

A tények és a lények
Liget, 1995

Tetem és tabu
Kijárat, 1996

(Kovács András Bálinttal)
Tarkovszkij
Helikon, 1997

Oroszország elrablása
Helikon, 1999

"A temetés temetése"
ABCD Interaktiv magazin, 1995. 4.(CD ROM)

Az iskolamester zavarban van
Szépirodalmi, 1976

Teremtények
Szépirodalmi, 1981

Fej és tudat
Magvető, 1990

Gyönyörök kertje
Holnap, 1991

Légzőgyakorlatok kezdő haldoklóknak
Vox Libri hangkazetta, 1995
Gépeskönyv, 1998

Szittya-szótyár
(CD-melléklettel)
2000 könyvek, 1999

Oroszország elrablása
Helikon, 1999

Borisz sztár és a sztárevicsek
Helikon, 2000

A szépfejedelem
Helikon, 2001
 

Török imaszőnyeg
Palatinus, 2003

A cet ecetben
Palatinus, 2003

Nyuszimuszi alamuszi
Palatinus, 2004

"Tíz év, amely nem rengette meg a világot"
MagyarLettre Internationale, 35

"Sokan vagyok"
nagyvizit, litera.hu


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret