stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mihail Riklin
A kaukázusi bumeráng
A moszkvai túszdrámáról
 

MOSZKVA - Amikor csecsen terroristák egy csoportja október 23-án este elfoglalta a Moszkvai Színházat a Dubrovkán, ahol éppen az "Észak-Kelet" című musicalt játszották, és ezzel több mint 800 embert ejtett túszul, alapjában véve csak egyetlen követelésük volt: "Véget vetni a csecsen háborúnak!". A következő napon a terroristák elengedtek egyet a túszok közül, aki a többiek nevében felolvasott egy üzenetet azzal a követeléssel, hogy a háborúnak haladéktalanul vessenek véget. A rákövetkező napon, nem sokkal a színház ostroma előtt, a túszok rokonai a terroristák nyomására tüntetést rendeztek táblákkal, amelyekre az volt írva, hogy "Elég volt a háborúból!".

A Stockholm-szindróma
Mintegy harminc éve történt, hogy terroristák egy csoportja Stockholmban túszokat ejtett, akik olyannyira azonosultak túszul ejtőikkel, hogy fogva tartóik mellett és az állammal szemben léptek fel. Ez után az esemény után terjedt el a "Stockholm-szindróma" elnevezés. Olyankor használják, amikor egy túsz hivatalos védelmezőjével, az állammal szemben egy bűnöző pártját fogja.
 Röviddel a színház elfoglalása után a moszkvai média közölte, hogy a mobiltelefonokon folytatott beszélgetésekből arra lehet következtetni, hogy a túszok támogatják a terroristáknak a háború befejezésére vonatkozó követelését, és az állami hatóságokat kifejezetten arra kérik, hogy az épületet semmiképpen se rohamozzák meg. Ebben az összefüggésben hozták fel az államhatalom képviselői és néhány újságíró is a "Stockholm-szindróma" fogalmát, ami túszoknak és terroristáknak egy traumatikus helyzet során kialakuló cinkosságát jelöli. Mivel azonban Barajev és társai követelése alapvetően a második csecsen háború lezárására korlátozódott, hamar kiderült, hogy az oroszok ennél sokkal nagyobb számban szenvednek a "Stockholm-szindrómában". (Felmérések szerint ma honfitársaimnak több mint a fele van a háború befejezése, a béketárgyalások megkezdése és az orosz csapatok kivonása mellett.) Én magam is a Stockholm-szindrómában szenvedek, mégpedig krónikusan; már három éve részt vettem egy háború elleni figyelmeztető tüntetésen, amelyre akkor alig 200 ember jött el. A többiek apátiáját, reménykedését abban, hogy "idáig ez nem ér el", hivatalos részről egészségesnek találták, bár mindez már felületes ránézésre is egészen másként vette ki magát. Személyesen egyetlen olyan "patriótát" sem ismerek Moszkvában, aki kész volna maga is részt venni a csecsen háborúban, vagy a fiát, fivérét, férjét vagy más rokonát oda küldeni.

Ami a Kremltől nem messzire történik
Ezt a jelenséget "póthazafiságnak" szoktam hívni. Olyankor lép fel, amikor valaki ellenséges érzelmekkel viseltetik egy másik nép iránt, de ezért nem hajlandó az életét és az egészségét kockára tenni; ezt intézze el valaki más, hivatásos katonatiszt, zsoldos vagy hadköteles. Azzal, hogy kardcsörtető megnyilvánulásokra korlátozódnak, az így gondolkodó emberek - és ezekből elég sok van Moszkvában - a csecsenek ellen irányuló, de ennél sokkal bonyolultabb eredetű saját gyűlöletüket másokra ruházzák át. Nem tudnám megmondani, milyenfajta szindrómában szenvednek ezek az emberek, de mindenképpen hiba volna a lelki egészség mintaképeinek tenni meg őket.
 Október 23-án leomlott a gát a viszonylag jómódú Moszkva - sűrűn látogatott kaszinóival, éttermeivel, musicaljeivel és koncertjeivel, jól táplált "jobb köreivel", akik egyik kiállításmegnyitóról vagy könyvbemutatóról mennek a másikra, lakosainak millióival, akik nem akarnak tudni a fővárostól kétezer kilométernyire zajló háború brutalitásáról, amelyet az "antiterrorista hadművelet" eufemizmusába burkolnak. Ez a gát leomlott, és egy darabka Csecsenföld váratlanul láthatóvá vált. A tudósító újságírók egyre-másra felháborodottan ismételgették, hogy a terroristák által elfoglalt színház 5 kilométernyire van a Kremltől. Kórusban hangoztatták, mint egy esküt, ezt a megállapítást a terrorcselekmény helyszínének Oroszország hatalmi központjához való földrajzi közelségéről. Utóvégre ez nem egyszerűen Moszkvában történt, hanem csupán néhány kilométerre attól a helytől, ahol Putyin elnök található. Valamilyen oknál fogva a Kreml, ahol Csecsenföld és a két háború ügyében az alapvető döntéseket hozták és hozzák majd ezentúl is, paradox módon e döntések következményeivel kapcsolatos támadásokkal szemben különösen felvértezettnek számít.
 A moszkvai túszszedés éppen erre az irracionális meggyőződésre mért csapást, ami mélyen megrázta a főváros számos lakóját. Ugyanakkor nemigen zárkózhatunk el Dmitrij Alekszandrovics Prigov, a költő álláspontjától sem, aki úgy véli: "Ha megpróbáljuk a történteket valamivel józanabbul szemlélni, azt kell kérdeznünk, hogy lehet, hogy ez eddig nem történt meg. Végül is elég nagy volt az ilyesfajta események valószínűsége már a második csecsen háború megkezdése óta." De a kérdést másként is fel lehet tenni: Lehet, hogy a saját biztonságba vetett hit irracionalitása, az a vélekedés, hogyőket nem érinti mások, a csecsenek tragédiája, ez volt az alapja annak a sokkos állapotnak, amit a moszkvaiak október 23. után átéltek? Lehet, hogy ha, mint Prigov javasolja, "valamivel józanabbul" szemléltük volna a dolgokat, nemcsak a moszkvai túszdrámára, de egyáltalában a csecsen háborúra sem került volna sor. Sajnos polgártársaink többsége 1999-ben és 2000-ben is fontosabbnak tekintette, hogy fenntartsa a saját biztonságába vetett hitet a hadiállapot mellett is, hogy kívülre exportálja az erőszakot, és így ússza meg a bumeránghatást.
 Ezért aztán a közvélemény és a média nem egy metafizikai, hanem egy inkább technikai kérdést intézett az államhatalomhoz: Hogy juthatott be Moszkva központjába ilyen hatalmas mennyiségű harcos, fegyver és robbanóanyag, holott már az ún. "antiterrorista hadművelet" negyedik évében vagyunk (amelynek során, ha a tábornokainknak hinni lehet, majdnem minden harcos elpusztult, megsemmisült vagy átállt az orosz harci erők oldalára)? Hová tették a szemüket a belső titkosszolgálat és a belügyminisztérium szervei? Hogy engedhették, hogy ilyesmi megtörténjen?
 Így hangzottak a kérdések, amelyeket az események utáni első órákban intéztek az illetékes biztonsági szervekhez. Válasz nem érkezett; ezzel szemben Putyin elnök az illetékes miniszter jelenlétében egy másik kérdést tett fel: hogyan kell reagálni a nemzetközi terrorizmus kihívására, amelynek az USA, Indonézia és más országok után immár Oroszország is áldozatul esett?
 A csecsenek a túszszedést ezúttal tényleg "iszlámista fundamentalista" módon stilizálták, és céljaikat az arab "al-Dzsazíra" tévéadón keresztül jelentették be, amely Bin Laden és az Al-Qaida más tagjainak nyilatkozatait is sugározza, a csecsen terroristanők arab nőknek voltak öltözve, és a terroristák vezérének, Movszar Barajevnek az üzenetei a palesztin öngyilkos merénylők búcsúleveleinek szelleméhez igazodtak. Ez feltehetőleg a csecsen szeparatistákat finanszírozó körök kívánságára történt így. Mindennek ellenére a terroristák  minden követelése a csecsen háború befejezésére koncentrálódott, és az épület elfoglalása maga is pontos mása volt a Buggyonnovszkban és Pervomajszkban elkövetett hasonló akcióknak, és alapvetően eltért a moszkvai lakóházakkal szembeni 1990-es robbantásoktól és a 2001. szeptember 11-i támadástól Amerikában. "Valóban egy és ugyanaz a szervezet volna - teszi fel a kérdést Alekszander Minkin újságíró -, amelyik először háztömböket röpít a levegőbe, hogy kirobbantson egy háborút, aztán meg túszokat ejt, hogy véget vessen neki? A kézírás mindenesetre teljesen eltérő."
 A moszkvai terrorakció ezen túlmenően a közismert minta szerint zajlott: előkészület (a művelet titkos szakasza); egy ismert katonai parancsnok egy nagyobb egysége túszokat ejt nagy számban; a követelések bejelentése; a túszokkal szembeni brutalitás és ugyanakkor az orosz hatóságokkal való tárgyalási készség tanúsítása, és így tovább. Az ilyesfajta terrorizmus "csillagórája" Zamil Basszajev telefonbeszélgetése volt Viktor Csernomirgyin miniszterelnökkel 1995-ben, amit a Basszajev-csapat diadalmas visszatérése követett Csecsenföldre és a hadműveletek felfüggesztése.
 Movszar Barajev egysége, amelyik a színházat foglalta el a Dubrovkán, láthatólag nem számolt az új rezsim logikájával, amely nem hajlandó a terroristákkal tárgyalásokba bocsátkozni, és már a túszejtést követő harmadik napon elrendelte a rohamot, ami 50 csecsen harcos és több mint 120 túsz életébe került.

A hatalom logikája
A rohamot igyekeztek eleinte rendkívüli sikernek beállítani, amikor azonban kezdett kirajzolódni a túszok körében elszenvedett veszteség mértéke, már sokkal szerényebben értékelték. A kérdések viszont halmozódtak: miért nem vették fontolóra a tárgyalások lehetőségét? Miért nem fogták el Barajev egységének tagjait, akik a gáz hatására eszméletlenné váltak, miért kellett őket mindjárt kivégezni? Hogy van az, hogy a túszok kivégzése szolgált indokul a roham elkerülhetetlenségére, holott a terroristák a szemtanúk nyilatkozatai szerint nem hajtottak végre kivégzéseket? Ki felelős azért, hogy a túszok a roham után nem kapták meg időben az injekciókat az ellenanyaggal, ami megmenthette volna az életüket? Miért tartották titokban a bevetett gáz összetételét a kezelőorvosok előtt, miért kellett ezzel további emberéleteket veszélyeztetni? Hogyan fordulhatott elő, hogy a különleges osztag átengedett két ittas személyt (egy férfit és egy nőt) a biztonsági kordonon a színházterembe, ahol aztán a terroristák lelőtték őket?
 Végül az a benyomás erősödött meg, hogy a különleges egységek sokkal brutálisabb forgatókönyv szerint jártak el, mint amire a terroristák számítottak. Barajev és társai minden adandó alkalommal azt ismételgették imamalomszerűen: "A mi halálraszántságunk erősebb, mint a ti élnivágyásotok." Mivel lehet akkor magyarázni, hogy nem robbantották fel magukat a túszaikkal együtt, bár (ebben mindenki egyetértett) lett volna rá elég idejük? Mert abból indultak ki, hogy az orosz államhatalom nem volna hajlandó ennyi túsz (köztük külföldiek) életét kockáztatni? De a döntéshozók orosz részről nemcsak azt a kockázatot vállalták, hogy megrohamozzák a színháztermet. Nem, a roham után még továbbra is valami felfoghatatlan kegyetlenséget tanúsítottak, mintha azok az emberek, akiket hivatalosan "tökéletesen ártatlannak" nyilvánítottak, akiket azonban ezekben a napokban megfertőzött a "Stockholm-szindróma", a legyőzött ellenség cinkostársai volnának, míg megmentőik számára - akárcsak a szovjet időkben - már nem az ő életük, hanem egy államtitok megőrzése volna a legfőbb érték. Ebben a légkörben az orvosoknak azt az érthető kérését, hogy megtudják pontosan, mivel is mérgezték meg a pácienseiket, úgy fogadták, mint megengedhetetlen beavatkozást a titkosszolgálatok illetékességi körébe.
 Így aztán az a hatás kellett hogy kialakuljon, hogy a rendkívüli bevetés fő célja a Dubravkán a terroristák megsemmisítése volt, akikkel - a buggyonnovszki esettől eltérően - egyáltalában nem akartak tárgyalni. Ebben nem egyes személyek szeszélyét kell látni, hanem olyen vonást, ami Putyin Oroszországát a Jelcinétől megkülönbözteti.  Éppen a második csecsen háború vetette meg ennek az új rezsimnek az alapjait. Vlagyimir Putyint mint egy "erős kéz" megtestesítőjét választották meg elnöknek, aki arra van hivatva, hogy pacifikálja Csecsenföldet, és helyreállítsa a rendet Oroszországban. Különösen az volt kényelmetlen ennek a rezsimnek a számára, hogy a terroristák követelésében nem volt semmi rendellenes, és az oroszok számottevő része hallgatólagosan osztozott ezekben a követelésekben. Ha a csecsenek pénzt, kábítószert, szabad eltávozást követeltek volna egy harmadik országba, vagy akár orosz börtönökben fogva tartott társaik szabadon bocsátását, az sokkal kevésbé lett volna átütő erejű. Az a tény azonban, hogy követelésük mások kimondatlan kívánságának adott hangot, az új államhatalom legsajátabb logikáját fenyegette, és ezért gyors és brutális választ váltott ki.
 Más szóval: önmaga fenntartása és újratermelése szempontjából a rezsim teljesen következetesen járt el, amit a túszmentés vállalkozásáról nem lehet elmondani. Tárgyalásokat a terroristákkal kizárólag olyan politikusok folytattak, akiknek egyáltalán nem volt erre hivatalos felhatalmazásuk; akiknek a lehetőségei a dráma második napjának vége felé kimerültek. A roham elkerülhetetlenné vált. A nyilvános politika eszközeit csak azért vetették be, hogy időt nyerjenek, ami jól jellemzi a nyilvános politika jelenlegi állapotát Oroszországban. Ilyen körülmények között senki nem is álmodhat arról, hogy a következő választásokon talpon maradhat Putyin mellett.
 A moszkvai túszdráma folyományaként úgy áradtak a radikális intézkedések, mint egy bőségszaruból. A hadsereget, amint az elnök bejelentette, a NATO-val való konfrontációról átállítják a nemzetközi terrorizmus elleni harcra (anélkül, hogy a hadsereg tudná, hogy is kellene ezt foganatosítani); a 2003-as költségvetésében a terrorizmus elleni harcra szánt összegeket drasztikusan megemelték; figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a terrorizmusnak nincs nemzetisége, a belügyminisztérium szervei ujjlenyomatot vettek minden csecsentől; Dánia amiatt, hogy nem volt hajlandó betiltani Koppenhágában a csecsen világkongresszust, a leghevesebb támadások céltáblájává vált; korlátozzák a sajtószabadságot az antiterror-hadműveletekre vonatkozó beszámolók esetében; egy olyan törvényt bocsátanak ki, amely megtiltja, hogy a megölt terroristák tetemét kiadják a hozzátartozóknak.
 Az október 23-26-i események kiélezték egy olyan állam belső ellentmondásait, amely egyszerre igyekszik tekintélyelvű rendőrállam és szabad piacgazdaság lenni, a külvilág felé nyugatbarátnak mutatkozik, miközben befelé gyakorlatilag felszámolja a sajtószabadságot. A túszszedés után Putyin csaknem szó szerint idézte W. Bushnak a terrorizmusra mint újfajta fenyegetésre vonatkozó szavait, és a hivatalos médiában polgárjogot nyert az izraeli különleges egységeknek kompromisszumokról hallani sem akaró módszereire mint példára való hivatkozás. Válasz nélkül maradt a kérdés, hogy vajon az orosz lakosság szeretné-e azt, amit Izrael polgárai kénytelenek hosszú ideje végigcsinálni, a napi rutinná vált bombatámadásoktól és orvlövésektől való rettegést.
 Ezek a napok felrázták Oroszországot. Most már nemcsak Csecsenföldet kell pacifikálni. Az államhatalom a nekiszegezett kérdések közül egyet sem válaszolt meg, amit az állampolgárok felháborítónak kell hogy találjanak.
A hatalmon lévők úgy viselkednek, mint egy papi kaszt, amely úgy tesz, mintha jobban ismerné az egyszerű hívek érdekeit, mint ők maguk.

Abszolút ártatlanság
A sajtóban és a televízióban a túszokkal kapcsolatban folyton az "abszolút ártatlan" szófordulatot használták. Nyilvánvaló, hogy az "Észak-Dél" musical nézőinek túlnyomó többsége nem vett részt a csecsenföldi katonai összetűzésben - ebben az értelemben kétségtelenül ártatlanok. De ezek közül az emberek közül, honfitársaink közül - a gyerekeket leszámítva - senki sem abszolút ártatlan, mivel a háborút éppen azzal a felhatalmazással folytatják, amit ők adtak az államhatalomnak az 1999-es és a 2000-es választásokon hallgatólagos (vagy kifejezett) beleegyezésükkel. Ha a túszok abszolút ártatlanok volnának, a terroristák tettei a legelvetemültebb értelmet is nélkülöznék, és nem lehetne belátni, hogy ez a túszejtés miért talált olyan erős visszhangra a lakosság körében.
 A második csecsen háború mindhárom évét abban a tudatban éltem meg, hogy már rég nem vagyok a legkevésbé sem ártatlan, bár nem szavaztam sem az Egységpártra, se Putyinra, és részt vettem 2-3 háborúellenes tüntetésen, amikor még nem szorult ki egészen a figyelem előteréből. De én is úgy éltem 5 kilométernyire a Kremltől, mintha egyáltalán nem folyna az országunkban háború; mint polgártársaim többsége, én sem vettem tudomást a tisztogatásokról, a menekülttáborok, az átmeneti táborok nyomoráról és a mindkét részről elkövetett bestiális kegyetlenségekről. Hallottam ezekről nyilván, de úgy viselkedtem, mintha mindehhez nem volna semmi közöm. Bebeszéltem magamnak, hogy úgysem tudok semmin változtatni, nem tehetek mást, mint hogy hallgatok.
 Hasonlóan érzik ezt mostanában sokan. "Nekem úgy tűnik - írja Natalja Zotyikova Pétervárról az Izvesztyijában -, hogy ami Moszkvában történt, büntetés a kettős könyvelésért, amelynek logikája szerint különböző emberek élete különböző értékű, a vonakodás miatt, hogy  utánanézzünk az olyan szavak valódi  értelmének, mint "tisztogatás", "menekült", "sátortábor" vagy "ellenőrzési pontok" képviselőink vérszomjas handabandázásában valamiféle magasabb célokról (miközben az ő gyerekeik nem a lövészárokban tengődnek , hanem gondos felügyelet mellett Angliában, Svájcban vagy Amerikában tanulnak) a biztonságosnak látszó, dúskáló moszkvai életben." "A túszok, ha nem állnak hivatásuknál fogva a hadsereggel vagy a milíciával kapcsolatban, nem tudják - így kontrázik neki Tatjana Szaharova -, hogy milyen nagyok a veszteségek a csecsenek körében, milyen bestiális bűnöket követ el a mi orosz hadseregünk. Bármikor hajlandó volnék részt venni (nem csak most) egy "Legyen vége a csecsen háborúnak!" tüntetésen. Bűn azt állítani, hogy egy ilyen tüntetés a terrorizmusnak tett engedmény volna. Nem az volna, hanem nagyon sok teljesen normális orosz ember akaratának kifejezése." Számtalan ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulás volt ezekben a napokban Oroszországban.
 A helyzet tehát paradox. A túszok egyrészt a terroristák abszolút ártatlan áldozatának vannak nyilvánítva, másrészt állítólag a "Stockholm-szindrómában" szenvednek, és a hatóságoktól olyan "természetellenes" dolgot kérnek, hogy vessenek véget a háborúnak. A "Stockholm-szindróma" állítólagos járványa hamar átterjedt a túszok rokonaira, akiknek a hatóságok kénytelenek voltak megengedni, hogy összegyűljenek a Vörös téren, és a terroristák felszólításának megfelelően a második csecsen háború befejezését követeljék. Amikor a feleségemmel odaértünk a tüntetés színterére (a Vaszilij-katedrálissal szemben), már nem volt ott senki a túszok rokonai közül, a mintegy száz még ott tartózkodó emberből minden harmadik újságíró volt. Régről ismert kép. Ha ezerszer többen lettek volna ott, gondoltam, nem merték volna ostrom alá venni az elfoglalt színházat. Mark Rozovszkij, az ismert színházi rendező, akinek kiskorú lánya ott volt a túszok között, arra kérte a jelenlevőket, oszoljanak szét minél hamarabb, ne ingereljék az államhatalmat. Láthatólag felfogta, hogy a lánya sorsa nemcsak a terroristáktól függ, hanem azoktól is, akik meg akarták semmisíteni a terroristákat. Az a jog, hogy a mozgékony tévékamerák előtt a háború befejezésére szólíthasson fel, megillette volna nemcsak állampolgárként, hanem az egyik túsz apjaként is. Mint ilyet azonban állítólag megfertőzte a "Stockholm-szindróma", miközben valójában az orosz államhatalom nevében hajtott végre egy ügyes megtévesztő manővert. Ebben csak az az elszomorító, hogy ez esetben a terroristák a hatalom engedélyével próbálták elérni, hogy kimondják, amit a józan emberi ész parancsol, méghozzá egy nagyon kevéssé félreérthető kontextusban.

Az erőszak eszkalálódásának spirálja
Ezzel a legutóbbi moszkvai tragédiával kapcsolatban Michel Foucault Felügyelet és büntetés című könyvének eleje jutott eszembe, ahol a lehető legrészletesebben taglalja Damiens 1757-es kivégzését, aki XV. Lajos ellen próbált merényletet elkövetni. Damiens kétségtelenül államellenes bűnöző volt, de az a mód, ahogy vele leszámoltak, aránytalan volt, és szimbolikus kegyetlenséggel bírt; testét megsemmisítve a királyi hatalom kinyilvánítja azt a jogát, hogy alattvalói szándékai felett ítélkezzék. Elriasztja őket, ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy megfossza őket az életüktől - egy olyan joghoz, amit a király személye alapoz meg. Az uralkodó életére törő merényletet tervezni annyi, mint főbenjáró bűnt elkövetni, ami maximális megtorlást kíván. "Mit számít, ha ártatlant talál!" Vajon szeptember 11-ével nem vált-e a nemzetközi terrorizmus egy újfajta főbenjáró bűnné, ami maximális megtorlást kíván?
 A moszkvai túszszedést az állam képviselői azonnal úgy értelmezték, mint Putyin elnök és hatalmi apparátusa elleni személyes kihívást, mint támadást a rezsim szuverenitása ellen. Egy ilyen értelmezés láttán Putyinnak a terroristák minden áron való megsemmisítését kellett akarnia. Ebben az értelemben nyilatkozta a színházi központ elleni rohamban résztvevő egyik operációs egység katonája: "Úgy döntöttünk, hogy nem akarjuk a terroristákat élve elfogni", mintha ez az ő kompetenciájába tartozna. Megpróbálták a terroristákat a vad természet szintjére lenyomni, "vadállatoknak" nyilvánítani, "eltaposni", követeléseiket semmibe venni, arra kényszeríteni őket, hogy még embertelenebbül viselkedjenek, mint ahogy szándékukban állt.
A roham után a tévében alaposan végigpásztázva megmutatták a legyőzött ellenség hulláit, a nőkét is, a terrortámadás vezetőjének, Barajevnek a holtteste mellett egy nyitott üveg Henessey konyak állt. (Kiderült, hogy ez amolyan  névjegye az Alfa-egységnek; ennek a kommandónak az egyik parancsnoka lőtte őt agyon.) Kételkedem az ilyen elrettentések hatékonyságában; inkább az odaveszettek heroizálásához járulnak hozzá, legalábbis a saját hazájukban.
 A szovjet korszakban tengeralattjárók süllyedtek el, repülőgépek zuhantak le, atomhulladék-tárolók robbantak fel - mindezt eltitkolták évtizedeken keresztül. Az odaveszettek rokonait kényszerítették, aláírásukkal kötelezzék magukat, hogy nem adják tovább az államtitkot, amivé fiuk, apjuk vagy férjük halála vált. A mai körülmények között persze lehetetlen volna reprodukálni ezt a logikát, a mai Oroszország már nincs annyira hermetikusan elzárva a külvilágtól, és nemcsak azért, mert a túszok között sok volt a külföldi, hanem a sokkal fejlettebb információs infrastruktúrának köszönhetően sem.
 A terroristák nem fogták fel, hogy Csecsenföld közvetlenül a Kreml falain kívül kezdődik, hogy egy moszkvai lakos élete vagy az orosz főváros egy külföldi vendégének az élete még ha információs-technikailag védettebb is, az orosz államhatalom szemében önmagában nem értékes. A terroristák nyilvánvalóan túlbecsülték a különbséget, ami ennek a rezsimnek az ő csecsen honfitársaikhoz és Oroszország többi polgárához való viszonyában (akár az olyan privilegizáltakhoz is, mint a moszkvai lakosok) fennáll. Ez az állítólagos különbség ezen felül inkább múlt a fővárosi információs rendszer fejlettségén, mint az állami szervek jóindulatán. A rezsim minden rendelkezésére állót elkövetett azért, hogy a polgárait félrevezesse. Az egyik kórház orvosának a nyilatkozata, ahová a túszokat szállították, példa erre a dezinformációs politikára: Ha hinni lehet neki, akkor a túszoknak nem az ismeretlen gáz hatása miatt kellett meghalniuk, hanem a túszul ejtők rossz bánásmódja miatt, a roham során pedig nem került sor különleges eszközök bevetésére. Az a kategorikus kijelentés, hogy eltűnt személyek pedig nincsenek, szintén eléggé emlékeztet a szovjet időkre.
 A túszdráma következtében kiéleződött problémák forrása 1999 őszére megy vissza, amikor az ál-piacgazdasági reformokban csalódott és felőrlődött oroszok a nekik juttatott szabadságot a titkosrendőrség által kontrollált államra ruházták át, amelynek jelképévé Putyin elnök vált. Hogy az orosz állam ma inkább egy hatalmas magánvállalkozás, semmint egy szovjet típusú kollektivista intézmény, ez a polgárokban nemigen tudatosult. Ennek a gigantikus magánvállalkozásnak a magánérdekeit közérdekké nyilvánították - egy olyan magánvállalkozásét, amelynek egyáltalán nem állt szándékában, hogy visszaadja az oroszoknak "a reálszocializmus előnyeit" (a teljes foglalkoztatottságot, a stabil rubelárfolyamot, a nagyhatalmi státust, stb.). Még ha ezt akarta volna, bizonyára akkor sem lett volna rá képes. Így aztán ez az új államhatalom legfeljebb imitálni tudta a szovjet sztereotípiákat, amelyek mögött ma új tartalom húzódik meg, és a társadalmat azzal tudta összekovácsolni, hogy egy új ellenségképet teremtett.
 Az események után új törvényt bocsátottak ki arról, hogyan tájékoztathat a média a terrorizmusellenes műveletek végrehajtásától, amiben sokan a sajtószabadság további korlátozását látják Oroszországban. A tévé elsősorban az olyan túszszedések médiaábrázolását tartja szem előtt, mint a buggyonnovszki, a pervomajszki és a moszkvai eset. De az ilyesfajta terror aligha fog folytatásra találni a mai Oroszországban. Inkább az a veszély fenyeget, hogy a  terrorizmus sokkal személytelenebbé válik (az 1999-es orosz robbantások és a 2001-es amerikai támadás stílusában). Olyan terrorizmus lesz ez, amely nem tesz fel kérdéseket, nem lép fel politikai követelésekkel, és nem tesz lehetővé tárgyalásokat.
 A moszkvai túszejtés egyedülállósága abban áll, hogy nemcsak a terroristák fokozták radikalizmusukat azzal, hogy az orosz főváros központjában hajtottak végre egy akciót. De az államhatalom is olyan leckét adott radikalizmusból az  események háttérben álló mozgatóinak, amit azok nem fognak elfelejteni. A csecsen kérdés az erőszak olyan eszkalációs spiráljába lépett, ami semmi jót nem ígér a konfliktus egyik oldalán sem.

               KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret