stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Marjo Niemi: Terepfutás, Teos 2004

Kalevi

Az autó ablakai már teljesen bepárásodtak. Időnként muszáj legalább annyit törölni az üvegen, hogy lássam a házat. Rideg látvány. Nyár elején új függönyöket tettünk fel Ősszel, az unokahúgommal, de aztán levettem őket, mert sehogy sem passzoltak. Még lehangolóbb lett tőlük a konyha. Füstifecskék cikáznak a ház sarkainál, csőrükben az utolsó vacsoraadagokat viszik fiókáiknak. A rovarok lábai bajuszként lógnak ki a csőrükből. A fecskék úgy összepiszkítják a sarkokat, hogy már egészen szürkék. De mit számít? Senki nem jár erre, ebben az átkozottul hosszú és gödrös zsákutcában.

Már nem akaródzik kinyitni az autó ajtaját. Olyan régóta üldögélek itt, hogy a pára felmelegedett. Üvegház gyorsan kialakul, bárhol. Autóban, bolygókon, vizespohárban. Anyám régi mustáros üvegekben tengeri sót tett a duplaablakok közé, hogy a só magába szívja a párát. Mikor nem volt se pénz, se só, anyám résnyire nyitotta a belső ablakszárnyat, és általában nekem, mint legidősebb gyereknek sovány kezemet a két ablak közé kellett csúsztatnom, hogy bevegyem az egyik mustáros üveget. Valahányszor visszaemlékszem anyámra azokból az időkből, mindig nagy hassal látom magam előtt. A bába ránk, gyerekekre egy takarót dobott, és keményen megparancsolta, hogy maradjunk a pokróc alatt. Sokan voltunk. Mindenféle évjárat, és nekem, a legidősebbnek, nem volt szabad félnem. Én bizony féltem, de nem mutattam. A takaró alatt pelenkákat cseréltem, cumisüvegből tejet adtam, közben másik kezemmel faautót tologattam. Micsoda őrület: semmit se lehetett látni, de el kellett játszani, hogy minden rendben, miközben anyánk úgy ordított, mintha nyúznák. És aztán jött a következő. Így telt a gyerekkorom.

A harmadik után azt gondoltam, legközelebb egy takaró már nem is lesz elég. Ha anyám belehalt volna a szülésbe, egész életemre a takaró alatt kellett volna maradnom, míg fel nem nőnek a többiek. Úgy éreztem, ez a világ vége. Borzalmas átkozódások és lárma. Apám meg ki tudja, merre. A háborúban, a műhelyben, vagy a külön útjain. A bába be se engedte volna. Oda nem valók férfiak, valahogy túl piszkosak hozzá. És bűnösök.

Mindig úgy éreztem, hogy a nők tetőtől talpig végigimérnek, ettől aztán rögtön arra gondol az ember, hogy nem vett tiszta alsót, vagy hiányzik egy gomb a ruhájáról. Azok a férfiak meg, akik megfelelnek nekik, igazi patkányok. Jól fésültek, mégis mocskosak. Olyan rafináltak, hogy akkor is jönnek, ha megtiltják nekik. Múlt télen nagyon elfajult a helyzet, mármint a patkányokkal. Nagyon elszemtelenedtek, és minden kis résen befelé tolakodtak a házba. Mindent bevetettem ellenük, a vadászpuskát is. Még istállók sincsenek a környéken. Épp ez lehet az oka. Nem sok hiányzott, hogy megbolonduljak. A padláson denevérek és egerek motoztak, a szekrényekben meg patkányok randalíroztak. Éjszakánként éberen feküdtem, és úgy éreztem, szétrepednek a falak, elrepül a tető, lassan megeszik a házam. Kezdtem nagyon megelégelni a dolgot. Hát nem volt még elég? Akkor csak jöjjön, aminek jönnie kell, bánja a fene!

Most, ahogy itt ülök, mindez természetesnek tűnik. A természetnek megvan az az ösztöne, hogy előbb tud mindent, mint az ember. A természet már birtokba veszi a területed, mikor magad még nem is sejted, hogy már elmenőben vagy.

Egy reggel jöttem rá erre. Az éjszakai műszakból jöttem hazafelé autóval. A tél már a vége felé járt, tavasz illata érződött a levegőben. Ugyanide álltam be, a helyet évtizedek óta autónyi méretű sárga folt jelzi a nyári fűben. Az autóban maradtam. A motor kattogva hűlt. Néztem a házat, ami létezett, ültem a Saabban, ami szintén létezett, én, akinek léteznem kellett volna. Azon kezdtem töprengeni, mit csináljak. Mit csináljak? Mit csináltam eddig? Lasse Virén akartam lenni, de Virén megelőzött. Ezután dühíteni kezdett a futás. Hagyom a fenébe, gondoltam. A hátam is akkoriban kezdett rendetlenkedni, úgyhogy elment a kedvem az egésztől: mi értelme futni, ha egyfolytában fáj? Virénnek nyilván jó edzői voltak, rendes felszerelése, meg minden. Én viszont kénytelen voltam három műszakban dolgozni a papírgyárban, és olyan futócipőben futni, aminek a talpa szigetelőszalaggal volt háromszorosan megragasztva. Ez a ragasztó piszkosul csúszik télen. Futópálya sem volt. Használható legalábbis. Csak róttam a sáros ösvényeket, közben azt képzeltem, hogy az olimpián vagyok. Aztán szögre akasztottam a futócipőt, és abbahagytam az álmodozást.

Tavaly tél végén aztán, azon a reggelen, ahogy üldögéltem a Saabban, töprengeni kezdtem. Nincs se feleségem, se gyerekeim. Hogyan alakult így? Harminc körül ráébredtem, hogy ez most már mindig így lesz. Szereztem egy macskát, vagyis igazából a macska szegődött mellém. Már ő sem él. Ugyanazon a munkahelyen, ugyanazon a gépen dolgozom sihederkorom óta.

És akkor, azon a reggelen ugyanebben az autóban, aminek megvan a maga helye az udvaron, azon kezdtem gondolkodni, mi lenne a legpraktikusabb módszer, amivel végezhetnék magammal. Mikor a papírgép csattogása már vagy tíz éve kiölte a lelkem. Ez a színtiszta igazság. Apámat is akkor kezdtem megérteni.

Nem teljesen, de valamennyire.
 

Ősz
Ott, a temetőben fekszik a nagyapám is. Mikor nagyival gyertyát viszünk a sírra, a gyertyát a fejhez teszem, és elképzelem, hogyan gyúl fény nagyapa koponyájában. Már régen meghalt, én sosem láttam. Nagyapa félénk volt. Sosem szeretett emberek közé járni, valahogy olyan furcsa volt. Csak akkor bátorodott fel, ha ivott, de akkor nagyon. Nagyapa nagyiék közelében lakott, mármint akkor, mikor még egész fiatalok voltak, nem olyan ráncosok vagy halottak, mint most. Nagyapa szerette volna feleségül venni nagyit, de nagyi a szomszéd fogatán járt el a bálba. Mikor hazaérkezett, nagyapa mindig a rózsabokor tövében ült, és a torkát köszörülte. Egy szót sem szólt, csak rugdosta a füvet, és zsebre tett kézzel bámult a távolba, nagyira nem nézett. Nagyi pedig arra jutott magában, hogy ez aztán kitartó fickó. És mikor nagyapa továbbra is ott üldögélt a rózsabokornál, nagyi megértette, hogy nagyapa komolyan gondolja a dolgot. Így hát összeházasodtak. A háborúban nagyapa még rosszabb állapotba került, mármint még félénkebb lett. Részegen pedig szinte tombolt. Aztán meghalt, kamion alá hajtott biciklivel. Egyedül hagyta nagyit, de nagyi azt mondja, hogy ez már nem számít. Nagyapa azt mondta neki, hogy keressen magának másik férjet, egy rendeset, mikor ez a rokkant meghal. Nagyi nem keresett. Azt mondja, olyan nagyon jó és rossz férj volt, hogy másikat már nem akar. Ezt nagyon szeretem nagyiban, mindig egyenesen kimondja, amit gondol, és azzal rendben is a dolog. Aztán csinálja a dolgát, ás, fát vág, heringet süt, énekel.

Nagyapa sírjánál a másik oldal üres, az nagyié. De nagyi nem hal meg, erre gondolni sem tudok. Én sosem megyek férjhez! Minek is mennék? Éppen elég nehéz jól viselnem magam a családomban. És sírni sem akarok állandóan, ahogy az anyák szoktak. Gyerekem esetleg lehetne. Vagy ha egyszer olyan valakivel találkoznék, mint Kalevi. Olyan nyugodt fajtával.

                 KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret