stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mareike Krügel
Az özvegy, a tanár, a tenger
 

A premierbulin senkit nem ismertem, Marcel viszont mindenkit. Elcipelt magával, aztán amint beléptünk a színészbüfébe, faképnél hagyott.
 Élőzene is volt, latin-amerikai zenét játszottak. A színészbüfét körös-körül mexikói kalapokkal és kukoricacsövekkel aggatták tele: a dekoráció nyilván a darabhoz kapcsolódott, amelyet sem Marcel, sem én nem láttunk. Néhány asztalt félretoltak, az így rögtönzött szűkös táncparketten buliztak a szalonspicces színészek. Kezemben egy pohár sörrel, fenekemmel az egyik asztalhoz támaszkodva néztem a táncolókat. Marcel meg néhány haverja elvonultak egy sarokba, és tipikus éjfél körüli beszélgetésbe merültek, amilyen nappali fénynél elképzelhetetlen. Nézelődtem, ittam a sörömet. Az egyik pár lassan és forrón kezdte, aztán egyre gyorsabban kezdett forogni. A többi táncos fokozatosan kiszorult, körben állva figyelték őket. A férfi nem mosta le a sminkjét, kivörösödött arcán sötét patakokban folyt az izzadság. Partnere dervis módjára pörgött körülötte, nem látszott belőle más, csak egy színes, elmosódott folt. A pultnál kövér, nadrágtartós férfi a dal szövegét tátogta bele egy kukoricacsőbe.
 Leah néhány méternyire állt tőlem egy függönynél, és azért vettem észre olyan későn, mert alakja beleolvadt a függöny sötétjébe. Fekete ruhát viselt, haja sötét volt, és sápadt, keskeny arca mintha lebegett volna a függöny előtt. Százötven centire a földtől. Ha egy magasságba akartam volna kerülni vele, hónom alá kellett volna vennem a fejemet.
 - Helló - szólítottam meg. Ebben a pillanatban újra megszólalt a zene, de ő mégiscsak meghallhatta a köszönésemet, mert odalépett hozzám, kibontakozva a háttérből. Kicsi volt, mint egy gyerek, és ugyanolyan törékeny alkatú. Hosszú sima haja a háta közepéig ért, középen pedáns választékkal. Elmehetett volna hippinek. Hogy a szemembe nézzen, kissé hátra kellett hajtania a fejét. Már-már leguggoltam hozzá, mint amikor megsimogatok egy kutyát, vagy egy gyereknek akarok a lelkére beszélni.

Nem nevezném beszélgetésnek azt, ami ekkor lezajlott közöttünk. Olyannak biztosan nem, mint amilyet Marcel folytatott a többiekkel kedvenc könyvekről, az öngyilkossághoz való viszonyról vagy hogy kinek hol van álmai szigete. A foglalkozásáról viszont értesültem.
 - Felkérném táncolni, ha volna merszem konkurálni ezekkel az urakkal és hölgyekkel - kezdtem.
 - Te dramaturg vagy?
 - Hogyhogy? - kérdeztem vissza. Marcel a buliba menet nyomatékosan figyelmeztetett, hogy ne magázzak senkit, mert ki fognak nézni.
 - Úgy beszélsz.
 - Hogy beszélek?
 Elgondolkodott. - Mintha könyvből olvasnál.
 - Tanár vagyok - válaszoltam. - És te? Jelmeztervező?
 - Nem, özvegy - felelte, én pedig hirtelenjében azt hittem, ez valami színházi szlengkifejezés.
 Elmosolyodott: - De terveztem már jelmezt is.
 Örültem a mosolyának. Úgy értem, fizikai örömöt éreztem, valami boldog rándulást belül.
 - Kijárnám a színiiskolát, rászoknék a dohányzásra, énekelni és vívni tanulnék, meg úgy mozogni, mint itt a többiek, csak hogy felkérhesselek egy táncra - mondtam úgy, mintha könyvből olvasnám.
 - Hát, tudod, én nem is szeretek annyira táncolni - felelte ő.
 Elmentem, hogy hozzak valami innivalót. Két pohár pezsgővel tértem vissza, de Leah már nem volt ott.

- Mondott valamit? - faggatott Marcel, amikor már a kocsiban ültünk. Én vezettem. Marcel valamivel többet ivott, mint én, de a szakmáját egy pillanatra sem tudta elfelejteni. Akármi újdonságot hallott, bármit, amiből adott esetben írni lehetett valamit, levakarhatatlan volt. Igazi újságíró.
 - Mit mondott volna? - kérdeztem vissza. Nem volt kedvem Marcellal Leah-ról beszélgetni. Pletykáról tudni sem akartam, márpedig Marcel csak azzal szolgálhatott volna. Valami piszkos kis sztori egy elfüggönyözött elefántcsont-arcról, amely búcsú nélkül köddé vált - ez olyan lett volna, mintha a bál után közölnék a királyfival, hogy Hamupipőke valójában takarítónő.
 - Szóval semmit - sóhajtott Marcel, és lehunyta a szemét, hogy aludjon egy keveset, mielőtt hazaér.
 - Mit semmit?! Mit kellett volna mondania? - kérdezősködtem tovább. Marcel süketnek tettette magát. Semmit újdonsággal nem szolgálhattam, így aztán beszélgetni sem akart velem. Legszívesebben megállítottam volna a kocsit az út szélén, hogy addig rázzam és pofozzam, amíg el nem mondja mindazt, amit Leah-ról tudni lehet.
 - Szóval mit tudunk róla? - kérdeztem ismét, ezúttal mintegy mellékesen, erőltetett higgadtsággal. Mereven néztem az utat. Marcel ki sem nyitotta a szemét, de azért válaszolt. - Leah Klahn, Frederic Klahn hamburgi rendező felesége. Hogy mit csinál, nem tudom, szerintem semmit.
 - Özvegy - vágtam a szavába.
 - Így van. Körülbelül két hete. Autóbaleset, ő ütötte el a férjét a házuk előtt.
 - Véletlenül?
 - Tolatás közben. - Marcel összegyűrte, majd feje és az ablak közé tömködte a kabátját.
 - Mit keres Kielben?
 Marcel dünnyögött valamit. Békén hagytam, a rádiót is kikapcsoltam. Esni kezdett, a szélvédőn csillogott az utcai lámpák fénye, hallgattam az ablaktörlő monoton surrogását, nagyon álmos voltam. Marcel hortyogni kezdett, én pedig arra gondoltam: ugyan mi olyan rossz abban, hogy elütött valakit? Nyilván nem szándékosan tette. Megpróbáltam elképzelni Leah-t egy autó vezetőülésében. Biztosan egy csomó párnát kell a feneke alá  tennie, hogy kilásson a műszerfal fölött.

Ez idő tájt a keleti parti részen, Gaardenben laktam, abban a negyedben, ahol a legmagasabb volt a külföldiek aránya, és a legalacsonyabb a lakbér. A Hörn nyugati partján volt a svédországi hajók nagy kikötője, a pályaudvar és a bevásárlóközpont. Az innenső oldalon a hajógyár, a szervizdokkok meg a Norvég rakpart. A lakott terület majdnem a kikötőig elnyúlt.
 A premierbuli utáni reggelen későn keltem. Sokáig ültem a kávém mellett, és a szemközti lakás ablakát bámultam. Egy könyvet lapozgattam, a hétfői órára kellett volna készülnöm. Nem tudtam koncentrálni. Végül fölálltam, fölvettem a kabátomat, és kisétáltam a Hörnhöz. A kikötő betonkorlátjának dőltem, összegyűjtöttem a nyálat a számban, és beleköptem a vízbe. Néztem, ahogy a köpés lebegett a felszínen, majd lassan darabokra vált, végül elvegyült a kikötő vizével. Eljátszottam a gondolattal, hogy ez az apatikus, jámbor teknő a tenger. Én beleköptem, neki pedig nincs módja védekezni ellenem. Biztosra vettem, hogy a tenger mindenre emlékezik, megjegyez minden apró megaláztatást, amit valaha embertől el kellett viselnie, és egyszer csak megbosszulja magát. Eljön a nap, amikor beleköpök Kiel kikötőjének vizébe, és az a köpés fogja kiborítani. Nem tűri tovább, egy perccel sem. Vajon mi történne? Vihardagály, szökőár: fölénk tornyosulna és mindent elnyelne a tenger. Zsebre dugtam a kezem, fölhúztam a vállam, indultam tovább.

            Nádori Lídia fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret