Apja kőműves mester volt, de mindenki "építész úrnak" szólította. Saját
cége volt és féltve őrzött szakmai becsülete. Amikor a papa otthon volt,
németül beszéltek. De a mama mindig csehül szólt hozzá. A mama hazafi volt,
és azt akarta, hogy a gyerekei cseh iskolába járjanak. A papának mindegy
volt, a fő, hogy mindketten értsenek valamihez, mondogatta.
Aztán a papa elment. Eltűnt az életükből, és mama ebbe belebetegedett.
A papa hébe-hóba küldött egy-egy levelezőlapot vagy levelet. Azt írta a
mamának, hogy vigyázzon magára, ne erőltesse meg magát, és őmiatta ne aggódjon.
Azt írta, hogy a mama írja meg, jobban van-e már. Hogy küldjön neki fényképét.
Azt küldd el, amelyiken mi ketten vagyunk, meg azt a másikat is a gyerekekkel.
Aztán ezek a bozeni és branzolli bélyegzővel lepecsételt levelezőlapok
sem jöttek többé. A mama imádkozott, gyenge kezébe fogta a ceruzát, amely
betűk és kérések vad örvényében vágtázott a papíron. A lapok Bécsbe mentek,
a mama sógornőjének, Fannynak a címére.
Kedves Fanynka, ha tudsz róla valamit, ha a legkisebb híred is van,
csak pár sort küldj nekem. Ebbe bele lehet őrülni, borzasztó ez a bizonytalanság,
nem bírja a szívem.
A képeslap Jézust ábrázolta, tetőtől talpig fehérben terjesztette kezét
az imádságra hajló feje fölé. A kép alatt írás: Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
szenteltesség meg a te neved. Te vagy a mi menedékünk, csak tehozzád esdekelünk.
Szeretteinket megsegítsed, erre kérünk, oltalmazón terjeszd erős kezed
őföléjük, a nehéz harcban védd meg őket s állj mellettük.
Márciusban a városházán kifüggesztették az apja nevét. Az eltűntek
listáján. A mama ágynak dőlt, vékonyka ujja között morzsolta a rózsafüzér
szemeit, szakadatlanul mormolva az Üdvözlégyeket. Aztán beállított a szomszédasszony,
az a vén pletykafészek Stejskalné. Könyörületesen véget vetett a bizonytalanságnak.
Azt hallotta, hogy az ura meghalt. Igen, sajnálja, a jóisten a megmondhatója,
mennyire sajnálja, de hát már túl van rajta szegény, legyen neki könnyű
a föld. Pár nappal rá, 1916. április másodikán a mama jobban lett. Újabb
levelet írt Fanynkának Bécsbe. Jó étvággyal megvacsorázott, mesét olvasott
Hildának, aztán egy könyvvel a kezében elnyúlt a szófán. Kisfiam, mondta,
készen vagy a leckével? Nem volt, persze, hogy nem volt. Előszedte a füzetét,
tollát belemártotta a tintába, s lassan húzogatta a hegyét a lap egyik
végéből a másikba. Gólya vagy gója? Tenyerébe támasztotta a fejét és töprengett.
Mama, milyen jével írjuk azt a szót, hogy gólya? A csendben könyv puffanása
hallatszott. A mama lecsúszott a földre, keze, akár a letört tulipán. Tomáą
odairamodott hozzá, aztán az ajtóhoz.
Két héttel később levél jött Tirolból.
Branzoll - tábori kórház 1916. április 13.
Drágaságaim, Marie és gyerekek!
Mindennap várom, hogy hírt kapjak Felőletek, de immár hosszú hetek
óta hiába, nem tudom, mi történt Veletek. Bárcsak láthatnálak Titeket!
Már 3 levelet és 25 levelezőlapot írtam, s három hét alatt egyre sem érkezett
válasz! Szörnyű kínszenvedés, nem tudom, mi történhetett. Kérve kérem,
írjatok meg az igazat! Thomas, olyan beteg a mama, vagy még rosszabb dolog
történt, hogy nem akartok írni nekem, vagy Nektek esett bajotok, gyerekek?
Az isten szerelmére, írjátok meg, rekommando, írjatok vagy táviratozzatok!
Drága Marie, írjál, kérlek, írjál. És Ti is, Thomas meg Hildi, csak pár
sort, csak egy aláírást kérek! Isten óvjon Benneteket.
Szerető Rudolfotok
Az életéért futott, a rettegés kergette. Amikor visszatért a doktorral, a tapasztalt kezeket figyelte, gyors mozdulattal nyomták le, s eresztették el újra a tehetetlen mellkast. Megemelkedik, nem emelkedik meg, megemelkedik, nem emelkedik meg. Mama, kérlek, mama, kérlek, kérlek. Sikerült. A megelevenedett szív az agy bezárt kapuján dörömbölt, reménytelenül, kitartóan pumpálta, szivattyúzta a vért a halott szövetekbe. A test újra haldoklott, három hosszú órán át. Sötét éjszaka volt, 1916. április másodikának éjszakája.
Branzoll - tábori kórház 1916. április 15.
Drága Marie és gyerekek!
Kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok mindhármótoknak. Mindennap írok
Nektek, éjjel-nappal Rátok gondolok. Istenem, miért nem írtok? Hogy vagy,
Marie? És Te, Thomas, miért nem írsz? Egyre inkább azt hiszem, azért nem
írsz, mert édesanyátok már a föld alatt van, és egyikőtök sem akarja ezt
a szörnyű hírt közölni velem. Én is rettegve várom a leveleteket. Mi van
veletek, gyermekeim? Rosszul megy a sorotok, és én nem tudok segíteni Nektek.
Apátok
Nem bírta elviselni azt a sok ha-t, keserű, nyomasztó, rettenetes súlyukat. A gyomorból feltoluló nedvek a nyelv ízlelőbimbóin, a sóska íze. Ha gyorsabban futott volna, ha a doktor előbb jött volna, ha ismerte volna azt a fogást, amely visszaadja a szívnek az életet. A mama halott volt.
Branzoll -tábori kórház 1916. április 18.
Drága Thomasom!
Köszönöm a leveledet. Annyira aggódtam drága Mariémért, istenem,
borzasztó elgondolni, hogy soha többé nem láthatom. Imádkozni fogok érte,
Te is imádkozzál, legalább a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát mondd el
mindennap! Légy bátor, és óvjon az Isten. Blaženka néni talán Veletek marad,
talán nem hagy magatokra Titeket nyomorúságotokban. Írtam neki, megkértem,
hogy vegyen gondjaiba Benneteket, talán meghallgatja a kérésemet, tudom,
hogy jó szíve van. Szabadságot kértem, de mind a mai napig semmit sem tudok,
ha Isten úgy akarja, jövő héten hazamegyek.
Apátok
A mama halott volt. Tomáą belevájta a körme hegyét a fekete bőrbe. Krisztus
urunk igaz jegyese. A mama imádságoskönyve, borítóján kis kereszt elefántcsontból.
Felütötte a könyvet. Ima a nagy veszteség idejére: "Az Úr adta, az Úr elvette:
dicsértessék az Ő neve!"
Átkok és a legalpáribb kifejezések, amiket csak ismert, az undor és
a dac förtelmes, égbe kiáltó szavai, a legdurvább szitkok zakatoltak a
fejében. De nem ejthette ki őket a száján, nem kiabálhatta világgá, már
csak a mama miatt sem mondhatta ki fennhangon.
Ujjai görcsösen és utálkozva szorongatták a bőrbe kötött gerincet,
mintha az a könyv valami erős méreggel teli üvegcse lenne. Egész valóját
beleadva, a dühtől és kétségbeeséstől magán kívül, a belsejében izzó düh
minden erejével vágta oda a sarokba a szentírást. Hebegő-habogó, ájtatos
locsogás, beteg elmék szüleménye, a lelki szegények mosléka! Nem, én nem
vagyok őrült!
A fergeteg utáni csöndbe rontott be Bláža néni. Mi történt, Tomáą?
A megsárgult lapú kötet kettészakadva, az Istenbe vetett hit pozdorjává
zúzva. Az ég szerelmére! Tomáą! Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, forró
könnyek a hideg és fehér csontszilánkokon, hangos zokogás és a fiú összeszorított
ökleinek a fenyegetése közepette szedegeti össze a szétszóródott imádságokat.
Irgalmas isten! Az édesanyád volt! A nővérem! Szentséges szűzanyám! Mi
ütött beléd? Nem féled az Isten haragját?
A hangja nem hagyta cserben: rendíthetetlen bizonyosság áradt belőle.
-Én tudom, hogy nincs Isten!
Bláža néni keresztet vetett, és sírva kiszaladt a szobából. Két hét múlva Tomáą újabb levelet kapott a frontról.
Thomas!
Miért nem írsz gyakrabban? Blaženka azt írja, hogy megkötötted magad,
mintha az ördög bújt volna beléd. Az ilyen viselkedés nem méltó Hozzád.
Ne gyötörd szegény nénikédet, járj el vele templomba, imádkozz anyádért,
ez csak nem eshet nehezedre! Mutass példát a kis Hildinek.
Fogadj szót a nénikédnek, nincs senki más, aki gondoskodhatna Rólatok,
úgyhogy ne nehezítsd a dolgát, és engem se keseríts tovább! Miattam nem
kell aggódnotok. Alig várom, hogy viszontlássalak Titeket, ha Isten is
úgy akarja, hamarosan újra találkozunk.
Szerető apátok.
Egy idő után lecsillapodott. Blážával fegyverszünetet kötött. Megígérte, hogy soha többé nem fog szitkozódni és a szent könyvekkel dobálózni, ha Bláža nem kényszeríti rá, hogy eljárjon a templomba. Kívülálló lett. Különcnek tartották. Légmentesen elzárta saját világát a külvilágtól. És Istentől.
V. Detre Zsuzsa fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu