stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Olivier Roy
A vallások leválása a kultúráról
(újfundamentalizmus)
 

Az iszlámnak mostanában Európában megfigyelhető megújulási hulláma nem a Közel-Keletről érkező import, hanem transzverzálisan, keresztirányban zajlik, tehát olyan minták szerint, amilyeneket a mai kereszténység megfelelő mozgalmaiban is meg lehet találni. Megfosztja a tradicionális iszlámot attól a kultúrától, amelybe eredetileg beágyazódott, és ezzel maga is az iszlám modernizálódásának és globalizálódásának megnyilvánulása. De az újabb iszlám vallásosság nem feltétlenül jár együtt több toleranciával, a nemek egyenjogúságával és liberalizmussal. Éppúgy öltheti a dogmatikus és beszűkült közösségi gondolkodásmód formáját, ahogy ezt a mai protestáns szektáknál is megfigyelhetjük az Egyesült Államokban. A vallási megújulás transzverzális, fordított jellege az olyan jelenségekben is megnyilvánul, mint a spiritualizmus, például a szúfi testvériségek visszatérése, vagy a problematikus társadalmi csoportoknak nyújtott lelki segély, ahogy ezt az imámok az amerikai egyházak példájára a nyomornegyedek fiataljainak körében gyakorolják.

A vallásosság már nem magától értetődő
A modern vallási megújulást mindenekelőtt a vallás és a kultúra szétválasztása jellemzi. Ez magyarázza a hasonlóságot is az amerikai protestáns fundamentalizmus és az iszlám szalafizmus között (amelynek missziós tevékenységét elsősorban Szaúd-Arábiából finanszírozzák). Mindkét irányzat elutasítja a kultúrát, a filozófiát, de még a teológiát is, ezek helyett az írás betűjéhez ragaszkodnak, és az egyéni hitet tartják az igazsághoz vezető közvetlen útnak, a tudósokon és a vallási intézményeken keresztül vezető kerülőút nélkül. Számukra a vallás hit és szabályrendszer, ami kijelöli a határt a hívők közössége és a többiek között. Ezzel szemben a katolikusok és az ortodoxok úgy gondolják, hogy a vallás mindig szigorúan gyökerezik egy kultúrában, amelyhez hozzátartozhatnak a nem hívők is (erre vonatkozik a pápa felhívása Európa keresztény gyökereinek elismerésére, amelyek kulturális természetűek, nem pedig egy konkrét vallás gyakorlásához kötődnek). Az újfundamentalizmus sikere minden változatában azzal magyarázató, hogy paradox módon egy olyan kultúraellenességért száll síkra, amely lehetővé teszi egy "tiszta", minden kulturális befolyástól elválasztott vallás eszméjét. Az iszlám globalizálódása a hagyományosan iszlám országokban is végbemegy. Nemcsak az emberek vándorolnak, hanem az eszmék és a kulturális kifejezési formák is, még a vallásosság formái is, tehát a hívőknek a vallásukhoz való viszonya is.
 Az iszlámot Európában mindenekelőtt a származási területéről és törzsökös kultúrájáról való leválása jellemzi. A hagyományosan muszlim országokban a hívő, de a nem hívő vagy alig hívő is kulturálisan magától értetődőnek éli meg a vallást, mert a társadalom megteremti és fenntartja a teret a vallásgyakorlás számára. Afganisztánban, Pakisztánban vagy Egyiptomban nem nehéz betartani a Ramadán böjti hónapját, mert a társadalom erre a vallási szokásra van beállítva, és vannak még olyan országok is, mint Irán, ahol például nagyon kevés ember tartja a Ramadánt, hivatalosan azonban mindent megtesznek azért, hogy a hívők eleget tehessenek ennek a vallási kötelezettségnek.
 Ezen túl a vallás az iszlám eredeti országaiban egy kultúrába is beágyazódik, és a hívő nemigen tud különbséget tenni aközött, hogy mi alapul kulturális hagyományon vagy társadalmi szokáson, és mi az, ami a dogmából vezethető le. Az átlagos hívő általában nem tesz különbséget a vallás mint hittételek sora vagy teológia és a kultúra között. A migrációs folyamatokkal azonban hirtelen leválik a vallás a társadalomról, a vallás a kultúráról. A vallási dolgok többé már nem maguktól értetődőek. Az Európában élő muszlimnak hirtelen újra ki kell találnia és egyáltalán meg kell határoznia, hogy miben áll számára a vallásosság. Az a körülmény, hogy a kisebbséghez tartozik, és egy másik országból jön, reflektálásra készteti arról, hogy mi is az iszlám tulajdonképpen. Nézzünk erre néhány példát.
 Az iszlám vallásos irodalma olyan régi, mint ez a vallás maga. Ha összeállítjuk a címeit a kezdetektől napjainkig, azt láthatjuk, hogy az évszázadok során alig változtak. Ezek a művek időnként olyan látványos címet viseltek, mint "A tenger gyöngyszemei", "A tudás gyöngyszemei", stb. Egy idő óta azonban olyan címekkel lehet találkozni, amilyenek a vallásos irodalomban eddig nem léteztek: "Mi az iszlám?", "Mit jelent modernnek lenni?", "Mi a hit?" vagy "Iszlám élet" . Ma könyvek egész palettája próbálja az iszlámot explicit módon definiálni, éppen azért, mert igény van a definiálásra; mert a vallásosság már nem magától értetődő, és mert időközben már nincs meg a tudásnak a bölcsek általi közvetítése, az ulama, az iszlám jogtudósok és írástudók tudásának átadása. Egyre több muszlim kerül ma szembe annak szükségességével, hogy újra kitalálja és meghatározza, hogy mit jelent számára a vallás. Ez nem jelenti azt, hogy a tudósok eltűntek volna, nagyon is megvannak. De a tudásnak, amit közvetítenek, már nincs gyakorlati haszna a hívők számára. A hagyományos tudósi ismeretek már nem adják meg azokat a válaszokat, amelyeket a mai hívő keres. Számos olyan könyvet, amely olyan címet visel, hogy "Mi az iszlám?", "Élni a hitünket", "Muszlimként Nyugaton", olyan emberek írták, akik egyáltalán nem tudósok. Sokan közülük modern, nagyon is világi képzésben részesültek, és csak autodidaktaként foglalkoztak az iszlámmal.
 A vallás leválása a kultúráról mai, egyre nagyobb migrációs áradattal járó korunk egyik központi jelensége. Éppen ez az, amit én itt globalizációnak szeretnék nevezni, mert a globalizáció annyit jelent, mint kiválni meghatározott kulturális összefüggésekből, és olyan gondolkodásmódokat kialakítani, amelyek már nincsenek egy meghatározott kultúrához kötve - gondolkodásmódokat vagy bizonyos eljárásmódokat, viselkedésmódokat, preferenciákat, fogyasztási formákat.

Fundamentalizmus és globalizáció
Franciaországban sokat írnak a globalizáció elleni küzdelemről, amit sokszor úgy fognak fel, mint az amerikanizálódás elleni harcot. Vegyük a McDonald's ételláncot. Amerikai kultúrimportot látnak benne. Pedig egyáltalán nem az. Végső soron egy olyan fogyasztási formát képvisel, amely egyáltalán semmilyen kultúrához nem kötődik, és garantáltan alkalmazható mindenütt, ezért is működik annyira jól. Az a kérdés tehát, hogy milyen feltételek mellett volna az iszlám összeegyeztethető a nyugati értékekkel, rosszul van feltéve. Nem az a probléma, hogy mit szól az iszlám ehhez vagy ahhoz a kérdéshez. Az iszlám történetében már volt sok liberális gondolkodású teológus, akik a Korán metaforikus olvasata mellett szálltak síkra, akik a Korán szellemét jóval többre tartották a betűjénél, fontosabbnak tekintették az értékeket a normáknál és a törvényeknél. Ebben nincs semmi új. Az iszlám elnyugatiasodása nem feltétlenül egy "felvilágosodással", "aggiornamentóval", teológiai liberalizálódással jár együtt. Éppúgy öltheti a fundamentalizmus formáját is. A modern fundamentalizmus egyszerre kifejeződése a globalizációnak és az iszlám elnyugatiasodásának. Ezzel kell itt mindenekelőtt foglalkozni, mert ez az, ami annyira nyugtalanítja az embereket.
 Persze, hogy vannak az iszlámnak modern, liberálisan gondolkodó képviselői. Mindig is voltak ilyenek, és ma is vannak. Közéjük tartozik Mohamed Arkoun, aki jelentős kultúrfilozófus és iszlám tudós Franciaországban. Csak az a kérdés: ki olvassa Arkoun professzort? Ki olvassa a könyveit? Mekkora hatása van a mai muszlim fiatalságra?
 Az iszlámmal kapcsolatos valódi kérdések nem intellektuális vagy elméleti természetűek, inkább a muszlimok konkrét vallásgyakorlásával kapcsolatosak. Milyen vallási viselkedésmódok és nézetek találhatók a mai muszlim fiatalok körében? Mint már említettem, a vallásosság formái a modern iszlámban transzverzálisak, tehát lényegében olyanok, mint a nagy nyugati vallások, a katolikus, a protestáns és a zsidó vallásosság formái. A mai világban elválik egymástól vallás és kultúra. A mai hívők jóval nagyobb súlyt helyeznek a vallás egyéni, személyes újrafelfedezésére, mint a tradícióra, kultúrára, hagyományra, tekintélyre és teológiára. A vallásosság visszatérésének vagyunk a szemtanúi, ami a "born again", a vallási újjászületés jelenségében nyilvánul meg. Ez a kortárs vallásosság minden valláson átvonuló és talán legmarkánsabb jelensége. Ma az "újjászületettek" teszik ki a hívők nagyobbik részét, egyre kevésbé a hagyományos értelemben vett hívők. Az "újjászületett" olyan ember, aki újra felfedezte a maga számára a vallást, és úgy határoz, hogy az életét ezentúl ennek az újrafelfedezésnek a jegyében éli, azaz átalakítja a hithez való viszonyát. Ezt nevezem én vallásosságnak.
 Azt definiálni, hogy mi a vallás, nem nehéz. A vallás része a kinyilatkoztatás és magyarázata, a teológiák, a dogmák stb. A vallásosság ezzel szemben az a mód, ahogy a hívő a valláshoz viszonyul. Ma világméretekben sokkal nagyobb szerepet játszik a vallásosság, mint a vallás. A fiatalok, akik az ifjúság világnapján a pápát akarják látni, nem teológiai magyarázatot keresnek. Személyes, spirituális, közvetlen tapasztalatot keresnek, szellemi élményként keresik a vallást. Nem tudásra törekednek, nem tekintélyt keresnek. Ritkán találkozni velük a vasárnapi misén vagy a papi szemináriumban. Ma a vallásosság visszatéréséről beszélünk a kereszténységben. Millió olyan fiatal van, aki évről évre elutazik a pápához; ugyanakkor egyre kevésbé van bennük papi elhivatottság, a szemináriumok elnéptelenednek.
 Itt nem ellentmondással állunk szemben, hanem két ellentétes tendenciával: egyrészt a vallások mint intézményként és kultúraként felfogható vallások válságával, másrészt a vallásosság újjászületésével. A vallásosság újjászületése a vallással szemben megy végbe. Különösen világossá válik ez például a protestánsok karizmatikus fundamentalista szektáinál, ahol a hitet mindenekelőtt egyéni tapasztalatként és törésként élik meg. A vallásos újrafellendülés ma mindenütt inkább a cezúra, mint egy felelevenített tradíció folytatásának formáját ölti. Ennélfogva véleményem szerint elhibázott a vita arról, hogy milyen szerepet játsszon a vallás az európai alkotmányban, nem arra figyel, ami ma ténylegesen történik. Ezért aztán nem is érdekel senkit ez a vita - leszámítva persze a vallási, főként katolikus intézményeket.

Reiszlamizálódás
Amit iszlám fundamentalizmusnak és reiszlamizálódásnak neveznek, az napjainkban nemcsak Nyugaton jelentkezik, hanem számos iszlám országban is, mégpedig ugyanúgy, ahogy a vallásosság a protestáns illetve a katolikus kereszténységbe visszatér. Következésképpen ezzel egyáltalán nem a hagyományos iszlám terjedésének vagyunk a tanúi a Közel-Keleten, amely egy szintén hagyományos kereszténységgel szemben érvényesül, hanem éppen ellenkezőleg, globalizálódást, elnyugatiasodást figyelhetünk meg az iszlámon belül, ami szintén nagyon fundamentalista formákat képes ölteni.
 Egy liberális gondolkodású muszlim senkit se nyugtalanít, márpedig továbbra is ez a csoport teszi ki a nyugaton élő muszlimok többségét. Itt azonban egy kisebbségről van szó, amely nemcsak újságcímeket generál, de talán egy mélyreható változásnak is tünete. Mint számos radikális áramlat, talán patologikus, de sokszor éppen a patológia az, ami meghatározza, mi a "normális".
 Mit értünk ma iszlám fundamentalizmuson? Vannak rá más bevett elnevezések is. Egyesek a szaúd-arábiai állami doktrína nyomán "wahhabizmusnak" hívják. Követői inkább "szalafistáknak" nevezik magukat. Ez annyit jelent, mint visszatérés a "jámbor ősök" ösvényére, a prófétához és követőihez. Én szívesebben használom az újfundamentalizmus kifejezést, de ez végső soron csupán terminológiai kérdés. Miről van itt szó? A szalafista vagy újfundamentalista irányzatok mindenekelőtt a hagyományos iszlám kultúrát bírálják. Inkább kultúraellenes, mint nyugatellenes beállítottságúak. Kellőképpen ismert példaként utalhatunk itt az afgán tálibokra.
 Amikor a tálibok 1996-ban hatalomra jutottak Afganisztánban, nem a Nyugat volt az ellenségük. Kitűnő kapcsolatokat tartottak fenn az amerikaiakkal, és 1996-98 között nyugati külföldiek minden nehézség nélkül utazhattak Afganisztánba. A tálibok nem a kereszténység és nem is a Nyugat ellen hadakoztak. A hagyományos afgán kultúrát támadták. A kultúra ellen vonultak hadba. Betiltották a zenét, a költészetet, a táncot, a játék minden formáját, és mindent, aminek a színházhoz vagy a szórakozáshoz bármi köze volt. A filmek, zenekazetták és regények éppúgy be voltak tiltva, mint a tipikusan afgán hagyományok, például énekesmadarak tartása kalitkában és a sárkányeregetés. Miért tiltották az énekesmadarakat? Miért a sárkányt? A tálibok gondolkodásmódja egyszerű: a földi élet kizárólag arra való, hogy a hívőket felkészítse a lelki üdvösségre. Ez a motívum megjelenik minden fundamentalista mozgalomban. Az állam szerepe nem abban áll, hogy igazságos társadalmat hozzon létre, hanem arról kell gondoskodnia, hogy a hívő megtalálja az üdvösség útját, ha kell, erőszakkal is.
 Ismerjük ezt a fajta erőszakot régebbről, az inkvizíciótól. Nem azért büntették az embereket, mert a társadalmi rend ellen vétettek. Az inkvizíció azt tűzte ki célul maga elé, hogy a hívőket az üdvösséghez segítse, adott esetben aztán átadta őket a világi hatalomnak. Az inkvizíció rögeszméje az üdvösség volt, nem a büntetés.
 Hívő muszlimnak lenni a tálibok szerint annyi, mint szigorúan betartani a vallási előírásokat, és például naponta ötször imádkozni. Ha az embert imádkozás közben megzavarják, mindig elölről kell kezdenie. Ebből a tálibok ezt a következtetést vonják le: Ha az ember imádkozik, és közben egy kismadár csiripel a szobában, eltereli a figyelmet, hiábavaló volt az imádság. Rendes muszlimnak ilyenkor azonnal abba kell hagynia, és újból elölről kell kezdenie az imádkozást. Mivel azonban nem tudhatjuk, hogy rendes muszlim vagy-e, és van-e benned elég kitartás, hogy mindig elölről kezdd az imádkozást, jobb betiltani az énekesmadarak tartását. Így nem vagy kitéve a veszélynek, hogy eltérítenek a kötelességedtől. A sárkánnyal hasonló a helyzet. Beakadhat egy fába. Ha egy sárkány beakad a faágak közé, fölmászol, hogy kiszabadítsad. De a fáról átláthatsz a kertfalon a szomszédodhoz. Fennáll tehát a veszély, hogy egy lefátyolozatlan nőt pillantasz meg, és bűnbe esel. De miért kockáztatná az ember a pokol tüzét egy sárkány miatt? Jobb, ha betiltjuk a sárkányeregetést.
 Ez az érvelés, a vallásosságnak ez a formája nem áll meg félúton. Radikálisan elutasít mindenfajta kultúrát. Vagy megfelel a kultúra a vallásnak, de akkor felesleges, vagy eltér a vallástól, és akkor ki kell irtani, mert eltéríti az embereket a vallástól. Minden élvezetnek és minden olyasminek az elutasítása, ami nem a vallásgyakorlattal és a lelki üdvösségre való törekvéssel függ össze, természetesen számos vallásban előfordul. Kimondottan klasszikus jelenség, és az Egyesült Államok néhány protestáns szektájában is előfordul.
 Ez a fajta fundamentalizmus komoly kultúraellenes erő. A kultúra felszámolását hirdeti, és a kultúramentességet valami pozitív dolognak tekinti. És bár olyan földrajzi régiókban fejlődött ki, amelyeket inkább a törzsi politizálás jellemez - Szaúd-Arábiában és a tálibok Afganisztánjában -, mégis tökéletesen alkalmazkodott a kultúráról való modern leváláshoz. A fiatalok kulturális identitásválságában védőfalként lép fel. A mullah, a wahhabista imám, a szalafista, akik Európába jön, és a muszlim fiataloknak prédikál, akik ott a bevándorlók második nemzedékéhez tartoznak, nagyon egyszerű, érthető nyelvet beszél. Azt mondja nekik: "Az iszlámot nem a nagyapádtól örökölted. Nagyapád egy észak-afrikai kaffból (kisvárosból) származik, Marokkóból vagy Algériából. Nagyapád azt mondja, hogy ő muszlim. Muszlimnak tartja magát, de nem tudta átadni neked az iszlámot. De ez jól is van így, mert a nagyapád iszlámja nem jó iszlám. Az a marabutok iszlámja, a marokkói iszlám, a szúfik iszlámja, egy folklorista iszlám, tele hagyományokkal, amelyeknek semmi közük a próféta tanításához. Ezért jó neked, hogy elvesztetted a családod kultúráját. Nem érzed magad franciának, nem érzed magad spanyolnak, nem érzed magad olasznak, nem érzed magad európainak. Ez jól is van így, mert Európa nem az iszlám. Úgy érzed, hogy nem vagy semmi. Ezzel a lehető legjobb állapotban vagy ahhoz, hogy igazi muszlim váljék belőled, azaz hogy az iszlám hitedet tiszta vallásként éljed meg, mint szabályok és értékek együttesét minden társadalmi és kulturális tartalom nélkül."
 Ez világos és logikailag meggyőző erejű diskurzus, ahogy például egy Dzsameal al-Tabligh nevű szervezet folytatja, amelynek prédikátorai házról házra járnak. Ők nem radikálisak, nem terroristák, hanem olyan emberek, akik teljesen tiszteletben tartják azoknak az országoknak a törvényeit, ahol működnek. De az a véleményük, hogy olyan világban élünk, ahol az iszlám már nincs beágyazódva egy meghatározott társadalomba, egy meghatározott területre, egy meghatározott ország kultúrájába, és ezt nem veszteségnek, hanem szerencsének érzik. Ez magyarázza, hogy miért olyan sikeres a fundamentalizmus azoknak a fiatal muszlimoknak a körében, akik nyugaton nőttek fel. Nem egy tradíció kulturális kifejezése, hanem éppen ellenkezőleg, annak eltüntetése a célja. Nagy hiba volna a fundamentalizmus modern formáit a kultúrák sokat emlegetett állítólagos összecsapásával összefüggésbe hozni, mert a kultúra itt már nem játszik szerepet.
 A vallási konfliktusokat manapság kulturális problémaként fogják fel. Ez félrevezető, mert nem kulturális különbségekről van szó. A válaszok, amelyeket Európában a vallási fundamentalizmusra próbálnak adni, figyelmen kívül hagyják a tényleges fejleményeket. A fiatalok nem az izraeli-palesztin konfliktus miatt csatlakoznak a fundamentalizmushoz. Nem is azért válnak fundamentalistává, mert a Nyugat semmibe veszi a szüleik kultúráját. Egyáltalán nem ezekről a problémákról van szó.
 Ha fiatalok manapság egy neofundamentalista csoporthoz csatlakoznak, egy olyan világban találják magukat, amelyben egyéni létük alapján alakítják újjá a vallásukat. Számukra ez egy erőteljes és, ha úgy tetszik, demiurgikus tapasztalat, amely a protestáns fundamentalistáknál is megfigyelhető. A fundamentalizmusnak mindezek a formái ugyanazon elveken alapulnak, a kimondott kultúraellenességre, individualizálódásra, a családdal való szakításra, a társadalmi kapcsolatok szálainak elvágására, és ennek a szakításnak a pozitív értékelésére.

Szakítás a hagyományos kultúrával
Ez a visszatérés a vallásossághoz egyúttal nemzedéki konfliktusként is lejátszódik. Ez a katolicizmusra éppúgy vonatkozik, mint a muszlimokra vagy az ifjú protestánsokra. Az ember visszatér a valláshoz, de nem azért, hogy a szülei vallásos hagyományát folytassa, hanem éppen annak ellenében, vagy attól függetlenül. A protestánsok nagy súlyt fektetnek Jézus szavaira, amelyek ezt mondják: "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el minden marhádat, és osztogasd a szegényeknek, és kincsed lészen a mennyországban; és jere és kövess engemet. (...) És valaki elhagyja házait, attyafiait, nénnyeit, hugait, attyát, feleségit, gyermekit, jószágát az én nevemért, száz annyit vészen, és az örök életet örökség szerint bírja." (Máté 19, 21, 29) Az az elgondolás, hogy a valláshoz való visszatérésnek egy szakítással kell bekövetkeznie, mindig is megvolt. Az evangélium szavai kezdettől fogva adva voltak, de mint a történelemben mindig, egy meghatározott paradigmát ragadnak ki belőle. A muszlimok ugyanezt teszik. A Koránnak azokra a verseire hivatkoznak ma, amelyek a legjobban illenek a mai vallási tapasztalatokhoz.
 A valláshoz való új viszony egyénileg és nemzedékektől függően alakul, és a vallás itt nem teológiai tanítást jelent, hanem törvények, normák és értékek összességét. Olyan korban élünk, amelyik lenézi a teológiát. A teológusok már nem játszanak szerepet. Az 50-es és 60-as években a nagy katolikus és protestáns teológusoknak még volt közönségük. Nyilvánosan vitatkoztak teológiai kérdésekről. Ez már elmúlt, még a katolikusoknál is. Természetesen vannak még teológia tanszékek, de teológusok mint instanciák már nincsenek. Ma közvetlenül a pápai kúria dönti el a Vatikánban, hogy melyek a vallási normák.
 Az iszlámmal hasonló a helyzet. Az ulemáknak, a jogtudósoknak, akik megmondják, hogy mi a helyes, már nincs legitimitásuk. Az embereknek mégis szükségük van arra, hogy valaki eligazítsa őket az igazság és a jogosság tekintetében. Ezért tulajdonítanak ma olyan nagy jelentőséget a normáknak ill. értékeknek. A különbség a fundamentalista és radikális irányzatok között egyfelől és a liberális irányzatok között másfelől abban mutatkozik meg, hogy a normáknak vagy az értékeknek adnak inkább elsőbbséget. A különböző újfundamentalista irányzatokra a normák újra kitalálása jellemző. Némelyek a külsődleges normákra helyeznek nagy súlyt, az olyan előírásokra, amelyek rögzítik, hogyan kell öltözködni. Ezért olyan nagy jelentőségű mostanában a fejkendőviselésről folyó vita.
 Mindenesetre érdekes, hogy a fejkendőprobléma kifejezetten mai probléma, harminc vagy negyven éve nem voltak ilyen viták. A kemáli Törökországban igen, ott ugyanis be volt tiltva a fejkendő viselése, és még ott is csak 15 éve lett ismét nyilvános viták tárgya. Az 50-es években még nem voltak ilyen viták. A vallási identitás mindenki számára való láthatóvá tétele váratlanul tett szert ilyen nagy jelentőségre - mindenekelőtt azért, mert ma minden vallási közösség többé-kevésbé zárt csoportként szerveződik.
 Térjünk vissza még egyszer a katolicizmusra. Harminc, negyven, de még akár ötven éve is mindenkit katolikusnak tartottak Franciaországban, aki nem volt se protestáns, se zsidó felekezetű. Úgy tűnt, hogy a katolikus egyház képviseli a kultúrát és a társadalmat, bár szemben áll az állammal. Bárki, aki akart, tarthatott egyházi esküvőt, akkor is, ha nem áldozott, és nem járt rendszeresen templomba. Ma ezzel szemben a lelkészek újabb nemzedékénél már nem lehet minden további nélkül egyházi esküvőt tartani, ha valaki nem gyakorló tagja egy egyházközségnek. Bizonyítani kell az embernek az odatartozását.
 A mai vallási közösségek már nem egy kultúra vagy egy társadalom kifejezői. Egyéni és önkéntes alapon konstruált képződmények. Ma minden vallás kisebbségként jelenik meg, még ha többségi is. Az Egyesült Államokban az amerikaiak 80 százaléka mondja magát gyakorló hívőnek. Ugyanakkor minden pap, legyen akár protestáns, katolikus vagy muszlim, állandóan ugyanarról panaszkodik: "Ateista, materialista, pornográf társadalomban élünk". Ez vagy ellentmondás, vagy igazuk van a papoknak. És véleményem szerint igazuk van. De facto a társadalmak ma már nem vallásosak, még akkor sem, ha a hívők teszik ki a többséget. Egy társadalom ma a kulturális megjelenítés más formáin alapul, más fogyasztási módokon, normákon, értékeken, gazdálkodási formákon, stb.
 Ezzel a "Mi a vallás?" kérdése mára a hívők közösségére irányuló kérdéssé válik. De amint láttuk, ennek a hitbeli közösségnek nincsen már kulturális alapja, és fokozatosan elveszíti territoriális bázisát is. Ennek következtében ma az "imaginárius" közösségek formálódásának lehetünk szemtanúi. Lehet, hogy ez egyesek számára egyáltalán nem probléma.
 A katolikus egyháznak például megvan az a nagy előnye, hogy intézmény, van egy pápája, és mint nemzetközi intézmény világszerte képviselve van. Ennélfogva nyugodtan nézhet szembe a globalizációval, míg más vallások hirtelen azzal a kérdéssel kerülnek szembe: Ki határozza meg a normát? Ki szögezi le a vallásban, hogy mi a helyes? A fundamentalisták által kínált válaszok azért találnak olyan nagy visszhangra, mert világosak és egyszerűek.
 Nézzük csak meg egyszer az interneten a fatváról szóló oldalakat: angolul vannak, mert ez a globalizáció nyelve. Ha volna egy fatva-oldal arabul, alig látogatná valaki. Itt egyébként kérdéseket lehet feltenni, és ezt majdnem mindig olyanok teszik meg - többnyire muszlim fiatalok - akik izoláltan élnek egy nem-iszlám világban. Az olyan kérdéseket, hogy "Hogyan viselkedjek?", legtöbbször olyasvalaki válaszolja meg, aki nagyon jól tudja, hogy e téren nem lehet mindig érvényesíteni és alkalmazni a normákat. Rendszerint fundamentalista a válaszadó, mert éppen ilyen embereket foglalkoztatnak az ilyesfajta kérdések. Tudja, hogy senkit sem tud megbüntetni, ha nem tartja be a vallási előírásokat. Ezért kell aztán a fundamentalistáknak a morálról, az értékekről előadásokat tartaniuk, fontosabbnak nyilvánítani az értékeket a törvényeknél.
 Ez mégsem azt jelenti, hogy itt egy liberálisabb iszlámmal volna dolgunk, hanem azt, hogy a vallásosság formái még fundamentalista fajtáikban is kimondottan korszerűek, és ezzel bizonyos módon teljesen kompatibilisek más vallásokkal.
 Amikor Pim Fortuyn Hollandiában hadat üzent az iszlám befolyásnak, ez nem a kereszténység és Európa hagyományos értékeinek védelmében történt, hanem éppen ellenkezőleg, a szexuális szabadság nevében, a homoszexuálisok védelmében. Az a marokkói imám, akinek a holland tévében közvetített prédikációja annyira sokkolta Pim Fortuynt, olyan konzervatív nézeteket képviselt, amelyek egy keresztény lelkész szájából is elhangozhattak volna: a homoszexuálisok betegek, nem szabad őket olyan kisebbségként elismerni, akiket törvényes jogok illetnek meg. A család, a szexuális szabadság, a homoszexualitás és az abortusz kérdésében a hívő muszlimok Európában a konzervatív keresztényekkel vannak egy véleményen. Van egy értékkonfliktus, de ez nem a Nyugat és a Kelet vagy az iszlám és a kereszténység között feszül. Nem, ez a vita Európán belül zajlik, Európa értékeiről és identitásáról szól.

Vallásosság és politikai radikalizmus
Ám ha valóban a nagy vallásokat átfogó vallásosság mátrixában találhatjuk magunkat, ez még egyáltalán nem magyarázza meg, hogy mitől olyan radikális az iszlamisták politikája. Bin Laden sokkal inkább a nyugati radikalizmus hagyományában, mint az iszlám politikai erőszak tradíciójában áll. A mai militáns harcosok - a szaúd-arábiaiakat és a jemenieket, egy semmi esetre sem elhanyagolható kivételt leszámítva - mind nyugati környezetben radikalizálódtak. Mohammed Atta, Zacharias Moussadin és Kamel Daoudi, mind nálunk, Nyugaton, nem pedig Egyiptomban vagy Marokkóban váltak muszlim "újjászületettekké". Marseille-ben, Londonban, Montrealban váltak azzá. Mindnyájan modern, nyugati képzésben részesültek. Egyikük sem jött az iszlám egyházi iskoláiból, leszámítva a szaúd-arábiaiakat, szeretném ezt újra hangsúlyozni. Valamennyien szakítottak a családjukkal. Egyikük sem folytatta a szülei vallásos hagyományát. A minta mindegyiküknél ugyanaz: letartóztatásuk után a családjuk azt mondta, hogy egy, két vagy három éve már annak, hogy utoljára látták őket.
 És ha Nyugaton radikalizálódtak, vajon hol fogják a dzsihádot megvívni? Vegyünk például egy algériai származású fiatal francia muszlimot, akinek egész családja Algériából való, aki egy párizsi külvárosban vált muszlim "újjászületetté", és ezek után elszánja magát a dzsihádra. Azt gondolhatnánk, mi sem fontosabb a számára, mint hogy mielőbb Algériába menjen a dzsihád nevében. Még sincs erre egyetlen példa sem egyetlen algériai származású fiatal francia radikális esetében. Akkor viszont hová mennek? Boszniába, Csecsenföldre, Afganisztánba, Kasmírba, New Yorkba, és általában Nyugatra. Egyikük sem tér vissza a hazájába. Ez azonban azt jelenti, hogy a Közel-Keletet egyáltalán nem tekintik az iszlám kultúra bölcsőjének és olyan területnek, amelyet az új keresztesek megtámadhatnának és elfoglalhatnának. Globális világban élnek, és nem tekintik a Közel-Keletet a hazájuknak.
 Többségük, de legalább a felük európai nőt vett feleségül, aki esetenként velük tart, a házasság és a család tekintetében modern mintákat követnek. Éppen most jelentek meg a visszaemlékezései annak az embernek a feleségének, aki megölte Massoud parancsnokot Afganisztánban. Ez egy tunéziai származású belga nő. Brüsszelben áll éppen bíróság előtt. A könyvében elmeséli, hogyan kötött házasságot, hogyan ment a férjével Afganisztánba, hogyan éltek együtt a mudzsahedek és a tálibok között. Családi viszonyaik teljesen modernek, cseppet sem patriarchális struktúrájúak. Ellenkezőleg, elhatárolják magukat apáiktól és nagyapáiktól.
 Térjünk rá az utolsó kérdésre: az iszlámhoz való megtérők növekvő számára. A legutóbbi időkben felgöngyölített radikális hálózatokban kivétel nélkül nagy az áttértek száma. Dzsamel Begel csoportjának, amelynek a tagjait nemrégiben fogták el Franciaországban, mintegy egyharmada olyan emberekből állt, akik áttértek az iszlámra. A muszlim országokban végrehajtott egyes iszlamista terrorakciókat minden jel szerint konvertiták irányítják Nyugatról. A tunéziai dzserbai zsinagóga elleni támadás egy olyan tunéziai rovására írható, aki Tunéziában lakik ugyan, de egész családja Franciaországban él, Lyonban. A francia rendőrség pedig éppen most tartóztatott le egy lengyel nevű németet, aki áttért az iszlám hitre, és azzal gyanúsítják, hogy ő a közvetítő a fiatal tunéziai és Bin Laden között. Richard Reid, aki megpróbált felrobbantani egy brit repülőgépet, José Padilla, és az amerikai tálib, John Walker Lindh mind konvertiták.
 Bár abszolút számokban mérve ez nem sok, az iszlám hitre való áttérés jelenségét mégis szimptomatikusnak látom. Franciaországban ez ma mindenekelőtt a társadalom peremterületeire jellemző. Én ezt "tiltakozó áttérésnek" hívom, mert olyan fiatal franciákat érint, akik nyomorúságos életet élnek, és nemcsak materiális értelemben. Sokszor nem is annyira anyagi nehézségekkel küzdenek, mint inkább morális és lelki nyomorban vergődnek; kilátástalan, hogy munkát kapjanak, semmi esélyük a társadalmi felemelkedésre. Van, hogy drogdílerek vagy autótolvajok, és a feketekereskedelem vagy a fiatalkorú bűnözés miliőjében élnek. Azért térnek át az iszlámra, hogy csatlakozzanak a militáns iszlamisták helyi csoportjához, ahol a barátaik, pajtásaik, velük egykorúak vannak, akikkel egy házban laknak. Azért csatlakoznak hozzájuk, mert tenni akarnak valamit, harcolni akarnak a rendszer ellen.
 Európában a baloldali szélsőségesek időközben elhagyták a szociális peremterületeket. Minden okunk megvan arra, hogy örüljünk az erőszaktól sem visszariadó baloldali radikális szcéna ilyetén eltűnésének. Ám annak megvolt az a funkciója, hogy összefogja és mederbe terelje a tiltakozási ösztönt, amely sokszor szintén nemzedéki konfliktuson alapult. Mára ennek vége. Ha ma Franciaországban egy 30 év körüli fiatalember, aki azelőtt a proletár baloldalhoz vagy a maoistákhoz ment volna, vagy akár a francia Action Directe-hez, az olasz Brigate Rossé-hoz vagy a német Rote Armee Fraktionhoz, ma már nem talál baloldali szélsőséges mozgalmat, amelyhez csatlakozhatna, de ha mégis erőszakkal akar harcolni a rendszer ellen, akkor számára is csak egy minta kínálkozik: Bin Laden, a helyi iszlamista hálózatok és a harcostársak. Mit csinál hát? Ugyanazt, amit a baloldali radikálisok a 60-as években. Annak idején a nemzeti felszabadító mozgalmakhoz lehetett csatlakozni. Elment az ember a Bekaa-völgybe, hogy megtanulja a baloldali palesztinokkal, hogyan kell a kalasnyikovot használni, repülőgépeket térített el velük együtt. Ma Afganisztánba megy, hogy Bin Laden követőivel megtanulja, hogyan kell a kalasnyikovot használni, újra megtanulja, hogyan kell repülőgépet eltéríteni, csakhogy a képzés időközben jelentősen javult. Mitikus, messianisztikus és transznacionális felszabadító mozgalmak egész gyűjtőmedencéjével van dolgunk, amelyek mind ugyanazt az ellenséget látják maguk előtt, az imperializmust mint a kapitalizmus mai formáját.
 Bin Laden harca végső soron egy olyan történelembe és egy olyan mátrixba illeszkedik, amelyre sokkal erőteljesebben rányomta bélyegét a Nyugat, mint a Közel-Kelet. Bin Laden emberei ma nem Egyiptomban ülnek, nem Szíriában, nem Libanonban és nem Irakban. Kétszázezer emberrel indultak a keresésükre. Nem találták meg őket. Nálunk vannak. Mert bár nem a mi saját történelmünk termékei, de a történelmek összeolvadásának, a globalizációnak a produktumai.

            KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

Ries, Julien (szerk.)
A szent antropológiája
A homo religiosus eredete és problémája
Typotex, 2003


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret