A lengyelek és németek két olyan nemzet, amelyeknek egymáshoz való viszonyát
csak történelmileg lehet megérteni. Természetesen vannak hatalmi-, érdek-
és mentalitásbeli különbségek, de csak a múltra visszatekintve érthetjük
meg a köztünk fennálló jelenlegi nehézségeket. És ebből láthatjuk azt is,
hogy mit sikerült mégis egymással elérnünk. Még ma is, a Lengyelország
elleni német támadás után 65 évvel is szükség van az emlékezésre, azoknak
a roppant akadályoknak a felidézésére, amelyek az útjában álltak ennek
a közeledésnek.
Lengyelország 1939-től 1944-ig tartó megszállása volt a legszörnyűbb,
amit Lengyelországnak történelme során el kellett szenvednie. Hat millió
lengyel állampolgár, zsidók és lengyelek, nem élték túl ezt az időszakot.
Többségük, mintegy 90 százalékuk nem a háborúnak esett áldozatul, hanem
egy kiirtási tervnek: Lengyelországot nem leigázni akarták, hanem eltörölni
mint nemzetet. Még az öldöklésnél és pusztításnál is rosszabb volt sokak
számára a megaláztatás, aminek ezek az "alsóbbrendű szlávok" nap mint nap
ki voltak téve a német "Herrenvolk" részéről. Ez továbbél azokban a nemzedékekben
is, akik mindezt csak elmondásból tudják.
Majdnem kilenc millió német veszítette el a hazáját a német keleti
területeken és Lengyelországban, a szovjet hadsereg elől menekülve sokan
az életüket is. Másokat a győztes hatalmak határozata nyomán kitelepítettek
és elűztek. Sokaknak egészen az 50-es évekig lágerekben kellett tengődniük,
munkanélküliség és kilátástalanság uralta az életüket. Az ő emlékeik sem
vesztek ki egy nemzedékkel együtt.
Az új határ az Odera és Neisse mentén egy új politikai fallá alakult,
amely húsz évig majdnem minden külgazdasági kapcsolatot blokkolt és további
húsz évre megnehezített Bonn és Varsó között. Mindkét oldalon erős érzelmek
domináltak. Németország állami területének majd egy negyedét elveszítette,
700 év német történelme ért véget Európa keleti felén, a németek megint
ott élnek, ahol a középkorban.
Ami a németek számára nemzeti kérdés volt, Lengyelország számára
létkérdéssé vált. Elsősorban azoknak a millióknak a számára, akiket
a lengyel Keletről telepítettek ki, és a német Keletre telepítettek be.
De minden lengyelt érintett: egy olyan nemzetnek, amelyet kétszáz év leforgása
alatt négyszer osztottak fel, vetettek alá, nyomtak el, néztek le mint
alsóbbrendűt, tekintettek államalkotásra képtelennek, és fenyegettek végül
rabszolgasággal és kiirtással - biztonságra van szüksége a jövőben, mindenekelőtt
a határok biztonságára.
Német kormányok három ízben ismerték el a határt. 1950-ben az
NDK, de mivel ezt Sztálin kényszerítette ki, nem volt elég a lengyeleknek,
a nagyobbik német államtól akarták megkapni a határok önkéntes megerősítését.
Ezt Willy Brandt adta meg 1970-ben a varsói egyezménnyel és ezekkel a szavakkal:
"Kormányom elfogadja a történelmi következményeket." A dolog ezzel eldőlt,
de a CDU és CSU tetemes részeinek párttaktikája még 20 évig életben tartotta
a határkérdést, ami már egyáltalán nem volt többé kérdéses. Az egyezmény
csak a Szövetségi Köztársaságot kötelezte, az egységpárti politikusok leszögezték,
hogy a keleti területek továbbra is németek, csak az egész Németországgal
kötött békeszerződés rögzítheti a keleti határokat. Még Helmut Kohl két
szövetségi minisztere, Zimmerman és Waigel is kétségbevonta nyilvánosan
a határokat, a kancellár helytelenítette ezt, mégis hagyta megtörténni,
és ő maga is elmulasztotta 1990-ben, hogy félreérthetetlen világossággal
nyilatkozzon a határokról, amíg pártja semmiből nem tanuló tagjainak azt
nem tudta mondani: "El kell ismernünk, különben nem kapjuk meg az újraegyesítést".
Brandt már 1970-ben kereste a megegyezést Lengyelországgal, Kohlnak 1990-ben
nemzeti indokra volt szüksége a nemzeti veszteség írásos elismeréséhez.
Pedig az ő egyezménye nem jelentett annál többet, mint hogy az unionista
pártok végre behozták a lemaradásukat azon az úton, amit a többi párt és
a nyugatnémetek többsége már régen megtett.
Mivel a német keleti területek ezentúl már mindig lengyelek maradnak,
a logika és az emberség is azt követelte, hogy a még mindig ott élő németeket
engedjék Németországba kivándorolni, ha akarnak. De a lengyel vezetés ellenállt
ennek, amíg csak tudott. Ebben is az érzelmek tengtek túl mindkét részről.
A lengyeleknek a háború előtti német kisebbség lebegett a szeme előtt,
akikkel csak a baj volt, és nem szívesen ismerték el, hogy még mindig volnának
németek az országban; a nyugatnémetek nem akarták elfogadni, hogy Lengyelország
nem engedi, hogy a németek németek legyenek. A vita nagyjából megoldhatatlan
volt, mert németek és lengyelek sokszor kibogozhatatlanul összekeveredtek
és összefonódtak, sem etnikailag, sem nyelvileg, sem lényegileg nem lehetett
őket megkülönböztetni. Így aztán, amit az ész és az emberség diktált, kormányok
dolga lett, amibe még a nácizmus lengyel áldozatainak jóvátételi igényeit
is belekeverték. Végül minden azzal végződött, hogy pénzeket alkudtak ki
emberekért, ez mindenkinek kellemetlen volt, de mindenki örült, hogy a
megegyezés útját egyengeti. Bonn az áttelepülők nagy számával bizonyította
lengyelországi politikájának sikerességét, Varsó örült a keményvalutának.
Megnehezítette mindezt a hidegháború. Lengyelország a keleti táborban
volt, Németország nagyobb és erősebb fele, a Szövetségi Köztársaság a nyugati
táborban. Lengyelországot egy félig kommunista, autoriter pártelit kormányozta,
az NSZK-t demokratikus kormányok. Varsót és Bonnt kötelezte a blokkhoz
tartozás fegyelme, csak korlátozott cselekvési lehetőségük volt a kelet-nyugati
határokon át. Németország két államból álló volta is beszűkítette az összes
érintett manőverezési terét. Varsó az NDK állandó, bizalmatlan megfigyelése
alatt állt, amely állandóan beárulta Lengyelországot a Nyugattal való kokettálásért;
a Bonn irányába tett minden lépéshez kellett Kelet-Berlin irányába is egy
lépést tenni. Bonn és Kelet-Berlin megintcsak versengett egymással a lengyel
politika terén, azaz akadályozták egymást. Az NDK-vezetés tartott az NSZK
gazdasági vonzerejétől, és zavarta ezt, amennyire csak tudta; az NSZK kihasználta
gazdasági fölényét. Húsz éven át, Brandt keleti politikájáig az NSZK megkötötte
a saját kezét, mivel nem ismerte el az Odera-Neisse határt, ami Kelet-Berlint
és Varsót politikai szövetségre hozta Bonnal szemben.
Objektíve és politikailag volt néhány dolog, amire a három állam
ésszerűen együtt vállalkozhatott volna, kezdve a közlekedési problémákkal,
de nem volt mit tenni. Varsóban tartottak attól, hogy a két nemzet összejátszik
a lengyelek ellen, Bonnban a két kommunista állam koalíciójától féltek
a nyugati Szövetségi Köztársaság ellenében, Kelet-Berlinben a két liberális
hallgatólagos együttműködésétől tartottak a dogmatikus-kommunista Német
Szocialista Egységpárttal szemben.
Mindehhez járultak még a félreértések, némelyik mindmáig kihat.
A Szövetségi Köztársaságban szilárdan meg voltak győződve arról, hogy ők
tárgyilagosan és elfogulatlanul gondolkodnak, míg a lengyelek ideológiailag
előre gyártott elképzelésekből indulnak ki - de éppen fordítva állt a dolog.
A lengyelek történetileg gondolkodtak, a nyugatnémetek ideologikusan. Eközben
mindketten alapvető tévedésben voltak. A lengyelek azt hitték, Nyugat-Németországban
Weimar és a nácizmus ismétlődik: először a lengyel földre támasztanak igényt,
aztán megtámadják Lengyelországot. Egy traumatizált nemzedék szemében halmozódtak
a fenyegető jelek: nácik magas hivatalokban, fontos perek elhúzódása. Csak
a 60-as években kerültek az auschwitzi és majdaneki elkövetők bíróság elé;
az elűzöttek egyes vezetőinek beszédei; jogigények kultusza egészen a perverzióig
menően: "A nácik olyan sok jogsértést követtek el, ezért nem adhatjuk fel
a keleti területekre formált jogunkat". Nem utolsó sorban egy új német
hadsereg, amely Nyugat-Európában a legerősebbé vált és atomfegyverhez is
juthatott.
Varsóban, mint keleten másutt is, nem vették észre, hogy a bonni
politika mennyire Nyugatra orientált, és a Keletre már csak szavakat pufogtatott.
Nem tudták elhinni, hogy az Odera-Neisse-határ már csak belpolitikai kérdés,
nem a keleti politikáé. Csak kevesen látták, mi a probléma a német-lengyel
viszonyokban: nem a németek keletre nyomulása, hanem a németeknek a Kelet
iránti közömbössége. Ez tökéletes félreértés volt. Nyugatnémet bírálói
azt vetették Adenauer szemére, hogy hátat fordított a Keletnek, a lengyelek
új kereszteslovagot láttak benne, aki a Keletre készül vetni magát; az
egész országban a német lovagrend köntösében ábrázolták a kancellárt. Évtizedeknek
kellett eltelniük, mire Lengyelországban, a kivételeket leszámítva, komolyan
vették a bonni demokráciát, és kezdték elhinni, hogy ez már nem a régi
veszélyes Németország.
Ugyanilyen sokáig tartott, mire a Szövetségi Köztársaságban,
a kivételektől eltekintve, felfogták, hogy a lengyel kommunisták is, legalábbis
1956 után, előbb lengyelek, és csak azután kommunisták, ha egyáltalán azok
voltak bármikor is. Majdnem az egész NSZK abban az elképzelésben élt évtizedeken
át, hogy a keleti blokk egy tömbből való, amiben nincs a részeknek külön
mozgási lehetőségük, hataloméhes hivatásos forradalmárok vezetik, és a
világforradalom célja hevíti őket. A lazulásokat észrevették ugyan, de
többnyire kételkedtek benne. "Ha a kommunisták barátságosak - mondta Adenauer
1956-ben - csak még veszélyesebbek". Mivel a 70-es évekig alig került sor
érintkezésre, mindkét részről tartották magukat az előítéletek. Annál nagyobb
volt aztán a meglepetés, amikor egy látogatás során egészen más kép adódott.
Egy Auschwitzot megjárt lengyel újságíró 1973-ban utazott először az NSZK-ba,
tele volt kétségekkel a németekkel szemben, de megkönnyebbülten jött vissza:
"Átmennek a piroson".
A lengyel és a keletnémet hatalmi körök között nem annyira félreértések
álltak fenn, mint inkább kemény érdekellentétek. A lengyel kommunistáknak
nemzeti, a németeknek internacionalista szempontok szerint kellett gondolkodniuk.
Gomulkának és követőinek tekintettel kellett lenniük a népükre, annak érzéseire
és hagyományaira, az egyház, a kultúra és a mezőgazdaság nem hagyta magát
szocializálni. A Német Szocialista Egységpártnak, a SED-nek ezzel szemben
az ideológiára volt szüksége, hogy igazolja államának létjogosultságát.
Lengyelország, bárki volt is kormányon, Lengyelország maradt, de az NDK
csak addig maradt NDK, amíg szocialista módon elütött az NSZK-tól. A lengyelek
szemében a Német Szocialista Egységpárt, a SED emberei veszélyes dogmatikusok
voltak, akik Moszkvával szövetségben fenyegették a lengyelek szabadságjogait.
A Német Szocialista Egységpárt, a SED szemszögéből a lengyel elvtársak
veszélyes revizionisták voltak, akik fenyegették a tanok tisztaságát, a
szocialista tábor megbonthatatlan egységét és ezzel az NDK létét. Amikor
a Szolidaritás nemcsak, hogy létrejött, de még legalizálták is, Kelet-Berlinben
megkongatták a vészharangot, Honecker intervenciót javasolt, és az NDK-t
keleti irányban éppolyan szorosan lezárta, mint Nyugat felé.
Ennél is fontosabb volt, hogy az NDK minden lengyelre kibírhatatlanul
német hatást tett. Egy Auschwitz-túlélő varsói barátom soha nem látogatott
meg Berlinben, mert nem tudta elviselni az NDK határőrök kinézetét és hangvételét.
Penetránsan németnek érezték a lengyelek az önelégültséget és az elbizakodottságot
is: egyetlen NDK-kommunistában sem volt meg Willy Brandt nagysága, aki
letérdelt a varsói gettó emlékművénél, és magára vette a felelősséget mindazért,
amiről ő maga nem tehetett. Brandt Németországért térdelt, a SED-vezetők
igyekeztek kisurranni a német történelemből. Ők levonták belőle a tanulságokat,
ezért aztán az NDK "a történelmi győztesek" közé számíthatja magát. Sosem
fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor egy már kissé kapatos szigorúan
párthű lengyel újságírót üdvözölt a Neues Deutschland egyik szerkesztője,
de ő úgy tett, mintha nem ismerné meg. Csak hosszas noszogatás után látszott
úgy, mintha eszébe jutott volna: "Ja, megvan, a történelem győztese!".
A pártvita következményei mindmáig érezhetők. A vezető NDK-kommunisták
a nemzeti szocialista rezsim üldözöttjei közé tartoztak, és úgy vélték,
hogy az NDK-ban felszámolták a fasizmust, saját ártatlanságukat átvitték
az egész államra. Bűn, felelősség, jóvátétel - ami a nyugatnémetek és a
lengyelek között döntő kérdéskörré vált, a SED számára nem volt téma, és
ezért a keletnémet polgárok többsége számára sem vált azzá. A keletnémet
funkcionáriusok Lengyelországban funkcionárius elvtársakkal érintkeztek,
az átlagpolgárok pedig a sorstársaikkal, példás módon Wroclawot mondtak
Breslau helyett, de nem sok hely maradt a gondolatok és a németek által
a lengyeleken ejtett sebek számára. A "polákok" kifejezés a felsőbb
pártkörökben sem volt ismeretlen, és az 1972-es lengyel bevásárlási hullám
inváziója után az NDK-ban keringő lengyel-viccek a továbbélő német fölényt
juttatták kifejezésre.
Aligha lehet túlértékelni a belpolitikából eredő gátlásokat és gátakat,
amelyek megnehezítették és hosszú időre meg is akadályozták a párbeszédet
és megegyezést. Ha előbb nem is, de az ötvenes évek végére már a legtöbb
nyugatnémet politikus tisztában volt azzal, hogy az Odera és a Neisse marad
Németország keleti határa. Adenauer örült, hogy nem kell tovább tárgyalnia
a határegyezményről. Külügyminisztere, von Brentano azt mondta Stanislaw
Stommának: "nem ugorhatjuk át az árnyékunkat". Egyik nyugatnémet párt sem
volt erre képes majdnem 20 évig. Egyik sem gondolta, hogy megengedhetné
magának, hogy lemondjon az elűzöttek szavazatairól. Azoknak a vezetői pedig
tudatosan és tervszerűen zavarták a Lengyelországhoz való viszonyt, 40
éven át, egészen 1990 nyaráig. Frau Steinbach ezt teszi mindmáig. A Lengyelországhoz
való minden közeledést az egyleti funkcionáriusok ellenállását áttörve
kellett érvényesíteni, és 1982-ig, Kohl kormányra lépéséig a CDU-CSU merev
ellenállásán át is. A Brandt-Scheel-kormány a keleti politikája miatt veszítette
el a parlamenti többségét. Amit sok lengyel revansizmusnak tartott, tehetetlenség
volt csupán. A keleti területek el voltak veszítve, a németek nem tehettek
ellene semmit, és nem is csináltak semmit, csak vonakodtak elismerni a
veszteséget, még Lengyelország barátait sem vitte rá a lélek, hogy a megfelelő
formában okiratba foglalják, hogy a szülőföldjük lengyel marad. Ez legalább
becsületes ellenállás volt. Igazán rossz a nacionalizmus antikommunista
álcában való jelentkezése volt - valahogy így: "A lengyel néppel meg tudnánk
egyezni, de ez sajnos nem megy, mert a kommunisták kormányoznak". Senki
nem vette észre Bonnban, mit is mondtak ezzel: a németek megbüntetik a
lengyeleket azért, hogy Hitler háborújával rájuk hozták a kommunizmust.
Ezeknek a kommunistáknak meg kapóra jött a dolog, mert a németektől
való félelmet a hatalmuk igazolására tudták felhasználni. "Csak a Szovjetunió
szövetsége véd meg a bonni revizionistáktól, és csak a párt garantálja
ezt az oltalmazó szövetséget." És ez még nem volt minden. Lengyelországban,
akárcsak Németországban, mindig működtek a mérsékelt politikai légkör kiélezői,
akik ébren tartották vagy újra felébresztették a régi félelmeket és ellenszenveket.
A Hupkáknak és Czujakoknak megvoltak a megfelelői az Odera és a Visztula
között is. Az elűzöttek lapjai sokszor olyasmit írtak, amit még jobboldali
politikusok sem mertek mondani, egyes bonni lengyel tudósítók beszámolóiból
arra lehetett következtetni, mintha az olyan kijelentések, hogy "Szilézia
a miénk", az egész Szövetségi Köztársaság véleménye lett volna. Sikerrel
játszottak a megegyezés kerékkötői egymás kezére; nem mintha összebeszéltek
volna, de úgy működött a dolog, mintha mégis.
A mindent felborító és végül mindent eldöntő politikai esemény
a Szolidaritás megalapítása és engedélyezése volt. Egyszercsak két Lengyelország
létezett: a "hatalom", amely egyre inkább veszített a hatalmából, és a
lengyelek tömegei, akik a Szolidaritás mögött álltak. A rendkívüli állapot
megváltoztatta a képet, de a rendszer híveire és ellenfeleire való megoszlást
nem. Ezzel új mérce jelent meg: már nem annyira lengyelekről és németekről
volt szó, mint inkább a szabadságról és a párturalomról. A rezsim és az
ellenzék mindig azokat a németeket üdvözölte, aki az ő oldalukra állt,
egy harmadik, független álláspontot nem tűrtek meg.
Az NDK-vezetés még Jaruzelskiben sem bízott, és a kommunista
rend erőszakos helyreállítását akarta. A keletnémetek többsége inkább aggodalommal,
mint örömmel figyelte, ami a szomszédos országban történik, a csehek és
a magyarok hasonlóképpen. Az (1953-as berlini) június 17, a magyar felkelés
és a prágai tavasz tapasztalatai arra tanítottak: ha a párturalom veszélybe
kerül, jönnek a szovjet tankok, mégpedig Moszkva teljes felségterületéről.
"A lengyelek túlzásba viszik a dolgot - mondták -, és ezzel veszélyeztetik
azokat a szerényebb könnyítéseket is, amelyeket mi most élvezhetünk."
S nyugatiak, a nép és a politikai osztály ingadozott a csodálat
és az ijedtség között. A lengyelek olyan népszerűek lettek, mint az 1830-as
felkelés óta még soha, a privát segítség túltett a nyugatabbra fekvő országok
retorikus nyilatkozatain. Egy félelem azért volt minden párt politikusaiban:
Nem lesz-e ebből egy újabb Magyarország, egy újabb Prága? Később azon spekulált
magában néhány bonni politikus, hogy a lengyel hadiállapot talán mégiscsak
jobb, mint a szovjet megszállás. Jaruzelski hazafinak tűnt, Rakowskit reformernek
ismerték, a szociálliberális kormány berzenkedett az amerikaiak szankciós
politikájától, megpróbált inkább a varsói vezetéssel kapcsolatban maradni,
és alábecsülte a Szolidaritás erejét. Különös szociáldemokrata pártlátogatások
idéztek elő kínos jeleneteket, a hadiállapot uraival tanácskoztak, a szabadságharcosokról
pedig alig vettek tudomást. Ez a sérelem még ma is mélyen él, mert csalódottsággal
járt, a szociáldemokratáktól a Szolidaritás több együttérzést, szolidaritást
várt, mint a többi párttól.
Egy további különbségről is szólni kell. A lengyelek és a németek Nyugat
felé tekintettek, de a lengyelektől nyugatra a németek vannak, akik hátat
fordítanak nekik, és a franciákra figyelnek. Egy banális példán tudnám
ezt szemléltetni: ha egy német Bordeaux város nevét úgy mondja ki, hogy
Bordouksz, akkor kinevetik, ha Łódż város nevét nem Lodsch-nak, hanem helyesen
ejti (oudzs), nem is értik, miről beszél. Az egymás iránti nem egyforma
érdeklődés választja el a németeket és a lengyeleket egymástól évszázadok
óta, és ez az elmúlt 50 évben is sokkal több akadályt jelentett, mint gondolnánk.
Súlyos akadályok álltak a lengyelek és németek közeledésének
útjában: gyilkos és rabszolgaságba döntő német politika; lengyel elűzés
és a kivándorlás megakadályozása; Odera-Neisse-határ; jóvátétel; hidegháború
és a blokkokhoz való kötődés; alapvető félreértések és egzisztenciális
érdekkülönbségek; belpolitikai fékezőerők, zavarok és változások; Nyugatra
orientáltság és a Kelet iránti érdektelenség.
Azért emlékeztettem minderre, hogy megmutassam, milyen fáradságos
és egy időben lehetetlen is volt eljutni egymáshoz - a lengyeleknek még
inkább, mint a németeknek. Európában a háború után nem volt még két náció,
amelynek ennyire nehéz lett volna legalább egy normális kapcsolatot megalapozni.
Az 1970-es "varsói egyezménynek" csupán a "normalizálódás alapjait"
kellett megteremtenie. Lengyel nézőpontból a közeledés csak lépésről-lépésre
volt lehetséges: normalizálódás, kölcsönös megértés, megbékélés. Ezt a
három lépést sosem határozták meg, de a németeket, akik nagy megbékélési
igyekezettel utaztak Lengyelországba, sokszor tartózkodóan fogadták, mert
azoknak nem volt fogalmuk arról, mekkorák is a leküzdendő akadályok dimenziói.
De azért is emlékeztettem minderre, hogy tudatosítsam, milyen
sokat sikerült mindennek ellenére elérni. A varsói egyezmény megnyitotta
a kapukat Lengyelország és Németország között. Nemcsak a gazdaság, az egyházak,
egyetemek, de iskolák, rádióállomások, békülni kész Landsmannschaftok,
írók, színházi emberek, zenészek, lelkes magánszemélyek, akik számos lengyel-német
társaságban fogtak össze, kerestek és találtak kapcsolatokat Lengyelországhoz.
Egyetemi tanárok mindkét részről egyeztek meg abban sokszor kemény viták
után, hogy milyen javaslatokat kellene tenni a nacionalista kisiklások
kiküszöbölésére az iskolai tankönyvekben. 1982 végén jelent meg egy 280
oldalas könyv, amely számba vett mindent, amit tudott, a "kulturális együttműködés"
terén, és korántsem volt benne minden, ami ténylegesen zajlott, ahogy a
közreadója, Winfried Lipscher hangsúlyozta. Még a varsói hatóságok is elvesztették
a kontrollt efölött a 70-es évek végére, nyilván a legnagyobb sajnálatukra,
hogy mi minden játszódott ott le az állami hatókörén kívül. De miután viszonylag
szélesre tárták a kapukat, Lengyelországban majdnem minden "ment", csak
tudni kellett a módját, vagy ismerni kellett valakit, aki tudta.
Lengyelország és az NDK között az elrendelt barátkozás nyitotta
meg a kapukat, mert lehetővé tett nem előírt, igazi barátságokat. Nemcsak
funkcionáriusok, de tanárok, professzorok, művészek, írók, különféle szakemberek
kellett, hogy összejöjjenek, és sokszor meg is tették, jobban is, mint
kellett volna. A szakmai "tapasztalatcserékből" személyes kapcsolatok is
kijöttek, a valuta átválthatatlansága kölcsönös gyakorlati segítséget tett
szükségessé. Meg is becsülték egymást; egy lengyel egyetem díszdoktorának
lenni, ez néhány keletnémetnek még ma is a büszkesége. Mindegyikben volt
olyan, ami a másikból hiányzott, de szerette volna, ha megvan. A németek
a lengyeleket a hatékonyságukkal nyűgözték le - és bosszantották föl; a
lengyelek a szabadságukkal vonzottak - és ijesztettek. Mint a két kutyáról
szól viccben, akik az Oderán egymással szembe úszva találkoznak, és csodálkoznak,
mit keres náluk a másik: a lengyel kutya az NDK-ba megy zabálni, a keletnémet
kutya Lengyelországba megy ugatni.
Nemcsak Karl Dedecius hozta be a lengyel irodalmat az NSZK-ba,
Henryk Bereska és mások irodalmi hidakat építettek Lengyelországból az
NDK felé. Adam Krzeminski megfigyelt a 70-es években egy "lengyel hullámot"
a keletnémet íróknál, egyébként is felfedezik művészek, értelmiségiek és
individualisták Lengyelországot, mint olyan országot, ahol ugyanaz a rendszer
uralkodik, mégis sokminden más, könnyebb, lazább, nem tisztelnek mindenféle
felsőbbséget, egyáltalán nem ideologikusak, de nemzetibbek, amit egyes
keletnémetek irigykedve, mások fejcsóválva állapítanak meg. Aki nem volt
"utazó káder", és ezért nem utazhatott Nyugatra, az Varsóba és Krakkóba
utazott.
Ami jó történt az 1990 előtti évtizedekben, az három csoportnak
köszönhető. Először is az egyházaknak, akik jóval megelőzték a politikát.
Az evangélikus egyház memoranduma 1965-ben a szövetségi német szemlélet
egyoldalúsága fölé emelkedett, és méltatta mindkét nemzet sorsát, a németek
elvesztett szülőföld feletti fájdalmát, és azt, ahogy a lengyelek új hazájukat
féltették.
Nem a határ elismerését javasolta, de hagyta, hogy ez mint következtetés
elkerülhetetlenül következzék belőle. Röviddel ezután a lengyel püspökök
is áttörték a hallgatás falát, és kimondták a legtöbbet, ami lengyelek
és németek között kimondható volt: "Megbocsátunk, és bocsánatot kérünk".
A német püspökök nem annyira keresztényi módon, mint inkább diplomatikusan
feleltek, és ezzel átengedték lengyel testvéreiket a párt dühödt támadásainak.
Öt évvel később a párt maga is megtette azt, amit a püspökök szemére vetett,
lepaktált a Szövetségi Köztársasággal. Tadeusz Mazowiecki 1970-ben keserűen
panaszolta, hogy a katolikus Lengyelország készítette elő az utat, a németekkel
való megegyezés most mégis nélküle megy végbe.
A második érdem a német és a lengyel politikusoké, akikben volt
bátorság és jellem: bátorság, hogy túltegyék magukat a többségi véleményen,
a kemény ellenzéken, és jellem, hogy ellenálljanak a demagógia kísértéseinek.
Amire a nemzetnek szüksége volt, azt fölébe helyezték a várható pártpolitikai
előnyöknek.
A harmadik érdem - a névteleneké. Számtalan ismeretlen ember
érte el, akik évtizedeken át, csendes aprómunkával fáradoztak azon, hogy
többé ne a rossz emlékek és megszilárdult előítéletek torzítsák el a másikról
kialakult képet. Ahhoz, hogy a népek közelebb kerüljenek egymáshoz, a politikának
kell megteremtenie a feltételeket, a legfontosabb azonban a politikán kívül
megy végbe. Csak a kapcsolatok, ismeretségek és barátságok határokon átnyúló
elég erős hálója tudta lehetővé tenni, hogy ki lehessen bírni ezeket a
nehéz 80-as éveket. Ez a hálózat teremtette meg az alapját annak, hogy
1990-ben lengyelek és németek szabadon találkozzanak egymással.
Megszabadultak a háború utáni korszak terheitől: határ, áttelepítés,
jóvátétel megoldásra talált. A Szovjetunió, az NDK, a Varsói Szerződés,
a hidegháború, a kommunisták hatalmi monopóliuma - nem létezett többé.
A népeket és államokat egymástól elválasztó politikai falak leomlottak,
lengyeleket és németeket már alig akadályozta abban bármi, hogy egymásra
találjanak, és ezt meg is tették. Új korszak kezdődött. A demokratikus
Lengyelország a NATO és az Európai Unió szervezeteibe igyekezett, Bonn
és Berlin pedig segítették ebben. Ami évtizedekig üres szólam volt, hogy
Németország Lengyelországhoz fűződő viszonyának olyanná kell válnia, amilyen
a Franciaországhoz fűződő viszonya, megvalósulni látszott. A lengyel kormányok
bizalmat helyeztek a német politikába, a közvélemény-kutatásokban javult
a németekről kialakult kép, a lengyelek második és harmadik nemzedéke az
egykori német területeken kutatni kezdte városai német múltját, és kezdte
a sajátjaként elfogadni azt. Mint még soha a rettenetes 20. században,
németek és lengyelek kezdtek közeledni egymáshoz. Aki nem ismerte közelebbről
a viszonyokat, még azt is hihette, hogy minden rendben van - vagy legalábbis
hamarosan rendbe jön.
Amit sikerült elérni, és csak ennyit lehetett elérni, a fokozódó
normalitás; egyfelől természetes magától értetődés és érintkezés egymással,
másfelől az ellentétes nemzeti érdekek elfogulatlan követése. Miután sikerült
elmozdítani a hegyeket, megkezdődött a fáradozás a síkságon.
Lengyelországnak azzal kellett bizonyságot tennie magáról, hogy követte
az amerikaiakat Irakban, Németországnak azzal, hogy nem. Az egymás közti
viszonyban Lengyelország számára egyre kevésbé elviselhető, hogy nincs
ugyanolyan politikai súlya, mint Németországnak. Varsó többet akar, mint
amire képes, Berlinben bosszankodnak a lengyelek "hálátlanságán". Mindez
beleférne az államok közti normális viszonyba, és nem rázná meg majdnem
alapjaiban a német-lengyel viszonyt, ha nem piszkálná fel újra a múltat
is. Erika Steinbach tervezett "elűzetés ellenes" központja és egy "porosz
Treuhand"/kárpótlási hivatal/ arra irányuló törekvése, hogy visszaköveteljék
az elűzöttek javait Lengyelországban lengyel és európai bíróságok előtt,
egy csapásra két dolgot hozott felszínre: az elűzöttek szervezeti nem nyughatnak,
most megpróbálnak Európán keresztül érvényt szerezni annak, amit egyedül
vagy bilaterálisan nem tudtak elérni. Lengyelországban a régi keserűség
kitöréseit váltották ki, és újabb aggodalmakat, amelyek persze eltúlzottak,
de mégis megmutatják, milyen magas fokú még mindig az érzékenység. Az 1990-es
évvel a háború utáni korszaknak csak a politikai korlátait sikerült meghaladni.
Az azt megelőző múlt, mindaz, amit németek és lengyelek egymás ellen elkövettek,
ennek emléke és ennek politikai kihasználhatósága - tovább él. Az ezt fedő
réteg vékonyabb, mint gondoltuk.
És majdnem mindenütt hiányzik annak a belátása, hogy a politika és
a gazdaság még ma sem elegendő, hogy lengyelekből és németekből jó szomszédokat
faragjon. A készség arra, hogy vegyék a fáradságot egymáshoz, nagyon kis
körökre korlátozódik. De erőfeszítés nélkül nem megy, az idő nem old meg
mindent.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
Schlögel, Karl
Lettre 50, 51
Odera
Gombrowicz
"Lengyelek és németek" (naplórészlet)
Lettre 24
Horst Binek
"Egy sziléziai kisváros"
Lettre 24
Világnapló
Lettre 51
Gdansk
Lettre
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu