stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Peter Bender
Lengyelek és németek
(a bizalmatlanságtól a kibékülésig)

A lengyelek és németek két olyan nemzet, amelyeknek egymáshoz való viszonyát csak történelmileg lehet megérteni. Természetesen vannak hatalmi-, érdek- és mentalitásbeli különbségek, de csak a múltra visszatekintve érthetjük meg a köztünk fennálló jelenlegi nehézségeket. És ebből láthatjuk azt is, hogy mit sikerült mégis egymással elérnünk. Még ma is, a Lengyelország elleni német támadás után 65 évvel is szükség van az emlékezésre, azoknak a roppant akadályoknak a felidézésére, amelyek az útjában álltak ennek a közeledésnek.
Lengyelország 1939-től 1944-ig tartó megszállása volt a legszörnyűbb, amit Lengyelországnak történelme során el kellett szenvednie. Hat millió lengyel állampolgár, zsidók és lengyelek, nem élték túl ezt az időszakot. Többségük, mintegy 90 százalékuk nem a háborúnak esett áldozatul, hanem egy kiirtási tervnek: Lengyelországot nem leigázni akarták, hanem eltörölni mint nemzetet. Még az öldöklésnél és pusztításnál is rosszabb volt sokak számára a megaláztatás, aminek ezek az "alsóbbrendű szlávok" nap mint nap ki voltak téve a német "Herrenvolk" részéről. Ez továbbél azokban a nemzedékekben is, akik mindezt csak elmondásból tudják.
Majdnem kilenc millió német veszítette el a hazáját a német keleti területeken és Lengyelországban, a szovjet hadsereg elől menekülve sokan az életüket is. Másokat a győztes hatalmak határozata nyomán kitelepítettek és elűztek. Sokaknak egészen az 50-es évekig lágerekben kellett tengődniük, munkanélküliség és kilátástalanság uralta az életüket. Az ő emlékeik sem vesztek ki egy nemzedékkel együtt.
Az új határ az Odera és Neisse mentén egy új politikai fallá alakult, amely húsz évig majdnem minden külgazdasági kapcsolatot blokkolt és további húsz évre megnehezített Bonn és Varsó között. Mindkét oldalon erős érzelmek domináltak. Németország állami területének majd egy negyedét elveszítette, 700 év német történelme ért véget Európa keleti felén, a németek megint ott élnek, ahol a középkorban.
 Ami a németek számára nemzeti kérdés volt, Lengyelország számára létkérdéssé vált.  Elsősorban azoknak a millióknak a számára, akiket a lengyel Keletről telepítettek ki, és a német Keletre telepítettek be. De minden lengyelt érintett: egy olyan nemzetnek, amelyet kétszáz év leforgása alatt négyszer osztottak fel, vetettek alá, nyomtak el, néztek le mint alsóbbrendűt, tekintettek államalkotásra képtelennek, és fenyegettek végül rabszolgasággal és kiirtással - biztonságra van szüksége a jövőben, mindenekelőtt a határok biztonságára.
 Német kormányok három ízben ismerték el a határt. 1950-ben az NDK, de mivel ezt Sztálin kényszerítette ki, nem volt elég a lengyeleknek, a nagyobbik német államtól akarták megkapni a határok önkéntes megerősítését. Ezt Willy Brandt adta meg 1970-ben a varsói egyezménnyel és ezekkel a szavakkal: "Kormányom elfogadja a történelmi következményeket." A dolog ezzel eldőlt, de a CDU és CSU tetemes részeinek párttaktikája még 20 évig életben tartotta a határkérdést, ami már egyáltalán nem volt többé kérdéses. Az egyezmény csak a Szövetségi Köztársaságot kötelezte, az egységpárti politikusok leszögezték, hogy a keleti területek továbbra is németek, csak az egész Németországgal kötött békeszerződés rögzítheti a keleti határokat. Még Helmut Kohl két szövetségi minisztere, Zimmerman és Waigel is kétségbevonta nyilvánosan a határokat, a kancellár helytelenítette ezt, mégis hagyta megtörténni, és ő maga is elmulasztotta 1990-ben, hogy félreérthetetlen világossággal nyilatkozzon a határokról, amíg pártja semmiből nem tanuló tagjainak azt nem tudta mondani: "El kell ismernünk, különben nem kapjuk meg az újraegyesítést". Brandt már 1970-ben kereste a megegyezést Lengyelországgal, Kohlnak 1990-ben nemzeti indokra volt szüksége a nemzeti veszteség írásos elismeréséhez. Pedig az ő egyezménye nem jelentett annál többet, mint hogy az unionista pártok végre behozták a lemaradásukat azon az úton, amit a többi párt és a nyugatnémetek többsége már régen megtett.
 Mivel a német keleti területek ezentúl már mindig lengyelek maradnak, a logika és az emberség is azt követelte, hogy a még mindig ott élő németeket engedjék Németországba kivándorolni, ha akarnak. De a lengyel vezetés ellenállt ennek, amíg csak tudott. Ebben is az érzelmek tengtek túl mindkét részről. A lengyeleknek a háború előtti német kisebbség lebegett a szeme előtt, akikkel csak a baj volt, és nem szívesen ismerték el, hogy még mindig volnának németek az országban; a nyugatnémetek nem akarták elfogadni, hogy Lengyelország nem engedi, hogy a németek németek legyenek. A vita nagyjából megoldhatatlan volt, mert németek és lengyelek sokszor kibogozhatatlanul összekeveredtek és összefonódtak, sem etnikailag, sem nyelvileg, sem lényegileg nem lehetett őket megkülönböztetni. Így aztán, amit az ész és az emberség diktált, kormányok dolga lett, amibe még a nácizmus lengyel áldozatainak jóvátételi igényeit is belekeverték. Végül minden azzal végződött, hogy pénzeket alkudtak ki emberekért, ez mindenkinek kellemetlen volt, de mindenki örült, hogy a megegyezés útját egyengeti. Bonn az áttelepülők nagy számával bizonyította lengyelországi politikájának sikerességét, Varsó örült a keményvalutának.

Megnehezítette mindezt a hidegháború. Lengyelország a keleti táborban volt, Németország nagyobb és erősebb fele, a Szövetségi Köztársaság a nyugati táborban. Lengyelországot egy félig kommunista, autoriter pártelit kormányozta, az NSZK-t demokratikus kormányok. Varsót és Bonnt kötelezte a blokkhoz tartozás fegyelme, csak korlátozott cselekvési lehetőségük volt a kelet-nyugati határokon át. Németország két államból álló volta is beszűkítette az összes érintett manőverezési terét. Varsó az NDK állandó, bizalmatlan megfigyelése alatt állt, amely állandóan beárulta Lengyelországot a Nyugattal való kokettálásért; a Bonn irányába tett minden lépéshez kellett Kelet-Berlin irányába is egy lépést tenni. Bonn és Kelet-Berlin megintcsak versengett egymással a lengyel politika terén, azaz akadályozták egymást. Az NDK-vezetés tartott az NSZK gazdasági vonzerejétől, és zavarta ezt, amennyire csak tudta; az NSZK kihasználta gazdasági fölényét. Húsz éven át, Brandt keleti politikájáig az NSZK megkötötte a saját kezét, mivel nem ismerte el az Odera-Neisse határt, ami Kelet-Berlint és Varsót politikai szövetségre hozta Bonnal szemben.
 Objektíve és politikailag volt néhány dolog, amire a három állam ésszerűen együtt vállalkozhatott volna, kezdve a közlekedési problémákkal, de nem volt mit tenni. Varsóban tartottak attól, hogy a két nemzet összejátszik a lengyelek ellen, Bonnban a két kommunista állam koalíciójától féltek a nyugati Szövetségi Köztársaság ellenében, Kelet-Berlinben a két liberális hallgatólagos együttműködésétől tartottak a dogmatikus-kommunista Német Szocialista Egységpárttal szemben.
 Mindehhez járultak még a félreértések, némelyik mindmáig kihat. A Szövetségi Köztársaságban szilárdan meg voltak győződve arról, hogy ők tárgyilagosan és elfogulatlanul gondolkodnak, míg a lengyelek ideológiailag előre gyártott elképzelésekből indulnak ki - de éppen fordítva állt a dolog. A lengyelek történetileg gondolkodtak, a nyugatnémetek ideologikusan. Eközben mindketten alapvető tévedésben voltak. A lengyelek azt hitték, Nyugat-Németországban Weimar és a nácizmus ismétlődik: először a lengyel földre támasztanak igényt, aztán megtámadják Lengyelországot. Egy traumatizált nemzedék szemében halmozódtak a fenyegető jelek: nácik magas hivatalokban, fontos perek elhúzódása. Csak a 60-as években kerültek az auschwitzi és majdaneki elkövetők bíróság elé; az elűzöttek egyes vezetőinek beszédei; jogigények kultusza egészen a perverzióig menően: "A nácik olyan sok jogsértést követtek el, ezért nem adhatjuk fel a keleti területekre formált jogunkat". Nem utolsó sorban egy új német hadsereg, amely Nyugat-Európában a legerősebbé vált és atomfegyverhez is juthatott.
 Varsóban, mint keleten másutt is, nem vették észre, hogy a bonni politika mennyire Nyugatra orientált, és a Keletre már csak szavakat pufogtatott. Nem tudták elhinni, hogy az Odera-Neisse-határ már csak belpolitikai kérdés, nem a keleti politikáé. Csak kevesen látták, mi a probléma a német-lengyel viszonyokban: nem a németek keletre nyomulása, hanem a németeknek a Kelet iránti közömbössége. Ez tökéletes félreértés volt. Nyugatnémet bírálói azt vetették Adenauer szemére, hogy hátat fordított a Keletnek, a lengyelek új kereszteslovagot láttak benne, aki a Keletre készül vetni magát; az egész országban a német lovagrend köntösében ábrázolták a kancellárt. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire Lengyelországban, a kivételeket leszámítva, komolyan vették a bonni demokráciát, és kezdték elhinni, hogy ez már nem a régi veszélyes Németország.
 Ugyanilyen sokáig tartott, mire a Szövetségi Köztársaságban, a kivételektől eltekintve, felfogták, hogy a lengyel kommunisták is, legalábbis 1956 után, előbb lengyelek, és csak azután kommunisták, ha egyáltalán azok voltak bármikor is. Majdnem az egész NSZK abban az elképzelésben élt évtizedeken át, hogy a keleti blokk egy tömbből való, amiben nincs a részeknek külön mozgási lehetőségük, hataloméhes hivatásos forradalmárok vezetik, és a világforradalom célja hevíti őket. A lazulásokat észrevették ugyan, de többnyire kételkedtek benne. "Ha a kommunisták barátságosak - mondta Adenauer 1956-ben - csak még veszélyesebbek". Mivel a 70-es évekig alig került sor érintkezésre, mindkét részről tartották magukat az előítéletek. Annál nagyobb volt aztán a meglepetés, amikor egy látogatás során egészen más kép adódott. Egy Auschwitzot megjárt lengyel újságíró 1973-ban utazott először az NSZK-ba, tele volt kétségekkel a németekkel szemben, de megkönnyebbülten jött vissza: "Átmennek a piroson".
 A lengyel és a keletnémet hatalmi körök között nem annyira félreértések álltak fenn, mint inkább kemény érdekellentétek. A lengyel kommunistáknak nemzeti, a németeknek internacionalista szempontok szerint kellett gondolkodniuk.  Gomulkának és követőinek tekintettel kellett lenniük a népükre, annak érzéseire és hagyományaira, az egyház, a kultúra és a mezőgazdaság nem hagyta magát szocializálni. A Német Szocialista Egységpártnak, a SED-nek ezzel szemben az ideológiára volt szüksége, hogy igazolja államának létjogosultságát. Lengyelország, bárki volt is kormányon, Lengyelország maradt, de az NDK csak addig maradt NDK, amíg szocialista módon elütött az NSZK-tól. A lengyelek szemében a Német Szocialista Egységpárt, a SED emberei veszélyes dogmatikusok voltak, akik Moszkvával szövetségben fenyegették a lengyelek szabadságjogait. A Német Szocialista Egységpárt, a SED szemszögéből a lengyel elvtársak veszélyes revizionisták voltak, akik fenyegették a tanok tisztaságát, a szocialista tábor megbonthatatlan egységét és ezzel az NDK létét. Amikor a Szolidaritás nemcsak, hogy létrejött, de még legalizálták is, Kelet-Berlinben megkongatták a vészharangot, Honecker intervenciót javasolt, és az NDK-t keleti irányban éppolyan szorosan lezárta, mint Nyugat felé.
 Ennél is fontosabb volt, hogy az NDK minden lengyelre kibírhatatlanul német hatást tett. Egy Auschwitz-túlélő varsói barátom soha nem látogatott meg Berlinben, mert nem tudta elviselni az NDK határőrök kinézetét és hangvételét. Penetránsan németnek érezték a lengyelek az önelégültséget és az elbizakodottságot is: egyetlen NDK-kommunistában sem volt meg Willy Brandt nagysága, aki letérdelt a varsói gettó emlékművénél, és magára vette a felelősséget mindazért, amiről ő maga nem tehetett. Brandt Németországért térdelt, a SED-vezetők igyekeztek kisurranni a német történelemből. Ők levonták belőle a tanulságokat, ezért aztán az NDK "a történelmi győztesek" közé számíthatja magát. Sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor egy már kissé kapatos szigorúan párthű lengyel újságírót üdvözölt a Neues Deutschland egyik szerkesztője, de ő úgy tett, mintha nem ismerné meg. Csak hosszas noszogatás után látszott úgy, mintha eszébe jutott volna: "Ja, megvan, a történelem győztese!".
 A pártvita következményei mindmáig érezhetők. A vezető NDK-kommunisták a nemzeti szocialista rezsim üldözöttjei közé tartoztak, és úgy vélték, hogy az NDK-ban felszámolták a fasizmust, saját ártatlanságukat átvitték az egész államra. Bűn, felelősség, jóvátétel - ami a nyugatnémetek és a lengyelek között döntő kérdéskörré vált, a SED számára nem volt téma, és ezért a keletnémet polgárok többsége számára sem vált azzá. A keletnémet funkcionáriusok Lengyelországban funkcionárius elvtársakkal érintkeztek, az átlagpolgárok pedig a sorstársaikkal, példás módon Wroclawot mondtak Breslau helyett, de nem sok hely maradt a gondolatok és a németek által a lengyeleken ejtett sebek számára.  A "polákok" kifejezés a felsőbb pártkörökben sem volt ismeretlen, és az 1972-es lengyel bevásárlási hullám inváziója után az NDK-ban keringő lengyel-viccek a továbbélő német fölényt juttatták kifejezésre.

Aligha lehet túlértékelni a belpolitikából eredő gátlásokat és gátakat, amelyek megnehezítették és hosszú időre meg is akadályozták a párbeszédet és megegyezést. Ha előbb nem is, de az ötvenes évek végére már a legtöbb nyugatnémet politikus tisztában volt azzal, hogy az Odera és a Neisse marad Németország keleti határa. Adenauer örült, hogy nem kell tovább tárgyalnia a határegyezményről. Külügyminisztere, von Brentano azt mondta Stanislaw Stommának: "nem ugorhatjuk át az árnyékunkat". Egyik nyugatnémet párt sem volt erre képes majdnem 20 évig. Egyik sem gondolta, hogy megengedhetné magának, hogy lemondjon az elűzöttek szavazatairól. Azoknak a vezetői pedig tudatosan és tervszerűen zavarták a Lengyelországhoz való viszonyt, 40 éven át, egészen 1990 nyaráig. Frau Steinbach ezt teszi mindmáig. A Lengyelországhoz való minden közeledést az egyleti funkcionáriusok ellenállását áttörve kellett érvényesíteni, és 1982-ig, Kohl kormányra lépéséig a CDU-CSU merev ellenállásán át is. A Brandt-Scheel-kormány a keleti politikája miatt veszítette el a parlamenti többségét. Amit sok lengyel revansizmusnak tartott, tehetetlenség volt csupán. A keleti területek el voltak veszítve, a németek nem tehettek ellene semmit, és nem is csináltak semmit, csak vonakodtak elismerni a veszteséget, még Lengyelország barátait sem vitte rá a lélek, hogy a megfelelő formában okiratba foglalják, hogy a szülőföldjük lengyel marad. Ez legalább becsületes ellenállás volt. Igazán rossz a nacionalizmus antikommunista álcában való jelentkezése volt - valahogy így: "A lengyel néppel meg tudnánk egyezni, de ez sajnos nem megy, mert a kommunisták kormányoznak". Senki nem vette észre Bonnban, mit is mondtak ezzel: a németek megbüntetik a lengyeleket azért, hogy Hitler háborújával rájuk hozták a kommunizmust.
 Ezeknek a kommunistáknak meg kapóra jött a dolog, mert a németektől való félelmet a hatalmuk igazolására tudták felhasználni. "Csak a Szovjetunió szövetsége véd meg a bonni revizionistáktól, és csak a párt garantálja ezt az oltalmazó szövetséget." És ez még nem volt minden. Lengyelországban, akárcsak Németországban, mindig működtek a mérsékelt politikai légkör kiélezői, akik ébren tartották vagy újra felébresztették a régi félelmeket és ellenszenveket. A Hupkáknak és Czujakoknak megvoltak a megfelelői az Odera és a Visztula között is. Az elűzöttek lapjai sokszor olyasmit írtak, amit még jobboldali politikusok sem mertek mondani, egyes bonni lengyel tudósítók beszámolóiból arra lehetett következtetni, mintha az olyan kijelentések, hogy "Szilézia a miénk", az egész Szövetségi Köztársaság véleménye lett volna. Sikerrel játszottak a megegyezés kerékkötői egymás kezére; nem mintha összebeszéltek volna, de úgy működött a dolog, mintha mégis.
 A mindent felborító és végül mindent eldöntő politikai esemény a Szolidaritás megalapítása és engedélyezése volt. Egyszercsak két Lengyelország létezett: a "hatalom", amely egyre inkább veszített a hatalmából, és a lengyelek tömegei, akik a Szolidaritás mögött álltak. A rendkívüli állapot megváltoztatta a képet, de a rendszer híveire és ellenfeleire való megoszlást nem. Ezzel új mérce jelent meg: már nem annyira lengyelekről és németekről volt szó, mint inkább a szabadságról és a párturalomról. A rezsim és az ellenzék mindig azokat a németeket üdvözölte, aki az ő oldalukra állt, egy harmadik, független álláspontot nem tűrtek meg.
 Az NDK-vezetés még Jaruzelskiben sem bízott, és a kommunista rend erőszakos helyreállítását akarta. A keletnémetek többsége inkább aggodalommal, mint örömmel figyelte, ami a szomszédos országban történik, a csehek és a magyarok hasonlóképpen. Az (1953-as berlini) június 17, a magyar felkelés és a prágai tavasz tapasztalatai arra tanítottak: ha a párturalom veszélybe kerül, jönnek a szovjet tankok, mégpedig Moszkva teljes felségterületéről.  "A lengyelek túlzásba viszik a dolgot - mondták -, és ezzel veszélyeztetik
azokat a szerényebb könnyítéseket is, amelyeket mi most élvezhetünk."
 S nyugatiak, a nép és a politikai osztály ingadozott a csodálat és az ijedtség között. A lengyelek olyan népszerűek lettek, mint az 1830-as felkelés óta még soha, a privát segítség túltett a nyugatabbra fekvő országok retorikus nyilatkozatain. Egy félelem azért volt minden párt politikusaiban: Nem lesz-e ebből egy újabb Magyarország, egy újabb Prága? Később azon spekulált magában néhány bonni politikus, hogy a lengyel hadiállapot talán mégiscsak jobb, mint a szovjet megszállás. Jaruzelski hazafinak tűnt, Rakowskit reformernek ismerték, a szociálliberális kormány berzenkedett az amerikaiak szankciós politikájától, megpróbált inkább a varsói vezetéssel kapcsolatban maradni, és alábecsülte a Szolidaritás erejét. Különös szociáldemokrata pártlátogatások idéztek elő kínos jeleneteket, a hadiállapot uraival tanácskoztak, a szabadságharcosokról pedig alig vettek tudomást. Ez a sérelem még ma is mélyen él, mert csalódottsággal járt, a szociáldemokratáktól a Szolidaritás több együttérzést, szolidaritást várt, mint a többi párttól.

Egy további különbségről is szólni kell. A lengyelek és a németek Nyugat felé tekintettek, de a lengyelektől nyugatra a németek vannak, akik hátat fordítanak nekik, és a franciákra figyelnek. Egy banális példán tudnám ezt szemléltetni: ha egy német Bordeaux város nevét úgy mondja ki, hogy Bordouksz, akkor kinevetik, ha Łódż város nevét nem Lodsch-nak, hanem helyesen ejti (oudzs), nem is értik, miről beszél. Az egymás iránti nem egyforma érdeklődés választja el a németeket és a lengyeleket egymástól évszázadok óta, és ez az elmúlt 50 évben is sokkal több akadályt jelentett, mint gondolnánk.
 Súlyos akadályok álltak a lengyelek és németek közeledésének útjában: gyilkos és rabszolgaságba döntő német politika; lengyel elűzés és a kivándorlás megakadályozása; Odera-Neisse-határ; jóvátétel; hidegháború és a blokkokhoz való kötődés; alapvető félreértések és egzisztenciális érdekkülönbségek; belpolitikai fékezőerők, zavarok és változások; Nyugatra orientáltság és a Kelet iránti érdektelenség.
 Azért emlékeztettem minderre, hogy megmutassam, milyen fáradságos és egy időben lehetetlen is volt eljutni egymáshoz - a lengyeleknek még inkább, mint a németeknek. Európában a háború után nem volt még két náció, amelynek ennyire nehéz lett volna legalább egy normális kapcsolatot megalapozni.
 Az 1970-es "varsói egyezménynek" csupán a "normalizálódás alapjait" kellett megteremtenie. Lengyel nézőpontból a közeledés csak lépésről-lépésre volt lehetséges: normalizálódás, kölcsönös megértés, megbékélés. Ezt a három lépést sosem határozták meg, de a németeket, akik nagy megbékélési igyekezettel utaztak Lengyelországba, sokszor tartózkodóan fogadták, mert azoknak nem volt fogalmuk arról, mekkorák is a leküzdendő akadályok dimenziói.
 De azért is emlékeztettem minderre, hogy tudatosítsam, milyen sokat sikerült mindennek ellenére elérni. A varsói egyezmény megnyitotta a kapukat Lengyelország és Németország között. Nemcsak a gazdaság, az egyházak, egyetemek, de iskolák, rádióállomások, békülni kész Landsmannschaftok, írók, színházi emberek, zenészek, lelkes magánszemélyek, akik számos lengyel-német társaságban fogtak össze, kerestek és találtak kapcsolatokat Lengyelországhoz. Egyetemi tanárok mindkét részről egyeztek meg abban sokszor kemény viták után, hogy milyen javaslatokat kellene tenni a nacionalista kisiklások kiküszöbölésére az iskolai tankönyvekben. 1982 végén jelent meg egy 280 oldalas könyv, amely számba vett mindent, amit tudott, a "kulturális együttműködés" terén, és korántsem volt benne minden, ami ténylegesen zajlott, ahogy a közreadója, Winfried Lipscher hangsúlyozta. Még a varsói hatóságok is elvesztették a kontrollt efölött a 70-es évek végére, nyilván a legnagyobb sajnálatukra, hogy mi minden játszódott ott le az állami hatókörén kívül. De miután viszonylag szélesre tárták a kapukat, Lengyelországban majdnem minden "ment", csak tudni kellett a módját, vagy ismerni kellett valakit, aki tudta.
 Lengyelország és az NDK között az elrendelt barátkozás nyitotta meg a kapukat, mert lehetővé tett nem előírt, igazi barátságokat. Nemcsak funkcionáriusok, de tanárok, professzorok, művészek, írók, különféle szakemberek kellett, hogy összejöjjenek, és sokszor meg is tették, jobban is, mint kellett volna. A szakmai "tapasztalatcserékből" személyes kapcsolatok is kijöttek, a valuta átválthatatlansága kölcsönös gyakorlati segítséget tett szükségessé. Meg is becsülték egymást; egy lengyel egyetem díszdoktorának lenni, ez néhány keletnémetnek még ma is a büszkesége. Mindegyikben volt olyan, ami a másikból hiányzott, de szerette volna, ha megvan. A németek a lengyeleket a hatékonyságukkal nyűgözték le - és bosszantották föl; a lengyelek a szabadságukkal vonzottak - és ijesztettek. Mint a két kutyáról szól viccben, akik az Oderán egymással szembe úszva találkoznak, és csodálkoznak, mit keres náluk a másik: a lengyel kutya az NDK-ba megy zabálni, a keletnémet kutya Lengyelországba megy ugatni.
 Nemcsak Karl Dedecius hozta be a lengyel irodalmat az NSZK-ba, Henryk Bereska és mások irodalmi hidakat építettek Lengyelországból az NDK felé. Adam Krzeminski megfigyelt a 70-es években egy "lengyel hullámot" a keletnémet íróknál, egyébként is felfedezik művészek, értelmiségiek és individualisták Lengyelországot, mint olyan országot, ahol ugyanaz a rendszer uralkodik, mégis sokminden más, könnyebb, lazább, nem tisztelnek mindenféle felsőbbséget, egyáltalán nem ideologikusak, de nemzetibbek, amit egyes keletnémetek irigykedve, mások fejcsóválva állapítanak meg. Aki nem volt "utazó káder", és ezért nem utazhatott Nyugatra, az Varsóba és Krakkóba utazott.
 Ami jó történt az 1990 előtti évtizedekben, az három csoportnak köszönhető. Először is az egyházaknak, akik jóval megelőzték a politikát. Az evangélikus egyház memoranduma 1965-ben a szövetségi német szemlélet egyoldalúsága fölé emelkedett, és méltatta mindkét nemzet sorsát, a németek elvesztett szülőföld feletti fájdalmát, és azt, ahogy a lengyelek új hazájukat féltették.
 Nem a határ elismerését javasolta, de hagyta, hogy ez mint következtetés elkerülhetetlenül következzék belőle. Röviddel ezután a lengyel püspökök is áttörték a hallgatás falát, és kimondták a legtöbbet, ami lengyelek és németek között kimondható volt: "Megbocsátunk, és bocsánatot kérünk". A német püspökök nem annyira keresztényi módon, mint inkább diplomatikusan feleltek, és ezzel átengedték lengyel testvéreiket a párt dühödt támadásainak. Öt évvel később a párt maga is megtette azt, amit a püspökök szemére vetett, lepaktált a Szövetségi Köztársasággal. Tadeusz Mazowiecki 1970-ben keserűen panaszolta, hogy a katolikus Lengyelország készítette elő az utat, a németekkel való megegyezés most mégis nélküle megy végbe.
 A második érdem a német és a lengyel politikusoké, akikben volt bátorság és jellem: bátorság, hogy túltegyék magukat a többségi véleményen, a kemény ellenzéken, és jellem, hogy ellenálljanak a demagógia kísértéseinek. Amire a nemzetnek szüksége volt, azt fölébe helyezték a várható pártpolitikai előnyöknek.
 A harmadik érdem - a névteleneké. Számtalan ismeretlen ember érte el, akik évtizedeken át, csendes aprómunkával fáradoztak azon, hogy többé ne a rossz emlékek és megszilárdult előítéletek torzítsák el a másikról kialakult képet. Ahhoz, hogy a népek közelebb kerüljenek egymáshoz, a politikának kell megteremtenie a feltételeket, a legfontosabb azonban a politikán kívül megy végbe. Csak a kapcsolatok, ismeretségek és barátságok határokon átnyúló elég erős hálója tudta lehetővé tenni, hogy ki lehessen bírni ezeket a nehéz 80-as éveket. Ez a hálózat teremtette meg az alapját annak, hogy 1990-ben lengyelek és németek szabadon találkozzanak egymással.
 Megszabadultak a háború utáni korszak terheitől: határ, áttelepítés, jóvátétel megoldásra talált. A Szovjetunió, az NDK, a Varsói Szerződés, a hidegháború, a kommunisták hatalmi monopóliuma - nem létezett többé. A népeket és államokat egymástól elválasztó politikai falak leomlottak, lengyeleket és németeket már alig akadályozta abban bármi, hogy egymásra találjanak, és ezt meg is tették.  Új korszak kezdődött. A demokratikus Lengyelország a NATO és az Európai Unió szervezeteibe igyekezett, Bonn és Berlin pedig segítették ebben. Ami évtizedekig üres szólam volt, hogy Németország Lengyelországhoz fűződő viszonyának olyanná kell válnia, amilyen a Franciaországhoz fűződő viszonya, megvalósulni látszott. A lengyel kormányok bizalmat helyeztek a német politikába, a közvélemény-kutatásokban javult a németekről kialakult kép, a lengyelek második és harmadik nemzedéke az egykori német területeken kutatni kezdte városai német múltját, és kezdte a sajátjaként elfogadni azt. Mint még soha a rettenetes 20. században, németek és lengyelek kezdtek közeledni egymáshoz. Aki nem ismerte közelebbről a viszonyokat, még azt is hihette, hogy minden rendben van - vagy legalábbis hamarosan rendbe jön.
 Amit sikerült elérni, és csak ennyit lehetett elérni, a fokozódó normalitás; egyfelől természetes magától értetődés és érintkezés egymással, másfelől az ellentétes nemzeti érdekek elfogulatlan követése. Miután sikerült elmozdítani a hegyeket, megkezdődött a fáradozás a síkságon.
Lengyelországnak azzal kellett bizonyságot tennie magáról, hogy követte az amerikaiakat Irakban, Németországnak azzal, hogy nem. Az egymás közti viszonyban Lengyelország számára egyre kevésbé elviselhető, hogy nincs ugyanolyan politikai súlya, mint Németországnak. Varsó többet akar, mint amire képes, Berlinben bosszankodnak a lengyelek "hálátlanságán". Mindez beleférne az államok közti normális viszonyba, és nem rázná meg majdnem alapjaiban a német-lengyel viszonyt, ha nem piszkálná fel újra a múltat is. Erika Steinbach tervezett "elűzetés ellenes" központja és egy "porosz Treuhand"/kárpótlási hivatal/ arra irányuló törekvése, hogy visszaköveteljék az elűzöttek javait Lengyelországban lengyel és európai bíróságok előtt, egy csapásra két dolgot hozott felszínre: az elűzöttek szervezeti nem nyughatnak, most megpróbálnak Európán keresztül érvényt szerezni annak, amit egyedül vagy bilaterálisan nem tudtak elérni. Lengyelországban a régi keserűség kitöréseit váltották ki, és újabb aggodalmakat, amelyek persze eltúlzottak, de mégis megmutatják, milyen magas fokú még mindig az érzékenység. Az 1990-es évvel a háború utáni korszaknak csak a politikai korlátait sikerült meghaladni. Az azt megelőző múlt, mindaz, amit németek és lengyelek egymás ellen elkövettek, ennek emléke és ennek politikai kihasználhatósága - tovább él. Az ezt fedő réteg vékonyabb, mint gondoltuk.
És majdnem mindenütt hiányzik annak a belátása, hogy a politika és a gazdaság még ma sem elegendő, hogy lengyelekből és németekből jó szomszédokat faragjon. A készség arra, hogy vegyék a fáradságot egymáshoz, nagyon kis körökre korlátozódik. De erőfeszítés nélkül nem megy, az idő nem old meg mindent.

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

 
Bibliográfia

Schlögel, Karl
Lettre 50, 51

Odera

Gombrowicz
"Lengyelek és németek" (naplórészlet)
Lettre 24

Horst Binek
"Egy sziléziai kisváros"
Lettre 24

Világnapló
Lettre 51

Gdansk
Lettre


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret