Tartalomjegyzék [Lettre 54. szám, 2004. Ősz] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Százados László
Falvarrás, tér- és tárgyszabászat / Az emlékezet geometriája - Vincze
Ottó munkáiról
Jajjj, úgy élvezem én az élet,
ottan annyira wash and go,
annyi fitneszet látok-hallok,
és még hambi is kapható.
(Parti Nagy Lajos: Löncsölő kislány /Négy standard évszak Balla Zsófiának/)
VINCZE OTTÓnak időről-időre nyomavész a hazai művészeti életben. Valójában
kétlaki életet él hat-hét éve: hónapokra, néha egy egész évre áthelyezi
a működési területét jórészt Németországba, többnyire annak is keleti tartományaiba.
Az utóbbi évek - katalógusokban és néha művészeti folyóiratokban is reprodukált
- munkáinak legalább fele külföldi ösztöndíjak, művésztelepek alkalmával,
illetve "projektek" részeként készült, s csak meglehetősen foghíjasan vált
megismerhetővé itthon. A véletlenül látótérbe került vagy hazai bemutatókról
ismerős installációk, "képértelmezések" azonban mindig jól felidézhető
benyomásokat, egyéni hangulatú emlékképeket hagynak maguk után.
Vincze a 90-es évek második felében avatta művei emblematikus főmotívumává
a szabásminta "geometrikus talált rajzát". A "nagyipari konfekciószabászat"
vizuális segédanyagainak újrahasznosításával egy olyan időszak társadalmi
és kulturális közegéhez nyúl vissza, amelynek képi fordulatai, megjelenítési
módjai még a kollektív tudat emlékezetének peremén ingadoznak, sőt az utóbbi
időben még némi piacorientált újrahasznosítás alapanyagául is szolgáltak.
Ezekből a jellegzetes tér-, test- és tárgykivonatokból árad az 50-es/60-as
évek "vonalas" provincialitása és szegényessége, miközben néha valami bumfordi,
tenyeres-talpas báj is sugárzik belőlük. Többségükben azonban erotika-
és divatmentes, a technológiai sematizmus által terrorizált női torzók
- a ritkán feltűnő arccal együtt is - üres, semmitmondó lények. Mégis túlnőnek
önnön jelentéktelenségükön, s ez a minőségi és hangulatbeli többlet méret-
és léptékváltások, kiemelések, motívumtársítások és -deformálások eredménye.
A határozott tematikai és eszközbeli redukció a "másik oldalon" feldúsuló
referenciakészletet eredményez. Messzire kiterjed a művek köré szerveződő
asszociációs erőtér: a hétköznapok, a közelmúlt vizuális hordalékából éppúgy
kavarog benne, mint a "magasabb" kultúra főáramainak látványelemeiből.
Segéd- és erővonalak, párhuzamos síkok és térmetszetek, csomópontok
és jelzőkarók. Határozott elgondolások mentén rögzített fővonalak, finom,
de pontos elmozdulások, lényegretörő redukció: (kör)vonalasság és transzparencia,
térszerkezetek kitüntetett pontokkal. Mintha fontos, de tünékeny dolgok
befogására feszülne ki háló, s fenn is akad rajta testforma, csillag(kép),
csapadék, esernyőraj, szubjektív kalligráfia, és még valami más is. A "metafizikai
tényező" folyamatosan benyomul a térrácsok, vonalhálók, szemléltető rajzok,
térképek az ésszerűség és (köz)érthetőség alapján leegyszerűsített, személytelen
világába. Mindez azonban nem érinti a biztos hátteret adó érzékenységét
a szerkezetesség, konstrukció iránt, vagy a határozott gondolati kiindulópont
kézjegyét, az ökonomikus motívum-építkezést. Ennek a (ritmus- és) "sruktúra-érzékenységnek"
rendelődik alá a tér- és tárgyszabászat "stílusa": rugalmas és nyitott,
számos helyen nyit rést az "objektív valóság", a racionalitás falán. Számba
vételük egyben a művek forrásvidékét is feltérképezi. Az "alapmotívumként"
felhasznált ábrák sokszorosított, keretek közé, sémákba, típusokba szorított
emberkivonatainak magányán keresztül a metafizikus festészet tájainak,
tereinek szereplői idéződnek fel. Műszaki és tudományos rajzok valószínűségi
potenciáljának kontextusváltással új asszociációs pályákra terelése dadaista
és a szürrealista munkákból ismerős fogás. Az utóbbi párhuzamok időben
meghosszabbított tengelyében pedig bevillan a pop/neodada/nouveau réalisme
vonulat második nagy, már sokkal inkább "kereskedelmi" jellegű, képvisszaforgató
hulláma is.
Vincze esetében az eredeti funkcióról leválasztott "leletmentést",
"archeológiát", a recycling fázisa követi. A közelmúlt szürkületi zónájába
süllyedt, jelentéktelenségükben megboldogult képforgácsait műtárgy-rangra
nagyítja: a sokszorosított grafikából "kép", illetve installációs elem
lesz. Új környezet, új tartalom, új történet. A talált tárgyat, motívumot
átengedő "szűrő" rasztere, a merítés mélysége (időben), az elrendezés struktúrája
és módszere egyéni vonzódások következménye is, miközben a "metafizikai
tényező" sem csak művésznemzedékek által jól bejáratott technikák eredménye.
A korai munkák fellazított geometriája a történeti tudat (kollektív) és
az emlékezés (privát) egymást kísérő, keresztező pályáiról "befogott" elemeket,
úgy tűnik, csak ellentétpárokra épülő nyelvezet, folyamatosan a második
és harmadik dimenzió - a festészet és a szobrászat - határán munkálkodó
eszköztár révén képes elrendezni. Az így körülírt, reprodukált léthelyzetek
hangulata már ismerős, az abszurd szituációk költői, atmoszférateremtő
erejével rokon (lehetséges háromszögelési pontok: Örkény - Parti Nagy -
Hrabal). A groteszk, az abszurd iránt oly érzékeny közép-kelet-európai
irónia kart karba öltve jár a műtárgy (esztétikai/ontológia) státuszát
farba billentő duchamp-i látásmóddal.
Nem véletlen a folyamatos keletnémet vakáció sem: az "ossi-identitás"
környezetét még esszenciálisabban átjárta-átjárja* az alapanyagul választott
szabászati könyvek közegének aurája, kipárolgása. A lepusztult, elhagyatott
és apátiába süllyedt posztszocialista ipari táj provincializmusának, pátoszos
heroizmusának és melankóliájának helyspecifikus keveréke mellbevágó: onnan
errefelé nézve megint lehet nézőpontot váltani, elgondolkozni pozíciók
és státuszok időlegességén és viszonylagosságán, az emlékezet furcsa fénytörésein,
azon, hogy mi anakronisztikus és mi nem? Mi az emlékek, a közelmúlt "rendeltetésszerű"
használatának módja? Az anekdotázás, a nosztalgia, vagy a teljes felejtés,
esetleg a szembesülés, a feldolgozás és az újrahasznosítás? Sándor György
klasszikus és egyben emblematikus jelenete lebeg valahogy az ember szeme
előtt, a későkádári szocializmus - most már tudjuk - utóvédharcának éveiből:
egy szabásmintával a kezében bolyong - talán a November 7-e téren -, s
arra próbálja rávenni az útjába eső járókelőket, hogy eligazítsák ennek
a "térképnek" az alapján: "Hol vagyok?" "Hol is vagyok tulajdonképpen?"
Bibliográfia
MOLNÁR Edit
"Keletnémet szabásminták. Beszélgetés Vincze Ottó képzőművésszel"
Műértő, 2004. 1.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 54. szám, 2004. Ősz] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret