Karizmatikus forradalmár alak: fekete hajú, vékony, magas, zöld szemű
fiú, túlélte Auschwitzot, tizenhat volt akkor, szeretett nővérét a szeme
láttára akasztották fel, ezt egyszerűen nem tudta megemészteni. Egy istennek
se. Hithű kommunista, idealista változat, sokat olvasó munkásfiatal, sugárzó
lény és sebzett, kielégíthetetlen lázadó, mint Che Guevara, semmi sem elég
(életszerű? nagyszerű? halálszerű?) számára.. - Építi Sztálinvárost,
vörös rózsákkal szórja tele a húszéves, gyönyörű felesége szobáját, máskor
meg hasba rúgja, pedig terhes, ilyen disszonáns lélek. A felesége az én
anyám, aki csak a rózsákat emlegeti egy életen át, a hasba rúgást az apámtól
tudom, akinek mégis bevallotta, ő a második férj. Van egy szép, megbarnult
esküvői kép anyám szobájának a falán az első férjjel, és ahogy fekszik
hanyatt ferdén az ágyon, épp ezt láthatja, ha látja, amikor szemétdombbá
változott odújában szívrohamban fuldoklik, és a nyelve kimegy a szájából.
Nem tart huszonnyolc percig, hanem nagyon gyors, látszólag: de ki ismeri
az ilyenkor előrehaladó idő belső tempóját? A körülményekből ítélek. Abból,
hogy rajta maradt a szemüveg, és a viszonylag fegyelmezett testhelyzetből,
takaró két kézzel megmarkolva, fej kissé félrefordítva, egy vagy két heves,
görcsös kirúgás a lábbal biztosan történt, mert felborult a sámli, amin
papírcetliket rendezgetett szürke nylonzacskókba az ágy szélén ülve, de
sok rugdosás nem lehetett, annyira nincs szétdúlva minden. És minden úgy
maradt, ahogy épp működött: ment a kályha és égett a kora téli esti lámpa.
Anyám hasában, melybe a később forradalmárrá vált férj rúgott bele,
ötvenkettőben a fivérem van, ez anyám negyedik terhessége, első gyereke,
négy évvel idősebb nálam. Mikor tizennyolc éves a fivérem, disszidált,
megjárta a francia légiót, állítólag ölt imitt-amott, és amolyan maffiózóféle
lett egy német kisvárosban. Amikor nyolcvankilencben meglátogatjuk anyámmal,
pisztolygolyó ütötte lyukak vannak az ablakán, nagyokat röhög rajta, és
el akar adni engem a részeges szomszédjának elég sok pénzért. Ez hízeleg
nekem. Büszke vagyok a családomra. Hasist szívunk tenyérnyi papírtölcsérből.
A vér nem válik rózsavízzé. Az alma nem esik messze a fájától. Kutyából
nem lesz szalonna. A fivérem nem a szabadságért harcolt, hanem fegyvert
és kábítószert csempészett, így próbált menekülni élete traumája elől,
hogy felakasztották az apját, de hiába, a paranoia végérvényes, fél évszázad
múltán is kommunista ügynököket sejt mindenhol, és agyát megeszi a szesz.
Anyám szerint nagyon hasonlít az apjára, csak a fonákja: nem a fény oldalán
jár. Sötét oldal. Gyereklányként rajongtam érte. Nyolcvankilencben is jól
érzem magam a közelében, a golyónyomos, mocskos lakásban. A Kökörcsin utcában,
Budán, ahol apámékkal laktunk, nekidőlt egyszer egy kerítésnek, és a fenekébe
harapott bentről a házőrző kutya. Hatvanhétben talán. Emlékszem a kerek,
bíborfekete sebre, pont, mint egy golyónyom a vastag farhúsban, mikor letolta
a gatyáját. Azon a telken most társasház épül, fontolgatom, hogy lakást
veszek benne, ahányszor belépnék a kapun, mindig eszembe jutna.
Mikor én vagyok anyám hasában, akkor van ötvenhat. Három hónapos vagyok,
kilencedik terhesség, második gyerek. Összesen tizennégyszer volt terhes,
ebből tizenkettőt kapartatott el, illetve ápolónőként elhajtotta őket szülést
megindító injekcióval, amikor a Ratkó-korszak volt és másképp nem lehetett.
Egész életében büszkén, nevetve emlegeti példátlan termékenységét és tökéletes
egészségben maradt női szerveit, amelyek majd részben kiolvadnak a testéből
hullamagányának két forró, kályhatüzelte hete alatt. Egyszer mégis megemlíti,
hogy a magzatokért majd felelnie kell az isten előtt. Hogy minek alapján,
és hogy jól válogatott-e a tucatnyi lehetséges gyerekből, azt nem tudnám
megmondani, nekem nem egyértelmű. Van a fivérem meg én. Ilyen szórásban
szükségképpen számottevő a véletlen elemek aránya.
A fuldoklásról még annyit, hogy a szeretett férfi, mikor ötvenkilencben
felakasztották, huszonnyolc percig vonaglott és rángatózott a kötélen,
ezt az adatot a halotti papírokból lehetett megtudni, nem derült ki, a
hóhér ügyetlensége vagy szándékos rosszakarat miatt. Inkább az utóbbit
véli valószínűnek a család. Eszébe juthatott a nővére tizenöt évvel előbbről,
gondolhatta, hogy végre ott van ismét és hogy inkább ő maga az. A fivéremnek
a házmesterkislány árulja el, hogy felakasztották az apját, és erre ő is
felakasztja az én játékmacimat.
Amikor kamaszlány vagyok, az anyám többször riogat azzal, hogy felakasztja
magát a gázvezetékre, már nem emlékszem, miért. Mondom neki, hogy ne. Erre
figyelmesen néz rám, mint aki szeretné kihüvelyezni a kérés értelmét.
Október van, ötvenhat, anyám hasában vagyok, nézek a szemével, vagyis
az adrenalinnal, meg a hormonokkal, így közlődnek velem a dolgok, az ő
érzései alapján, áramlanak kezdetleges vérkeringésemben, és beleivódnak
legelső sejtjeimbe, így alakul ki első benyomásom a világról, hogy mégis,
mire számítsak. Kenyérért sorba állunk, lövöldöznek, és véres halottak
fekszenek az utcán, ezt látjuk, az anyám vagány nő, huszonnégy éves, apám
a pincében maradt, mert fél, és hagyja, hogy inkább a terhes felesége menjen
kenyérért. Anyám innentől kezdve megveti őt. Apám pár hónappal előbb írt
egy szavakban egész bátor könyvet, van egy anyámnak dedikált példány, ez
az egyetlen tárgy, amit a hullabűzös házból elhozok, mikor anyám teste
már nincsen ott, de apám a forradalmat tényszerűen nem szereti, és mikor
jön az első férj a többi forradalmárokkal látogatni a kisfiát, akit apám
nevel, a géppisztolyokat le kell tenni az előszobában a kockás esernyő
és az elefántcsontfejes ébenfa sétapálca mellé. Ez egy polgári otthon,
és a rendet be kell tartani. Elvi szinten, mert egyébként mindig irtózatos
kupleráj van. Év elején vált el anyám az első férjtől, nem bírta már ezt
a viharos, vörösrózsás-rugdosós szerelmet, és hamar hozzáment apámhoz.
Augusztus elején fogantam körülbelül. Ám az elhagyott férj oroszlánként
harcolt egy csapat forradalmár élén, hős lett, becsukták, és anyám visszaszerelmesedett
belé bűntudatból és szerelemből, és már nem akart volna engem a hasában,
szülni se akart volna szegény, három héttel túlhordott, habár lehet, hogy
ösztönszerűleg én is vonakodtam megszületni ezek után. Ebben volt némi
igazam. Négy és fél kilós leszek, dagadt, vörös hajú, nagyon csúnya csecsemő,
akit szégyell és hamarosan elhagy az anyukája, és emiatt elmegy az élete
nehezen alakítható, istentelen irányokba.
Mintha nem lenne elég, hogy így is, úgy is halandóság van.
Sajnos, így romlott el végérvényesen minden, már az első hónapokban,
a kezdet kezdetén, az anyám szerelme és az enyém, kimondottan Auschwitz
és ötvenhat miatt. Nem tehetek róla: az én legfontosabb művem az életem,
nem pedig megfordítva: az életszerelem, az egyszerű fennmaradás, fohász,
korrekció és megértés örökös, szenvedélyes vörösmágiája.
Bibliográfia
ABODY Rita
"Démonikus levelek"
Nappali ház, 1990. 4.
"A kalandor"
Nappali ház, 1997. 3-4.
"Színes irhák"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Anatómia, NY-LA ´96-´97"
Magyar Lettre Internationale, 49
"Szülőszoba"
Magyar Lettre Internationale, 50
"Hideg angyalok"
Magyar Lettre Internationale, 53
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu