stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Inka Parei

A ház Frankfurt nyugati peremén állt, nem messze a Nidda folyótól. Az öreg nem számított rá, hogy meg fogja örökölni; valósággal megijedt, amikor megtudta. Az első pillanatban nem is tudott visszaemlékezni a volt tulajdonosra. A háznak a háború utáni időre jellemző homlokzata volt; piszkos és semmitmondó. Utoljára alighanem úgy az ötvenes évek végén festhették át. Az utca felőli front durva vakolatát féregszerű árkocskák borították, melyekben fekete barázdákat alkotva ült meg az évtizedek mocska. Sarokház volt, földszintjén egy vendéglővel és egy hentesbolttal; az Alt-Rödelheim utca, amelyben állt, szűk és kanyargós volt. Napközben tízpercenként szörnyű lármával egy-egy villamos dübörgött és csörömpölt el előtte, "23 ? Röderbergweg" felirattal. Az öreg szerette ezt a zajt, hamar megszokta; hétvégéken és esténként egyenesen természetellenesnek érezte a csendet.

Az új környéket istenigazában nem szokta meg, ahogyan az ő korában általában nem szokják meg az új helyet a máshová költözők; mintha énjének egy része továbbra is Berlinben élt volna. Ha fáradt volt vagy ha néhány pohárral többet ivott a kelleténél, előfordult, hogy nem talált el egyből az ágyához, vagy azon kapta magát, hogy a rossz oldalon keresi az ajtót.
 Költözködéskor nem akart már sok holmit magával hozni. Szekrénysorát Berlinben hagyta, a könyveit pedig egy szomszédjának ajándékozta, aki hétvégenként a kreuzbergi Möckernbrücke mögött egy parlagon álló, üres telken mindenféle kacatokat árult. A handlé egyszer megmutatta neki a hosszúkás fadobozokat, amelyekben az elhunytak hagyatékát kínálta megvételre: az utánuk maradt leveleket, családi képeket és személyes dokumentumokat, mire föl az öreg elégette a még birtokában lévő összes fényképet.
 Lakószobájában mindössze két fotel, egy asztal és egy vitrin volt. Az asztal rendszerint üres volt, eltekintve egy színtelenre fakult terítőtől és egy trópusi fából készült dobozkától, amelyben ezeréves cigaretták várták a látogatókat.

 Szeptember 6-án este, amikor felébredt, már sötét volt. Elbóbiskolt az ablaknál, és a fülével nekidöccent az üvegnek. Felriadván megdörzsölte arca kihűlt felét. Odakünn éjszaka volt, azt viszont nem látta, mikor szállt le a sötétség, sem azt, hogy mikor kezdett esni. Egyáltalán nem lehetett hallani az esőt.
 Az első pillanatban azt sem tudta, hol van. Rosszat álmodott. Be volt párásodva előtte az ablaküveg; az üveg mögött elmosódtak a körvonalak és a térbeli viszonyok. Ruhaujjával végigtörölt néhányszor az üvegen. Alatta szélesen kanyarodott az esőben hangtalanul elszíneződő aszfalt; úgy kanyarította körül a házakat, mint valami állat háta, s pár méterrel odébb egy kapubejáratba torkollt. Parkoló autókat látott, és látta, hogyan verődik vissza valamivel távolabb egy utcai lámpa fénye a már nedves, tompán és rücskösen fénylő útburkolaton. Csak pár lépésnyire volt a szemközti ház homlokzata; előrefelé dőlt; egy nedves palalemezek borította fal, úgy sorjáztak rajta a palalemezek, mint a hatalmas hüllőpikkelyek.
 Hogy miről álmodott, már elfelejtette, csak annyit tudott még, hogy álmában hideg volt. Hó szagát lehetett érezni, és nyárfatörzseket látott, mint gyakran az utóbbi időben; sűrűn egymás mellett álló nyárfákat, a kérget horzsoló lövések nyomaival.

Pár percig csak a légzésére figyelt. Holdtalan éjszaka volt, és már hűvös. A vendéglőséknél bömböltek a gyerekek. Még égett náluk a villany. Lentről, nagyon hangosan, zajok hatoltak az öregemberhez; az udvar, ahová mostanában egyre gyakrabban bámult ki, nappal is, éjszaka is, olyan volt, mint egy akna, amely mintegy fogva tart minden zajt, még a suttogást is. [...]
Az találgatta, hány óra lehet. Az ébredés kábulatában elvesztette az időérzékét; ez zavarta és bosszantotta, mert amúgy mindig pontosan tudta, mennyi az idő.
 Óvatosan hátrafordult. Vacsorájának maradéka még ott állt az asztalon: egy szelet megkezdett májkémes kenyér, egy savanyú uborka. Ekkor ismét hallotta a furcsa zajt, semmi kétség: alatta a hotel bejárati ajtaját rángatta valaki.
 Kissé előrehajolt és lenézett. Csendes és hideg volt az udvar. Szemben minden sötét volt; a másik épületrész ablakain éjszakára bezárták a sötétbarna spalettákat, az ablakok kicsinek és vaknak látszanak, akár a lőrések. A háztól rézsút oldalra húzódtak a hentes zöldségágyásai, előző nap valaki egy teherautóponyvát terített rájuk, amelyen egy sertés volt látható. Az állat hátából villa állt ki, testét vonalak osztották föl olyan számozott részekre, ahogyan levágás után a mészárosok bontják a sertést, combjai és a törzse között jókora űr, mintha hiányzó ízületek helye volna. A ponyva felületén összegyűlt a víz, a többlet pedig egy girbegurba, kőlapokkal kirakott, töredezett szélű út vájataiban folyt el, az út a zöldségágyástól egy ruhaszárítóhoz, onnan a ház bejáratához vezetett tovább. A szárító oszlopán egy gumi ugrókötél himbálózott, alatta bádogtálka állt, amelyből kagylóformájú szita kandikált ki, valamint szétrágott apró labdák és lapátnyelek.
 A hotel a vendéglőhöz tartozott, és öt vagy hat vendégszobából meg egy folyosóból állt. A szobák többsége a másik oldalra, a szomszéd telekre nyílt. A hotelfolyosó egy tűzvédelmi ajtó révén összeköttetésben állt az öreg lépcsőházával, azt az ajtót azonban sohasem használták. A szállóvendégek közül az öreg szinte soha senkit nem hallott, pedig lakásának két helyisége is hotelszobákkal volt szomszédos: hálószobájának és a konyhájának egy-egy fala.
 Közben megerősödött az eső, most vastag, rézsútos pásztákban esett. Régen nem esett már. A nyár forró és fullasztó volt, s az ég szinte állandóan párásan, mintegy összemaszatoltan világoskéknek mutatkozott. Hosszú hetekig egy erősen elvékonyodott felhőréteg takarta az eget, egyetlen cseppnyi csapadék nélkül, most azonban szaporán csöpögött a víz az eresz-ejtőcsövekben, és a lefolyókba gyűlt. Betonozott vízelvezető csatornák osztották három részre az udvart, és középen egy mélyedésben, egy réges-régi szennyvízcsatorna-nyílásba futottak össze. A nyílást rothadásszagot felböfögő, lerakódott mésztől és tömítőkóctól eltömődött rács zárta le, törött, s a rozsdától görbén-kócosan újra összeforrasztott rudakkal; barna volt és repedezett. Ha az udvar egy hevesebb eső következtében víz alatt állt, naphosszat hulladékbűz terjengett.

Az öreg lehúzta a csípőjén a kötött mellényt. Továbbra is rángatták az ajtót; tolakodó és nyugtalanító zaj volt, most meg még kopogtak is hozzá. Az öreg a lábait nézte. Furcsán néztek ki, nem ott voltak vastagok, ahol az izmoknak kellett volna lenniük, így aztán csőszerűen egyenesek voltak, és valamely sajátos, petyhüdt módon látszottak hajlékonynak, akár a plüss- és rongyállatok lába.
Odakinn egyet ütött az óra. Az öreg felállt. Ha hosszabb ülés után állt föl, mindig szédült egy kicsit, és egy pillanatig az volt az érzése, hogy ő csupán ez a két láb, semmi más. Megvárta, míg enyhül a szédülés, majd magához vette a mankóit. Szürke csövek voltak, amelyek alul három gumipapucsos lábban végződtek. Lassan tapogatózott előre, ahogyan elindulás után vagy csúszós talajon mindig is szokott, vagy olyankor, ha valamiért bizonytalannak érezte magát. Először jobb oldalt támaszkodott meg, kissé előrébb csúsztatva a lábát, majd a bal mankóját tette le előrébb, mígnem a két láb és a két mankó egy vonalba kerültek, akárcsak négy végtag ? így ment végig a közlekedőn, a konyháig.
 Sötétnek és keskenynek látta az előszobát, mint egy árkot. A helyiség olyan színűre volt festve, amilyenek itt nyilvánvalóan ősidők óta a falak is voltak; komor sárga vagy zöld festék a tapéta maradványain, amelyeket kétségkívül egyedül épp a festék tartott még a falon. Nedves és fémes szag terjengett. Most tompábban hallatszott az ajtórángatás.
 A konyhában megállt az öreg. Kicsi, csempézetlen helyiség volt a konyhája, két ferde tetősík között egy billenőablakkal. Ha bement, majdnem teljesen kitöltötte, így csak óvatos negyedfordulatokkal tudott abba az irányba fordulni, amerre épp akart: a tűzhely, a szekrény, vagy az étkezőasztal felé. Villanyt gyújtott, néhány centiméterrel előrébb csosszant, és kihúzta az asztal fiókját. Eléggé átható gépzsírszagot árasztó, kredencpapírral kibélelt fiók tárult fel, amelyben ceruzacsonkok, gyűrött engedmény-kuponok, régi golyóstollak, parafadugók, piros és zöld gumigyűrűk hevertek egymás hegyén-hátán. Köztük hányódtak bérlőinek kulcscsomói; a Dörrék lakásához, garázsához és pincéjéhez szolgáló feliratozott kulcsok, amelyeket egy ragasztószalagból való hurok fogott egybe, egy gyűrű valami barna bőrfityegővel, amelyet nemrég a vendéglős adott át neki, és egy további kulcspár, a hentesbolt első és hátsó ajtajáé. A hentes már az elején megvásárolta tőle a ház hátsó traktusát, és lebonttatta, a helyére pedig új lakóépületet emeltetett, egy ronda, lapostetős építményt, a pincében szaunával. A ház valamennyi kulcsát, ami csak az öregember birtokában volt, csomagkötöző zsineg fogta össze, egyetlen nagy csörgő-zörgő egésszé. Egy kulcs maradt ki csupán ebből az összekötözött kulcskazalból, egy vékony sárgaréz-színű, amelyet az öreg sohasem használt. Ezt most kivette a fiókból és a nadrágzsebébe süllyesztette.
 Valakinek föl kell ébrednie, gondolta. A vendéglőséknek most föl kéne ébredniük.
 De valószínűleg túl fáradtak voltak; reggelenként mindig gépek zaja és útépítő munkások kiabálása ébresztette őket. A ház utcai szárnyában volt a hálószobájuk, egy építkezés logisztikai központja alatt, ahonnan napok óta elbontott régi járdák darabjait hordták le és rakták teherautókra, gondosan számozott sorokban, mint holmi csontleleteket; nap mint nap, reggeli fél héttől délután háromig. A túl rövid alvás olyan, akár egy nagyon is vékony vagy túl rövid takaró, amelyet az embernek szüntelen éberségben és résenlétben minduntalan húzgálnia és igazgatnia kell. Ilyen alváskor az összes zavaró, ám közvetlen veszélyt nem jelző zajt nyugtalan, álmainkba is beépülő mozdulattal próbáljuk lerázni; az ilyen alvás hideg, nem melegít, az ember borzong ébredéskor. Az öreg elképzelte a vendéglőst és a feleségét, sápadtan, másnaposan és szomjasan, ahogyan a fejükre húzzák a takarót, s ahogy elhessegetik a lentről hallatszó kopogást. Ugyanígy vagyok én is, gondolta; most először tűnt föl neki ez az összefüggés. Folyton fázom, és ezt a vékony, vigasztalan, mint annak idején  katona-koromban, csak éppen fáradt nem vagyok már, legalábbis olyankor egyáltalán nem, amikor megpróbálok elaludni. Egyszerűen soha.
 A konyhaajtó mögötti beugró felé fordult, ahol a szemetesvödör tetejéhez támasztva a mankói álltak. Most az egyik eldőlt, és egy halom régi újságra esett. Az öregember előrehajolt, hogy fölemelje, s közben Elvis Presley arcára esett a pillantása. Nem sokkal Elvis halála előtt készült közeli felvétel volt. Látni lehetett a sztár nyakán az izzadságcseppeket, az árnyékokat a szeme alatt, és egyenként a hajszálait, amelyek a színpadi reflektorok hátulról rájuk eső fényében furcsán fakószürkének látszottak.

A lépcsőház sötét volt. A folyosón tisztítószer-szag terjengett. A mankók gumitappancsai mindig nagyon erősen tapadtak le a padló fekete kőkockáira; amikor járás közben fölemelte őket, minden alkalommal cuppanó hangot adtak. Az öreg a villanykapcsolóra tette a kezét. Hátában még mindig érezte a lakószobája nyitott ablaka felől a huzatot, aztán becsapódott az ablak s vele egyszerre a lakásajtó is, és szinte ugyanabban a pillanatban valahol lent a ház gyomrában egy pincezár kattant. Az öreg a falnak támaszkodott, és egy pillanatra hozzádörgölte a fejét a fal hidegéhez. Azután eszébe jutott valami. A kulcscsomója után tapogatózott az elülső nadrágzsebében, de szinte alig nyúlt a zsebébe, már tudta, hogy az a bizonyos kulcs nála van; mint rendesen, ott lógott a tűzhely fölötti kampón a konyharuhák mellett, és ő a megszokott, automatikus mozdulattal leakasztotta, mielőtt elhagyta volna a konyhát. Az utóbbi időben szokásává vált kicsinyes pedantériával ügyelni a kulcsaira, a papírjaira, a függönyök összehúzására és a terítők kisimítására, s ahogyan most a falnál állt, kifulladva és némiképp összezavarodva, az volt az érzése, hogy azzal, amilyen kapkodva az imént elhagyta a lakását, úgy lépett ki e szokásából, mint valami képből. Fiatalabb korában mindig nagyon szétszórt és feledékeny volt, erre még pontosan emlékezett. Csak ritkán gondolt rá.
 A tűzvédelmi ajtó közvetlenül a lépcsőkorlát mellett volt. Az öregember elment a pár lépésre lévő korlátig, nekitámasztotta a mankóit, és előhalászta a kulcsot. Az ajtó lakkja úgy tükrözte vissza a lépcsőházi világítást, hogy valósággal elvakította. Fehérre volt mázolva az ajtó, csakúgy, mint a kilincs és a műanyag lemezkével fedett zár. Lenyomta a kilincset és megpróbálta fölhajtani a zár fedelét, az azonban érdekes módon nem engedett, mintha a rákent festék összeragasztotta volna az ajtóval. Az öreg a kulcs élével körbekaparta, majd félrehajtotta a zárfedő lapot; a lakkfilm elpattant. Betaszította az ajtót, és kissé visszahőkölt a feléje áradó kellemetlen, fojtós melegtől. Köhögnie kellett, s míg a köhögési roham előregörnyesztette a felsőtestét, kis híján elvágódott az ajtó fémküszöbében. Halkan káromkodott, megkapaszkodott az ajtókeretben, majd a szálloda folyosójára lépett.
 A folyosó alacsony, keskeny és nikotinszagú volt. Egyik oldalán a vendégszobák ajtajai sorakoztak, velük szemben fűtőtesttakaró rács húzódott, tetején almaboros korsókkal és söröskriglikkel meg az idegenforgalmi hivatal néhány üres szórólap-tartójával. Az öreg nem tudott visszaemlékezni, mikor járt itt utoljára, de abban biztos volt, hogy elég régen lehetett. A folyosó végén rövid lépcső vezetett lefelé. Az öregember odaérve megállt. Lépcsőjáráskor nem tudta használni a mankóit, ezért össze kellett kötnie a kettőt az egyik mankó végére erősített textilszalaggal, hogy a vállára akaszthassa őket, azután pedig, gondolta, két kézzel, erősen megkapaszkodik a korlátban, és egyik lábát a másik után csúsztatva szép lassan lemegy a lépcsőn. Ekkor azonban tudatosult benne, hogy az ajtórázás abbamaradt, és kopogást sem hallani már sehol a házban, s mintegy megbénítva ettől a felismeréstől egy pillanatra megmerevedett álltó helyében, nem tudván, merre is induljon akkor most tovább. Ásított, és teste elernyedvén kissé előregörnyedt. Megint fázni kezdett. A házban valahol lehúztak egy vécét, a távolban autógumik csikorogtak.
 Le kellett volna feküdnöm ahelyett, hogy éjnek idején össze-vissza botladozom itt, gondolta az öreg, makacs és kótyagos vénember vagyok, és az egész a kimerültségtől van. Talán végre tudtam volna rendesen aludni.

Eltartott egy pillanatig, míg észrevette az idegent. Szórakozottan és önmagára dühösen állt a lépcső második fokán, és lefelé bámult, ahol a lépcső egy kis előtér homályába veszett. Az ajtón foltokban beszűrődött az udvari világítás fénye. A falnál egy bádogvödör állt, mellette felmosófa. A vödörre korábban egy felmosórongyot terítettek, amely ott keményre száradt, azután valaki leszedte a vödörről, s most mintegy a hátára fordulva hevert a lábtörlőrácson, értelmetlenül őrizve a vödör formáját. Az öreg két cipőorrt látott, egy pár flanelbe burkolt térdet, s csak azután észlelte a maradékot, magát a férfit, aki felhúzott lábbal ült a falnál, szemlátomást eszméletlenül vagy alva.
 Egy az udvarból éppen kiálló autó fényszórója az ajtóra szegeződött és megvilágította az előteret; ez megzavarta az öreget. Próbálta megérteni, mi is történik éppen, de nem igazán sikerült neki, legalábbis nem olyan gyorsan, mint kellett volna. Tudta, hogy a helyzet most már az ő beavatkozása nélkül is megoldódik, éppen csak belecsöppent a közepébe, s itt állt, védtelenül, egy idegen lépcsőházban. Egy pillanatra már-már pánik fogta el, míg megértette, hogy a hotel bejárata mellett ülő alak és a felvillanó fény között nincs semmiféle összefüggés. Az ott kint bizonyára a hentes volt, aki hetente többször is éjszaka ment áruért a nagybani húspiacra. A ház hátsó falánál pergola áll, az határolja dél felől az udvart, jutott most az eszébe, és az be van futva valami kúszónövénnyel. Semmi kétség, a hentes kocsijának a fényszórói világítottak be a bejárati ajtón át, az egyiknek erősebb volt a fénye, a másiké, nyilván félig a levelek takarásában, gyengébb és foltosabb. Az öreg egy tűzoltókészülék körvonalait látta, amint az ajtón beeső fénysugár lassan tovább vándorolt, és két villogó pontot: egy szempárt.
 Bezártam magam, kiáltotta az idegen.
 Erőteljes, mély zengésű hangja volt. Gyors mozdulattal kinyújtotta a lábait, és az öreg felvillanni látott valamit, ami egy gyűrűn meg egy láncon függött és amit az idegen most az ujja körül pörgetett. Az öreg érezte, hogy hevesebben ver a szíve, amint a pörgetett lánc a szemébe villan; eszébe jutott, mennyire megragadta gyerekkorában mindig az ilyen körkörös mozgás, a pillanat, amikor a forgatott tárgy a sebesség növekedése folytán feloldódni látszik, miközben persze valójában az ő szeme az, ami nem képes követni a mozgást. Ezután a teherautó befordult a sarkon, az üres húsosrekeszek csikorogva csusszantak odébb a platón, majd a motor erőszakos fölmordulása hallatszott be, amint a sofőr gázt adott és magasabb sebességbe kapcsolt, majd pedig távolodva elhalt valamelyik üres, nedves utcán a házsor mögött. Ez a hang, ki tudja, miért, mindig szorongást keltett az öregemberben.
 Az előtér most (eltekintve egy fénykúptól a lábtörlő közelében) ismét sötétbe merült, és a lépcsőkorlátot, amely úgy lejtett az öreg keze alatt, mint valami útpálya, pár méterrel alatta, fekete homály nyelte el. Miért nem kiáltott rögtön hangosan az idegen, kérdezte magában az öreg, egy ilyen öblös hang nyilván megtette volna a hatását, ha egyszerűen kiereszti; nem kellett volna a zárat tönkretennie. Úgy találta, ez általában jellemző a fiatal emberekre, akikkel találkozott. Utánagondolt, hogy voltaképpen mi is ez a vonás vagy szokás - talán bizonyos tárgyfixáltság az olyan helyzetekben, amikor pedig emberekről lett volna szó.
 Hall engem egyáltalán? - kiáltotta az idegen, nem bírok kimenni. Hangjában pánik bujkált; épp hogy csak, csupán a hang futó megremegése árulkodott róla, de az öregember elbizonytalanodott: nem volt biztos benne, vajon nem merült-e el egy pillanatra valóban annyira a gondolataiba, hogy nem hallotta a másikat.
 Az idegen fölmutatta a kulcscsomót; az egyik kulcs szára el volt törve. Felugrott és villanyt gyújtott. Ablaktalan előtér vált láthatóvá, recepciós pulttal, a pult mögött egy porlepte üveglapon egy kézicsengő és egy házilag gyártott doboz a kulcsoknak.
 Intézkednie kéne, a zár miatt, folytatta az idegen, amint látja, szorul. Feljött oda, ahol az öreg állt, kettesével véve a fokokat.
 Közvetlen az öregember alatt megállt, egymás arcába néztek. Az öreg megriadt, maga sem tudta miért. Az idegennek hosszú, nagyon erős karjai voltak, öltönye így némiképp rövidnek tűnt. Zakója ki volt gombolva, alóla vékony fehér anyagból készült ing látszott ki, amely kis darabon, mint valami előmeredő árnyékot, látni engedte mellszőrzetét.
 Elnézést, mondta ekkor; nyilván sejtve már, hogy nem szállodai alkalmazottal beszél. Biztosan fölébresztettem, de, tudja, feltétlenül vissza kell jutnom az udvarra, muszáj kivennem még valamit a kocsiból.
 Van egy másik kijárat, mondta halkan az öregember.
 Lehajtott fejjel, minden figyelmét összpontosítva visszatornázta magát a lépcső tetejére, s közben súrolta az idegen testét. Úgy érezte, a másik valamiféle nedvességet áraszt; hogy izzadságét-e, vagy az esőét, nem volt megállapítható, de határozottan hűvösebbnek érezte a másik közvetlen közelében a levegőt, és érezte a nedves gyapjúszövet olajos szagát. A férfi jobb bokája fölött felcsúszott a nadrág; az öreg pillantása furcsa, hosszúkás dudorra esett.
 Várjon, tartom magának az ajtót, mondta az idegen.
 Óvatosan megkerülte az öreget, és pár lépést előresietett. Azután rájött, hogy bele fog telni némi időbe, míg az öreg elér a folyosó végéig, és egy pillanatig tétován állt ott, majd eszébe jutott a szoba, amelyet kivett. Valóban úgy látszott, mintha épp abban a pillanatban jutott volna csak ismét eszébe. Gyorsan végigfuttatta tekintetét az ajtók során, odaszaladt az egyik középsőhöz, és a kilincset lenyomva eltűnt mögötte. Az ajtó nem volt bezárva.
 Az öregember megállt. Most csend volt a házban, az a fajta nyugalom, amilyen egy városban csak a hajnali órákban fordul elő, amikor még teljesen üresek az utcák és a legtöbben még alszanak. Olyan csend volt, melyben érzékelni lehetett a zajok pillanatnyi hiányát mindazon élettelen dolgokban, amelyek egy várost alkotnak; a malter, a falak és a sínek, a bádogburkolatok csendjét, a fa és a faragott kövek csendjét. Egészen más volt ez, mint vidéken, ahol az éjjel nem sokkal csendesebb a nappalnál, és az öreg szerette ezt a kontrasztot. Ott állt az ember az első hajnali órákban a mozdulatlan dolgok között, abban a nagy labirintusban, ami lakói nélkül a város, és tudta, hogy szél járja át az utcákat, fény vagy nedvesség permetez rájuk, anélkül hogy ez bármit is jelentene.
 Az öreg egy darabig csak cipőtalpainak csoszogására figyelt, és arra a finom, ropogó hangra, amelyet hóna alatt a mankók hallattak, amikor - hogy fölemelje, s valamivel odébb tegye le őket újra - éppen kevésbé nehezedett rájuk. Azután halk súrlódó neszt hallott; mint amikor nehéz fa- vagy kartondobozokat húznak ki az ágy alól, és lendítik föl őket erőteljes mozdulattal valamely magasabb felületre. Az öreg a folyosó közepére ért. Az ajtóban megjelent az idegen, halványan mosolygott, és behúzta maga mögött az ajtót. Közben az öreg futó pillantást vethetett a szobába: hosszúkás négyszög, a falon világosbarna tapéta, ráragasztott fűszálakkal; szalmaszálak, vagy legalábbis odarajzolt szalmaszálak, és egy vékony falú, rozogának látszó szekrény, inkább csak láda; kartondobozoknak nyomuk sincs, ez a dolog a kartonokkal talán csak a fantáziája szüleménye volt. Nem beszéltek egymással többet. Az idegen gyorsan átlépett az acélajtón, amelyet azután tartott az öregembernek. Amíg az elővigyázatosan átlépte a küszöböt, az idegen félrenézett. Lassan, egymás mellett haladva tették meg a pár lépést az öreg lakásának ajtajáig; az öregnek feltűnt, milyen szaporán lélegzik a másik, noha sem futni, sem megerőltető mozgást végezni nem látta. Amikor az ajtó elé értek, az öreg a másik lépcső felé intett, amely a második, többnyire kulcsra nem zárt kijárathoz vezetett. Köszönés nélkül váltak el.
Az öregember tudta, hogy a lépcsőházablakon át néhány óra múlva látni lehet majd, ahogyan pirkad. Olykor, ha sehogyan sem jött éjjel álom a szemére, itt állt, az ablaknál. Ami ilyenkor beszűrődött, még nem volt fény; csak annyit lehetett látni, hogy valamivel világosabb derengést bocsátanak ki odakünn a körvonalak, pontosan abban a pillanatban, amikor az előszivárgó pirkadat elkezdte a maga kérdező-tolakodó sötétkékjét a levegőbe keverni, miközben bent a házban még jó darabig éjszaka volt. Hirtelen vágyódást érzett a hajnal világossága után, és elhatározta, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, visszatér ide, hogy kibámuljon ezen a kis ablakon, amelyen úgy lehet kilátni, akárha egy másik időbe tekintene az ember. Hogy múltba vagy jövőbe, annak az ilyen pillanatokban nem volt jelentősége.

Az öreg bezárta a lakásajtót, s kulcsát a kezében szorongatva a falnak dőlt. Isiászos idege rángatózott. Most egyszerűen csak állni itt, gondolta, jól megvetni a lábat a szőnyegen. Olyan érzése volt, mintha a mozdulatlanságot kínálná föl a testének mint valami csereportékát, s közben (amint ilyenkor szokás) élesen és kitartóan mustrálná a másik felet, azzal a szilárd elhatározással, hogy nagyon ügyel, nehogy valami olyat tegyen, ami dugába dönthetné az alkut.
 Csakhogy lehetetlen volt teljes mozdulatlanságba merevednie, egy-egy izom mindig megrángott vagy megfeszült valahol. Ásítást nyomott el, s a fájdalom azonnal támadott. Olyan érzés volt, mint amikor egy nagyon nagy felület egy szempillantás alatt lángba borul. Nemrég látta, hogyan lángol egy hatalmas olajfolt az Atlanti-óceánon; villámgyorsan, szinte átmenet nélkül terjedtek szét a lángok egy fél négyzetkilométernyi vízfelületen: mint egy szélfútta, világító prém a hullámok hátán. Megtapintotta az arcát; nedves volt a verejtéktől. Szétkente a nedvességet az ajkán, érezte, hogyan folyik be a só ajka bőrének kis árkaiba, majd a földre zuhant. Egyik mankója a hátára esett; félretolta, s egy kis darabon előrekúszott a szőnyegen.
 Jó memóriája volt az öregnek. Nem név-, de arcmemóriája: az arcvonások, akár a tollvonások, úgy belevésődtek az emlékezetébe. Tudta, hogy a férfi arcát, akivel az imént az előtérben találkozott, korábban is látta már, nem is régen; alighanem tegnap. Vagy tegnapelőtt? Nem, tegnap volt. Most forróságot érzett, és izgatottan próbált visszaemlékezni az elmúlt napra; a csenden és a zuhanása által a padló fölött felkavart por gomolygásán át egy pontra szegezte a tekintetét, egy pontra a falon és a hálószobaajtaján túl, de mindhiába. Látta már a férfit, ez volt minden, amire emlékezett, és biztosan nem közelről, ezt a szemeiről tudta; egészen biztosan emlékezett volna a férfi szemére. Amikor egymás mellett álltak a lépcsőn, látta, hogy az idegen kék szemében barna foltok vannak. A kék szemben a pöttyök úgy néztek ki, mint valami véletlenül belekerült s ott megdermedt folyadék, mintha akadályoznák a látást; persze az öreg tudta, hogy ez csak érzékcsalódás. Valójában a szemlélő, a másik fél volt az, akinek az ilyen szempár elterelte a figyelmét; valahogyan irritáló volt, s a figyelmet, amelyet követelt, más részletektől vonta el.
 Az öreg most hason elnyúlva feküdt a szőnyegen, akár egy tutajon; a hálószobájáig még másfél métert kellett megtennie. Elhatározta, hogy megpróbál úgy előbbre jutni, mint aki evez, kétoldalt fölhúzva magához a szőnyeg szélét. Ha így csimpaszkodva sikerül elvonszolnom magam a hálószobaajtóig, gondolta, akkor onnan talán már elérem kézzel az ágy peremét. Igyekezett a törzsét megmerevítve csak kezeivel és felsőkarjaival dolgozni.
 Tíz perccel később a hálószobája küszöbén feküdt, arccal a fapadlón; orrába por, a régi szürke lakk szaga és valami csípős szag hatolt. Eszébe jutott, hogy pár napja nem sikerült idejében eljutnia a vécéig. Megmarkolta az ágy lábát és előbbre húzódzkodott, nadrágkorcának eleje azonban fönnakadt a küszöbben, a korc hátsó része pedig fájdalmasan nyomta a lágyékcsigolyáit. Eleresztette az ágy lábát, kigombolta a nadrágját, majd marokra fogta a nadrág elülső részét és átgyömöszölte a küszöbön. Ekkor lépések hallatszottak lakásának ajtaja előtt, melyek közben megtorpantak és olyan súrlódó zaj kísérte őket, mintha az idegen maga után vonszolna valamit, ami túl nehéz ahhoz, hogy kézben cipelje. Az öreg megvárta, míg elülnek a zajok, és újra megpróbált átaraszolni a küszöbön; ezúttal sikerrel. Elérte az ágy keretét, és fölhúzódzkodott. Elhatározta, hogy az égre függesztett szemmel fog meghalni.

                  Tatár Sándor fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret