A ház Frankfurt nyugati peremén állt, nem messze a Nidda folyótól. Az öreg nem számított rá, hogy meg fogja örökölni; valósággal megijedt, amikor megtudta. Az első pillanatban nem is tudott visszaemlékezni a volt tulajdonosra. A háznak a háború utáni időre jellemző homlokzata volt; piszkos és semmitmondó. Utoljára alighanem úgy az ötvenes évek végén festhették át. Az utca felőli front durva vakolatát féregszerű árkocskák borították, melyekben fekete barázdákat alkotva ült meg az évtizedek mocska. Sarokház volt, földszintjén egy vendéglővel és egy hentesbolttal; az Alt-Rödelheim utca, amelyben állt, szűk és kanyargós volt. Napközben tízpercenként szörnyű lármával egy-egy villamos dübörgött és csörömpölt el előtte, "23 ? Röderbergweg" felirattal. Az öreg szerette ezt a zajt, hamar megszokta; hétvégéken és esténként egyenesen természetellenesnek érezte a csendet.
Az új környéket istenigazában nem szokta meg, ahogyan az ő korában általában
nem szokják meg az új helyet a máshová költözők; mintha énjének egy része
továbbra is Berlinben élt volna. Ha fáradt volt vagy ha néhány pohárral
többet ivott a kelleténél, előfordult, hogy nem talált el egyből az ágyához,
vagy azon kapta magát, hogy a rossz oldalon keresi az ajtót.
Költözködéskor nem akart már sok holmit magával hozni. Szekrénysorát
Berlinben hagyta, a könyveit pedig egy szomszédjának ajándékozta, aki hétvégenként
a kreuzbergi Möckernbrücke mögött egy parlagon álló, üres telken mindenféle
kacatokat árult. A handlé egyszer megmutatta neki a hosszúkás fadobozokat,
amelyekben az elhunytak hagyatékát kínálta megvételre: az utánuk maradt
leveleket, családi képeket és személyes dokumentumokat, mire föl az öreg
elégette a még birtokában lévő összes fényképet.
Lakószobájában mindössze két fotel, egy asztal és egy vitrin
volt. Az asztal rendszerint üres volt, eltekintve egy színtelenre fakult
terítőtől és egy trópusi fából készült dobozkától, amelyben ezeréves cigaretták
várták a látogatókat.
Szeptember 6-án este, amikor felébredt, már sötét volt. Elbóbiskolt
az ablaknál, és a fülével nekidöccent az üvegnek. Felriadván megdörzsölte
arca kihűlt felét. Odakünn éjszaka volt, azt viszont nem látta, mikor szállt
le a sötétség, sem azt, hogy mikor kezdett esni. Egyáltalán nem lehetett
hallani az esőt.
Az első pillanatban azt sem tudta, hol van. Rosszat álmodott.
Be volt párásodva előtte az ablaküveg; az üveg mögött elmosódtak a körvonalak
és a térbeli viszonyok. Ruhaujjával végigtörölt néhányszor az üvegen. Alatta
szélesen kanyarodott az esőben hangtalanul elszíneződő aszfalt; úgy kanyarította
körül a házakat, mint valami állat háta, s pár méterrel odébb egy kapubejáratba
torkollt. Parkoló autókat látott, és látta, hogyan verődik vissza valamivel
távolabb egy utcai lámpa fénye a már nedves, tompán és rücskösen fénylő
útburkolaton. Csak pár lépésnyire volt a szemközti ház homlokzata; előrefelé
dőlt; egy nedves palalemezek borította fal, úgy sorjáztak rajta a palalemezek,
mint a hatalmas hüllőpikkelyek.
Hogy miről álmodott, már elfelejtette, csak annyit tudott még,
hogy álmában hideg volt. Hó szagát lehetett érezni, és nyárfatörzseket
látott, mint gyakran az utóbbi időben; sűrűn egymás mellett álló nyárfákat,
a kérget horzsoló lövések nyomaival.
Pár percig csak a légzésére figyelt. Holdtalan éjszaka volt, és már
hűvös. A vendéglőséknél bömböltek a gyerekek. Még égett náluk a villany.
Lentről, nagyon hangosan, zajok hatoltak az öregemberhez; az udvar, ahová
mostanában egyre gyakrabban bámult ki, nappal is, éjszaka is, olyan volt,
mint egy akna, amely mintegy fogva tart minden zajt, még a suttogást is.
[...]
Az találgatta, hány óra lehet. Az ébredés kábulatában elvesztette az
időérzékét; ez zavarta és bosszantotta, mert amúgy mindig pontosan tudta,
mennyi az idő.
Óvatosan hátrafordult. Vacsorájának maradéka még ott állt az
asztalon: egy szelet megkezdett májkémes kenyér, egy savanyú uborka. Ekkor
ismét hallotta a furcsa zajt, semmi kétség: alatta a hotel bejárati ajtaját
rángatta valaki.
Kissé előrehajolt és lenézett. Csendes és hideg volt az udvar.
Szemben minden sötét volt; a másik épületrész ablakain éjszakára bezárták
a sötétbarna spalettákat, az ablakok kicsinek és vaknak látszanak, akár
a lőrések. A háztól rézsút oldalra húzódtak a hentes zöldségágyásai, előző
nap valaki egy teherautóponyvát terített rájuk, amelyen egy sertés volt
látható. Az állat hátából villa állt ki, testét vonalak osztották föl olyan
számozott részekre, ahogyan levágás után a mészárosok bontják a sertést,
combjai és a törzse között jókora űr, mintha hiányzó ízületek helye volna.
A ponyva felületén összegyűlt a víz, a többlet pedig egy girbegurba, kőlapokkal
kirakott, töredezett szélű út vájataiban folyt el, az út a zöldségágyástól
egy ruhaszárítóhoz, onnan a ház bejáratához vezetett tovább. A szárító
oszlopán egy gumi ugrókötél himbálózott, alatta bádogtálka állt, amelyből
kagylóformájú szita kandikált ki, valamint szétrágott apró labdák és lapátnyelek.
A hotel a vendéglőhöz tartozott, és öt vagy hat vendégszobából
meg egy folyosóból állt. A szobák többsége a másik oldalra, a szomszéd
telekre nyílt. A hotelfolyosó egy tűzvédelmi ajtó révén összeköttetésben
állt az öreg lépcsőházával, azt az ajtót azonban sohasem használták. A
szállóvendégek közül az öreg szinte soha senkit nem hallott, pedig lakásának
két helyisége is hotelszobákkal volt szomszédos: hálószobájának és a konyhájának
egy-egy fala.
Közben megerősödött az eső, most vastag, rézsútos pásztákban
esett. Régen nem esett már. A nyár forró és fullasztó volt, s az ég szinte
állandóan párásan, mintegy összemaszatoltan világoskéknek mutatkozott.
Hosszú hetekig egy erősen elvékonyodott felhőréteg takarta az eget, egyetlen
cseppnyi csapadék nélkül, most azonban szaporán csöpögött a víz az eresz-ejtőcsövekben,
és a lefolyókba gyűlt. Betonozott vízelvezető csatornák osztották három
részre az udvart, és középen egy mélyedésben, egy réges-régi szennyvízcsatorna-nyílásba
futottak össze. A nyílást rothadásszagot felböfögő, lerakódott mésztől
és tömítőkóctól eltömődött rács zárta le, törött, s a rozsdától görbén-kócosan
újra összeforrasztott rudakkal; barna volt és repedezett. Ha az udvar egy
hevesebb eső következtében víz alatt állt, naphosszat hulladékbűz terjengett.
Az öreg lehúzta a csípőjén a kötött mellényt. Továbbra is rángatták
az ajtót; tolakodó és nyugtalanító zaj volt, most meg még kopogtak is hozzá.
Az öreg a lábait nézte. Furcsán néztek ki, nem ott voltak vastagok, ahol
az izmoknak kellett volna lenniük, így aztán csőszerűen egyenesek voltak,
és valamely sajátos, petyhüdt módon látszottak hajlékonynak, akár a plüss-
és rongyállatok lába.
Odakinn egyet ütött az óra. Az öreg felállt. Ha hosszabb ülés után
állt föl, mindig szédült egy kicsit, és egy pillanatig az volt az érzése,
hogy ő csupán ez a két láb, semmi más. Megvárta, míg enyhül a szédülés,
majd magához vette a mankóit. Szürke csövek voltak, amelyek alul három
gumipapucsos lábban végződtek. Lassan tapogatózott előre, ahogyan elindulás
után vagy csúszós talajon mindig is szokott, vagy olyankor, ha valamiért
bizonytalannak érezte magát. Először jobb oldalt támaszkodott meg, kissé
előrébb csúsztatva a lábát, majd a bal mankóját tette le előrébb, mígnem
a két láb és a két mankó egy vonalba kerültek, akárcsak négy végtag ? így
ment végig a közlekedőn, a konyháig.
Sötétnek és keskenynek látta az előszobát, mint egy árkot. A
helyiség olyan színűre volt festve, amilyenek itt nyilvánvalóan ősidők
óta a falak is voltak; komor sárga vagy zöld festék a tapéta maradványain,
amelyeket kétségkívül egyedül épp a festék tartott még a falon. Nedves
és fémes szag terjengett. Most tompábban hallatszott az ajtórángatás.
A konyhában megállt az öreg. Kicsi, csempézetlen helyiség volt
a konyhája, két ferde tetősík között egy billenőablakkal. Ha bement, majdnem
teljesen kitöltötte, így csak óvatos negyedfordulatokkal tudott abba az
irányba fordulni, amerre épp akart: a tűzhely, a szekrény, vagy az étkezőasztal
felé. Villanyt gyújtott, néhány centiméterrel előrébb csosszant, és kihúzta
az asztal fiókját. Eléggé átható gépzsírszagot árasztó, kredencpapírral
kibélelt fiók tárult fel, amelyben ceruzacsonkok, gyűrött engedmény-kuponok,
régi golyóstollak, parafadugók, piros és zöld gumigyűrűk hevertek egymás
hegyén-hátán. Köztük hányódtak bérlőinek kulcscsomói; a Dörrék lakásához,
garázsához és pincéjéhez szolgáló feliratozott kulcsok, amelyeket egy ragasztószalagból
való hurok fogott egybe, egy gyűrű valami barna bőrfityegővel, amelyet
nemrég a vendéglős adott át neki, és egy további kulcspár, a hentesbolt
első és hátsó ajtajáé. A hentes már az elején megvásárolta tőle a ház hátsó
traktusát, és lebonttatta, a helyére pedig új lakóépületet emeltetett,
egy ronda, lapostetős építményt, a pincében szaunával. A ház valamennyi
kulcsát, ami csak az öregember birtokában volt, csomagkötöző zsineg fogta
össze, egyetlen nagy csörgő-zörgő egésszé. Egy kulcs maradt ki csupán ebből
az összekötözött kulcskazalból, egy vékony sárgaréz-színű, amelyet az öreg
sohasem használt. Ezt most kivette a fiókból és a nadrágzsebébe süllyesztette.
Valakinek föl kell ébrednie, gondolta. A vendéglőséknek most
föl kéne ébredniük.
De valószínűleg túl fáradtak voltak; reggelenként mindig gépek
zaja és útépítő munkások kiabálása ébresztette őket. A ház utcai szárnyában
volt a hálószobájuk, egy építkezés logisztikai központja alatt, ahonnan
napok óta elbontott régi járdák darabjait hordták le és rakták teherautókra,
gondosan számozott sorokban, mint holmi csontleleteket; nap mint nap, reggeli
fél héttől délután háromig. A túl rövid alvás olyan, akár egy nagyon is
vékony vagy túl rövid takaró, amelyet az embernek szüntelen éberségben
és résenlétben minduntalan húzgálnia és igazgatnia kell. Ilyen alváskor
az összes zavaró, ám közvetlen veszélyt nem jelző zajt nyugtalan, álmainkba
is beépülő mozdulattal próbáljuk lerázni; az ilyen alvás hideg, nem melegít,
az ember borzong ébredéskor. Az öreg elképzelte a vendéglőst és a feleségét,
sápadtan, másnaposan és szomjasan, ahogyan a fejükre húzzák a takarót,
s ahogy elhessegetik a lentről hallatszó kopogást. Ugyanígy vagyok én is,
gondolta; most először tűnt föl neki ez az összefüggés. Folyton fázom,
és ezt a vékony, vigasztalan, mint annak idején katona-koromban,
csak éppen fáradt nem vagyok már, legalábbis olyankor egyáltalán nem, amikor
megpróbálok elaludni. Egyszerűen soha.
A konyhaajtó mögötti beugró felé fordult, ahol a szemetesvödör
tetejéhez támasztva a mankói álltak. Most az egyik eldőlt, és egy halom
régi újságra esett. Az öregember előrehajolt, hogy fölemelje, s közben
Elvis Presley arcára esett a pillantása. Nem sokkal Elvis halála előtt
készült közeli felvétel volt. Látni lehetett a sztár nyakán az izzadságcseppeket,
az árnyékokat a szeme alatt, és egyenként a hajszálait, amelyek a színpadi
reflektorok hátulról rájuk eső fényében furcsán fakószürkének látszottak.
A lépcsőház sötét volt. A folyosón tisztítószer-szag terjengett. A mankók
gumitappancsai mindig nagyon erősen tapadtak le a padló fekete kőkockáira;
amikor járás közben fölemelte őket, minden alkalommal cuppanó hangot adtak.
Az öreg a villanykapcsolóra tette a kezét. Hátában még mindig érezte a
lakószobája nyitott ablaka felől a huzatot, aztán becsapódott az ablak
s vele egyszerre a lakásajtó is, és szinte ugyanabban a pillanatban valahol
lent a ház gyomrában egy pincezár kattant. Az öreg a falnak támaszkodott,
és egy pillanatra hozzádörgölte a fejét a fal hidegéhez. Azután eszébe
jutott valami. A kulcscsomója után tapogatózott az elülső nadrágzsebében,
de szinte alig nyúlt a zsebébe, már tudta, hogy az a bizonyos kulcs nála
van; mint rendesen, ott lógott a tűzhely fölötti kampón a konyharuhák mellett,
és ő a megszokott, automatikus mozdulattal leakasztotta, mielőtt elhagyta
volna a konyhát. Az utóbbi időben szokásává vált kicsinyes pedantériával
ügyelni a kulcsaira, a papírjaira, a függönyök összehúzására és a terítők
kisimítására, s ahogyan most a falnál állt, kifulladva és némiképp összezavarodva,
az volt az érzése, hogy azzal, amilyen kapkodva az imént elhagyta a lakását,
úgy lépett ki e szokásából, mint valami képből. Fiatalabb korában mindig
nagyon szétszórt és feledékeny volt, erre még pontosan emlékezett. Csak
ritkán gondolt rá.
A tűzvédelmi ajtó közvetlenül a lépcsőkorlát mellett volt. Az
öregember elment a pár lépésre lévő korlátig, nekitámasztotta a mankóit,
és előhalászta a kulcsot. Az ajtó lakkja úgy tükrözte vissza a lépcsőházi
világítást, hogy valósággal elvakította. Fehérre volt mázolva az ajtó,
csakúgy, mint a kilincs és a műanyag lemezkével fedett zár. Lenyomta a
kilincset és megpróbálta fölhajtani a zár fedelét, az azonban érdekes módon
nem engedett, mintha a rákent festék összeragasztotta volna az ajtóval.
Az öreg a kulcs élével körbekaparta, majd félrehajtotta a zárfedő lapot;
a lakkfilm elpattant. Betaszította az ajtót, és kissé visszahőkölt a feléje
áradó kellemetlen, fojtós melegtől. Köhögnie kellett, s míg a köhögési
roham előregörnyesztette a felsőtestét, kis híján elvágódott az ajtó fémküszöbében.
Halkan káromkodott, megkapaszkodott az ajtókeretben, majd a szálloda folyosójára
lépett.
A folyosó alacsony, keskeny és nikotinszagú volt. Egyik oldalán
a vendégszobák ajtajai sorakoztak, velük szemben fűtőtesttakaró rács húzódott,
tetején almaboros korsókkal és söröskriglikkel meg az idegenforgalmi hivatal
néhány üres szórólap-tartójával. Az öreg nem tudott visszaemlékezni, mikor
járt itt utoljára, de abban biztos volt, hogy elég régen lehetett. A folyosó
végén rövid lépcső vezetett lefelé. Az öregember odaérve megállt. Lépcsőjáráskor
nem tudta használni a mankóit, ezért össze kellett kötnie a kettőt az egyik
mankó végére erősített textilszalaggal, hogy a vállára akaszthassa őket,
azután pedig, gondolta, két kézzel, erősen megkapaszkodik a korlátban,
és egyik lábát a másik után csúsztatva szép lassan lemegy a lépcsőn. Ekkor
azonban tudatosult benne, hogy az ajtórázás abbamaradt, és kopogást sem
hallani már sehol a házban, s mintegy megbénítva ettől a felismeréstől
egy pillanatra megmerevedett álltó helyében, nem tudván, merre is induljon
akkor most tovább. Ásított, és teste elernyedvén kissé előregörnyedt. Megint
fázni kezdett. A házban valahol lehúztak egy vécét, a távolban autógumik
csikorogtak.
Le kellett volna feküdnöm ahelyett, hogy éjnek idején össze-vissza
botladozom itt, gondolta az öreg, makacs és kótyagos vénember vagyok, és
az egész a kimerültségtől van. Talán végre tudtam volna rendesen aludni.
Eltartott egy pillanatig, míg észrevette az idegent. Szórakozottan és
önmagára dühösen állt a lépcső második fokán, és lefelé bámult, ahol a
lépcső egy kis előtér homályába veszett. Az ajtón foltokban beszűrődött
az udvari világítás fénye. A falnál egy bádogvödör állt, mellette felmosófa.
A vödörre korábban egy felmosórongyot terítettek, amely ott keményre száradt,
azután valaki leszedte a vödörről, s most mintegy a hátára fordulva hevert
a lábtörlőrácson, értelmetlenül őrizve a vödör formáját. Az öreg két cipőorrt
látott, egy pár flanelbe burkolt térdet, s csak azután észlelte a maradékot,
magát a férfit, aki felhúzott lábbal ült a falnál, szemlátomást eszméletlenül
vagy alva.
Egy az udvarból éppen kiálló autó fényszórója az ajtóra szegeződött
és megvilágította az előteret; ez megzavarta az öreget. Próbálta megérteni,
mi is történik éppen, de nem igazán sikerült neki, legalábbis nem olyan
gyorsan, mint kellett volna. Tudta, hogy a helyzet most már az ő beavatkozása
nélkül is megoldódik, éppen csak belecsöppent a közepébe, s itt állt, védtelenül,
egy idegen lépcsőházban. Egy pillanatra már-már pánik fogta el, míg megértette,
hogy a hotel bejárata mellett ülő alak és a felvillanó fény között nincs
semmiféle összefüggés. Az ott kint bizonyára a hentes volt, aki hetente
többször is éjszaka ment áruért a nagybani húspiacra. A ház hátsó falánál
pergola áll, az határolja dél felől az udvart, jutott most az eszébe, és
az be van futva valami kúszónövénnyel. Semmi kétség, a hentes kocsijának
a fényszórói világítottak be a bejárati ajtón át, az egyiknek erősebb volt
a fénye, a másiké, nyilván félig a levelek takarásában, gyengébb és foltosabb.
Az öreg egy tűzoltókészülék körvonalait látta, amint az ajtón beeső fénysugár
lassan tovább vándorolt, és két villogó pontot: egy szempárt.
Bezártam magam, kiáltotta az idegen.
Erőteljes, mély zengésű hangja volt. Gyors mozdulattal kinyújtotta
a lábait, és az öreg felvillanni látott valamit, ami egy gyűrűn meg egy
láncon függött és amit az idegen most az ujja körül pörgetett. Az öreg
érezte, hogy hevesebben ver a szíve, amint a pörgetett lánc a szemébe villan;
eszébe jutott, mennyire megragadta gyerekkorában mindig az ilyen körkörös
mozgás, a pillanat, amikor a forgatott tárgy a sebesség növekedése folytán
feloldódni látszik, miközben persze valójában az ő szeme az, ami nem képes
követni a mozgást. Ezután a teherautó befordult a sarkon, az üres húsosrekeszek
csikorogva csusszantak odébb a platón, majd a motor erőszakos fölmordulása
hallatszott be, amint a sofőr gázt adott és magasabb sebességbe kapcsolt,
majd pedig távolodva elhalt valamelyik üres, nedves utcán a házsor mögött.
Ez a hang, ki tudja, miért, mindig szorongást keltett az öregemberben.
Az előtér most (eltekintve egy fénykúptól a lábtörlő közelében)
ismét sötétbe merült, és a lépcsőkorlátot, amely úgy lejtett az öreg keze
alatt, mint valami útpálya, pár méterrel alatta, fekete homály nyelte el.
Miért nem kiáltott rögtön hangosan az idegen, kérdezte magában az öreg,
egy ilyen öblös hang nyilván megtette volna a hatását, ha egyszerűen kiereszti;
nem kellett volna a zárat tönkretennie. Úgy találta, ez általában jellemző
a fiatal emberekre, akikkel találkozott. Utánagondolt, hogy voltaképpen
mi is ez a vonás vagy szokás - talán bizonyos tárgyfixáltság az olyan helyzetekben,
amikor pedig emberekről lett volna szó.
Hall engem egyáltalán? - kiáltotta az idegen, nem bírok kimenni.
Hangjában pánik bujkált; épp hogy csak, csupán a hang futó megremegése
árulkodott róla, de az öregember elbizonytalanodott: nem volt biztos benne,
vajon nem merült-e el egy pillanatra valóban annyira a gondolataiba, hogy
nem hallotta a másikat.
Az idegen fölmutatta a kulcscsomót; az egyik kulcs szára el volt
törve. Felugrott és villanyt gyújtott. Ablaktalan előtér vált láthatóvá,
recepciós pulttal, a pult mögött egy porlepte üveglapon egy kézicsengő
és egy házilag gyártott doboz a kulcsoknak.
Intézkednie kéne, a zár miatt, folytatta az idegen, amint látja,
szorul. Feljött oda, ahol az öreg állt, kettesével véve a fokokat.
Közvetlen az öregember alatt megállt, egymás arcába néztek. Az
öreg megriadt, maga sem tudta miért. Az idegennek hosszú, nagyon erős karjai
voltak, öltönye így némiképp rövidnek tűnt. Zakója ki volt gombolva, alóla
vékony fehér anyagból készült ing látszott ki, amely kis darabon, mint
valami előmeredő árnyékot, látni engedte mellszőrzetét.
Elnézést, mondta ekkor; nyilván sejtve már, hogy nem szállodai
alkalmazottal beszél. Biztosan fölébresztettem, de, tudja, feltétlenül
vissza kell jutnom az udvarra, muszáj kivennem még valamit a kocsiból.
Van egy másik kijárat, mondta halkan az öregember.
Lehajtott fejjel, minden figyelmét összpontosítva visszatornázta
magát a lépcső tetejére, s közben súrolta az idegen testét. Úgy érezte,
a másik valamiféle nedvességet áraszt; hogy izzadságét-e, vagy az esőét,
nem volt megállapítható, de határozottan hűvösebbnek érezte a másik közvetlen
közelében a levegőt, és érezte a nedves gyapjúszövet olajos szagát. A férfi
jobb bokája fölött felcsúszott a nadrág; az öreg pillantása furcsa, hosszúkás
dudorra esett.
Várjon, tartom magának az ajtót, mondta az idegen.
Óvatosan megkerülte az öreget, és pár lépést előresietett. Azután
rájött, hogy bele fog telni némi időbe, míg az öreg elér a folyosó végéig,
és egy pillanatig tétován állt ott, majd eszébe jutott a szoba, amelyet
kivett. Valóban úgy látszott, mintha épp abban a pillanatban jutott volna
csak ismét eszébe. Gyorsan végigfuttatta tekintetét az ajtók során, odaszaladt
az egyik középsőhöz, és a kilincset lenyomva eltűnt mögötte. Az ajtó nem
volt bezárva.
Az öregember megállt. Most csend volt a házban, az a fajta nyugalom,
amilyen egy városban csak a hajnali órákban fordul elő, amikor még teljesen
üresek az utcák és a legtöbben még alszanak. Olyan csend volt, melyben
érzékelni lehetett a zajok pillanatnyi hiányát mindazon élettelen dolgokban,
amelyek egy várost alkotnak; a malter, a falak és a sínek, a bádogburkolatok
csendjét, a fa és a faragott kövek csendjét. Egészen más volt ez, mint
vidéken, ahol az éjjel nem sokkal csendesebb a nappalnál, és az öreg szerette
ezt a kontrasztot. Ott állt az ember az első hajnali órákban a mozdulatlan
dolgok között, abban a nagy labirintusban, ami lakói nélkül a város, és
tudta, hogy szél járja át az utcákat, fény vagy nedvesség permetez rájuk,
anélkül hogy ez bármit is jelentene.
Az öreg egy darabig csak cipőtalpainak csoszogására figyelt,
és arra a finom, ropogó hangra, amelyet hóna alatt a mankók hallattak,
amikor - hogy fölemelje, s valamivel odébb tegye le őket újra - éppen kevésbé
nehezedett rájuk. Azután halk súrlódó neszt hallott; mint amikor nehéz
fa- vagy kartondobozokat húznak ki az ágy alól, és lendítik föl őket erőteljes
mozdulattal valamely magasabb felületre. Az öreg a folyosó közepére ért.
Az ajtóban megjelent az idegen, halványan mosolygott, és behúzta maga mögött
az ajtót. Közben az öreg futó pillantást vethetett a szobába: hosszúkás
négyszög, a falon világosbarna tapéta, ráragasztott fűszálakkal; szalmaszálak,
vagy legalábbis odarajzolt szalmaszálak, és egy vékony falú, rozogának
látszó szekrény, inkább csak láda; kartondobozoknak nyomuk sincs, ez a
dolog a kartonokkal talán csak a fantáziája szüleménye volt. Nem beszéltek
egymással többet. Az idegen gyorsan átlépett az acélajtón, amelyet azután
tartott az öregembernek. Amíg az elővigyázatosan átlépte a küszöböt, az
idegen félrenézett. Lassan, egymás mellett haladva tették meg a pár lépést
az öreg lakásának ajtajáig; az öregnek feltűnt, milyen szaporán lélegzik
a másik, noha sem futni, sem megerőltető mozgást végezni nem látta. Amikor
az ajtó elé értek, az öreg a másik lépcső felé intett, amely a második,
többnyire kulcsra nem zárt kijárathoz vezetett. Köszönés nélkül váltak
el.
Az öregember tudta, hogy a lépcsőházablakon át néhány óra múlva látni
lehet majd, ahogyan pirkad. Olykor, ha sehogyan sem jött éjjel álom a szemére,
itt állt, az ablaknál. Ami ilyenkor beszűrődött, még nem volt fény; csak
annyit lehetett látni, hogy valamivel világosabb derengést bocsátanak ki
odakünn a körvonalak, pontosan abban a pillanatban, amikor az előszivárgó
pirkadat elkezdte a maga kérdező-tolakodó sötétkékjét a levegőbe keverni,
miközben bent a házban még jó darabig éjszaka volt. Hirtelen vágyódást
érzett a hajnal világossága után, és elhatározta, hogy ha eljön a megfelelő
pillanat, visszatér ide, hogy kibámuljon ezen a kis ablakon, amelyen úgy
lehet kilátni, akárha egy másik időbe tekintene az ember. Hogy múltba vagy
jövőbe, annak az ilyen pillanatokban nem volt jelentősége.
Az öreg bezárta a lakásajtót, s kulcsát a kezében szorongatva a falnak
dőlt. Isiászos idege rángatózott. Most egyszerűen csak állni itt, gondolta,
jól megvetni a lábat a szőnyegen. Olyan érzése volt, mintha a mozdulatlanságot
kínálná föl a testének mint valami csereportékát, s közben (amint ilyenkor
szokás) élesen és kitartóan mustrálná a másik felet, azzal a szilárd elhatározással,
hogy nagyon ügyel, nehogy valami olyat tegyen, ami dugába dönthetné az
alkut.
Csakhogy lehetetlen volt teljes mozdulatlanságba merevednie,
egy-egy izom mindig megrángott vagy megfeszült valahol. Ásítást nyomott
el, s a fájdalom azonnal támadott. Olyan érzés volt, mint amikor egy nagyon
nagy felület egy szempillantás alatt lángba borul. Nemrég látta, hogyan
lángol egy hatalmas olajfolt az Atlanti-óceánon; villámgyorsan, szinte
átmenet nélkül terjedtek szét a lángok egy fél négyzetkilométernyi vízfelületen:
mint egy szélfútta, világító prém a hullámok hátán. Megtapintotta az arcát;
nedves volt a verejtéktől. Szétkente a nedvességet az ajkán, érezte, hogyan
folyik be a só ajka bőrének kis árkaiba, majd a földre zuhant. Egyik mankója
a hátára esett; félretolta, s egy kis darabon előrekúszott a szőnyegen.
Jó memóriája volt az öregnek. Nem név-, de arcmemóriája: az arcvonások,
akár a tollvonások, úgy belevésődtek az emlékezetébe. Tudta, hogy a férfi
arcát, akivel az imént az előtérben találkozott, korábban is látta már,
nem is régen; alighanem tegnap. Vagy tegnapelőtt? Nem, tegnap volt. Most
forróságot érzett, és izgatottan próbált visszaemlékezni az elmúlt napra;
a csenden és a zuhanása által a padló fölött felkavart por gomolygásán
át egy pontra szegezte a tekintetét, egy pontra a falon és a hálószobaajtaján
túl, de mindhiába. Látta már a férfit, ez volt minden, amire emlékezett,
és biztosan nem közelről, ezt a szemeiről tudta; egészen biztosan emlékezett
volna a férfi szemére. Amikor egymás mellett álltak a lépcsőn, látta, hogy
az idegen kék szemében barna foltok vannak. A kék szemben a pöttyök úgy
néztek ki, mint valami véletlenül belekerült s ott megdermedt folyadék,
mintha akadályoznák a látást; persze az öreg tudta, hogy ez csak érzékcsalódás.
Valójában a szemlélő, a másik fél volt az, akinek az ilyen szempár elterelte
a figyelmét; valahogyan irritáló volt, s a figyelmet, amelyet követelt,
más részletektől vonta el.
Az öreg most hason elnyúlva feküdt a szőnyegen, akár egy tutajon;
a hálószobájáig még másfél métert kellett megtennie. Elhatározta, hogy
megpróbál úgy előbbre jutni, mint aki evez, kétoldalt fölhúzva magához
a szőnyeg szélét. Ha így csimpaszkodva sikerül elvonszolnom magam a hálószobaajtóig,
gondolta, akkor onnan talán már elérem kézzel az ágy peremét. Igyekezett
a törzsét megmerevítve csak kezeivel és felsőkarjaival dolgozni.
Tíz perccel később a hálószobája küszöbén feküdt, arccal a fapadlón;
orrába por, a régi szürke lakk szaga és valami csípős szag hatolt. Eszébe
jutott, hogy pár napja nem sikerült idejében eljutnia a vécéig. Megmarkolta
az ágy lábát és előbbre húzódzkodott, nadrágkorcának eleje azonban fönnakadt
a küszöbben, a korc hátsó része pedig fájdalmasan nyomta a lágyékcsigolyáit.
Eleresztette az ágy lábát, kigombolta a nadrágját, majd marokra fogta a
nadrág elülső részét és átgyömöszölte a küszöbön. Ekkor lépések hallatszottak
lakásának ajtaja előtt, melyek közben megtorpantak és olyan súrlódó zaj
kísérte őket, mintha az idegen maga után vonszolna valamit, ami túl nehéz
ahhoz, hogy kézben cipelje. Az öreg megvárta, míg elülnek a zajok, és újra
megpróbált átaraszolni a küszöbön; ezúttal sikerrel. Elérte az ágy keretét,
és fölhúzódzkodott. Elhatározta, hogy az égre függesztett szemmel fog meghalni.
Tatár Sándor fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu