Apám tanácsa
Nálunk, Oroszországban, minden új ötletet és régi bölcsességet nemzeti
örökségként becsülnek, és nemzedékről nemzedékre továbbadnak.
Áttelepülésem ötlete az apámtól származott. 1990-ben történt, a Gorbacsov-éra
a végét járta, ám ő még mit sem tudott róla. Apám viszont annál többet.
Egy derűs napon így szólt hozzám egy pohárka sör mellett: - Újra országunkban
van a nagy szabadság. Ünneplik érkezését, az emberek sokat énekelnek, és
még többet isznak. De a szabadság csak vendég nálunk. Oroszországban nem
tudja sokáig tartani magát. Fiam, használd ki a lehetőséget. Ne csak kuksolj
és sörözz. A legnagyobb szabadság az a lehetőség, hogy lelépj. Siess, mert
ha a szabadság eltűnik, sokáig várakozhatsz, és sóvároghatsz: "Ó, pillanat,
oly szép vagy, ó ne szállj tovább."
Misa barátommal Berlinbe utaztam. Misa barátnője Rotterdamba repült,
a lány bátyja Miamiba, Gorbacsov meg San Franciscóba. Gorbacsov mindenkit
ismert Amerikában. Számunkra Berlin volt a legegyszerűbb. Ehhez a városhoz
nem kellett vízum, még csak útlevél sem, mert még nem tartozott az NSZK-hoz.
A vonatjegy csak 96 rubelba került, az úti cél nem volt messze. Hogy megvehessem
a jegyet, eladtam walkmanemet és Screamin' J. Hawkins kazettáit. Misa a
lemezgyűjteményét adta el.
Nem volt sok poggyászom: egy szép, kék öltöny, melyet egy zongorista
hagyott rám, egy karton orosz cigaretta meg néhány fotó a katonaságnál
eltöltött időkből. A maradék pénzen a moszkvai piacon vettem még néhány
emléktárgyat: egy sápadt képű matrjoskát, ami egy kis koporsóban feküdt
- mulatságosnak találtam, meg egy üveg "Élj boldogan" márkájú vodkát.
Misával az állomáson találkoztam, ő sem hozott magával sok mindent.
Akkoriban még nem sok orosz kiskereskedő tevékenykedett, a fél vonat olyan
romantikus alakokból állt, mint mi, akik kalandra vágytak. A kétnapos út
gyorsan elszállt. Az "Élj boldogan" címkéjű vodkát megittuk, a cigarettát
elszívtuk, a matrjoska pedig rejtélyes körülmények között eltűnt. Amikor
a Lichtenberg pályaudvaron kiszálltunk, először is néhány órába telt, amíg
tájékozódni tudtunk új környezetünkben. Másnapos voltam, kék öltönyöm gyűrött
és foltos. Misa bőrmellénye, amit a vonaton egy lengyeltől nyert kártyán,
ugyancsak sürgős tisztításra szorult. Tervünk egyszerű volt: emberekkel
ismerkedni, kapcsolatokat teremteni és szállást találni Berlinben. Az első
berliniek, akikkel megismerkedtünk, cigányok és vietnamiak voltak. Hamar
összebarátkoztunk.
A vietnamiak Misát elvitték Marzahnba, ahol egy otthonban laktak. Ott,
a marzahni dzsungelben nevelték fel, ahogyan egykor Tarzán nevelkedett
a filmben. Azóta multimédiát hallgat a Humboldt Egyetemen, és minden alkalommal
megsértődik, ha Tarzánnak hívom.
Én akkor a cigányokkal tartottam, így Biesdorfban kötöttem ki, ahol
egy volt NDK-s laktanyában éltek, amit az össznémet Vöröskereszt szálláshelyévé
alakítottak át. A bejáratnál le kellett adnom a személyi igazolványomat.
Ennek fejében kaptam egy ágyat és "Jó étvágyat" feliratú, fóliába csomagolt
ételt.
A cigányok a laktanya drótkerítése mögött nagyon jól érezték magukat.
Ebéd után mindjárt kimentek a városba, hogy elintézzék az üzleteiket. Esténként
egy zsák aprópénzzel - és gyakran egy régi autóval - jöttek vissza. A zsákban
lévő pénzt soha nem számolták meg, hanem leadták a biesdorfi kocsmában.
Ezért egész éjszaka ihattak. Ezután az erősebbek beszálltak a régi kocsiba,
és a laktanya mögötti nagy udvaron nekihajtottak egy fának. Ez volt az
éjszakai mulatság csúcspontja. Két hét után elegem lett a cigányéletből.
Polgári élet mellett döntöttem, és felköltöztem a prenzlaui hegyre, ahol
a Lychener Strassén találtam egy üres kis lakást, külső wc-vel, melyet
elfoglaltam. Később megházasodtam, és béreltem egy nagyobb lakást a Schönhauser
Allén, a feleségem szült két gyereket, én tisztességes szakmát tanultam,
és írni kezdtem.
Német nyelv kezdők számára
Gyakran meghívnak iskolákba. A felolvasás után a diákok kérdéseket
tesznek fel - soha nem történeteim tartalmáról akarnak közelebbit megtudni,
csak arra kíváncsiak, mennyit keresek velük egy évben, és mire költöm el
az egész pénzt. Néhányan azt is megkérdezik, hogy németül álmodom-e. Más,
kíváncsi olvasók megpróbálnak kapcsolatot teremteni köztem és a német nyelv
között.
- Miért németül ír? - kérdezgetik felolvasásokon és levelekben.
- Már Moszkvában is tanult németül az iskolában?
Teljes erővel védekezem.
- Nem, nem tanultam németül az iskolában, csak itt - a szükség vitt
rá - magyarázom. Mint író és újságíró széles olvasótábort akartam szerezni,
de soha nem bíztam a fordítókban. Németországban pedig minden tömeges bevándorlás
ellenére még mindig messze a német nyelv az egyetlen, amit a legtöbben
értenek és amin olvasnak. Soha nem voltam nyelvművész, számomra a nyelv
csak eszköz, kalapács, ami hozzásegít ahhoz, hogy hidat verjek vele a megértéshez.
A nyelvvel való bánásmód különféle lehet. Ahogy a zenészek is különféleképpen
gyötrik gitárjukat - az egyik tizenkét ujjal és orral is tud játszani rajta,
a másik az öklével veri. Ha azonban valóban van valami mondanivalója, két
akkorddal is óriási tetszést arathat a közönségnél. Ilyenkor még a velejükig
romlott zenekritikusok is a fejüket rázzák, és ezt mondják:
- Ez a két akkord teljesen elcsépelt és jelentéktelen ugyan, de ahogy
a fickó a húrok közé csap, az azért figyelemreméltó - nagy zenész.
Én pedig így csapok német nyelvtudásom húrjai közé, ami távolról sem
tökéletes, de ahhoz elég, hogy elgondolkozzam rajta az életen, és papírra
vessem a gondolataimat.
Első ismerkedésem a német nyelvvel a 701-es számú szovjet iskolában
történt. Az ötödik osztályban eldönthettük, milyen külföldi nyelvet akarunk
tanulni. Német és angol között lehetett választani - minden gyerek az angolt
választotta. A német mint náci nyelv kárhozatra volt ítélve. De valakinek
azért németül is kellett tanulni, elvégre tervgazdaságban éltünk. A rossz
tanulókat és randalírozókat bezavarták hát a németórára. A két nyelvtanárnő
a nagy ebédszünet végén bejött az ebédlőbe - az angoltanárnő fiatal, festett
szőke nő volt, hosszú körmökkel. Ráadásul mély, erotikus hangja volt: -
Ladies and gentlemen - mondta hangosan - come on please, to the classroom!
Ez akkor nekünk nagyon menő volt, ez volt prófétáink, Ossy Osborn,
Manfred Man és a KISS nyelve.
A némettanárnő szarukeretes szemüveget viselő, szürke kontyos, idősebb
hölgy volt, saját maga által kötött szürke blúzt hordott, és olyan volt,
mint egy nagy, vén varjú.
- Kommt zu mir, Kinder! In das Klassenzimmer - rikácsolta az ebédlőben.
Mindenki libabőrös lett ettől a KLASSENZIMMER-től.
Nem csak a diákok, hanem az orosz klasszikusok is kritikusan viszonyultak
a német nyelvhez. Lev Tolsztoj a vasút végtelen sínjeihez hasonlította
- melyek a látóhatárig érnek.
Nabokov még tovább ment, és azt állította, hogy a német nyelv úgy hangzik,
mintha szegeket vernének egy lécbe.
Nem voltam ugyan jó tanuló, de mégsem elég rossz a némettanuláshoz.
Fiatal éveimet tehát a classroomban töltöttem: Molly was a dealer in the
marketplace/Desmond was a singer in the band.
Amikor 1990-ben felkerekedtem Németországba, csak egy régi orosz-német
társalgási könyvet vittem magammal anyám könyvtárából - kimondottan ebből
az alkalomból sajátítottam el. Az 1957-es vékony kis füzet már az első
mondatoknál igazolta, hogy használhatatlan: "Hogyan jutok el a szovjet
nagykövetségre?" vagy: "Sürgősen beszélnem kell a szovjet nagykövettel".
A szovjet nagykövetség nem szerepelt az általam összeállított berlini látványosságok
listáján, és a szovjet nagykövettel akartam a legkevésbé beszélni. Angol
ismereteim ebben az időben természetesen már elpárologtak a fejemből. Ki
is volt Desmond, és miként dolgozott Molly? Berlinben tehát még egyszer
elkezdtem elölről - az utcán és a kocsmákban - németül tanulni. Később
beiratkoztam a Humboldt Egyetemen egy nyelvi kurzusra. Ott aztán gyorsan
megismertem a rendszert. Hazai nyelvemtől eltérően a németben minden szót
össze lehet illeszteni, főnevet a melléknévvel, vagy fordítva, sőt főnevekből
még új igéket is lehet képezni - közben új szólásmondások keletkeznek,
melyeket mégis mindenki megért. Kezdetben sokat kísérleteztem a földalattin.
Első kísérleti nyulaim a jegyellenőrök voltak, akik előszeretettel bocsátkoztak
bonyolult szóváltásokba.
- A szakaszjegye húsz perc utazás után érvénytelenné vált - mondták
például.
- Nem találtam a vonaljegyemet, és csak rövid szakaszon akartam utazni,
de sajnos elszalasztottam a kiszállási lehetőséget - feleltem erre.
- Ezen könnyen segíthetünk - mondták az ellenőrök. - Kérem, szálljon
ki velünk.
Velünk vagy ki? Ki vagy velünk? Elkápráztatott ennek a nyelvnek a rugalmassága
és finomsága. Később, amikor írni kezdtem, történeteimnek, sőt még a könyveimnek
is ezekből a csodálatos, összetett szavakból adtam címet, amelyek mindig
új színnel gyarapították a nyelvet. A Russendisko oroszul például - "Ruszkaja
diszkotheka" - igencsak silányul hangzik. Vagy ott van a "MilitÄrmusik"
- oroszul ez sem mond semmit.
Időközben már 13 éves az ismeretségem a német nyelvvel. És azt is tudom,
hogy az angol - akkori prófétáink, Ossy Osborn és a többiek nyelve - melyre
egykor annyira vágytunk, pusztán a plattdeutsch félresiklása. Hazai nyelvem,
az orosz, nagyon képletes és gazdag kifejezésekben, az oroszban mindenre
tucatjával találni megfelelő szavakat, melyeket azonban itt, nyugaton,
senki sem ért. A németben ezzel szemben minden a végződésekre rímel - mármint,
ha akarja az ember. Ennek a nyelvnek semmi köze a látóhatárig terjedő sínekhez,
sokkal inkább egyfajta lego-játék, amelyben minden rész egymásba illik.
Hogy mit épít belőle az ember, az az ő dolga. Nemrég például az anyósom,
aki nem tud németül, hétéves lányomnak mutatott egy újságban megjelent
fényképet rólam a következő képaláírással: "Schriftsteller Kaminer", vagyis
"Kaminer, az író". Majd megkérdezte, mit jelent. - Egyszerű - mondta Nicole:
"Schrifts-teller", vagyis "tányér írással". Anyósom erre még egyszer alaposabban
szemügyre vette a fotót, de sehol sem látott rajta tányért. A német nyelv
ugyanolyan rejtélyes most is, mint mindig is volt.
A német zene sajátosságai
Németországi útjaim során az a benyomásom támadt, hogy a német zenei
kultúra nagyon sokrétű - majdhogynem föderatív. Minden szögletben a saját
pecsenyéjüket sütögetik az emberek, saját kis pálinkájukat főzik és saját
dalaikat éneklik hozzá, többnyire a saját nyelvükön. És minél nagyobb kárt
szenvedett egy vidék háborúktól, felkelésektől és egyéb európai katasztrófáktól,
minél nagyobb elnyomás alatt éltek az emberek, annál gazdagabb a dalkincsük,
és annál inkább szeretnek énekelni. Alapvetően azonban délen jobban, mint
északon. Mert a mérsékelt éghajlat ösztönző hatású, és optimizmusra tanít.
Oroszországban sincs másként. Itt a bajorok képezik az ország legnagyobb
és leghangosabb muzsikuscsürhéjét. A külföld szemében is ez a szövetségi
tartomány felelős a német folklórért. Tudja az egész világ, milyen dalisszák
a bajorok. Ennek okai után nem kell sokáig kutatni. Bajorországban mindig
meleg van, még télen is süt a nap, a férfiak egész évben rövid bőrnadrágban
és kétliteres söröskriglikkel járnak-kelnek, a nők szőkék, és semmit sem
hordanak a dirndl alatt - vagyis ez igencsak tréfát kedvelő vidék. Az emberek
gyakran spontán összejönnek, és éjfél utánig jódliznak. Ezt a paradicsomi
őrületet a köztévé is beveszi, és hétvégén mint német folklórműsort világszerte
sugározza. Külföldön az emberek ilyenkor hozzátapadnak a képernyőhöz, ők
is megpróbálnak jódlizni és a combjukra csapkodni. Japánban még versenyeket
is rendeznek e két bajor számban. Vannak ugyan olyan műsorok is, mint "A
daloló Alsó-Szászország" vagy "A táncoló Mecklenburg", de ezek nem tudják
áttörni a régió határait. Oroszországban is a dél felelős a folklór nemzetközi
terjesztéséért. Ott - Krasznodárban, ahol egész kozákkórusok élnek - a
dalok kivétel nélkül ugyancsak tüzesek és táncra buzdítják az embert. Az
ottani balalajka nem három- vagy négy-, hanem hathúrú, és a hangszert minden
alkalommal gondosan fel is hangolják. De már valamivel északabbra a zene
egyhangúbb, unalmasabb, a szövegek pedig tragikusabbak. A balalajka ott
már három-, néha csak két-, sőt akár egyhúrú - és nem hangolják fel. Még
északabbra, ahol a tél tíz hónapig tart, és a macskák úgy ugatnak, mint
a kutyák, a balalajkát fakanál helyettesíti, és a dallam egyetlen hangra
épül. A balladák viszont annál hosszabbak. Télen az embereknek sok idejük
van. Megéneklik hát túlélési művészetüket. Egy ilyen jellegzetes ének a
következőről szól: egy sokgyermekes családapa morfondíroz az üres istállójában
- a lovat már rég felették, és most azon töri a fejét, vajon az asszonyt
vagy a gyerekeket ölje-e meg. A "Jancsi és Juliska" című ismert német mesével
ellentétben az orosz ember mindig a gyerekek javára dönt, és a feleségét
küldi az erdőbe. "Ilyen asszo-onyt találok, de ilyen gyerekeket nem" -
énekli, és nagy vonalakban igaza is van. Itt, Németországban, a bajorok
mellett még a rajnaiak is igazi mókamesterek: különösen karnevál idején
öltenek magukra vidám uniformisokat, és addig ropják az induló zenéjére,
amíg összeesnek: ez a jelenség a porosz megszállásra és a porosz indulóra
vezethető vissza, csak immár nevetséges formában. A gazdasági csoda óta
az a csoda történt, hogy az egykori katonai zenét összekapcsolták a legbensőségesebb
felebaráti szeretettel. Hasonlóan jártak el aztán az amerikai rockzenével
is: amint Elvis Presley mint katona elhagyta Németországot, a rajnaiak
kíméletlenül folklórrá alakították át a rock'n'rollt - míg végül a Deep
Purple-t is elkezdték kölniesíteni: Ring of fire, vagyis a tűz gyűrűje
a Nibelungok gyűrűje helyett.
Németország leghallgatagabb helye az Északi-tenger partjainál található;
ennek az lehet az oka, hogy az ott élő frízeket ritka európai kivételként
soha nem nyomták el. Megnyertek minden háborút, sikeresen véghez vittek
minden felkelést, és még a rómaiak sem tudták rabszolgasorba hajtani őket.
Kimagasló gátmérnökök és gátépítők voltak, kalózhajókat építettek,
uborkát termesztettek, de soha nem énekeltek.
Már a római történetírók is felháborodva említik: "Frisia non cantat!",
és fejletleneknek tekintették őket. Közben pedig még csak idejük sem lett
volna énekelni, annyi dolguk volt. Ezenkívül nem is volt rá okuk, hisz
mindig szabadok voltak.
Ami megint csak azt bizonyítja, hogy az egész zenetörténet az elnyomás
és a szolgaság története. Nem véletlen, hogy Afrika fekete rabszolgái teremtették
meg a rock'n'rollt, a mindmáig hátrányosan megkülönböztetett cigányok pedig
az európai zene nagy részét. Ugyanis mindig a nép teremti meg a zenét.
A zenészek csupán csak arranzsálják, ahogyan azt M. I. Glinka, orosz zeneszerző
már a 19. század elején megjegyezte. A legszebb dallamok nagy ínségből
és frusztrációból születnek. Ahol ez nincs, ott rá kell segíteni egy kicsit.
Michael Jacksont például az apja kiskorában forró tűzhelylapra állította
- ekkor tanulta a híres "moon walk"-ot; e tánclépésnek köszönheti a "king
of pop" címet.
A rapper Eminemnek rossz gyerekkora volt, ezért kölcsönözhetett Amerika
fehér rabszolgáinak hiteles hangot. A Szovjetunió teljes rock-kultúrája
egy nagy frusztrációból keletkezett: a tévében nem volt gyerekcsatorna,
még az MTV sem, csak unalmas úttörőtábor, rossz cigaretta és olcsó snapsz.
Ezzel magyarázható az is, hogy az oroszok miért annyira megszállott énekesek.
Bennünket az idők kezdete óta elnyomtak: a mongolok és a tatárok, a svédek
és a franciák, az egyeduralom és a forradalom, Sztálin és Hitler, és mindaz,
ami ezután következett: a rossz idő és végül Putyin meg az újkor vadkapitalizmusa.
Ezért tudnak az oroszok órákig énekelni gitárkísérettel, még ha először
találkoznak is, ráadásul ismerik az összes dalszöveget. A németeket hasonlóképpen
elnyomták ugyan, és ettől megállás nélkül énekelhetnének, de 1945 után
elfelejtettek minden szöveget. Többnyire hallgatnak hát, mint a halak,
és ez különösen a német-orosz partikon tűnik fel.
Az oroszok a második vodka után régi, jól ismert népdalokba kezdenek,
mint a "Ha meghalok, ha meghalok" vagy "Fekete holló, nem csapsz le rám",
aztán már nincs megállás.
A németek egy óráig érdeklődve figyelnek, majd a negyedik kör után
megpróbálnak összehozni egy ellendalt, de elvesznek a vitában. A wessik
a "Die Gedanken sind frei"-hez ragaszkodnak. - Szar keresztény nóta -
csattannak fel az ossik, és helyette "A kis trombitás"-t javasolják, mire
a wessik azzal kontráznak, hogy: - Jó, hogy nem mindjárt az "Internacionálé"-t
énekeljük. "Singt doch, Oh, mein lieber Augustin, alles ist hin" igyekeznek
kisegíteni őket az oroszok, de ezzel csak rontanak a helyzeten. Ez a dal
a Szovjetunióban háborús filmek révén vált ismertté, melyekben a német
katonák örökké szájharmonikáznak, és fütyülik hozzá a dalt. A mai németek
nem szájharmonikáznak, és a legszívesebben sohase hallottak volna a "Mein
lieber Augustin" kezdetű dalról.
A nyolcadik kör után a németek végül belekezdenek a "Kein schöner Land"-ba
- de csak az első strófát ismerik. Aztán Reinhard May "Über den Wolken"-je
következik - de a második strófánál megint csak elakadnak - tökéletesen
kitörölték a néptudatból. A rekedtesebb oroszok gonoszul elkezdik kántálni
az "Oh Tannebaum"-ot. De - a címtől eltekintve - itt is hiányos a szövegismeret.
A tizedik kör után a németek bámulatos eredményt érnek el; mindegyikük
épp a "Marmor, Stein und Eisen bricht"-et tudja kívülről, de rém kínosan
érzik magukat. A végén aztán mindenki együtt énekli Bob Dylan jó öreg nótáját
az elnyomott Amerikából, a "Blowin' in the Wind" című végtelen slágert:
How many songs have gone from our head,
And how many more should we forget?
The answer, my friend, the answer, my friend,
The answer, my friend, have I forgotten...
HORVÁTH GÉZA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu