stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Wladimir Kaminer
Hogy kerültem Németországba?
Russendisco

Apám tanácsa
Nálunk, Oroszországban, minden új ötletet és régi bölcsességet nemzeti örökségként becsülnek, és nemzedékről nemzedékre továbbadnak.
Áttelepülésem ötlete az apámtól származott. 1990-ben történt, a Gorbacsov-éra a végét járta, ám ő még mit sem tudott róla. Apám viszont annál többet. Egy derűs napon így szólt hozzám egy pohárka sör mellett: - Újra országunkban van a nagy szabadság. Ünneplik érkezését, az emberek sokat énekelnek, és még többet isznak. De a szabadság csak vendég nálunk. Oroszországban nem tudja sokáig tartani magát. Fiam, használd ki a lehetőséget. Ne csak kuksolj és sörözz. A legnagyobb szabadság az a lehetőség, hogy lelépj. Siess, mert ha a szabadság eltűnik, sokáig várakozhatsz, és sóvároghatsz: "Ó, pillanat, oly szép vagy, ó ne szállj tovább."
Misa barátommal Berlinbe utaztam. Misa barátnője Rotterdamba repült, a lány bátyja Miamiba, Gorbacsov meg San Franciscóba. Gorbacsov mindenkit ismert Amerikában. Számunkra Berlin volt a legegyszerűbb. Ehhez a városhoz nem kellett vízum, még csak útlevél sem, mert még nem tartozott az NSZK-hoz. A vonatjegy csak 96 rubelba került, az úti cél nem volt messze. Hogy megvehessem a jegyet, eladtam walkmanemet és Screamin' J. Hawkins kazettáit. Misa a lemezgyűjteményét adta el.
Nem volt sok poggyászom: egy szép, kék öltöny, melyet egy zongorista hagyott rám, egy karton orosz cigaretta meg néhány fotó a katonaságnál eltöltött időkből. A maradék pénzen a moszkvai piacon vettem még néhány emléktárgyat: egy sápadt képű matrjoskát, ami egy kis koporsóban feküdt - mulatságosnak találtam, meg egy üveg  "Élj boldogan" márkájú vodkát.
Misával az állomáson találkoztam, ő sem hozott magával sok mindent. Akkoriban még nem sok orosz kiskereskedő tevékenykedett, a fél vonat olyan romantikus alakokból állt, mint mi, akik kalandra vágytak. A kétnapos út gyorsan elszállt. Az "Élj boldogan" címkéjű vodkát megittuk, a cigarettát elszívtuk, a matrjoska pedig rejtélyes körülmények között eltűnt. Amikor a Lichtenberg pályaudvaron kiszálltunk, először is néhány órába telt, amíg tájékozódni tudtunk új környezetünkben. Másnapos voltam, kék öltönyöm gyűrött és foltos. Misa bőrmellénye, amit a vonaton egy lengyeltől nyert kártyán, ugyancsak sürgős tisztításra szorult. Tervünk egyszerű volt: emberekkel ismerkedni, kapcsolatokat teremteni és szállást találni Berlinben. Az első berliniek, akikkel megismerkedtünk, cigányok és vietnamiak voltak. Hamar összebarátkoztunk.
A vietnamiak Misát elvitték Marzahnba, ahol egy otthonban laktak. Ott, a marzahni dzsungelben nevelték fel, ahogyan egykor Tarzán nevelkedett a filmben. Azóta multimédiát hallgat a Humboldt Egyetemen, és minden alkalommal megsértődik, ha Tarzánnak hívom.
Én akkor a cigányokkal tartottam, így Biesdorfban kötöttem ki, ahol egy volt NDK-s laktanyában éltek, amit az össznémet Vöröskereszt szálláshelyévé alakítottak át. A bejáratnál le kellett adnom a személyi igazolványomat. Ennek fejében kaptam egy ágyat és "Jó étvágyat" feliratú, fóliába csomagolt ételt.
A cigányok a laktanya drótkerítése mögött nagyon jól érezték magukat. Ebéd után mindjárt kimentek a városba, hogy elintézzék az üzleteiket. Esténként egy zsák aprópénzzel - és gyakran egy régi autóval - jöttek vissza. A zsákban lévő pénzt soha nem számolták meg, hanem leadták a biesdorfi kocsmában. Ezért egész éjszaka ihattak. Ezután az erősebbek beszálltak a régi kocsiba, és a laktanya mögötti nagy udvaron nekihajtottak egy fának. Ez volt az éjszakai mulatság csúcspontja. Két hét után elegem lett a cigányéletből. Polgári élet mellett döntöttem, és felköltöztem a prenzlaui hegyre, ahol a Lychener Strassén találtam egy üres kis lakást, külső wc-vel, melyet elfoglaltam. Később megházasodtam, és béreltem egy nagyobb lakást a Schönhauser Allén, a feleségem szült két gyereket, én tisztességes szakmát tanultam, és írni kezdtem.

Német nyelv kezdők számára
Gyakran meghívnak iskolákba. A felolvasás után a diákok kérdéseket tesznek fel - soha nem történeteim tartalmáról akarnak közelebbit megtudni, csak arra kíváncsiak, mennyit keresek velük egy évben, és mire költöm el az egész pénzt. Néhányan azt is megkérdezik, hogy németül álmodom-e. Más, kíváncsi olvasók megpróbálnak kapcsolatot teremteni köztem és a német nyelv között.
- Miért németül ír? - kérdezgetik felolvasásokon és levelekben.
- Már Moszkvában is tanult németül az iskolában?
Teljes erővel védekezem.
- Nem, nem tanultam németül az iskolában, csak itt - a szükség vitt rá - magyarázom. Mint író és újságíró széles olvasótábort akartam szerezni, de soha nem bíztam a fordítókban. Németországban pedig minden tömeges bevándorlás ellenére még mindig messze a német nyelv az egyetlen, amit a legtöbben értenek és amin olvasnak. Soha nem voltam nyelvművész, számomra a nyelv csak eszköz, kalapács, ami hozzásegít ahhoz, hogy hidat verjek vele a megértéshez. A nyelvvel való bánásmód különféle lehet. Ahogy a zenészek is különféleképpen gyötrik gitárjukat - az egyik tizenkét ujjal és orral is tud játszani rajta, a másik az öklével veri. Ha azonban valóban van valami mondanivalója, két akkorddal is óriási tetszést arathat a közönségnél. Ilyenkor még a velejükig romlott zenekritikusok is a fejüket rázzák, és ezt mondják:
- Ez a két akkord teljesen elcsépelt és jelentéktelen ugyan, de ahogy a fickó a húrok közé csap, az azért figyelemreméltó - nagy zenész.
Én pedig így csapok német nyelvtudásom húrjai közé, ami távolról sem tökéletes, de ahhoz elég, hogy elgondolkozzam rajta az életen, és papírra vessem a gondolataimat.

Első ismerkedésem a német nyelvvel a 701-es számú szovjet iskolában történt. Az ötödik osztályban eldönthettük, milyen külföldi nyelvet akarunk tanulni. Német és angol között lehetett választani - minden gyerek az angolt választotta. A német mint náci nyelv kárhozatra volt ítélve. De valakinek azért németül is kellett tanulni, elvégre tervgazdaságban éltünk. A rossz tanulókat és randalírozókat bezavarták hát a németórára. A két nyelvtanárnő a nagy ebédszünet végén bejött az ebédlőbe - az angoltanárnő fiatal, festett szőke nő volt, hosszú körmökkel. Ráadásul mély, erotikus hangja volt: - Ladies and gentlemen - mondta hangosan - come on please, to the classroom!
Ez akkor nekünk nagyon menő volt, ez volt prófétáink, Ossy Osborn, Manfred Man és a KISS nyelve.
A némettanárnő szarukeretes szemüveget viselő, szürke kontyos, idősebb hölgy volt, saját maga által kötött szürke blúzt hordott, és olyan volt, mint egy nagy, vén varjú.
- Kommt zu mir, Kinder! In das Klassenzimmer - rikácsolta az ebédlőben. Mindenki libabőrös lett ettől a KLASSENZIMMER-től.

Nem csak a diákok, hanem az orosz klasszikusok is kritikusan viszonyultak a német nyelvhez. Lev Tolsztoj a vasút végtelen sínjeihez hasonlította - melyek a látóhatárig érnek.
Nabokov még tovább ment, és azt állította, hogy a német nyelv úgy hangzik, mintha szegeket vernének egy lécbe.
Nem voltam ugyan jó tanuló, de mégsem elég rossz a némettanuláshoz. Fiatal éveimet tehát a classroomban töltöttem: Molly was a dealer in the marketplace/Desmond was a singer in the band.
Amikor 1990-ben felkerekedtem Németországba, csak egy régi orosz-német társalgási könyvet vittem magammal anyám könyvtárából - kimondottan ebből az alkalomból sajátítottam el. Az 1957-es vékony kis füzet már az első mondatoknál igazolta, hogy használhatatlan: "Hogyan jutok el a szovjet nagykövetségre?" vagy: "Sürgősen beszélnem kell a szovjet nagykövettel". A szovjet nagykövetség nem szerepelt az általam összeállított berlini látványosságok listáján, és a szovjet nagykövettel akartam a legkevésbé beszélni. Angol ismereteim ebben az időben természetesen már elpárologtak a fejemből. Ki is volt Desmond, és miként dolgozott Molly? Berlinben tehát még egyszer elkezdtem elölről - az utcán és a kocsmákban - németül tanulni. Később beiratkoztam a Humboldt Egyetemen egy nyelvi kurzusra. Ott aztán gyorsan megismertem a rendszert. Hazai nyelvemtől eltérően a németben minden szót össze lehet illeszteni, főnevet a melléknévvel, vagy fordítva, sőt főnevekből még új igéket is lehet képezni - közben új szólásmondások keletkeznek, melyeket mégis mindenki megért. Kezdetben sokat kísérleteztem a földalattin. Első kísérleti nyulaim a jegyellenőrök voltak, akik előszeretettel bocsátkoztak bonyolult szóváltásokba.
- A szakaszjegye húsz perc utazás után érvénytelenné vált - mondták például.
- Nem találtam a vonaljegyemet, és csak rövid szakaszon akartam utazni, de sajnos elszalasztottam a kiszállási lehetőséget - feleltem erre.
- Ezen könnyen segíthetünk - mondták az ellenőrök. - Kérem, szálljon ki velünk.
Velünk vagy ki? Ki vagy velünk? Elkápráztatott ennek a nyelvnek a rugalmassága és finomsága. Később, amikor írni kezdtem, történeteimnek, sőt még a könyveimnek is ezekből a csodálatos, összetett szavakból adtam címet, amelyek mindig új színnel gyarapították a nyelvet. A Russendisko oroszul például - "Ruszkaja diszkotheka" - igencsak silányul hangzik. Vagy ott van a "MilitÄrmusik" - oroszul ez sem mond semmit.
Időközben már 13 éves az ismeretségem a német nyelvvel. És azt is tudom, hogy az angol - akkori prófétáink, Ossy Osborn és a többiek nyelve - melyre egykor annyira vágytunk, pusztán a plattdeutsch félresiklása. Hazai nyelvem, az orosz, nagyon képletes és gazdag kifejezésekben, az oroszban mindenre tucatjával találni megfelelő szavakat, melyeket azonban itt, nyugaton, senki sem ért. A németben ezzel szemben minden a végződésekre rímel - mármint, ha akarja az ember. Ennek a nyelvnek semmi köze a látóhatárig terjedő sínekhez, sokkal inkább egyfajta lego-játék, amelyben minden rész egymásba illik. Hogy mit épít belőle az ember, az az ő dolga. Nemrég például az anyósom, aki nem tud németül, hétéves lányomnak mutatott egy újságban megjelent fényképet rólam a következő képaláírással: "Schriftsteller Kaminer", vagyis "Kaminer, az író". Majd megkérdezte, mit jelent. - Egyszerű - mondta Nicole: "Schrifts-teller", vagyis "tányér írással". Anyósom erre még egyszer alaposabban szemügyre vette a fotót, de sehol sem látott rajta tányért. A német nyelv ugyanolyan rejtélyes most is, mint mindig is volt.

A német zene sajátosságai
Németországi útjaim során az a benyomásom támadt, hogy a német zenei kultúra nagyon sokrétű - majdhogynem föderatív. Minden szögletben a saját pecsenyéjüket sütögetik az emberek, saját kis pálinkájukat főzik és saját dalaikat éneklik hozzá, többnyire a saját nyelvükön. És minél nagyobb kárt szenvedett egy vidék háborúktól, felkelésektől és egyéb európai katasztrófáktól, minél nagyobb elnyomás alatt éltek az emberek, annál gazdagabb a dalkincsük, és annál inkább szeretnek énekelni. Alapvetően azonban délen jobban, mint északon. Mert a mérsékelt éghajlat ösztönző hatású, és optimizmusra tanít. Oroszországban sincs másként. Itt a bajorok képezik az ország legnagyobb és leghangosabb muzsikuscsürhéjét. A külföld szemében is ez a szövetségi tartomány felelős a német folklórért. Tudja az egész világ, milyen dalisszák a bajorok. Ennek okai után nem kell sokáig kutatni. Bajorországban mindig meleg van, még télen is süt a nap, a férfiak egész évben rövid bőrnadrágban és kétliteres söröskriglikkel járnak-kelnek, a nők szőkék, és semmit sem hordanak a dirndl alatt - vagyis ez igencsak tréfát kedvelő vidék. Az emberek gyakran spontán összejönnek, és éjfél utánig jódliznak. Ezt a paradicsomi őrületet a köztévé is beveszi, és hétvégén mint német folklórműsort világszerte sugározza. Külföldön az emberek ilyenkor hozzátapadnak a képernyőhöz, ők is megpróbálnak jódlizni és a combjukra csapkodni. Japánban még versenyeket is rendeznek e két bajor számban. Vannak ugyan olyan műsorok is, mint "A daloló Alsó-Szászország" vagy "A táncoló Mecklenburg", de ezek nem tudják áttörni a régió határait. Oroszországban is a dél felelős a folklór nemzetközi terjesztéséért. Ott - Krasznodárban, ahol egész kozákkórusok élnek - a dalok kivétel nélkül ugyancsak tüzesek és táncra buzdítják az embert. Az ottani balalajka nem három- vagy négy-, hanem hathúrú, és a hangszert minden alkalommal gondosan fel is hangolják. De már valamivel északabbra a zene egyhangúbb, unalmasabb, a szövegek pedig tragikusabbak. A balalajka ott már három-, néha csak két-, sőt akár egyhúrú - és nem hangolják fel. Még északabbra, ahol a tél tíz hónapig tart, és a macskák úgy ugatnak, mint a kutyák, a balalajkát fakanál helyettesíti, és a dallam egyetlen hangra épül. A balladák viszont annál hosszabbak. Télen az embereknek sok idejük van. Megéneklik hát túlélési művészetüket. Egy ilyen jellegzetes ének a következőről szól: egy sokgyermekes családapa morfondíroz az üres istállójában - a lovat már rég felették, és most azon töri a fejét, vajon az asszonyt vagy a gyerekeket ölje-e meg. A "Jancsi és Juliska" című ismert német mesével ellentétben az orosz ember mindig a gyerekek javára dönt, és a feleségét küldi az erdőbe. "Ilyen asszo-onyt találok, de ilyen gyerekeket nem" - énekli, és nagy vonalakban igaza is van. Itt, Németországban, a bajorok mellett még a rajnaiak is igazi mókamesterek: különösen karnevál idején öltenek magukra vidám uniformisokat, és addig ropják az induló zenéjére, amíg összeesnek: ez a jelenség a porosz megszállásra és a porosz indulóra vezethető vissza, csak immár nevetséges formában. A gazdasági csoda óta az a csoda történt, hogy az egykori katonai zenét összekapcsolták a legbensőségesebb felebaráti szeretettel. Hasonlóan jártak el aztán az amerikai rockzenével is: amint Elvis Presley mint katona elhagyta Németországot, a rajnaiak kíméletlenül folklórrá alakították át a rock'n'rollt - míg végül a Deep Purple-t is elkezdték kölniesíteni: Ring of fire, vagyis a tűz gyűrűje a Nibelungok gyűrűje helyett.
Németország leghallgatagabb helye az Északi-tenger partjainál található; ennek az lehet az oka, hogy az ott élő frízeket ritka európai kivételként soha nem nyomták el. Megnyertek minden háborút, sikeresen véghez vittek minden felkelést, és még a rómaiak sem tudták rabszolgasorba hajtani őket.
Kimagasló gátmérnökök és gátépítők voltak, kalózhajókat építettek, uborkát termesztettek, de soha nem énekeltek.
Már a római történetírók is felháborodva említik: "Frisia non cantat!", és fejletleneknek tekintették őket. Közben pedig még csak idejük sem lett volna énekelni, annyi dolguk volt. Ezenkívül nem is volt rá okuk, hisz mindig szabadok voltak.
Ami megint csak azt bizonyítja, hogy az egész zenetörténet az elnyomás és a szolgaság története. Nem véletlen, hogy Afrika fekete rabszolgái teremtették meg a rock'n'rollt, a mindmáig hátrányosan megkülönböztetett cigányok pedig az európai zene nagy részét. Ugyanis mindig a nép teremti meg a zenét. A zenészek csupán csak arranzsálják, ahogyan azt M. I. Glinka, orosz zeneszerző már a 19. század elején megjegyezte. A legszebb dallamok nagy ínségből és frusztrációból születnek. Ahol ez nincs, ott rá kell segíteni egy kicsit. Michael Jacksont például az apja kiskorában forró tűzhelylapra állította - ekkor tanulta a híres "moon walk"-ot; e tánclépésnek köszönheti a "king of pop" címet.
A rapper Eminemnek rossz gyerekkora volt, ezért kölcsönözhetett Amerika fehér rabszolgáinak hiteles hangot. A Szovjetunió teljes rock-kultúrája egy nagy frusztrációból keletkezett: a tévében nem volt gyerekcsatorna, még az MTV sem, csak unalmas úttörőtábor, rossz cigaretta és olcsó snapsz. Ezzel magyarázható az is, hogy az oroszok miért annyira megszállott énekesek. Bennünket az idők kezdete óta elnyomtak: a mongolok és a tatárok, a svédek és a franciák, az egyeduralom és a forradalom, Sztálin és Hitler, és mindaz, ami ezután következett: a rossz idő és végül Putyin meg az újkor vadkapitalizmusa. Ezért tudnak az oroszok órákig énekelni gitárkísérettel, még ha először találkoznak is, ráadásul ismerik az összes dalszöveget. A németeket hasonlóképpen elnyomták ugyan, és ettől megállás nélkül énekelhetnének, de 1945 után elfelejtettek minden szöveget. Többnyire hallgatnak hát, mint a halak, és ez különösen a német-orosz partikon tűnik fel.
Az oroszok a második vodka után régi, jól ismert népdalokba kezdenek, mint a "Ha meghalok, ha meghalok" vagy "Fekete holló, nem csapsz le rám", aztán már nincs megállás.
A németek egy óráig érdeklődve figyelnek, majd a negyedik kör után megpróbálnak összehozni egy ellendalt, de elvesznek a vitában. A wessik a "Die Gedanken sind frei"-hez ragaszkodnak. - Szar keresztény nóta -  csattannak fel az ossik, és helyette "A kis trombitás"-t javasolják, mire a wessik azzal kontráznak, hogy: - Jó, hogy nem mindjárt az "Internacionálé"-t énekeljük. "Singt doch, Oh, mein lieber Augustin, alles ist hin" igyekeznek kisegíteni őket az oroszok, de ezzel csak rontanak a helyzeten. Ez a dal a Szovjetunióban háborús filmek révén vált ismertté, melyekben a német katonák örökké szájharmonikáznak, és fütyülik hozzá a dalt. A mai németek nem szájharmonikáznak, és a legszívesebben sohase hallottak volna a "Mein lieber Augustin" kezdetű dalról.
A nyolcadik kör után a németek végül belekezdenek a "Kein schöner Land"-ba - de csak az első strófát ismerik. Aztán Reinhard May "Über den Wolken"-je következik - de a második strófánál megint csak elakadnak - tökéletesen kitörölték a néptudatból. A rekedtesebb oroszok gonoszul elkezdik kántálni az "Oh Tannebaum"-ot. De - a címtől eltekintve - itt is hiányos a szövegismeret. A tizedik kör után a németek bámulatos eredményt érnek el; mindegyikük épp a "Marmor, Stein und Eisen bricht"-et tudja kívülről, de rém kínosan érzik magukat. A végén aztán mindenki együtt énekli Bob Dylan jó öreg nótáját az elnyomott Amerikából, a "Blowin' in the Wind" című végtelen slágert:
How many songs have gone from our head,
And how many more should we forget?
The answer, my friend, the answer, my friend,
The answer, my friend, have I forgotten...

                HORVÁTH GÉZA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret