stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A. L. Kennedy
Akkor boldog vagyok
(mindannyiunknak ott a szex)

Néha nem értem a dolgokat. Van, hogy egész egyszerűen megzavarodom egy szón, egy nézésen vagy egy apró eseményen, és muszáj eltűnődnöm, miért épp úgy alakul az életem, ahogy, és miért nem másképp. És mindig az a vége, hogy olyan kérdéseket teszek fel, amikre nem kaphatok választ.
Ez az elégedetlenség részben legalábbis akkorról ered, amikor még éjszaka lefeküdtem aludni. Ha nem is minden éjszakám, de a legtöbb éjszakám, nagyon sok éjszakám számomra teljesen érthetetlenül zajlott.
Gondolom, jól el tudtok képzelni, ahogy a szokásos módon állig betakarva fekszem csukott szemmel, a testem két ismerős, békés lepedő között lapul a nyugalom csöndes és józan hangulatában. Gondoljatok a reggelnek arra az ingerszegény órájára, amikor nincsenek se kutyák, se motorok, se hangok, csak a végtelenbe érő, nyugodt és sötét és lágy levegő szunnyad az arcon. És akkor itt vagyok én: bármikor mély álomba hullhatnék, hogy a lehető legideálisabb helyen söpörjem be a napomat. Csak épp nem alszom.
Helyette furcsa gyakorlatokat végzek. Fáradt vagyok, kisportolatlan és a csontom velejéig kimerült, de önként vesztegetem a napkelte előtti felbecsülhetetlen órákat, méghozzá olyan tevékenységgel, amely nem tartozik sem a pihenéshez, sem az alváshoz.
Nem is csodálkozom, inkább csalódottan veszem tudomásul, hogy már megint önmagammal szeretkezem.
Partner vagyok, egy nagyobb, beteges valami egyik fele, amely a napvilág számára elképzelhetetlenül nevetséges módon hadonászik és tekereg és dobálja egymáshoz a két felét. Csakhogy ez a mód túlontúl ismerős, ha egyszer elkezdtem, nem tudom nem folytatni. És az ágyam, amelyet reggel öt percig igazgattam - kórházi zsebeket csináltam, mert valahogy tetszenek, meg olyan rendezettek -, az ágyam pillanatok alatt szétzilálódik, a gerincem alá hegyeket gyűr, miközben a párna leesik, és felgyullad a lámpa.
A fejem zúg a levegőtlenségtől, és mindkét szemfenéken kis fehér szikrákat robbant az émelyítő kimerültség. És még mindig szeretkezem. Mint egy forró zsákvászonba kötözött, hanyag ír táncos, mint egy tintában tangózó őrült közlekedési rendőr, mint egy boríték feltépésével kínlódó gyilkos bálna, rendületlenül szeretkezem.
És az egésznek semmi értelmét nem látom.
Szeretkezni.
Ott fekszem kiterítve a szükséges percek végén mindig, némileg vadul, másfelől értelmetlenül, és lucskos vagyok és szorongok és nagyon is felébredtem, holott egyetlen dolgot szándékoztam elérni: hogy aludjak, és még csak meg sem tudtam, mit jelent.
Szeretkezni. Nem tudom, mit jelent. Jó ideje a közelébe se kerültem, bár attól tartok, ez a nemértésem jobb, ha jelen időben marad. Csak kábán tudok arra gondolni, milyen nyomasztó rendszerességgel kényszerítettem magamra és talán a társamra is ezt az eltompult fáradtságot, noha az okát eleddig nem sikerült kiderítenem. Ahogy próbáltam magam összeszedni egy-egy ilyen lerohanás után, vágyakozva gondoltam a fürdésre, az aszpirinra, az inzulinra, az oxigénre, egy-két kanna rozmaringolajra, egy szendvicsre, egy csésze teára és egy egész kis szundításra. És akkor jeges rémülettel tudatosítottam, hogy mindez a vágyódás majdnem pontosan abban a pillanatban fogott el, amikor fel kellett kelnem, hogy elkezdjek egy új napot, tele a merőben hasonló éjszaka ígéretével.
Nem mintha kifogásom volna a tevékenység ellen. Számtalan helyzetet el tudok képzelni, amikor nem történik semmi különös, de ideális lehetőség nyílik egy gyors szexuális rohamra. Mikor az ember éppen valami kétes egészségügyi ellátásra vár, valami kétes tömegközlekedési eszközre, vagy a közügyekben a feddhetetlenség és az igazság biztos bukásának kétes kivizsgálására - számtalan lehetőség adódik, és mindegyikben ott liheg az erotikusan kihasználatlan tér és idő. Milyen tevékenyen aknázhatnánk ki üres óráinkat, csak nem ismerjük föl a lehetőséget. Nem kellene többé se rágógumi, se akvárium a várótermekbe, se cigaretta, se keresztrejtvény, se közéleti figurák, se pasziánsz, de még dáma sem. Ha egyszer mindannyiunknak ott a szex.
Ami sok esetben nagy követ gördítene le a tudatomról is. Mennyivel szívesebben hallanék arról, hogy a helyi képviselő egy vásárlótársa nedves ölelésében hentergett a szupermarket Kutyaeledel és Finomságok osztályán, mint hogy elképzeljem, ahogy törékeny tűzszünetekkel zsonglőrködik, a fiatalkori bűnözést küldi máglyára és könnyed TV-s vitafórumokon vesz részt. És mivel a másokkal való szeretkezés manapság tagadhatatlan veszélyeket rejt, nagyon is támogatnám, hogy valamennyien töltsük teljes magányban az éjszakáinkat, és ne hagyjuk magára önmagunkat.
Az én elmém nyitva áll. Ennyi mindannyiunknak megadatott, hogy ópium legyünk bármely képzelhető tömeg számára.
Úgyhogy elvileg belátom, a szeretkezésnek számos haszna van. Az én esetemben sajnos be kell vallanom, hogy csak egy hasznát láttam: ha szeretkezem, nem várják tőlem, hogy közben beszéljek is. Ez az egyetlen általam folytatott nagyobb szabású társas érintkezés, ahol a társalgás határozottan az udvariatlanság jele volna.
Persze egy-két szó néhanap elkerülhetetlen. Emlékszem is.
OTT
MOST
MINDJÁRT
és NEM (OTT, MOST, MINDJÁRT)
IGEN és NEM
VOLT és NEKED
és
JÓ?
MÉG?
De hát ez nem beszéd. Én csak tudnám, mert én igazán nem szerettem beszélni. Engem zavart, ha éjszakára bezárkóztam, miközben tudtam, hogy van valaki otthon, aki állítólag fontos nekem. Az én kádamban fürödtek, az én fotelomba ültek le, azt akarták, hogy mindenfélét kérdezzek tőlük és engem is faggattak, be akartak látni a szemem mögé és tőlem is ezt várták. És noha ez elég bevett dolog, meg mások is folyton ilyesmiről beszéltek, nekem valahogy nem sikerült magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egész hátralévő életemet ez az önkéntelen házi őrizetben töltött harmadfokú büntetés jellemezze. Úgyhogy a kitérés mestere lettem. Hamar fölfedeztem, mennyivel egyszerűbb meghitt tevékenykedéssel elütni az időt, mint meghitten együtt lenni valakivel. Néha hónapokra biztosra vették, hogy éppen olyan vagyok, mint ők, mivel biztosra vehettem, hogy tudom, mit szeretnének.
A helyzetem természetesen nem volt rózsás. Hónapok, évek égtek el, miközben nem változtattam semmin, amiről pedig egyre tisztábban kiderült, hogy leküzdhetetlenül nincs közöm hozzá. Akár a csatornafedél vagy a mérgek doboza, én is úgy készültem, hogy önmagamra záródjam, és nem érdekelt már, hogy úgy csináljak, mintha valahol talán megvolna még a kulcs. Egyre kevésbé kerestem kapcsolatokat, kivettem egy szobát egy kocka alakú, szürke házban, és három vadidegennel osztoztam a többi helyiségen, akik iránt csak a legcsekélyebb felelősséggel tartoztam. Nem akartam többé normálisnak látszani, élvezni kezdtem azt a kicsi, nyugalmas életet, amely nagyon kényelmesen illett hozzám, csakis hozzám. És nem éreztem magam alkalmatlannak. És amikor lefeküdtem, el is aludtam.
Régen azt hittem, az én természetem kifejezetten gyakorlatias, és ebből fakad, hogy nincs bennem romantikus lelkesedés, de most már tudom, hogy egyszerűen alkalmatlan vagyok az érzelmi játszmákra, képtelen vagyok a közeli kapcsolat és a szex előnyeit élvezni. Nem mennek nekem az érzelmi játszmák. Nem vagyok érzelmes.
Ezt tudnotok kell rólam. Tisztában kell lennetek a legfontosabb tulajdonságommal, amelyet a magam részéről a nyugalmamnak kívánok nevezni. Mások hidegnek, közönyösnek, túlontúl tudatosnak, halvérűnek neveztek. Én azt mondom, nyugodt vagyok, nyugodt ember, és ezt többnyire ennyiben is hagyom, de azt hiszem, nektek többet kell tudnotok.
Történt ugyan pár dolog, ami megváltoztatta a helyzetemet, de nagyjából így is igaz, hogy nyugodt vagyok. Azt szokták mondani, hogy az ilyesmi nagy önuralomból fakad, magabiztosságból, vagy valamiféle hitből. Elismerően nyugtázzák azt a hatalmas erőfeszítést, amellyel kordában tartom a lelkem egyensúlyát.
De én szívesen elárulom, hogy ami békének látszik, nyugalomnak, az valójában űr - vagy pontosabban szólva: szünet. Nem nyugodt vagyok, csak nem vagyok spontán. Ha történik valami, nem tudom, hogyan érezzek.
Persze most már épp eleget éltem ahhoz, hogy szinte minden adódó alkalomhoz megsaccoljam a hozzá illő érzelmet. A körülöttem élők éveket töltöttek azzal, hogy dühöngtek, csiviteltek, nosztalgiáztak, émelyegtek, nyavalyogtak és így tovább. Tudom, mi hogy mutat, és bármikor elő tudom vezetni. De míg mások azonnal hahotázni kezdenek vagy kapkodják a levegőt, nekem előbb be kell indítanom egy gondolatsort, erőfeszítést kell tennem, ezért az én helyzetemben a legkisebb zökkenő is meghosszabbíthatja az érzés reprodukálásához szükséges időt, és a végén már nem is számít, mit akartam elérni. Kihagytam egy lehetőséget.
Ez általában nem okozott annyi gondot, mint hinnétek - az emberek többségét túlzottan lekötik a saját érzéseik, észre sem veszik az én készülékemben a hibát. Ettől függetlenül gondolkodtam a dolgon.
A legtöbb embernek látszólag egész horda érzelme van, ott tolonganak bennük, mint a dolgos vakondok. Kicsiny gyermekkorukban a legkisebb indokra kieresztik ezeket a vakondokat. A mennyezetig megtöltik a szobát a lármás, alagútfúró emlőseikkel, akár van rá okuk, akár nincs. Megvannak a vakondjaik, és ha már megvannak, bevetik őket. A gyerekek nagylelkűek, mert megtehetik.
Aztán, mint olvastam, az ártatlan vakondtartók kilépnek a nagyvilágba, és megtanulják féken tartani a vakondjaikat. Megtanulják, hogy mások lábasjószága néha kárt tehet az ő kis neveltjeikben. A vakonddal teli szoba koszos és kellemetlen, néha fájdalmakat tartogat. A világ tele van éles kis szélekkel, gonosz sarkokkal, és ezen körülmények megkívánják a józan mértéktartást, amely a vakondot és a gazdáját egyaránt védi.
Ez azt jelenti, hogy a felnőttek egész nyugodtan és biztonságosan viselkedhetnek, ha a bennük élő állatkák mindössze jelzésszerűen mutatkoznak a mindennapokban. Másfelől elég egy tökéletes hóborította tájra ébredni, hirtelen megmerülni a szerelem vagy a válás élményében, valamely kifejezetten didaktikus filmben, és máris előbújnak a vakondok, és ott hancúroznak a szőnyegen. Így aztán ha nem is látjuk, biztosra vesszük, hogy mindenkinek megvannak a maga vakondjai.
Márpedig én nyugodt ember vagyok, ne felejtsétek el. A végtelenségig veszélytelen. Ez akár azt is jelenthetné, hogy az én vakondjaim igen álmosak, és nagyon mélyen vannak. Vagy esetleg ők is hancúroztak valaha, de aztán a búvóhelyükre kergette őket valami lélektani Vakondirtó.
De nem.
Az egyik legelső dolog, amit igen-igen ifjú koromban észrevettem - eltekintve attól, hogy mire jó a kezem és mi jóízű meg ilyen apróságok -, szinte az első dolog az volt, hogy belőlem valami vakondos dolog hiányzik. Hamarosan beszámolok a szüleimről, és hogy milyen eredeti dolgaik voltak néha, de addigra tudnotok kell, hogy semmi részük nem volt abban, amilyen lettem. Nem mondom, hogy nem vált hasznomra, hogy nem érzek irántuk semmi kézzelfoghatót. Nem tagadom, hogy olyan agyafúrt lettem, amilyen csak lehettem, de azt is tudnotok kell, hogy a velük töltött évek nagy része alatt ezt is csak megjátszottam. Minden lehető érzelmet elővezettem, amiről ők azt hihették, hogy megpróbálom elfojtani. Magyarán elhitettem velük, hogy van mit rejtenem.
Ahogy ezt írom, világosan érzem, hogy olyan nagyon nagy szörnyűség egyáltalán nem történt az életemben. Egy árva törést nem tudok felidézni, ami azzá tett volna, aki ma vagyok. Akármeddig leáshatok magamban, ott sincs semmi, egy nyikkanás sem. Nincs rá okom, semmi okom a világon, de üres vagyok. Nincsenek vakondjaim.

MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret