stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



BÉKÉS PÁL
ANGLOMÁNIÁM HITELES TÖRTÉNETE

Akkor kezdődött a dolog, amikor Ian beállított.
Tárgyilagosan szemlélve a folyamatot, persze valamivel hamarabb, mert az Ian által elhintett mag termékeny talajra hullott - talajelőkészítésnek tehát kellett lennie. Volt is.
Bözsi néni végezte. Hozzá íratott be apám angolra, így hát hetente kétszer az Abonyi utcában egy Peter Pan mesés röptét ábrázoló grafikával ékített tankönyv segítségével igyekeztem előrevergődni az ismeretlen nyelvben. Ott akadtam el, hogy a férfiak és a nők az angolok szerint annyira különböznek, hogy az egyik "he", a másik "she". Nem értettem a dolgot, és fel is háborított, mert az egyenlőség meggyalázásának véltem. Ugyanez volt a bajom az orosz "on", "ona"-val is. Az egyetlen rendes nyelvnek a magyart tartottam, mert abban efféle tisztességtelen különbségtételnek nyoma sincs. Ráadásul nem kell tanulni.
Bözsi néni úgy hitte, az angol gyerekmitológiában kitüntetett helyen röpködő Peter Pan elvarázsol engem. Tévedett. Kifejezetten röhejesnek tartottam a szerencsétlen mitugrászt, aki a grafikán valami nyúlfülhöz hasonló kinövéssel a kalapján közlekedett a levegőben. Amikor azt is megtudtam, hogy a "pan" szó alapjáraton annyit jelent: "serpenyő", végleg elparentáltam az angolokat.
A nyelv iránti fogékonyságomat talán növelhette volna a beat, a rock - akkoriban egy egész generáció Beatles-hatásra fordult az angol felé. Én azonban kilógtam a sorból. Először is lekéstem a Beatlest, mint ahogyan lekéstem Prágát és Párizst is. 1968-ban tizenkét éves voltam, és mire - jóval az események után - elkezdtem sejteni, hogy miről volt szó, a Beatles feloszlott, Párizsban újraburkolták a macskaköves utcákat, Prágában meg minden olyan volt, mint nálunk, sőt olyanabb. Ezenkívül a nyugati mételyként társadalmunk zárt sorai közé szivárgó "ifjúsági kultúra" nevezetű tünethalmaz, melyet a hozzáértésre kijelölt hozzáértők "generációs lázadásként" emlegettek, engem a lázadók elleni lázadásra ösztönzött, így hát fergeteges sznobizmusomban egy képes naptárból kivágott Mozart-arcképecskét ragasztottam egy kitűzőre, és azzal tüntettem az Illés-Omega-Metró szentháromság jelvényeivel tüntető kortársaim között. Azt nem sejtettem, hogy lázadás ellen lázadó emblémám maximum a Mozart-kugel vasfüggönyön túli terjeszkedésének előőrsévé avat. Kortársaim mindenesetre úgy néztek rám, mint én a Bözsi néni-féle "Serpenyő Péterre". Ezzel az erővel akár a nyúlfüles kalapot is hordhattam volna, hetedhét kerületre szóló hülyének akkor is megfelelek.
Egyszóval az angol nyelv és kultúra iránti vonzalmam e korai korszakban nem volt különösebben virulens.
Mígnem megjelent Ian. Ő jelentette a személyes kapcsolatfelvételt a távoli sziget és énközöttem. Rokon volt, már amennyire a háború által radikálisan és totálisan megszüntetett rokonságomat pótolhatta a sors. Anyám Nagy-Britanniába távozott első férje második feleségének előző házasságából származó fia. Ráadásul talpig skót. Vele azután igazán minden kockázat nélkül együtt lehetett üvölteni Kipling farkasainak hátborzongató vadászvonítását: Egy vérből valók vagyunk, te meg én!!
Ian 1969 nyarán állított be a Landler Jenő (korábban István, jelenleg ismét István) utcában lévő lakásunkba. Rongyos nadrág, koszlott ing, szakadt hátizsák. Kezében gyűrött térkép, azzal jött háztól házig, a londoni Chelsea nevű, akkoriban még nem különösebben divatos negyedből a budapesti hetedik kerületig, a most sem éppen divatos Csikágóig. A nevelőapja küldte, azzal, hogy elmúlt tizennégy éves, most már menjen világot látni, tájékozódjon az úton egymaga, a budapesti ismerősöknél ellakhat. Ian szót fogadott. Vonattal, busszal, autóstoppal jött, és ebben az 1969-es Európában valahogy föl sem merült senkiben, hogy esetleg baja eshet. Legkevésbé benne. Noha azért esett. Csehszlovákiából lépett át Magyarországra, és a parassapusztai átkelőnél a magyar határőrök kényszerhajnyírásnak vetették alá, hogy jobban hasonlítson az útlevélfényképére. Úgy látszik, a határőrizeti szervek is keresték, és lám, meglelték a módját, hogy a maguk szerény eszközeivel hozzászólhassanak az ifjúsági kultúra aktuális kérdéseihez.
Félkopasz félrokonom megjelenése a Landler Jenő utcában komoly lökést adott az angol nyelv iránti érdeklődésemnek. Ott-tartózkodása alatt zsebszótárral közlekedtem, abból igyekeztem kibogarászni, mit mond. Az első súlyos, mai szóhasználattal talán kulturális sokknak nevezhető hatás alig fél órával érkezése után ért, amikor anyám szerette volna jóllakatni az egyhetes vándorlásban lesoványodott kamaszt. Fölkínált mindent, amit háztartásunk nyújthatott, ám Ian a fejét rázta, s amikor - pironkodva, hogy a nyugati igényeket nem tudjuk kielégíteni - érdeklődtünk, mégis, mit szeretne, csak annyit mondott: - Tin. - Ezt gyakran ismételte. Kikerestem a szótárból. Ott az állt: bádog.
Ez volt a következő benyomásom az angolokról: bádogot esznek.
Anyám próbálta fölmérni, vajon mit mesélhetett volt férje a nevelt fiának a magyar szokásokról és étkezésről. Ian kitartott eredeti elképzelése mellett. Bármivel kínáltuk, azt mondta: - No. Tin.
Apám pénzt adott és leküldött bennünket a boltba, vegyünk a vendégnek, amit akar. Emlékeztetett, hogy a Murányi utca sarkán van egy bádogos is.
A közértben Ian felragyogott, és megállt a konzervek előtt: - Tin!
A szó második jelentését a zsebszótár nem rögzítette. Másnap beruháztunk egy középszótárba - az szolgált a gimnázium végéig, és csak érettségi előtt lépett be az életembe a nagy, kétszer két kötetes Országh. (Az első szó, amit megnéztem, amivel felavattam, az volt: "pan". Ekkor derült ki, hogy a név negyedik jelentése: "Pán isten". Így persze visszamenőleg értelmet nyert a nyúlfülkalapos szárnyasjószág neve is, bár az angol nyelv nem hagyta magát, nem engedte ilyen könnyedén bevenni a rejtett sokértelműség védvonalait, hiszen a "pan" további jelentései többek között: vasúti döngölőrúd feje, combcsontvápa, bálnaállkapocs hátsó része, bételborsfa levele, valamint jégen tárolt fókabőrköteg. - Talán ennek olvastán határoztam el, hogy fordítani fogok.)
A két hét Iannel a Csikágóban sok mindent eldöntött. Azt ugyan nem tudtam meg, sem akkor, sem később, hogy magyarországi tartózkodása alatt miért csak konzervételt vett magához. (Narancsot és banánt ugyan fogyasztott volna szívesen, de az nem volt.) Azt sem, hogy nevelőapja pontosan milyen képzetekkel bocsátotta útjára Budapest felé. Azt láttam, hogy Ian szabad. Szelíd szavú, de határozott. Tisztában van a jogaival. Oda megy, ahová neki tetszik, és el is jut oda. Fogja a térképet, nekivág, küzd, odaér. Azt gondoltam: íme, ilyen egy igazi angol. És tetszett. És nem zavart, hogy skót. A szobámban aludt, a lábamnál, egy Pálma gumimatracon.
Négy évvel később, harmadikos gimnazistaként szálltam először partra a szigeten. A meghívólevelet Ian küldte. Bözsi néninek akkorra már búcsút intettem régen, a nyelvvel középiskolás fokon tűrhetően boldogultam. Tizenhét éves voltam, göndör, a hajam hosszú, ami az én esetemben annyit tett, hogy drótszerű afro-glória övezte a fejem, amiről akkoriban mindenkinek Jimmy Hendrix és/vagy Angela Davis jutott az eszébe. Aggódtam, mit szólnak majd a határőrök, ha összevetik az útlevélfényképpel, nem állnak-e bosszút parassapusztai kollégáik túlkapásáért - szemet szemét, hajat hajért. Nem szóltak semmit. Ezzel szemben a vámos, egy alacsony, párás szemű hindu gyanúsnak talált. Több mint egy órán át motozott. Végigtapogatta minden ruhadarabom valamennyi szegélyét, varrását. Nem akart beletörődni abba, hogy nem talál semmit. Egy kisollóval levágta az Odol fogkrém tubusának végét, az egészet kinyomta egy papírlapra, egy pálcikával matatott a lassan szilárduló pasztában, és amikor befejezte, elém tolta a fogkrémemet: - Sorry. - Azt hittem, vége. De nem. Ő is érezhette, hogy túl messzire ment, és azt is, most már nem fordulhat vissza eredmény nélkül. Elvette az ajándékba vitt ötputtonyos Tokaji aszút, és a vámhivatal szobácskájában egy apró tűzhelyen forralt víz gőzénél leáztatta a címkét. Megnyalogatta a címke hátát, hogy ellenőrizze, nem tartalmaz-e a ragasztóanyag kábítószert, sőt odahívta egy kollégáját: nyaljon ő is. Aztán visszahozta a palackot: - Sorry.
Ian türelmesen várt odakint, a vámvonal túloldalán, és amikor elpanaszoltam neki, mi történt velem, segített összegereblyélni a holmim, közben pedig felvilágosított. Fontos társadalmi jelenség tanúja voltam: Őfelsége Vámhivatalának egy etnikai kisebbséghez tartozó tagja igazolhatatlan túlbuzgalommal igyekszik kompenzálni a többségi társadalom lappangó rasszizmusából következő lenézést és elnyomást. Amit tehát tapasztaltam, noha első pillantásra hivatali packázásnak, sőt, egy szemétláda szemétkedésének tűnhet, ám nem így van. A szemétláda maga is áldozat, viselkedése az imperializmus elnyomó természetének bizonyítéka, valamint a gyarmati múlt öröksége. Éljen Bakunyin!
Ian időközben egyetemi hallgató lett és anarchista. Egy nap alatt körberohanta velem Londont, szinte futólépést vezényelt, azt mondta, itt nincs mit nézni, rendes ember Londonban szenved, fuldoklik, mert érzi, hogy torkába váj a karvalytőke karma.
És már cipelt is a közép-angliai iparvidéken fekvő egyetemi városkába, ahová a meghívás valójában szólt - ott ellakhattam a diákszobájában a lábánál egy matracon. Nemigen zavartuk egymást, utóvizsgázott éppen. Filozófiát és geológiát hallgatott, gyakran láttam egyik kezében a Tiszta ész kritikájának egy példányával, a másikban egy darabka devon-kori kőzettel, amint tanácstalanul néz egyikről a másikra: vajon melyik előbbre való?
Amint végzett Kanttal és a Devon-korral, munkába állt a közeli drótgyárban, részben, hogy keressen, részben, hogy agitáljon. Közben verekedésekbe bonyolódott, mert a nyáron is a campuson tenyésző diákság trockista, maoista és bakunyinista csoportjai egymás csépelésével múlatták az időt, amikor pedig kivonultak egy közös tüntetésre, a helyi nehézipari proletariátus (1973-ban még létezett) irdatlanul elverte az érette tüntető ifjúságot, mely visszavonult a campusra, maximális hangerőre állította a lemezjátszókat - Pink Floyd, Emerson, Lake & Palmer, King Crimson, Led Zeppelin - és búfelejtő LSD-útra indult.
Én mindeközben kevéske pénzemből rövid túrákat tettem, és igyekeztem megismerni a vidék nevezetességeit. A környék azonban Anglia azon ritka szögletei közé tartozott, melyeknek nincs nevezetessége.
Két héttel később itthon, a tanév első oroszóráján Reiter tanár úr felállított, és megkérdezte, hogy tetszett Anglia. Azt feleltem: ócseny. Őt meg nem érdekelték a részletek, azonmód levonta a következtetést: nem vagy te egy kicsit anglomán?
Azóta állítólag az vagyok. Ehhez nem tesz hozzá semmit, hogy angol szakon végeztem az egyetemet. Nem is vesz el belőle. Tanulmányaim, ösztöndíjaim nem tartoznak sem az okok, sem az okozatok közé. Mellékesek. Külön vágányon futnak. Anglomániám tengelyében nem nyelv és kultúraismeret áll, nem olvasmányok, írások, fordítások, nem az, hogy később többször is bejártam az országot, hanem egyetlen ember: Ian. Az én skót rokonom. Akivel egy vérből valók vagyunk.
Akkor is, ha ritkán találkozunk, hiszen a vér szava nem halkul.
Hívott, amikor az északi-tengeri olajkutakon dolgozott geológusként - a felszínre hozott mintákat elemezte. Azt írta, menjek csak, van egy kis acélszobája, ugyanúgy elfér benne egy matrac az ágya lábánál, mint az egyetemen, nem fogjuk zavarni egymást, bejárhatom a környéket, éppúgy, mint annak idején. Látnivaló ugyan csak a nyílt tenger, meg néha egy-egy eltévedt jégtábla, de mennyivel jobb, mint a közép-angliai iparvidék.
Hívott, amikor a nyugat-skóciai hegyekben zajló építkezések állami ellenőre volt - minden kapavágásnál megállította a munkásokat, és ellenőrizte, nem károsodnak-e a földben esetleg rejtőző pre-kelta romok.
Hívott akkor is, amikor a Királyi Statisztikai Hivatal megbízásából egy évre Szent Ilona szigetére költözött, kétezer kilométerre az afrikai partoktól, és komótosan leszámolta mind a százhuszonkét négyzetkilométert, és mind a hétezer-hétszáztizenkilenc lakost. Azt írta, az is Nagy-Britannia, menjek csak, egyik sziget olyan, mint a másik.
Az ötvenedik születésnapjára eljött Budapestre. Megünnepeltük, együtt vacsoráztunk, és amikor kézbe vettük az étlapot, egyszerre mondtuk: - Tin.
Időközben megállapodott. Kenyai nőt vett feleségül, Edinburghtól északra laknak, a Felföldön, egy tanyán. Megmutatta a fényképeket. A falakon ragyogó afrikai színek, a bejáratnál fekete fából faragott bálványok, a háttérben kelta borongás.
Olyan angol, hogy csak na.
Hívott megint. Akkor most megyek.
 

bibliográfia

BÉKÉS Pál
A bogárnak mindegy
Cserépfalvi, 1992

Bélyeggyűjtemény
Osiris - Élet és Irodalom, 1999

"A föld körül egy Bloom bolyong"
Holmi, 1998. 9.

"Virág & Virágh"
Magyar Lettre Internationale, 37


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret