stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Monica Ali
Vacsora Dr. Azaddal

Nazneen intett a tetovált nőnek. A tetovált nő mindig ott volt, valahányszor Nazneen átnézett a kiszáradt fű és a repedezett kockakövek fölött a szemközti háztömbre. A négyszögletes tér három oldalát szegélyező lakásokban szinte mindenütt volt tüllfüggöny, s mögöttük az élet csak homályos árnyképekben látszott. De a tetovált nőnél nem volt függöny. Reggeltől estig az ablakban ült, kövér combjai kétoldalt lefolytak a székről - hol előrebillent, és egy tálba hamuzott, hol pedig hátra, és meghúzta az üvegét. Most is éppen ivott, azután az üveget kihajította az ablakon.
 Dél volt. Nazneen végzett a házimunkával. Hamarosan nekilát a vacsorakészítésnek, de addig múlatja még egy kicsit az időt. Hőség volt, a nap élesen tűzte a fém ablakkereteket, és visszaverődött az üvegről. Egy arany-piros szári lógott a Rosemead tömb egyik legfelső emeleti ablakából. Lentebb egy bébi partedlije és apró kezeslábasa. A téglafalra erősített táblán fölül szögletes angol nagybetűkkel, alatta pedig kacskaringós bengáli írással ez állt: SZEMÉTLERAKÁS TILOS. PARKOLNI TILOS. LABDÁZNI TILOS. Két idős férfi sétált át az udvaron fehér pandzsábiban és kis, kerek sapkában. Olyan lassan mentek, mintha nem is akarnának odaérni, ahova elindultak. Egy sovány, barna kutya szaglászva beoldalgott a gyep közepére, és odacsinált. Nazneen arcába csapott  a túltömött szeméttárolók szagától sűrű levegő.
 Hat hónapja küldték el Londonba. Minden reggel, mielőtt kinyitotta a szemét, azt gondolta magában: Ha hinnék a kívánságokban, tudom, mit kívánnék. Azután kinyitotta a szemét, és megpillantotta Chanu puffadt arcát maga mellett a párnán - ajkai még álmában is ingerülten szétnyíltak. Látta a rózsaszín fésülködőasztalkát, rajta a fodros szélű tükörrel, és a hatalmas, fekete szekrényt, mely a szoba nagy részét elfoglalta. Csalás volt vajon? Azt gondolni, tudom, mit kívánnék? Nem ugyanaz ez, mint valóban kívánni? Ha tudja, mi lenne a kívánsága, akkor valahol a szíve mélyén már ki is mondta.
 A tetovált nő visszaintett Nazneennak. Megvakarta a karját, a vállát, meg amit az alfeléből elért. Ásított, és rágyújtott egy cigarettára. Teste látható részének legalább kétharmadát tinta borította. Nazneen még sohasem volt elég közel ahhoz (se ennél közelebb, se távolabb), hogy megfejtse az ábrákat. Chanu szerint a tetovált nő a Pokol Angyala volt, ami felháborította Nazneent. Ő úgy gondolta, a tetoválások virágok vagy madarak lehetnek. Az ábrák csúnyák voltak, és a nőt is a kelleténél jobban elcsúfították, ám a tetoválások viselőjét mindez szemmel láthatóan nem érdekelte. Akármikor látta Nazneen, mindig ugyanolyan egykedvűnek és közönyösnek tűnt. Erre az állapotra áhítoznak a szaduk, a kéregető aszkéták, akik a muszlim falvakat járva rongyos ruháikban közömbösen fogadják az idegenek kegyességét, s a kegyetlen napsütést.
 Nazneen néha arra gondolt, jó volna lemenni, átvágni az udvaron, és felmászni a lépcsőn a Rosemead épület negyedik emeletére. Valószínűleg egy pár ajtón kopogtatnia kellene, míg megtalálná a tetovált nőt. Vinne magával valamit ajándékba - egy tál samosát vagy bhajit -, a tetovált nő mosolyogna, ő is mosolyogna, talán elücsörögnének egy kicsit az ablaknál, és együtt gyorsabban telne az idő. Gondolt rá, de sosem ment át. Idegenek nyitnának ajtót, ha rossz helyre kopogtat. A tetovált nő talán megharagudna, hogy hívatlanul háborgatják. Az nyilvánvaló volt, hogy nem szeret felállni a székéről. De még ha nem haragudna is, mi értelme lenne az egésznek? Nazneen összesen két szót tudott angolul: sajnálom és köszönöm. Egy újabb napot tölthetne egyedül. Ez is csak olyan lenne, mint a többi.
 Hozzá kellene látnia végre a főzéshez. A currys bárány kész volt, már előző este megcsinálta, paradicsommal és újkrumplival. A hűtőszekrényben volt eltéve csirke, még a legutóbbi alkalomról maradt, amikor Dr. Azad az utolsó pillanatban lemondta a meghívást. Hátravolt viszont a dhal meg a zöldséges ételek, ezenkívül meg kellett őrölni a fűszereket, megmosni a rizst, és elkészíteni a szószt a halhoz, amit Chanu hoz majd este. Ha ezzel kész, elöblíti a poharakat, és újságpapírral fényesre törli őket. A terítőn is volt néhány folt, amiket ki kell szedni. És mi van, ha az egész nem sikerül? Hogyha ragadós lesz a rizs? Vagy elsózza a dhalt? Netán Chanu megfeledkezik a halról?
 Elvégre csak egy vacsoráról van szó. Egy vacsora. Egy vendég.
 Nazneen nyitva hagyta az ablakot. Felállt a kanapéra, és levette a Koránt arról a magas polcról, amit Chanu a helyszűke miatt külön erre a célra épített. Olyan erősen összpontosított, ahogy csak tudott - ökölbe szorított kézzel, körmeit a tenyerébe vájva keresett menedéket a Sátán elől. Azután találomra kiválasztott egy oldalt, és olvasni kezdett.
Őt illeti meg mindaz, ami az egekben és a földön van. Allah nem szorul rá senkire, és méltó a magasztalásra.
 A Korán szavai lecsillapították a gyomrát. Megnyugodott. Allahhoz képest még Dr. Azad sem számított. Allahot illeti meg mindaz, ami az egekben és a földön van. Elmondta néhányszor fennhangon, és teljesen lehiggadt. Már semmi sem háboríthatta a nyugalmát. Legfeljebb Allah, ha úgy tartotta volna kedve. Chanu valószínűleg összevissza kapkod meg hadovál majd izgalmában, hogy Dr. Azad jön vacsorára. Csak hadd kapkodjon! Allahot illeti meg mindaz, ami az egekben és a földön van. Vajon hogy hangzik ez arabul? Biztos még szebben, mint bengáli nyelven, hiszen az az Írás eredeti nyelve.
 Becsukta a könyvet, és körbenézett a szobában, hogy rend van-e. Chanu könyvei és iratai halomban álltak az asztal alatt. Azt mind el kell onnan pakolni, különben Dr. Azad nem tudja hova tenni a lábát. A szőnyegeket, melyeket az ablakon kilógatva egy fakanállal porolt ki, szintén vissza kell teríteni. Három kisebb szőnyegük volt: egy piros-narancssárga, egy zöld-bordó és egy barna-kék. A nagy szőnyeg sárga volt, zöld levélmintával - száz százalék nylon, és Chanu szerint rendkívül strapabíró. A kanapé és a fotelek olyan színűek voltak, mint a száraz marhatrágya. Praktikus szín. A fejtámlákat kis műanyag lapok borították, hogy megóvják a kárpitot Chanu hajolajától. Rengeteg bútoruk volt, sokkal több, mint amit Nazneen valaha egy szobában látott. Még ha az otthoni ház egész berendezését, a nagynénik és nagybácsik összes bútorát egyberaknák, akkor se lenne annyi, mint ebben az egy szobában. Volt egy alacsony asztal narancssárga műanyag lábakkal, a közepén üveglappal, három, egymásba tolható faasztalka, a nagy asztal, aminél vacsoráztak, egy könyvespolc, egy sarokszekrény, egy folyóirattároló, egy kiskocsi tele mappával meg dossziéval, a kanapé a fotelekkel, két lábtartó, hat étkezőszék és egy vitrin. A falakat tapéta borította, sárga alapon barna négyzetek és körök futottak le-föl szép sorban. Gouripurban senkinek sem volt ennyi mindene, és Nazneent ez büszkeséggel töltötte el. Az apja a második leggazdagabb embernek számított a faluban, de még neki sem volt ennyi mindene. Jól adta férjhez a lányát. A falon kampóra és drótra akasztva tányérok lógtak, sosem ettek belőlük, csak dísznek voltak ott. Némelyiknek festett aranypereme volt. "Aranylevelek" - így hívta őket Chanu. Chanu bekeretezett diplomái is ott sorakoztak a tányérok között. Milyen sok szép holmi! Nazneennak igazán mindene megvolt.
 Visszatette a Koránt a helyére. Mellette a legszentebb Könyv feküdt vászonba tekerve: a Korán arab nyelven. Ujjával megérintette a vásznat.
 Ránézett a vitrinre, mely tömve volt agyagállatkákkal, porcelánfigurákkal és műanyag gyümölcsökkel. Azokat egyenként le kell porolnia. Eltűnődött, vajon hogy jut be oda a por, és honnan jön. Ez is mind Allahot illeti meg. Vajon mi célja lehet Allahnak az agyagtigrisekkel, a mütyürkékkel, a porral?
 Azon kapta magát, hogy a gondolatai ismét elkalandoztak, ezért egy szúrát kezdett el mormolni magában a Koránból, amit még az iskolában tanult. Bár a szöveget nem értette, a szavak ritmusa megnyugtatta.

- Jóravaló falusi lány.
Egyik éjjel Nazneen felkelt egy pohár vízért. Egy hete voltak házasok. Ő már lefeküdt, de Chanu még ébren volt, és telefonált. Nazneen az ajtón át hallotta a beszélgetést.
- Nem - mondta Chanu. - Azt nem mondanám. Nem szép, de nem is csúnya. Az arca széles, és nagy homloka van. A szemei egy kicsit közel ülnek egymáshoz.
Nazneen megtapogatta a fejét. Chanunak igaza volt. A homloka tényleg elég nagy. De az sosem merült föl benne, hogy a szemei túl közel lennének.
 - Nem magas, de nem is alacsony. Úgy 155 centiméter lehet. A csípője egy kicsit keskeny, de a gyerekek kihordásához szerintem elég széles. Mindent összevetve elégedett vagyok. Lehet, hogy idősebb korában nő majd egy kis szakálla, de most még csak tizennyolc éves. Elvégre egy vak nagybácsi is jobb a semminél. Túl sokáig vártam már a nősüléssel.
- Még hogy keskeny csípő! Mit nem adnál te egy ilyen hibáért!? - gondolta Nazneen, és felidézte magában Chanu pocakját, ahogy vastag hurkákban lóg rajta a háj. - Mind a száz tolladat meg ceruzádat be lehetne tömködni azokba a hurkákba, onnan aztán nem esnének ki! Még egy-két könyv is beférne. Feltéve persze, hogy a pipaszár lábaid elbírják a súlyt.
- Ráadásul szorgalmas is. Főz, takarít, mindent megcsinál. Az egyetlen panaszom talán az lehetne, hogy a dossziéimat nem tudja rendbe rakni, mert nem ért angolul. De nem panaszkodom. Ahogy mondtam: egy igazi, jóravaló falusi lány.
Chanu még folytatta, de Nazneen visszabújt az ágyba. "Egy vak nagybácsi is jobb a semminél." A férjének mindenre van egy közmondása. Bármilyen feleség jobb a semmilyennél. A valami jobb, mint a semmi. Mégis mit képzelt? Hogy Chanu szerelmes belé? Hogy hálás lesz, amiért ő, a bájos, fiatal lány hozzáment? Hogy jár neki valami azért, mert feláldozta magát a férfinak? Igen. Igen. Pontosan ezeket képzelte, nyilallt belé a felismerés. Bolond lány! Mire föl ez a büszkeség, ez a nagy önérzet!?
Nazneennak leginkább az emberek hiányoztak. Nem konkrét személyek, csak úgy, általában az emberek. Ha a fülét a falhoz tapasztotta, mindenféle hangokat hallott. Valahol ment a tévé. Köhögtek. Néha lehúzták a WC-t. Fölöttük valaki nyikorogva odébb tolt egy széket. Az alsó lakók hangosan veszekedtek. Mindenki a saját dobozában, a saját javait számlálta. Nazneen nem emlékezett, hogy tizennyolc év alatt akár egy percet is egyedül töltött volna. Amíg férjhez nem ment, és Londonba nem költözött. Azóta nap mint nap ebben a nagy dobozban ül egy rakás porolgatni való bútor között, alatta, fölötte, körülötte pedig csak plombált életek tompított hangjai hallatszottak.

Dr. Azad alacsony termetű, pedáns ember volt, és a bengáli szokástól eltérően a suttogásnál alig egynegyed decibellel hangosabban beszélt. Ha valaki hallani akarta, amit mond, kénytelen volt egészen közel hajolni hozzá, ezért Chanu is úgy festett a vacsora alatt, mint aki csüng a doktor minden szaván.
 - Jöjjön - szólt Dr. Azad Nazneennak, aki az asztal mögött álldogálva várta, hogy tálalhasson. - Jöjjön, üljön ide hozzánk.
- A feleségem nagyon félénk - mondta Chanu mosolyogva, és a fejével biccentett, hogy üljön le.
 - Ezen a héten a mieink közül két fiatalembert is igen siralmas állapotban találtam - mondta a doktor. - Megmondtam nekik, hogy csak rajtuk múlik: vagy azonnal abbahagyják az ivást, vagy mire eljönnek az ünnepek, a májuk felmondja a szolgálatot. Tíz éve mindez elképzelhetetlen lett volna. Egy hét alatt ketten! De ma már a gyerekeink leutánozzák, amit itt látnak, és kocsmába meg éjszakai bárokba járnak. Vagy otthon a hálószobájukban isznak, ahol a szülők azt hiszik, teljes biztonságban vannak. A baj az, hogy a közösségünk nincs kellően felvilágosítva ezekről a dolgokról. - Dr. Azad egy hajtásra megivott egy pohár vizet, majd újra töltött magának. - Mindig két pohárral iszom étkezés előtt. - Felhajtotta a másodikat is. - Jól van. Így már nem fogom túlzásba vinni az evést.
 - Egyen csak! Egyen! - mondta Chanu. - Igaz, hogy a víz tisztítja a szervezetet, de az étel is létfontosságú. - Kézzel vett a bárányból és a rizsből, és rágni kezdett. Túl sokat tett egyszerre a szájába, ezért hangosan csámcsogott evés közben. Amikor újra meg tudott szólalni, azt mondta: - Egyetértek magával. A közösségünk nincs felvilágosítva ezekről a dolgokról, ahogy sok minden másról sem. Én a magam részéről nem kívánom kitenni a gyermekeimet az effajta veszélyeknek. Hazamegyünk, még mielőtt rossz útra térnének.
 - Ez a másik kór, mely a közösségünket sújtja - mondta a doktor. - Én csak Hazatérési Szindrómának hívom. Tudja, mit jelent? - fordult Nazneenhoz.
 Nazneen érezte, ahogy a tarkóját elönti a forróság, szavakat formált, de egy hang sem jött ki a torkán.
 - Ez természetes - mondta Chanu. - Ezek az emberek jórészt parasztok, és hiányzik nekik a föld. A föld vonzóereje talán még nagyobb, mint a véré.
 - És amikor elég pénzt összegyűjtöttek, felülnek a repülőre, és irány haza?
 - Igazából sosem jönnek el hazulról. Lehet, hogy testben itt vannak, de a lelkük otthon marad. Egyébként is, nézze meg, hogy élnek itt: újrateremtik maguknak a falvaikat.
 - De sosem tudnak annyit összegyűjteni, hogy hazamehessenek. - Dr. Azad szedett magának a zöldségekből. Az inge makulátlanul fehér volt, a gallér és a nyakkendő pedig olyan magasra ért az álla alatt, hogy úgy tűnt, nincs is nyaka. Nazneen észrevett egy sárgás zsírfoltot a férje ingén - biztosan leette.
 Dr. Azad folytatta: - Minden évben azt gondolják, majd jövőre. De bármennyi pénzt gyűjtsenek is össze, soha nem elég.
 - Nekünk nem kellene sok pénz - szólalt meg Nazneen. Mindkét férfi rámeredt. A tányérjához beszélt. - Úgy értem, kevésből is kijönnénk. - Égett a tarkója.
 Chanu nevetése töltötte be a csendet. - A feleségem csak most kezd berendezkedni itt. - Köhögött, és fészkelődött a székén. - A helyzet az, hogy a közelgő előléptetéssel jobban mennek majd itt a dolgaim. Ha hivatalosan is előléptetnek, akkor sok minden lehetségessé válik.
 - Régebben állandóan arra gondoltam, hogy hazamegyek - mondta Dr. Azad. Olyan halkan beszélt, hogy Nazneen kénytelen volt egyenesen ránézni, és az ajkáról leolvasni a szavakat. - Minden évben azt mondtam magamban, "talán idén." Elterveztem, hogy hazautazom látogatóba, veszek még egy kevés földet, találkozom a rokonokkal, a barátokkal, azután végleg hazaköltözöm. De mindig közbejött valami. Egy árvíz, egy áramszünet, egy tornádó, ami majdnem elvitte a házunkat, valami ostoba bürokráciai buktató, vagy a csúszópénzek, ami nélkül semmi sem működik. Akkor azt mondtam magamban, "hát, talán mégsem idén." Most pedig már nem tudom. Egyszerűen nem tudom.
 Chanu megköszörülte a torkát. - Természetesen még nem hirdették ki hivatalosan. Más jelentkezők is vannak. De amennyi évet én már lehúztam ott... El tudja képzelni, hat év alatt egyetlenegyszer sem késtem!? És összesen három betegnapot vettem ki, a fekélyemmel együtt. Néhány kollégám nagyon beteges, mindig otthon maradnak valami nyavalyával. Persze nem az én feladatom, hogy erre felhívjam Mr. Dalloway figyelmét, de úgy érzem, ezt is számításba kellene vennie.
 - Sok szerencsét kívánok Önnek - mondta Dr. Azad.
 - Aztán ott van a tudományos karrier lehetősége. Pár hónapon belül teljes értékű egyetemi tanár leszek, két diplomával. Ebből az egyiket angol egyetemen szereztem, a bölcsésztudományi karon. Kitüntetéssel végeztem.
 - Biztosra veszem, hogy jó esélyei vannak.
 - Ezt Mr. Dalloway mondta Önnek?
 - Kicsoda?
 - Mr. Dalloway.
 A doktor megvonta makulátlan vállát.
 - A felettesem. Mr. Dalloway. Azt mondta, hogy jó esélyeim vannak?
 - Nem.
 - Azt mondta, nincsenek jó esélyeim?
 - Semmit sem mondott. Nem ismerem a szóban forgó urat.
 - Pedig az Ön egyik páciense. A titkárnője jelentette be Önhöz, amikor megrándította a vállát. Fallabdázik. Nagyon aktív ember. Átlagos testalkatúnak mondanám. Vörös haja van. Kontaktlencsét hord... Talán a szemét is vizsgálta.
 - Lehetséges, hogy a betegem. Több ezren járnak a rendelőmbe.
 - Talán azzal kellett volna kezdenem, hogy nyúlszája van. Igyekeztek helyrehozni, plasztikai műtéttel, meg mindenfélével, de azért látszik. Erről biztos emlékezni fog.
 A vendég egy szót sem szólt. Nazneen hallotta, ahogy Chanu elfojt egy böfögést. Oda akart menni hozzá, és megsimogatni a homlokát. Fel akart állni az asztaltól, és kisétálni az ajtón, hogy soha többé ne lássa.
 - Elképzelhető, hogy a betegem. De nem tudom, ki lehet. - Dr. Azad szinte suttogott.
 - Hát, persze - mondta Chanu. - Értem.
 - Mindenesetre sok szerencsét kívánok Önnek.
 - Negyvenéves vagyok - mondta Chanu. Halkan beszélt, mint a doktor, csak a másik magabiztossága hiányzott belőle. - Tizenhat éve vagyok ebben az országban. Majdnem a fél életemet itt éltem le. - Szárazon köhögött. - Fiatalemberként jöttem ide. Tele voltam ambícióval. Nagyratörő álmokkal. Mikor leszálltam a repülőgépről, csak néhány font volt a zsebemben, a bőröndömben meg a diplomám. Azt hittem, vörös szőnyeget terítenek majd a lábam elé. Állami hivatalnok akartam lenni, utána pedig a miniszterelnök magántitkára. - Ahogy az élete történetét mesélte, Chanu hangja megerősödött, és betöltötte a szobát. - Ez volt a tervem. De hamarosan rájöttem, hogy egy kicsit máshogy fest a helyzet. Az itteniek nem tudtak különbséget tenni köztem, aki diplomás emberként, repülőgépen érkeztem, és a parasztok között, akik leszökdöstek a hajókról, és semmijük se volt, csak a hajukban a tetvek. De mit lehet tenni? - Egy kis golyót gyúrt rizsből meg húsból, és ide-oda görgette a tányérján.
 - Mindenféle munkát elvállaltam, amit csak tudtam. Keményen dolgoztam, csekély elismerésért. Úgy is mondhatnám, vadbölényeket kergettem, de közben a saját rizsemet ettem. Ismeri ezt a mondást? Az otthonról érkező könyörgő leveleket mind elégettem. Két fogadalmat tettem magamnak. Az első, hogy sikeres leszek, bármi történjék is. A második, hogy hazamegyek. Amikor már sikeres vagyok. És ezeket a fogadalmakat meg is fogom tartani. - Chanu, aki egyre feljebb és feljebb emelkedett a székén, most visszasüppedt.
 - Helyes, nagyon helyes - mondta Dr. Azad, és rápillantott az órájára.
 - A mai napig kapok könyörgő leveleket - folytatta Chanu. - Régi szolgálóktól, a szolgálók gyerekeitől. Még a saját családomtól is, pedig ők igazán nem nélkülöznek. Csak a pénzre tudnak gondolni. Azt képzelik, itt az arany az utcán hever, nekem meg csak be kell lapátolnom a palotámba. Én viszont nem a pénzért jöttem ide. Dhakában talán éheztem? Nem. Érdekelnek bárkit is a diplomáim? - A falra mutatott, ahol bekeretezve lógtak a különféle oklevelek. - Senkit. Ráadásul... - Megköszörülte a torkát, holott már nemigen volt rajta mit köszörülni. Dr. Azad Nazneenra nézett, Nazneen pedig önkéntelenül viszonozta a pillantását, s a cinkosan összevillanó tekintetek valami olyasmit mondtak el a férjéről, amit kimondania sosem lett volna szabad.
 Chanu tovább beszélt. Dr. Azad megette, ami a tányérján volt, Chanu vacsorája pedig kihűlt. Nazneen a currys karfiollal piszmogott. A doktor egy fejrázással jelezte, hogy nem kér többet, desszertet sem. Összekulcsolt kezeit az asztalon nyugtatta, míg Chanu, aki időközben befejezte a szónoklatát, hangosan és kapkodva evett. A doktor még kétszer rápillantott az órájára.
 Fél kilenckor Dr. Azad megszólalt: - Nos, Chanu, köszönöm Önnek és kedves feleségének ezt a kellemes estét és a felséges vacsorát.
 Chanu marasztalta, mondván, hogy túl korán van még, de a doktor hajthatatlan volt. - Minden este fél tizenegykor fekszem le, és előtte mindig olvasok egy félórát az ágyban.
 - Nekünk, értelmiségieknek össze kell tartanunk - mondta Chanu, miközben kikísérte a vendéget.
 - Ha megengedi, hogy mint értelmiségi az értelmiséginek tanácsoljak valamit: egyen lassabban, rágja meg alaposan a falatot, és elégedjen meg kisebb adag hússal. Különben hamarosan viszontláthatom a klinikán egy újabb fekéllyel.
 - Gondoljon csak bele - mondta Chanu -, ha nincs a fekélyem, sohasem találkozunk, és akkor ez a vacsora sem lett volna.
 - Na, igen - válaszolta a doktor. Mereven intett, majd eltűnt az ajtóban.

A televízió be volt kapcsolva. Chanu szerette, ha esténként világít, mint egy tűz a szoba sarkában. Néha odament, és megpiszkálta - lenyomott néhány gombot, mire a fény felizzott, és más színekben ragyogott tovább. Jórészt azonban tudomást sem vett róla. Nazneen egy halom piszkos tányért tartott a kezében, hogy kivigye a konyhába, de leragadt a képernyő előtt. Egy férfi nagyon szűk ruhában (annyira szűk volt, hogy az intim részei teljesen kidomborodtak) és egy nő olyan rövid szoknyában, hogy még a fenekét sem takarta, egymásba kapaszkodtak, miközben valami láthatatlan erő végigröpítette őket egy ovális arénán. A nézők tapsoltak, aztán abbahagyták. Valamiféle varázslat folytán mindenki pont egyszerre hagyta abba. A pár szétvált. Eltávolodtak egymástól, de alighogy eltávolodtak, máris újra egymásra találtak. Minden mozdulatuk erőteljes és határozott volt, akár egy kinyilatkoztatás. A nő felemelte az egyik lábát, és cipőjét (Nazneen ekkor látta meg rajta először a vékony pengét) a másik combjára fektette. Lábaiból háromszöget formálva pörgött körbe-körbe, és úgy tűnt, mindjárt elesik, de nem esett el. Egy pillanatra sem lassított le. Majd hirtelen megállt, karját a magasba lendítette, és diadalmasan nézett körbe. Látszott, hogy mindent legyőzött: a saját testét, a természet törvényeit, és meghódította annak a szűk ruhás férfinak a szívét, aki most térden csúszva tette kezébe az életét.
 - Ezt hogy hívják? - kérdezte Nazneen.
 Chanu a képernyőre pillantott. - Jégtánc - válaszolta angolul.
 - Jég-i-tánc - ismételte Nazneen.
 - Jégtánc - mondta Chanu.
 - Jég-i-tánc.
 - Nem, nem kell az i. Jégtánc. Mondd újra!
 Nazneen tétovázott.
 - Na, gyerünk!
 - Jég-i-tánc - mondta Nazneen szándékosan.
 Chanu elmosolyodott. - Nem baj. Ez általában gondot okoz a bengáliaknak. Nehezen tudnak két egymást követő mássalhangzót kiejteni. Nekem is csak hosszú idő után sikerült. Egyébként te valószínűleg sosem fogod használni ezeket a szavakat.
 - Szeretnék megtanulni egy kicsit angolul - mondta Nazneen.
 Chanu felfújta az arcát, majd nagy pöfögéssel kiengedte a levegőt. - Nyugalom, majd megtanulsz. Különben is, mi szükséged rá? - Visszafordult a könyvéhez, Nazneen pedig a tévét nézte.
 - Azt hiszi, őt fogják előléptetni, csak azért, mert eljár a főnökkel a pubba. Amilyen ostoba, az fel se merül benne, hogy máshogy is lehet érvényesülni - mondta Chanu, aki elvileg éppen tanult. A könyvei nyitva hevertek az asztalon. Időnként belenézett valamelyikbe, vagy lapozott egyet. De leginkább beszélt. Pub, pub, pub. Nazneen ízlelgette magában a szót. Egy újabb darabka az angol nyelvből. Chanu más angol kifejezéseket is elhintett beszéd közben, amiket mind el tud majd mondani a tetovált nőnek. Most éppen egy sem jutott eszébe.
 - Ennek a Wilkie-nek, már meséltem róla, egy vagy legfeljebb két alapfokú vizsgája van. Minden ebédszünetben kimegy a pubba, és félóra késéssel jön vissza. Ma láttam, ahogy Mr. Dalloway irodájában ül, és a lábát az asztalra téve telefonál. A tojáshéj még ott van a fenekén, de már olajozza a bajuszát. Ki van zárva, hogy előléptessék.
 Nazneen a képernyőre meredt. Most premier plánban mutatták a nőt. Csillámló pöttyök voltak a szeme körül, mintha apró flittereket ragasztottak volna az arcára. A haja szorosan hátra volt fésülve, s a feje tetején műanyag virágok fogták össze. A mellkasa le-föl járt, mintha mindjárt kiugrana a helyéből a szíve, és csak úgy sugárzott az örömtől. Rettentően félhet, gondolta magában Nazneen, hiszen az ilyen pillanatok nagyon rövidek, és soha többé nem térnek vissza.
 - Nem - mondta Chanu -, Wilkie-től igazán nem kell tartanom. Elvégre a dhakai egyetemen diplomáztam angol irodalomból. Vajon Wilkie tudna bármit is idézni Chaucertől, Dickenstől vagy Hardytól?
 Nazneen attól félt, hogy a férje belekezd valamelyik hosszú idézetébe, ezért felpakolt még egy tányért, és kiment a konyhába. Chanu szeretett angolul idézni, azután sorról sorra lefordította neki a szöveget. Nazneen rendszerint lefordítva sem értette jobban, így aztán fogalma se volt, mit válaszoljon, vagy hogy egyáltalán kell-e valamit válaszolnia.
 Nazneen elmosta és elöblítette az edényeket. Chanu bejött, nekitámaszkodott a billegő konyhaszekrénynek, és folytatta a mondókáját. - Tudod - kezdte (ez volt az egyik kedvenc felütése, holott Nazneen legtöbbször nem tudta, mire gondol) -, a Wilkie-féle fehér alsóosztálybeliek azok, akik a leginkább félnek a magamfajta emberektől. Az ő és a hozzá hasonlók szemében mi jelentjük az egyetlen gátat, amely még megakadályozhatja, hogy a piramis legaljára csússzanak. Amíg mi alattuk vagyunk, úgy érezhetik, ők is állnak valaki fölött. Ha felemelkedünk, zokon veszik, hogy elhagytuk a minket megillető helyet. Ezért létezhetnek olyan jelenségek, mint a Front National. Ott pontosan az effajta félelmekre építve szítanak faji ellentéteket, és erősítik ezekben az emberekben a felsőbbrendűségi tudatot. A középosztály biztosabban áll a lábán, következésképpen mérsékeltebb. - Chanu ujjaival a műanyag furnéron dobolt.
 Nazneen elővett egy konyharuhát, és eltörölte a tányérokat. Azon tűnődött, vajon a jég-i-táncosnő is hazamegy-e mosogatni meg törölgetni. Nehéz volt elképzelni róla. De itt nem tartanak szolgálót, úgyhogy valószínűleg neki is egyedül kell boldogulnia.
 Chanu folytatta az okfejtését. - Wilkie nem egészen alsóosztálybeli. Van munkája, úgyhogy technikailag nem tekinthető annak. De itt a mentalitás a lényeg. Épp erről olvasok a Faj, etnicitás és identitás című fejezetben. Ez is része a szociológiai modulnak. Persze ha már meglesz a Nyitott Egyetemről a diplomám, senki sem vonhatja kétségbe a képzettségemet. Jóllehet a dhakai egyetem az egyik legjobb a világon, az itteni emberek nagy része még csak nem is hallott a Brontë nővérekről vagy Thackerayről.
 Nazneen nekilátott, hogy elrámolja az edényeket, de nem fért hozzá a szekrényhez, mert Chanu épp annak támaszkodott. Állt előtte, és várt, de Chanu nem mozdult. Végül letette a lábasokat a tűzhelyre, hogy majd reggel elrakja őket.

Egy-két perc elteltével, mikor a szeme már hozzászokott a sötéthez, és elkezdődött a horkolás, Nazneen oldalt fordult, és a férjét nézte. Végigfürkészte az arcát, mely kerek volt, mint egy labda, gömbölyűre nyírt, ritkuló frufruját, és alatta a sűrű szemöldököt. A szája nyitva volt, és Nazneen hozzáigazította a légzését, hogy vele együtt szívja be a levegőt. Ha elvétette a ritmust, érezte a férje szájszagát. Hosszú ideig vizsgálta. Nem volt szép arca. Mikor az esküvőjük előtti hetekben a fényképét nézegette, egyenesen csúnyának találta. Most sem látta szebbnek, csak kedvesebbnek. A szája egyfolytában mozgott, dolgozott, és telt ajkai nagylelkűségről árulkodtak, a kegyetlenség legkisebb jele nélkül. Apró szemei szinte eltűntek a vastag szemöldök alatt, s a tekintete hol nyugtalan, hol réveteg volt, hol mindkettő egyszerre. Most, hogy a szeme csukva volt, Nazneen látta, ahogy a bőr összegyűrődik a szemhéjon, majd leereszkedve találkozik a szemzugban levő ráncokkal. Chanu megmozdult álmában - hasra fordult, karját kinyújtotta maga mellett, és arcát belefúrta a párnába.
 Nazneen felkelt az ágyból, és átment az előszobán. Megfogta a szűk folyosó és a konyha között lógó gyöngyfüggönyt, hogy ne csilingeljen, és odalépett a hűtőszekrényhez. Kivette a Tupperware tárolódobozokban eltett rizst, halat, csirkét, és kerített egy kanalat a fiókból. Miközben a mosogatónál állva evett, a holdat nézte, ahogy a fényekkel tarkított sötét épületek felett függött. Hatalmas volt, fehér és rendíthetetlen. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet beleszeretni valakibe. Lenézett az udvarra. Két fiú játékból bokszolt, jobbról-balról öklözték egymást. A szájukban cigaretta égett. Nazneen kinyitotta az ablakot, és kihajolt a hűs szélbe. Szemben a tetovált nő szájához emelte az üveget.

RUPP ANIKÓ FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret